Az emberi ismeretnek két fõ forrása van: a tudomány és a prófécia (látnokság). A költõk és az összes intuitiv mûvészek a látnokok birodalmához tartoznak.

Tudjuk, hogy a tudomány csak anyagi világunkat segit megismerni, de nem képes a szellemi világ nagy valóságait észrevenni. Csakis próféták és látnokok, élükön a nagyhirû Swedenborggal deritettétk föl eme nagy rejtelmeket. A biblia prófétái csupán részlegesen korlátolt területeket világitottak meg, mivel céljuk és hivatásuk az emberek földi életvitelének megjobbitására irányult, ennélfogva igen sok dolgot homályban hagytak. Az emberiségnek a szellemi világ Swedenborg által való szélesebb körû megvilágitására kellett várnia, mely olyan nagy és kimeritõ volt, hogy Browning E. B. méltán mondhatta, hogy: "Az egyedüli világosság, amelyet valaha a másvilági életre vetettek, Swedenborg filozófiájában található."

A gondolkozó ember elõtt nyilvánvaló, hogy minden ismereti téren örökös haladás ösvényén mozgunk. Soha sincs az igazság teljesen kijelentve egy bizonyos idõben élõ nemzedéknek. A kijelentés állandóan progresszive haladó, az emberi haladás pályája pedig végtelen. Az élet maga egy isteni kaland, folytonos Isten-keresés.

Igy tehát magatartásunk állandóan figyelõ kell legyen. Minden ûzenethozónak joga van a meghallgattatásra, joga van arra, hogy igényeit vizsgálat alá vegyék. Ámde mi a próbája az illetõ igazságnak - minden ember igazságának? Elsõbben is üzenete összhangban kell legyen mindazzal, amit igaznak ismertünk meg a múltban. Másodszor világosság kell benne legyen az ész, és táplálék a sziv számára. Harmadszor ki kell áIlja az élet próbáját, vagyis gyakorlatilag megvalósítható kell legyen. Azt hisszük, hogy Swedenborg tanítása mindezeket a próbákat minden tekintetben kiállja. Emmerson azt mondja róla: "Swedenborg egyike az irodalom mastodonjainak, akit nem lehet a tudósok egész kollégiumával fölmérni".

Ez a bámulatra méltó tudós lángész, Swedenborg Emanuel 1688. január 29-én született Stockholmban, mint Swedberg Jesper és Anna harmadik gyermeke. Atyja tábori lelkész volt, utóbb teológiai tanár és Skara püspöke lett. Az fjú Emanuel az Upsalai Egyetemen végezte tanulmányait, ahol már korán feltûnt a latin nyelvben való jártassága és költõi tehetsége által. Ifjúkori klasszikus latin versei a szakértõk osztatlan elismerését vívták ki, amellett magukat tanárait is meglepte némely nehéz matematikai mûvelet egyszerûsítésé által. 1709-ben, huszonegy éves korában kitûntetéssel szerezte meg a filozófiai doktorátust. Azután kûlföldön egyes európai országokban tett tanulmányutakat; meglátogatta Angliát, Hollandiát, Németországot, Magyarországot, Olaszországot és Franciaországot. A klasszikus tudományos nyelveken kivûl még a francia, angol, holland, német és olasz nyelveket is beszélte, mivel ez országokat tõbb ízben meglátogatta. Édesapja szerette volna õt a diplo-mácia szolgálatában látni, Emánuel azonban inkább a tudományos pályát választotta. Jóllehet ajánló levelei voltak az európai uralkodók udvaraihoz, egyáltalában nem kereste a világi hatalmasok és elõkelõk társaságát, hanem mindenütt a tudomány kiválóságait kereste föl és velük tartott fönn érintkezést. 1715-ben hazájába visszatérve Polheimmal a nagyhírû természettudóssal társulva közösen szerkesztettek és adtak ki egy latin nyelvû természettudományi folyóiratot, amely az elsõ tudományos folyóirat volt Svédországban. Elsõ önálló tudományos mûve egy algebrai tankönyv volt, az elsõ svéd algebra; ugyancsak õ írt elsõül svéd tankönyvet a differenciál- és integrálszámításról és elsõül dolgozott ki a tengerészek számára módszert a földrajzi hosszúságnak a hold állása alapján való megállapítására. Tanulmányai és találmányai a fizika, kémia, bányászat és kohászat terén végre XII. Károly svéd király figyelmét is ráirányították, aki õt 1716-ban a svéd bányatanács ülnökévé nevezte ki. Ezzel megkezdõdik Swedenborg bámulatosan sokoldalú tevékenysége a természettudományos kutatások és irodalom terén. Idevágó szakmunkái itt még cimük szerint sem sorolhatók föl, mivel számuk meghaladja a 6o-at. 1715-ben a Norvégiával viselt háborúban a királyt Fredrickshall várának ostromában azáltal támogatta, hogy egy mûszaki szerkezettel két gályát, öt nagy naszádot és egy kisebb vitorlás dereglyét tizennégy mérföldnyi száraz földi úton átszállított. Ez érdemének elismeréséül Uirika Eleonora királyné által a fõrendi ház tagjává emeltetett s fivéreivel és nõvéreivel együtt a nemesi Swedenborg nevet nyerte.

Sokoldalú találmányai között szerepel egy önhajtó kocsi, egy repülõgép, egy tengeralattjáró, egy géppuska, egy gõzgép, egy lassú égésû kályha és egy gépzongora. Tervet készített egy az északi tengert a keletivel õsszekötõ hajózható csatornáról. Csodálatos tudományos elõrelátásai és teóriái voltak, amelyek másfél századdal elõzték meg a paleontológiát, biológiát és magnetizmust és évekkel megelõzte az atomteória és a nebulárhipotézis vázlatával Kantot és Laplacet. A Londonban 1910-ben tartott nemzetkõzi Swedenborg-kongresszuson a leghivatottabb európai szaktudósok ismertették és méltatták Swedenborg természettudományos meglátásai és fölfedezései kõzûl a tudomány akkori állásához mérten csodálatosnak mondható megállapításait a gerincvelõ anatómiájáról, az agykéregnek, mint a szellemi tevékenység székhelyének és szerepének jelentõségérõl, az agyvelõnek a lélegzéssel synchronikus mozgásáról, a vezeték nélküli mirigyek szerepérõl és élettani jelentõségérõl, számos fiziológiai és pszichológiai tételének a késõbbi tapasztalatok által beigazolt nagy horderejét, amelyek mint késõbb fölfedezett és tudományosan megállapított igazságok Swedenborg látnoki képességérõl tesznek tanúságot.

Swedenborg nem volt rõvidlátó annak észrevevésében, hogy mindezek a sokoldalú képességei és tanulmányai révén magának óriási vagyont és világhírt szerezhetne, de õ elutasította magától a világi gyönyörök kelyhét. A nagy tömegek elnyomatása súlyosan nehezedett lelkére, látva kora theológiájának kegyetlenségét, amely a kárhozat özönét zúdította az emberi lelkek miriádjaira. Az õ korában Edwards Jonathán Új Angliában a pokol tüzét és gyötrelmeit prédikálta és számtalan "megtérés nélkül" meghalt csecsemõ lelke lett örök gyötrelemre kárhoztatva. Mi modernek ma már fogalmat sem alkothatunk magunknak arról a pokoli leleményességrõl, amellyel a gonoszság Isten kegyelmi igéjét átokká változtatni volt képes. A menyország irdatlan, a pokol kimondhatatlan borzalmas és az élet egy hosszantartó gyötrelem volt. Swedenborg úgy gondolkozott, hogy: "mi haszna mindannak a tudománynak, amelyet magamnak szereztem, hogyha ilyen borzalmas árnyék borul reá a világra?" Elfordult tehát a világi hírnév dicsõségétõl és huszonkilenc évet, egész életének egyharmadát, viszonylagos szegénységben töltötte és embertársainak sebzett lelkét a hit és élet emberi és ésszerû tanításaival vígasztalta.

Akarata ellenére is számos megtisztelõ kitüntetésben részesült. 1724-ben az Upsalai Egyetem matematikai tanszékére nyert meghívást, amit azonban nem fogadott el. Több akadémia és tudóstársaság, így a pétervári, upsalai és stockholmi tagjai sorába választotta.

1744-ben állott be a nagy változás életében. A természeti jelenségek törvényszerûségének éleselméjû kutatója és megfigyelõje megnyerte azt a kivételes isteni kegyelmi ajándékot, hogy a szellemi világ jelenségeibe is betekintést nyerhessen és annak törvényszerûségeit fölismerhesse és másokkal is megismertethesse. Rendületlenül hitt abban, hogy neki missziója a Szentírás szellemi értelmét vagy szent szimbolikáját kikutatni és tolmácsolni. Ettõl fogva Swedenborg magát teljes erejével és minden képességével a lelkek birodalmának tényei és tõrvényei kikutatására szentelte. Megtanult héberül, hogy az Ószövetséget eredeti nyelvén olvashassa és elsõkézbõl való ismereteket szerezhessen magának az ókori vallási formák, példázatok és misztériumok tekintetében. Nyilvánvaló, hogy éveken át igyekezett a Biblia számtalan homályos kijelentésének valódi értelmét megragadni és tanácstalanul érezte magát a megoldhatlan rejtélyek elõtt. Sok minden zavarta meg, így az egyházi hagyományok, a szektárius tolmácsolásnak szinte leküzdhetetlen szokása, a kor hidegsége, amely a keresztyénségbõl kihagyta annak szívét, a szeretetet. Az egyházi irodalom bûvereje, amely ragyogó dialektikával és rabulisztikával bizonyítgatott olyan állításokat és tételeket, amelyekrõl egy próféta vagy apostol sem álmodott és végül a testi érzékek megszálló illuziója lett. Végül azonban értelme megvilágosodott, az igazság szabaddá tette õt és nagyszerû képességeit teljesen az ige földerítésére szentelte.

1747-ben Frigyes svéd királytól a bányatanácsosi ülnõkségtõl való elbocsáttatását kérte és nyerte meg. Magasabb hivatali rangra akarták elõléptetni, de õ nem fogadta el attól tartva, nehogy a gõg kísértésére szolgáljon alkalmul. Igy csöndesen visszavonult a magányosságba, s kis könyvtárában töltött remete életének egyetlen dicsõsége az a huszonhét könyv volt, amellyel egyetlen célja volt a keresztyénséget élõ valósággá tenni a földön.

Bárminõ legyen is vélekedése azoknak, akik Swedenborg vallásos könyveit olvassák, páratlan személyiségének hatását mindenki megérezheti. Egyéni modora is rokonszenvessé tette õt mindenki elõtt. Mindent szelíden és meggondoltan végzett. Semmi fölcsigázottság, izgalom vagy fölfuvalkodottság nem volt benne. Minél mélyebbre hatolt bele a szellemi világba, annál alázatosabbá és csöndesebbé vált. Sohase használta ki a tudatlannak gyöngeségét vagy hiszékenységét a maga érdekében. Soha sem kísérelt meg követõket vagy pártot gyûjteni maga köré. Még a nevét sem hozta kapcsolatba sohasem az új egyházzal, amelyrõl azt tanította, hogy az Úr fölállítja azt a földön. Érezte, hogy az õ üzenete inkább az utókor, mint kortársai számára való és amint könyvei - hosszú kemény munkás évek eredményei - elhagyták a sajtót terjedelmes latin nyelvû folio és kvárt kötetekben, ingyen küldözgette szét azokat az európai egyetemeknek és osztogatta szét a papság között. Nagyon jól tudta, hogy számos állítását igen sokan hitetlenséggel és ellenségeskedéssel fogják fogadni és õ azokat sokak számára vonzóbbá tudta volna tenni, hogyha kellemetlen igazságokat elhallgatott vagy enyhített volna tetszetõs vagy mulattató elõadási modorral, de õ sohasem alkudott meg és nem hajolt el az õszinteségtõl az õ magasztos igazságai rovására. Egy alkalommal szó szerint igy nyilatkozott: "Nekem az Úr parancsolta meg, hogy ezeket a könyveket megírjam és kiadjam. Ne gondolják, hogy eme határozott parancs nélkül eszembe is jutott volna kinyomatni olyan dolgokat, amikrõl nagyon jól tudom, hogy tévelygésnek fogják minõsíteni és amelyek csak arra valók. hogy engem nevetség tárgyává tegyenek." Tagadhatatlan, hogy a fölvilágosodás századában Swedenborg ama kijelentése, amelyet 1769-ben egy anglikán lelkésznek tett: "Maga az Úr által hívattam el, aki legkegyelmesebben személyesen jelentette ki magát nekem az õ szolgájának az 1743-ik évben, amikor megnyitotta szememet a szellemi világ meglátására és abban a kiváltságban részesített, hogy szellemekkel és angyalokkal társaloghatok, amely képességemnek mai napig örvendek", a hitetlenség gúnymyosolyát váltotta ki az emberek legnagyobb részébõl, vagy legjobb esetben õszinte szánalmat a szegény meghibbant elméjû tudós iránt.

Pedig Swedenborg - ha nem is szívesen - de több ízben is szolgáltatta tagadhatlan bizonyságát látnoki képességeinek. Az itt következõkben fölsorolt esetek elsõinek különös érdekességet kölcsönöz az a körülmény, hogy azzal maga Kant a nagy bölcsész is komolyan foglalkozott. Swedenborg föntemlített kijelentése ugyanis, hogy t.i.: õ a szellemvilág lakóival és az elhaltak szellemeivel érintkezésbe lépni képes; amikor köztudomásra jutott, igen nagy zavarba hozta a fölvilágosodás korának komoly tudósait. Hogy is ne, hiszen Swedenborg elismerten nagy tudós, kifogástalan jellemû személyiség volt, akinek puszta szavában sem lehetett kételkedni, hát még amikor olyan meggyõzõ bizonyítékokat szolgáltatott. Ezt már komolyan kellett venni. E fölött nem lehetett egy vállvonogatással napirendre térni. Igy esett, hogy Kant, akinek egy Green nevû igen bizalmas jóbarátja volt Angliában, (akinek ítéletét oly nagyra becsülte, hogy a tiszta ész kritikája címû munkájának egyetlen oldalát sem adta addig nyomdába, amig azt Green jóvá nem hagyta) ezt a barátját kérte föl, hogy járjon utána a dolognak. Green ugyanis két hónapig Stockholmban és Gothenburgban való tartózkodása alatt alaposan utána járt a szóbanforgó eseteknek, amelyeknek valódiságát, miután az ott élõ egész közönség tanúja volt, igazolhatta. Ebbõl az esetbõl kifolyólag Kant egy levelet írt Knobloch Charlotte kisasszonynak, amelyet a késõbbi érsek Borowski az eredeti kézirat nyomán közreadott. Kant ebben a levelében a következõket írja: "hogy Önnek, Nagyságos Kisasszony nehány bizonyítékát szolgáltassam Swedenborg képességeinek, ahol az egész, ma még élõ közönség tanúja és az illetõ, aki velem ezeket közölte közvetlenül a helyszínen vizsgálhatta meg a dolgokat. Madame Harteville (tévesen Marteville helyett) a németalföldi követ özvegye Stockholmban férje halála után egy Croon nevû ötvöstõl fölszólítást kapott, hogy a férje által rendelt ezüst evõkészlet árát fizesse meg. Noha az özvegy meg volt gyõzõdve róla, hogy elhalt férje sokkal rendesebb és pontosabb volt annál, mintsem hogy ezt a tartozását fizetetlenül hagyta volna, mégsem tudta az arról szóló nyugtát fölmutatni. Ezen való bánatában, és mert az összeg tekintélyes volt, magához kérette Swedenborg urat. Némi bocsánatkérés után elébe tárta baját és megkérte õt, hogy ha neki meg van az a képessége, hogy az elhaltak szellemeivel tud érintkezni, úgy legyen olyan jó és érdeklõdje meg az õ elhalt uránál, hogy mint áll az ezüst evõkészlet számlájának az ügye. Swedenborg készséggel hajlandó volt a kérés teljesítésére. Három nappal azután az említett úrnõ egy társaságot hívott magához uzsonnakávéra. Swedenborg úr odament és az õ szokott hidegvérû modorában közölte az özveggyel, hogy a tartozás hét hónappal az ura halála elõtt lett kiegyenlítve és hogy az erre vonatkozó számla egy szekrényben van, amely egy emeleti szobában áll. Az úrnõ azt válaszolta, hogy a kérdéses szekrényt kiürítették és a benne volt összes papírokat átnézték, de a nyugtát nem találták. Swedenbong erre azt mondotta, hogy az úrnõ férje közölte vele és megmagyarázta neki, hogy ha az ember a bal oldalon egy fiókot kihúz, egy deszka válik láthatóvá, amelyet el kell tolni és akkor egy rejtekfiók kerül napvilágra, amelyben a titkos hollandi levelezések vannak elrejtve és ezek közt található a nyugta is. Erre a közlésre az úrnõ az egész társaság kíséretében fölment az emeleti szobába, kinyitották a szekrényt s az elõírásnak megfelelõen eljárva megtalálták a rejtekfiókot, amirõl a háziasszony mit sem tudott és abban a jelzett iratokat és a nyugtát a jelenvoltak legnagyobb csodálkozására." Azonban a következõ történet elõttem mindenekfölött a legerõsebb bizonyító erõvel látszik bírni. 1759-ben, szeptember végén Swedenborg úr d.u. 4 órakor Angliából jövet Gothenburgban partra szállott. Castel William úr meghívta õt magához és egyúttal még egy 15 személybõl álló társaságot. Este 6 órakor Swedenborg úr kiment és elsápadva s megrémülten tért vissza a szobába a társasághoz és azt mondta, hogy éppen most tûzvész pusztít Stockholmban a Südermalm városrészben és a tûz mindjobban elharapódzik. Azt mondta, hogy egyik barátjának a háza már leégett és hogy a saját háza is veszedelemben forog. 8 órakor, miután újból kiment, visszatérve örömmel újságolta, hogy: "Hála Istennek a tüzet eloltották a házamtól a harmadik ajtónál!" Ez a hír az egész várost és különösen a társaságot nagy izgalomba hozta és még aznap este jelentést tettek róla a kormányzónak. Vasárnap reggel a kormányzóhoz hívták Swedenborgot, aki kikérdezte õt e dolog felõl. Swedenborg pontosan leírta a tûzvészt, hogy hogyan keletkezett és hogyan szûnt meg és hogy meddig terjedt. Még aznap este szertefutott a hír az egész városban, ahol miután maga a kormányzó is érdeklõdött iránta, nagy izgalmat idézett elõ, minthogy sokan barátaikért és házbirtokaikért aggódtak. Hétfõn este érkezett meg Gothenburgba a staféta, amelyet a stockholmi kereskedõk a tûzvész idején indítottak útnak. Ebben a levélben a tûzvész egészen az elbeszélt módon volt leírva. Kedden reggel érkezett meg egy királyi kurir a kormányzóhoz a tûzvészrõl szóló hivatalos jelentéssel, az okozott kárról és a leégett házakról a legcsekélyebb eltérés nélkül a Swedenborg által adott közléstõl, mert a tüzet 8 órakor oltották el." "Mit lehet ennek az értesitésnek a jóhiszemûsége ellen fölhozni? Barátom, aki nekem mindezeket írta, mindezt nemcsak Stockholmban, hanem Gothenburgban is megvizsgálta, ahol a legtekintélyesebb házakat ismeri és ahol az egész város lakossága által, amelybõl e rövid idõ óta 1759-tõl fogva a legtöbb szemtanú még életben van, szerezhetett teljes felvilágosítást."

Ugyancsak érdekes Swedenborg esete Luiza Ulrika királynéval. Egy alkalommal, amikor Scheffer gróf Swedenborgot az udvarban bemutatta a svéd királyi párnak, a királyné, aki megelégedését fejezte ki, hogy Swedenborgot megláthatta, megkérdezte tõle, hogy igaz e az, hogy õ elhaltakkal tud érintkezni ? Swedenborg igenlõ válaszára továbbá az iránt érdeklõdött a királyné, hogy ez a képesség másokkal is közölhetõ-e ? "Nem !" volt a válasz. "Mi az hát akkor?" "Az Úrnak kegyelmi ajándéka." "Tud-e minden elhalt emberrel beszélni, vagy csak egyesekkel ?" Erre Swedenborg ezt válaszolta : "Nem mindenkivel tudok érintkezni, hanem csak azokkal, akiket ismertem ezen a világon, azokkal a királyi és hercegi személyekkel, híres vitézekkel, vagy nagy tudósokkal, akiket vagy személyesen ismertem, vagy akiket tetteik vagy írásaik után ismerek, következésképp mindazokkal, akiket magam elé képzelhetek, mert könnyen érthetõ, hogy nem vágyhatom olyasvalakivel érintkezni, akit sem nem ismerek, sem magamnak elképzelni nem tudok. "A királyné erre megkérdezte tõle, hogy nem vállalna e egy megbízatást az õ kevéssel azelõtt elhunyt bátyjához ? "Szíves örömest !" válaszolta. Erre a királyt és királynét egy ablakmélyedésbe követte, ahol a királyné átadta neki megbízását, amelyre választ hozni ígért. Ezután meghívták a királyi ebédre, ahol százegy kérdést intéztek hozzá, amelyre mind a valósághoz híven felelt meg. Kevés idõvel azután Scheffer gróffal újra az udvarba ment, ahol a királyné meglátva õt így szólt hozzá: "Ne feledkezzék el megbízásomról!" "Már el is van intézve," volt Swedenborg válasza. Erre a királyné fölszólította, hogy mondja el. Swedenborg azonban kijelentette, hogy amit üzenetére válaszként hozott, azt nem mondhatja el tanúk elõtt. Már ez az ellenvetés is nyugtalanná tette a királynét, aki magához hívatta Schwerin kormánytanácsost és egy másik szobába ment, amelyben senki sem volt. Itt Schwerint az ajtóhoz állította, õ maga pedig Swedenborggal a szoba túlsó végébe vonult, ahol Swedenborg a következõket mondta neki: "Madame, Felséged fenséges bátyjának, a boldogult porosz hercegnek Charlottenburgban mondott utolsó istenhozzádot ezen és ezen a napon, ebben és ebben az órában, délután találkoztak még egyszer, akkor felségedet kezénél fogva egy ablakmélyedésbe vonta, ahol senki sem hallhatta és felségednek a következõket mondotta:" - A királyné rendkívül meglepõdött és amikor kissé összeszedte magát, így szólt: "Ezt egyetlen halandó sem lett volna képes nekem elmondani." A Berliner Monatsschrift egy szkeptikus levelezõjének, akit a kiadók mint tekintélyes gavallért ismertek, alkalma nyílott Stockholmban magánál a királynénál érdeklõdni a dolog iránt. Jelentésében a következõket írta: "Alkalmam volt az immár megboldogult anyakirálynéval Swedenborgról beszélni és õ maga mondta el nekem az õt és testvérbátyját illetõ anekdotát olyan meggyõzõdéssel, amely különösnek tûnt föl elõttem. Mindenki, aki csak a Nagy Frigyesnek ezt a fölvilágosult nõvérét ismerte, igazat fog nekem adni abban, hogy éppen nem volt rajongó és egész szellemi irányzata távol állott az ilyes képzelõdésektõl és mégis annyira meggyõzõdve látszott lenni Swedenborgnak a szellemekkel való társalgásáról, hogy alig merészeltem némi kételyemet és gyanúmat a titkos udvari intrikákra vonatkozólag elõtte nyilvánítani, mert egy királyi, "Je ne suis pas facilement dupe!" (engem nem lehet egykönnyen becsapni) minden ellenvetésnek véget vetett."

Swedenborg különben nem tulajdonított fontosságot ezeknek és ezekhez hasonló eseteknek, amelyek százával történtek, de amelyek - nézete szerint - nem érdemlik meg, hogy az ember velük foglalkozzék és azokat bírálgassa, mert e lényegtelen dolgok elterelik a figyelmet az õ küldetésének lényegétõl. Végül még egy Jung Stilling által közölt esetet kívánunk ismertetni: "Az elmúlt évszázad hetvenes éveiben, - írja Stilling, - élt Elberfeldben egy kereskedõ, akivel hét esztendei ott tartózkodásom alatt meghitt barátságban éltem. Misztikus volt a szó legtisztább értelmében. Kevés beszédû volt, de amit mondott, az "aranyalma volt ezüst tányéron". A világ minden kincséért sem mert volna tudatosan valótlant állítani. Ez a már megboldogult barátom beszélte el nekem a következõ esetet: Egy ízben üzleti ügyben Amsterdamba utazott, ahol éppen abban az idõben Swedenborg tartózkodott. Mivelhogy barátom már sokat hallott és olvasott errõl a csodálatos emberrõl, elhatározta, hogy fölkeresi, hogy személyesen megismerje. Meglátogatta tehát és egy tiszteletet keltõ megjelenésû aggastyánt talált, aki õt udvariasan fogadta, üléssel kínálta meg és ekkor a következõ párbeszéd folyt le köztük. A kereskedõ: "Ezzel az alkalommal, amikor üzleti ügyeket kell itt elintéznem, nem mulaszthattam el, hogy tiszteletemet ne tegyem önnél bányatanácsos úr. Én önt írásai alapján igen kiváló személyiségnek tartom." Swedenborg: “Szabad kérdeznem, hogy hová való?" A kereskedõ: "Én elberfeldi vagyok, Berg hercegségbõl. Az ön írásai annyi sok szépet és építõt tartalmaznak, hogy igen mély benyomást gyakoroltak rám, de a forrás, amelybõl ön merít, olyan rendkívüli, hogy bizonyára nem fogja rossz néven venni egy igazságra törekvõ embernek, hogyha megdönthetetlen bizonyítékot követel arról, hogy ön valóban a szellemiekkel érintkezik." - Swedenborg: "Nagyon méltánytalan volna részemrõl, hogyha ezt rossz néven venném, de azt hiszem, hogy én elég bizonyítékot szolgáltattam már erre nézve, amiket nem lehet megdönteni." - A kereskedõ: "Az ismert eseteket tetszik érteni a királynéval, a stockholmi tûzvésszel és az eldugott nyugtával?" Swedenborg: "Igen, és ezek igazak." - Kereskedõ: "És mégis sok ellenvetést hoznak föl velük szemben. Merészelhetnék-e vajon önnek egy ilyen bizonyítékot fölkínálni?" - Swedenborg: "Miért ne? Szíves örömest?" - A kereskedõ: "Volt egy jó barátom, aki Duisburgban teológiát tanult; de aszkórban megbetegedett és abban ott meg is halt. Ezt a barátomat kevéssel a halála elõtt meglátogattam, fontos beszélgetést folytattunk együtt. Vajon megtudhatná-e tõle, hogy mirõl beszélgettünk akkor?" - Swedenborg: "Meglátjuk. Hogy hívták a barátját?" - A kereskedõ megmondta a nevét. Swedenborg: "Meddig marad ön még itt?" A kereskedõ: "Úgy nyolc-tíz napig." - Swedenborg: "Jöjjön el egy néhány nap múlva újra hozzám, megpróbálom barátját föltalálni." A kereskedõ erre eltávozott és üzleti dolgai után látott. Néhány nap múlva feszült várakozással ment el újra Swedenborghoz, aki mosolyogva lépett eléje e szavakkal: Beszéltem a barátjával. Beszélgetésük tárgya a minden dolgok helyreállítása volt." Azután Swedenborg aprajára elmondta a kereskedõnek azt is amit õ, és azt is amit a barátja állított beszélgetésük során. Barátom elsápadt, mert ez hatalmas erejû és megdönthetetlen bizonyíték volt. Azután még megkérdezte: "Hogy van a barátom, üdvözült-e? - "Nem - válaszolt Swedenborg, - még nem üdvözült, még a Hadesban van és még mindig gyötri magát a minden dolgok helyreállításával." Erre a válaszra barátom még jobban elcsodálkozott: "Uram Isten! még a túlvilágon is?" - Igen, - szólt Swedenborg, - még a túlvilágba is magunkkal visszük kedvenc hajlamainkat és véleményeinket és nehéz tõlük megszabadulni, azért kellene még ideát levetkõzni õket." - Barátom teljesen meggyõzõdve távozott Swedenborgtól."

Swedenborg Londonban halt meg 1772. március 29-én. Az ottani lelkészek nagyon szerették volna õt teológiai állításainak visszavonására rávenni. Néhány nappal Swedenborg halála elõtt Winwick lelkész egyenesen azzal a fölhívással fordult hozzá, hogy Isten nevében, akinek rövidesen ítélõszéke elé fog állani, jelentse ki, hogy igaz-e mindez, amit írt, vagy egyik-másik részét írásainak ki kell alóla venni? Mire Swedenborg egészen megindultan így válaszolt: "Én nem írtam egyebet, mint a tiszta színigazságot, amint azt ön életének minden napjában, hova tovább mind inkább be fogja látni, föltéve, hogy szorosan ragaszkodik az Úrhoz és õt híven fogja szolgálni az által, hogy minden rosszat, mint ellene való bûnt kerülni fog és szorgalmasan kutat az õ szent Igéjében, amely elejétõl végig megdönthetetlen bizonyítéka ama tanítás igazságának, amelyet a világnak átadtam." Hasonlóképpen válaszolt a londoni svéd egyház lelkészének Frelius dékánnak is, aki Swedenborg betegségérõl értesülve õt meglátogatta és így szólt hozzá: "Assesor úr, azért adta ki könyveit, hogy nevet szerezzen magának, vagy más hasonló érdekbõl? Ha igen, úgy vonja vissza azokat. Ön eléggé híres ember amúgyis és hogyha valótlanságot állított és azokhoz ragaszkodik, úgy nem üdvözülhet." Swedenborg így válaszolt: "Lelkész úr, amilyen igazán engem itt lát és amilyen igazán élek, én semmit sem írtam magamtól, hanem csupán az Istentõl jött igazságot és még többet is mondhattam volna azoknál, amiket megírtam, ha meg lett volna engedve. Ha ön az igazságra akar hallgatni, úgy majd, ha átmentünk az örökkévalóságba, sok fontos mondanivalóink lesznek egymásnak". Erre úrvacsorát vett és látva, hogy napjai megvannak számlálva, elõre megmondotta halála napját. A nála volt szolgáló asszony megjegyezte, hogy olyan vidámnak látszott, mint amilyen õ lenne egy vasárnapi kirándulásra készülõben. 1772. március 29-én délután hallva az óraütést, ágya mellett levõ háziasszonyától és a szolgaasszonytól megkérdezte, hogy hány óra? Amikor megmondták neki hogy 5 óra van, így szólt: "Jól van, köszönöm, Isten áldja meg magukat!" A keresztyén megnyugvás, hálaadás és testvéri fohász e szavai után csöndesen átszenderült az örökkévalóságba. Tetemeit a londoni svéd temetõbe helyezték el, ahonnan 1908-ban a svéd kormány nagy ünnepélyességgel egy hadihajóval szállította haza hamvait és a svéd nemzet által adományozott díszes szarkofágban az Upsalai Székesegyházban helyezte örök nyugalomra.

Swedenborg hatása az utókor szellemi életére lassan kezdett érvényesülni, de hovatovább mind többen hódolnak meg az észak prófétájának nemcsak géniusza elõtt, hanem - ami ennél sokkal többet jelent, - magukénak kezdik vallani az általa napfényre hozott és hirdetett igazságokat. A Swedenborg által befolyásolt szellemi kiválóságok sorában Kant, Goethe, Schiller, Schelling, Herder, Oberlin, Schopenhauer, Heine, Balzac, Strindberg, Ruskin, Carlyle, Tennyson, Emerson, Browning, James, Keller Helen és még sok más nagy ember neve említhetõ. Balzac a következõképpen ír róla: “Az összes vallások beható tanulmányozása után Swedenborghoz tértem vissza. Könyveiben egy hatalmas szociális alkotmány elemei találhatók föl. Teokráciája fennkölt és vallása az egyetlen, amelyet egy felsõbbrendû ember elfogadhat." Kant Swedenborg gondolatait a túlvilágról igen fennkölteknek ("sehr erhaben") nevezi és Swedenborg ama tanítását, hogy a szellemvilág egy külön valóságos universumot képez, egészen a magáévá teszi az által, hogy azt az érzékelhetõ világgal (mundus sensibilis) ellentétben "mundus intelligibilis"-nek nevezi. Hogy Swedenborg tetemes behatással volt a romantikára, az tagadhatatlan, de nem olyan tanok által, amelyeket nem igazi tanitványai tévesen neki tulajdonítottak az által, hogy iratai bizonyos részleteit misztikus értelemben magyarázták. Tévedést és igazságtalanságot követnek el Swedenborggal szemben azok, akik õt misztikusnak nevezik. Swedenborg sohasem igyekezett az illuminátok titkos társulatait, a spiritizmust vagy a miszticizmust elõmozdítani. Egy alkalmat sem mulasztott el, hogy a szubjektív prófétaság balgaságait a legszigorúbban meg ne rója. Az elsõ kvekkerek jövendöléseit hevesen kipellengérezte és sohasem mulasztotta el Dippel és a Morva testvérek pietisztikus rajongásait megróni. Az okkultistákkal szemben való ellenszenve köztudomású volt, igy pld. mindig vonakodott Böhme Jakabot olvasni. Ha az új Jeruzsálem eljövetelét hirdette is, ezzel nem egy forradalmi korszak hajnalhasadását akarta kikürtölni, amelyben az emberré levés istenítve és a haladás minden további nélkül biztosítva volna. Swedenborg az egyén szubjektív sugalmainak egyáltalában nem tulajdonított általános fontosságot, még kevésbé kényszerítõ erõt. Õ nem hitt a relatív igazságok megváltó erejében, amint az az individualisztikus szubjektivizmusból következik. Az igazságok, amelyeket õ hirdetett, elõttünk mint egyetemes és objektív igazságok lesznek fölkínálva. Ezért Swedenborg új Jeruzsáleme sem lehet puszta belsõ valóság, hanem sokkal inkább határozottan objektív jellegû, mint a külsõleg is érthetõ igazság, amelyen alapul. Tehát nem puszta eldologiasítása emberi érzéseknek és azok átalakulásainak egy új szellemi élet ellenállhatatlan befolyása által, mint ahogy azt egyesek állítják, hanem összege ama tanoknak, amelyek képesek volnának a világot átalakítani és pedig abban a mértékben, amelyben az hajlandó volna magát általuk befolyásoltatni. Swedenborg új Jeruzsáleme röviden összefogva semmivel sem több, sem kevesebb, mint egy új egyház, amely a valódi keresztyén vallás újra helyreállításán alapul. Ez pedig a vallási dogmák teljes átöntését kívánja meg. Ezt a munkát maga Swedenborg végezte el, jóllehet isteni kijelentésbõl eredõnek tulajdonította azt. Akár elfogadjuk az utóbbi föltevést, akár elvetjük azt, tény marad, hogy Swedenborg Krisztus újraeljövetelét és az új Jeruzsálemet egy tárgyilagos igazság újabb kijelentéseként állitotta oda, nem pedig mint a haladás valamilyen isteniesülése gyanánt, mint azt egy bizonyos messiánisztikus misztika apostolai szeretnék. Távol attól a hiedelemtõl, hogy az emberek valami nagyot volnának képesek létrehozni, hogyha õket a polgári és társadalmi törvények kényszere alól fölszabadítanák, Swedenborg mindig végtelenül bizalmatlan volt minden az emberi szív hajlamain és ösztönein alapuló kezdeményezéssel szemben.

Swedenborg egyáltalában nem hitt - mint Rousseau - az ember természetes jóságában. Sõt inkább kijelentette, hogy a saját ösztöneinek átengedett ember gonoszabb a vadállatnál.

Valódi haladás köztünk emberek között csakis minden téren, legfõként a vallásin való helyes gondolkodás következményeként jöhet létre. Ezért hirdette Swedenborg egy valódi, teológia és filozófia szükségességét, amely az embert olyan fegyelmezésnek és nevelésnek vesse alá, amely számára lehetségessé tegye természeti hajlamainak leküzdését. Senki sem volt tehát kevésbé forradalmi és kevésbé romantikus, mint Swedenborg. Klasszikusan iskolázott szellem létére az empirizmus hirdetõje volt, abban az értelemben, hogy a szellemet az igazság és valóság alá rendelte. Realista volt a szó legtisztább értelmében és az általa tévesnek ismert ideák ellen harcolt. Számos elévült és túlhaladott dogmát és theoriát állított pellengérre és reformált ott, ahol szükséges volt, de soha a legcsekélyebb mértékben sem javallta a forradalmi elveket, a szellem vagy dogma fegyelmezõ nevelésének lehetetlen elvetését. A szellem igazi szabadsága csak szigorú fegyelmezõ nevelése által érhetõ el, amelynek parancsoló szükségszerûségét Swedenborg minden könyvében hirdette Swedenborg legnépszerûbb és leggyakorlatibb mûve, amely a túlvilági szellemi élet és világ részletes leírását tartalmazza. A Menny és a Pokol, majdnem minden európai nyelven megjelent (magyarul is). Swedenborg mûvei nem elévült történelmi értékek csupán, hanem örökérvényû igazságokat tartalmaznak, amelyeket mindinkább és mind szélesebb körben fognak elismerni és megbecsülni. Swedenborg halála után 38 évvel egy társulat alakult Londonban avégre, hogy Swedenborgnak eredetileg latin nyelven nyomatott mûveit minden modern európai nyelvre lefordítva kiadja és mind szélesebb körben terjessze, amely társulat Swedenborg mûveibõl sokezer könyvet és füzetet nyomatott ki és terjesztett szét. Ez a tény egymagában is elgondolkoztató és beszédes bizonyságát szolgáltatja annak, hogy Swedenborg mûveiben több van, mint a legzseniálisabb emberi mûben és éppen ez az, ami mind szélesebb körben fogja ismertté tenni azt az igazságot, hogy jóllehet a történelemé, Swedenborg mégis a jövõ embere.

Swedenborg élete és munkássága ismertetésénél és méltatásánál a következõ mûvek lettek figyelembe véve: Barett B.F: The Man and his Mission. E. Markham: Swedenborg. William Z. Hurt: Emanuel Swedenborg. Helen Keller: My Religion. Dr. Karl de Prel: Kant und Swedenborg, aus Tatschen und Probleme. Immanuel Kant: Vorlesungen über Psychologie. H, de Geymüiler: Swedenborg und die übersinnliche Welt 1937.