Mennyei titkok

 

melyeket a Szentírás vagy Isten Igéje tartalmaz

 

 

 

Magyarázat

A Genezistől kezdődően a Lelkek Világában és az Angyalok Mennyországában látott csodálatos dolgokról

Írta: Emanuel Swedenborg  (kiadták Londonban 1749-1756)

 

 

AC GENEZIS 1. fejezet

 

 

AC 1. Az Ótestamentum Igéjének puszta betűiből senki sem ismerné fel azt a tényt, hogy az Igének ez a része a mennyek mély titkait tartalmazza, és minden, mind egészében, mind részleteiben, az Úrra, mennyországára, az egyházra, a vallásos hitre, és minden ehhez kapcsolódó dologra való utalást tartalmazza. A betűkből, vagy a betűk értelméből mindaz, amit bárki láthat – általánosságban beszélve– minden a zsidó vallás külső szertartásaira és vallási előírásaira utal csupán. Az igazság mégis az, hogy az Igében mindenütt vannak belső dolgok, melyek egyáltalán nem jelennek meg a külső dolgokban, kivéve azt a néhányat, amelyet az Úr kinyilatkoztatott és megmagyarázott az apostoloknak, mint például, hogy a szentségek jelképezik az Urat, hogy Kánaán és Jeruzsálem földje jelenti a mennyet, minek következtében mennyei Kánaánnak és Jeruzsálemnek hívják azokat, és a Paradicsom hasonló jelentőséggel bír.

 

AC 2. A keresztény világ még teljesen bizonytalan abban a tényben, hogy az Igében lévő összes dolog mind általában, mind részleteiben, sőt, a legkisebb résztől a legszemernyibb percig, jelent és tartalmaz lelki és mennyei dolgokat, ezért kevéssé foglalkoznak az Ószövetséggel. Mégis, azt, hogy az Írás ilyen jellegű, azon egyszerű megfigyelés alapján is lehetne tudni, hogy minden lény az Úré és az Úrtól van és szükségszerűen elkerülhetetlen, hogy tartalmaznak olyan dolgokat, amelyek a mennyhez, az egyházhoz és a vallásos hithez tartoznak, és ha nem így lenne, akkor nem lehetne az Úr Igéjének hívni, és azt sem lehetne mondani, hogy van benne élet. Ahonnan jön az élet, kivéve azokat a dolgokat, amelyek az élethez tartoznak, így mondható eltekintve a ténytől, hogy minden, mind egészében, mind részleteiben az Úrra vonatkozik, aki Maga az élet; tehát bármi, ami nem vonatkozik rá, az nem élő; s őszintén elmondható, hogy az Igében lévő bármilyen kifejezés, ami nem tartalmazza Őt, vagyis ami nem tartalmaz utalást Rá, az nem isteni.

 

AC 3. Ezen Élet nélkül az Ige, mint írás, halott. Ez az eset ebben a vonatkozásban ugyanolyan, mint az ember, akinek – amint az a keresztény világban köztudomású – van belső és külső része. Mikor elkülönítik a belső embertől a külső embert, ez a test, és ezért halott; a belső ember él és általa él a külső is; a belső ember a lélek. Így van ez az Igével is, mely kizárólag a betűk vonatkozásában olyan, mint a test lélek nélkül.

 

AC 4. Mialatt az elme ragaszkodik a szó szerinti értelmezéshez, valószínűleg senki sem lát meg olyan dolgokat, melyeket az magába foglal. Így a Genezis első fejezeteiben semmi más nem fedezhető fel a betűk értelméből, mint hogy a világ teremtésével foglalkoznak, az Édenkerttel, melyet Paradicsomnak hívnak és Ádámmal, az első teremtett emberrel. Ki feltételez bármi mást? De a következő oldalakon világosan kimutatható, hogy ezek a dolgok olyan titkokat tartalmaznak, melyeket még soha sem fedtek fel; és valójában a Genezis első fejezete belső értelemben, általánosságban az ember új teremtésével, vagy újjászületésével foglalkozik és különösen a Legősibb Egyházzal; oly módon, hogy nincs olyan csekély kifejezés, amely ne képviselné, jelentené és tartalmazná ezeket a dolgokat.

 

AC 5. Ez igazán olyan eset, amit feltehetően senki sem ismer, kivéve az Urat. Ezért azt előre kijelenthetem, hogy immár néhány éve az Úr isteni könyörületessége számomra megadatott, állandóan és folyamatosan lelkekkel és angyalokkal kísér, akiket hallok beszélni és én is beszélgethetek velük. Ily módon megadatott nekem, hogy halljak és lássak csodálatos dolgokat a másik életben, melyeket ember még soha sem ismert meg, vagy képzelt el. Útbaigazítottak engem a különféle szellemekre vonatkozóan, a lelkek halál utáni állapotáról; a pokolról, a hitetlen szánalomra méltó állapotáról; a mennyről, vagy a hívő megszentelt állapotáról, különösen a sors elvének vonatkozásában, mely elfogadott a világegyetemben; melyről az Úr isteni könyörületességéből a következő oldalakon lesz szó.

 

GENEZIS 1:1-31.

 

1.Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.

2 A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett

3. És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.

4. És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől.

5. És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának: és lőn este és lőn reggel, első nap.

6. És monda Isten: Legyen mennyezet a víz között, a mely elválaszsza a vizeket a vizektől.

7. Teremté tehát Isten a mennyezetet, és elválasztá a mennyezet alatt való vizeket, a mennyezet felett való vizektől. És úgy lőn.

8. És nevezé Isten a mennyezetet égnek: és lőn este, és lőn reggel, második nap.

9. És monda Isten: Gyűljenek egybe az ég alatt való vizek egy helyre, hogy tessék meg a száraz. És úgy lőn.

10. És nevezé Isten a szárazat földnek; az egybegyűlt vizeket pedig tengernek nevezé. És látá Isten, hogy jó.

11. Azután monda Isten: Hajtson a föld gyenge fűvet, maghozó fűvet, gyümölcsfát, a mely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, a melyben legyen néki magva e földön. És úgy lőn.

12. Hajta tehát a föld gyenge fűvet, maghozó fűvet az ő neme szerint, és gyümölcstermő fát, a melynek gyümölcsében mag van az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó.

13. És lőn este és lőn reggel, harmadik nap.

14. És monda Isten: Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy elválaszszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek, és meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek.

15. És legyenek világítókul az ég mennyezetén hogy világítsanak a földre. És úgy lőn. 16. Teremté tehát Isten a két nagy világító testet: a nagyobbik világító testet, hogy uralkodjék nappal és a kisebbik világító testet, hogy uralkodjék éjjel; és a csillagokat. 17. És helyezteté Isten azokat az ég mennyezetére, hogy világítsanak a földre;

18. És hogy uralkodjanak a nappalon és az éjszakán, és elválaszszák a világosságot a setétségtől. És látá Isten, hogy jó.

19. És lőn este és lőn reggel, negyedik nap.

20. És monda Isten: Pezsdűljenek a vizek élő állatok nyüzsgésétől; és madarak repdessenek a föld felett, az ég mennyezetének színén.

21. És teremté Isten a nagy vízi állatokat, és mindazokat a csúszó-mászó állatokat, a melyek nyüzsögnek a vizekben az ő nemök szerint, és mindenféle szárnyas repdesőt az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó.

22. És megáldá azokat Isten, mondván: Szaporodjatok, és sokasodjatok, és töltsétek be a tenger vizeit; a madár is sokasodjék a földön.

23. És lőn este és lőn reggel, ötödik nap.

24. Azután monda az Isten: Hozzon a föld élő állatokat nemök szerint: barmokat, csúszó-mászó állatokat és szárazföldi vadakat nemök szerint. És úgy lőn.

25. Teremté tehát Isten a szárazföldi vadakat nemök szerint, a barmokat nemök szerint, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokat nemök szerint. És látá Isten, hogy jó.

26. És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.

27. Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonynyá teremté őket.

28. És megáldá Isten őket, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.

29. És monda Isten: Ímé néktek adok minden maghozó fűvet az egész föld színén, és minden fát, a melyen maghozó gyümölcs van; az legyen néktek eledelül.

30. A föld minden vadainak pedig, és az ég minden madarainak, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatoknak, a melyekben élő lélek van, a zöld fűveket adom eledelűl. És úgy lőn.

31. És látá Isten, hogy minden a mit teremtett vala, ímé igen jó. És lőn este és lőn reggel, hatodik nap.

 

 A tartalom

 

AC 6. A hat nap, vagy időszak, amely az ember újjászületésének sok egymást követő állapota, általában a következő.

 

AC 7. Az első állapot, ami megelőzi, magában foglalja mind a kisgyermekkorától közvetlenül az újjászületése előtti pillanatig való állapotot. Ezt nevezik ”kietlennek”, “pusztának”, “setétségnek” is. És az első mozdulat, mely az Úr könyörületessége, az “Isten lelke lebeg vala a vízek felett”.

 

AC 8. A második állapot az, amikor különbséget tesznek, hogy mely dolgok tartoznak az Úrhoz, s melyek az emberhez. Azokat a dolgokat, amelyek az Úré, “maradványok”-nak nevezik az Igében, és ezek tartalmazzák különösképpen a hit ismereteit, amelyeket gyermekkortól fogva tanulni kell, és amelyek elraktározódnak és nem nyilvánulnak meg, amíg az ember el nem jut ebbe az állapotba. Napjainkban ez az állapot ritkán létezik kísértés, balszerencse vagy bánat nélkül, melyek által a test és a világ dolgai, melyek az emberé, olyan nyugalomba jutnak, mintha halottak lennének. Ezért azok a dolgok, amelyek a külső emberhez tartoznak, el vannak különítve azoktól a dolgoktól, amik a belső emberhez tartoznak. Eddig az időig és erre a használatra a belső emberben vannak az Úr által tárolt maradványok.

 

AC 9. A harmadik a bűnbánat azon állapota, amelyben az ember, a belső ember révén, kegyesen és jámboran beszél és előhozza a jót – mint az emberszeretet munkáját, melyek azonban mégis lélektelenek, mert az ember azt hiszi, hogy magából jön. Ezt a jót úgy nevezik, hogy “gyenge fű” vagy “maghozó fű”, vagy akár “gyümölcsfa, mely gyümölcsöt hoz”.

 

AC 10. A negyedik állapot, mikor az ember szeretettel megáldottá válik és megvilágosodik a hit által. Előzőleg valóban kegyesen beszélt és előhozta a jót, de tette ezt a kísértés és a szorult helyzet miatt, amiben dolgozott; és nem a hitből és emberszeretetből; amikor a hit és emberszeretet feltámad a belső emberben és ezeket két “világosságnak” nevezik.

 

AC 11. Az ötödik állapot, mikor az ember értekezik a hitről, és ezáltal megerősíti magát a hitben és a jóban: ezután teljesített dolgai élők és ezeket a “tenger halainak” és a “menny madarainak” nevezik.

 

AC 12. A hatodik állapot, mikor az ember hitből és ily módon szeretetből az igazságot mondja és a jót cselekszi; azokat a dolgokat, melyeket előhozott ”élő léleknek” és “barmok”-nak nevezik. Amint egyszerre kezdett hitből és szeretetből cselekedni, lelki ember lett, úgynevezett “hasonmás”. A lelki életét olyan dolgok világosították meg és táplálták, melyek a hit ismeretéhez és az emberszeretethez tartoznak. Ezeket “táplálék”-nak nevezik. A természetes életét pedig olyan dolgok világosítják meg és táplálják, melyek a testéhez és szelleméhez tartoznak; ahonnan a harc ered, egészen addig, amíg a szeretet át nem veszi az uralmat és ő mennyei emberré lesz.

 

AC 13. Azok, akik újjászületnek nem mindnyájan jutnak el ebbe az állapotba. Napjainkban legtöbben csak az első állapotot érik el, néhányan a másodikat; mások a harmadik, negyedik vagy ötödiket, kevesen a hatodikat és alig páran a hetediket.

 

 

Belső tartalom

 

AC 14. A következő munkában az Úr elnevezés a világ Megváltóját, Jézus Krisztust és egyedül Őt jelenti; és Őt hívják “az Úr”-nak minden más név nélkül. A végtelen mennyeken keresztül ő az, akit Úrként elismernek és imádnak, mert neki van a legfőbb hatalma a földön és a mennyekben. Utasította tanítványait is, hogy így nevezzék, mondván:

Úrnak nevezel, és jól mondod, az én vagyok (János 13:13).

És feltámadása után tanítványai “Úr”-nak nevezték.

 

AC 15. A végtelen mennyekben más Atyát nem ismernek, csak az Urat, mert Ő és az Atya egy, ahogy Ő Maga mondta:

Én vagyok az út, az igazság és az élet. Fülöp szólt: mutasd meg nekünk az Atyát; Jézus így szólt hozzá: oly régen vagyok veled, és még nem ismersz engem, Fülöp? Aki engem látott, látta az Atyát; hogy mondhatod akkor: Mutasd meg nekem az Atyát? Nem hiszed el, hogy én az Atyában létezem az Atya pedig énbennem? Higgy nekem, hogy én az Atyában vagyok és az Atya énbennem (János 14:6, 8-11).

 

AC. 16. 1. vers. Kezdetben Isten megteremtette a mennyet és a földet. A legrégibb időt “kezdet”-nek nevezik. A próféták különböző helyeken “régi napok”-nak vagy “mindenség napjai”-nak nevezték. A “kezdet” magába foglalja az első időszakot is, mikor az ember újjászületett, újként megszületett és életet kapott. Az újjászületést magát az ember “új megteremtésének” hívják. A kifejezések, mint “teremteni”, “formálni” és “készíteni” a prófétai írások legtöbb részében az újjászületést jelzik, jelentésükben mégis egy kis különbséggel.

Ézsaiásnál:

 

Mindenki, akit a nevemen szólítanak, én teremtettem a dicsőségemre, én alkottam meg és én csináltam. (Ézsaiás 43:7)

 

Ezért az Urat “Megváltónak”, “Anyaméhből alkotónak”, “Teremtőnek”, sőt “Alkotónak” is nevezik; ugyanennél a prófétánál:

 

 Én vagyok Jehova, a Szent, Izrael megteremtője, a Királyotok. (Ézsaiás 43:15)

 

Dávidnál:

Az emberek, akiket megalkotott, imádni fogják Jehovát. (Zsoltárok könyve. 102:18)

 

Ismét:

Előre küldted lelkedet, ők megalkották és te újjászülettél a föld porából. (Zsoltárok könyve. 104:30)

 

A “menny” jelenti a belső embert, a “föld” a külső embert az újjászületés előtt, ahogy a következőkből láthatjuk.

 

AC 17. 2. vers. És a földön mélység és üresség volt, és a mélység arcaira sötétség borul; és Isten lelke tépelődött a vizek szinén. Az újjászületése előtt az embert úgy hívták, hogy a “föld sötét és üres”, és “talajnak”, ahol semmi jó és igaz nem található, “űr”-nek, ahol nincs semmi jó, “üresség”-nek, ahol nincs semmi igaz. Így jött a “mély sötétség”, ami balgaság, és minden dolognak a figyelmen kívül hagyása, mely az Úr hitéhez tartozik, vagyis ami a lelki és mennyei élethez fűződik. Ilyen embert írt le az Úr Jeremiáson keresztül:

 

A népem balga, nem ismer Engem; bolond fiak, és nem intelligensek; bölcsek ahhoz, hogy a gonoszt szolgálják, de a jótettekhez nincs tudásuk. Látom a földet és nagy sötétséget és ürességet, és a mennyet és nincs világosság. (Jeremiás 4:22,23)

 

AC 18. A “mélység arcai” az újjá nem született ember vágyai és az ebből eredő hamisságok, melyekből az egész áll és amelybe teljesen elmerültek. Ebben az állapotban, fény nélkül, az ember olyan, mint a “mélység”, vagy valami sötét és összezavart dolog. Ezeket a személyeket “mélységnek”, a “tenger mélyének” nevezik az Írás sok fejezetében, melyek “felszáradtak” vagy “elvesztek”, mielőtt az ember újjászületett volna. Ézsaiásnál:

 

Ébredj, mint az ősi napokban, az idősek generációjában. Nem te vagy, akit felszárított tenger, a nagy mélység vize, ami a tengerek mélységét a megváltás útjává teszi, ha átjut rajta. Ezért a megváltó Jehova visszatér. (Ézsaiás 51:9-11)

 

Így az ember is – mikor látják a mennyből – olyan, mint egy fekete tömeg, életerőtől megfosztott. Ugyanazok a kifejezéseket, melyek általában az emberi nagyságot is magukba foglalják, gyakran megemlítik a Próféták, akik megelőzik az újjászületést. Mielőtt az ember megtudhatná mi az igazság, és befolyásolná a jó, meg kell szüntetni olyan dolgokat, mint a bebocsátás akadályozása és ellenzése; ezért a régi embernek meg kell halnia, mielőtt az új ember megfogan.

 

AC 19. “Isten lelke” az Úr könyörületességét jelenti, amit úgy mondanak “mozogj” vagy “költs”, ahogy a tyúk költ a tojásokon. A dolgok, melyek felett ez mozog, olyanok, mint amit az Úr elrejtett és felhalmozott az emberben, melyet az Írásban maradványnak hívnak, ami az igazság és a jó ismeretéből áll, mely sohasem kerül napvilágra, míg a belső dolgok üresek. Ezeket az ismereteket “vizek arcának” nevezik.

 

AC 20. 3. vers. És Isten azt mondta, legyen világosság és úgy lőn. Az első állapot az, amikor az ember kezdi megismerni, hogy a jó és igaz valami magasabb szintű dolog. A külső emberek még nem tudják mi a jó és az igaz; képzeletükben mindennek jónak kell lennie, ami önmaguk és a világ szeretetéhez tartozik; és mindennek igaznak kell lennie annak, ami a szeretetük javára szolgál és nincsenek tisztában azzal, hogy az ilyen jóság gonosz és az ilyen igazság hamis. De mikor egy ember újra megfogan, akkor kezdi először tudni mi a jó és mi nem jó, és egyre inkább megvilágosodik az Úrról és hogy Ő Maga a jó és igaz. Az embereknek tudniuk kellene, hogy az Úr létezik, és Ő Maga tanítja János által:

 

Kivéve te hiszed, hogy én vagyok és te meghalsz bűnösen. (János 8:24)

 

Az Úr maga a jóság, vagy az élet, és maga az igazság, vagy a világosság ennélfogva nincs jó és nincs igazság, kivéve ami az Úrtól ered, ezt kijelentették:

 

Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istentől van, és Isten volt az Ige. Minden dolgot Ő alkotott, és nélküle nem lenne semmi, ami most van. Benne az élet, és az élet az emberek világossága. És a fény világít a sötétségben. Ő volt az igazi fény, mely megvilágít minden embert, aki világra jön. (János 1:1, 3, 4, 9).

 

AC 21. 4,5. vers. "És látta Isten, hogy jó a világosság, és elválasztotta Isten a világosságot a sötétségtől. És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a sötétséget nevezé éjszakának."

 

"Világosságnak" mondjuk a jót, mivel az Úrtól van, Aki maga a jó; "sötétség" mindazon dolog, mielőtt újból fogan és születik az ember; mely világosságnak látszik, mivel a gonoszság jónak, és a hamisság igaznak tűnik, de ez mégis sötétség, az ember által helyesnek vélt dolgokból állnak, amelyek megmaradnak. Mindent, valami csak az Úrtól van, a "naphoz" hasonlítják, mivel az világos, és minden, mindent, ami az ember sajátja, az "éjszakához" hasonlítják, mivel az sötét. Ez az összehasonlítás gyakran előfordul az Igében.

 

AC 22. 5. vers. "És lett este, és reggel, első nap." Hogy mi az este és mi a reggel, ebből már tudható. Az “este” jelent minden megelőző állapotot, amely homályos, vagy hamis, hit nélküli állapot. A "reggel" pedig minden következő állapot, melyek világosak, igazak és hit ismeretével bírnak. Az "este" általános értelemben jelent mindent, amelyek az ember sajátjai. "reggel" pedig, amelyek az Úréi. Ahogy Dávid által mondják:

 

"Az Úrnak Lelke szólott énbennem, és az Ő beszéde az én nyelvem által. Izráel Istene szólott, Izráel kősziklája mondá nékem: ...Olyan az, mint a reggeli világosság, mikor a nap feljő, mint a felhőtlen reggel; napsugártól, esőtől sarjadzik a fű a földből." (Sámuel II. 23:2-4).

 

Mivel az "este" az, amikor nincs hit, és a "reggel", amikor van, az Úr eljövetelét (advent) a világba "reggelnek" nevezik, és azt az időt, amikor eljön, mivel akkor nincs hit, "estének" hívják; ahogy Dánielnél:

 

"És monda nékem: Kétezer és háromszáz estvéig és reggelig," (Dániel 8:14.)

 

Hasonlóképpen említik a "reggelt" az Igében mindenhol az Úr eljövetelére utalva, így tehát az újjáteremtés egy kifejezése.

 

AC 23. Semmi sem általánosabb az Igében, mint a “nap” használata, hogy magára az időre utaljanak; ahogy Ézsaiásnál:

 

"Közel van az Úrnak napja... Ímé az Úrnak napja jő... Ezért az egeket megrendítem, és megindul helyéről a föld is... felgerjedt haragjának napján... és ideje nemsokára eljő, és napjai nem késnek". (Ézsaiás 13:6,9,13,22.)

 

És ugyanennél a prófétánál:

 

"Eredete ősidőkből való... És lesz ama napon, hogy Tírus elfelejtetik hetven esztendeig, egy király napjai szerint." (Ézsaiás 23:7,15.)

 

Mivel a "napot" arra használják, hogy az időre utaljanak, valamint az idő állapotára, ahogy Jeremiásnál:

 

"Jaj nekünk mert, mert hanyatlik már a nap, mert hosszabbodnak az esteli árnyékok." (Jeremiás 6:4)

Újra:

"Ha felbonthatjátok az én szövetségemet a nappal, és az én szövetségemet az éjszakával, hogy se nappal sem éjszaka ne legyen az ő idejében." (Jeremiás 33:20)

 

Újra:

 

"Újítsd meg a mi napjainkat, mint régen." (Jer. Sir. 5:21)

 

AC 24. 6. vers. "És monda Isten: És legyen mennyezet, amely elválasztja a vizeket a vizektől."

Miután az Úr Lelke, avagy Könyörületessége napvilágra hozta az igazság és a jó megismerését, először világosságot adott, hogy létezik az Úr, és hogy maga az Úr a jó, és maga az igaz, és hogy semmi jó és igaz nem lehet, csak az Úrtól. Azután tesz különbséget a belső és a külső ember között, vagyis a tudás (cognitiones), amely a belső embernél van, és az emlékezet-tudás (scientifica) között, amely a külső emberhez tartozik. A belső embert "mennyezetnek" hívják, a tudást (cognitiones) pedig, amely a belső embernél van, a "mennyezet felett való vizeknek" nevezik. A külső ember emlékezet-tudását a "mennyezet alatti vizeknek" hívják.

 

[2] Az ember mielőtt újjászületik, egyáltalán nem tudja, hogy van belső ember, és még kevésbé ismeri annak természetét és minőségét. Azt hiszi, hogy a belső és külső ember nem különbözik egymástól. Mivel belemerült a testi és a világi dolgokba, és ezért azokat a dolgokat is belemerítette, amelyek a belső emberhez tartoznak, és olyan dolgokat csinál, mely egy zavaros sötét egységet alkot. Ezért azt mondják először, hogy "mennyezet a vizek között", azután, hogy “elválasztja a vizeket a vizektől”; nem pedig, hogy “válassza el a mennyezet “alatt” való vizeket, a mennyezet “felett” való vizektől, mint azt a. 7, 8. versben mondják: Teremté tehát Isten a mennyezetet, és elválasztá a mennyezet alatt való vizeket, a mennyezet felett való vizektől. És úgy lőn.  És nevezé Isten a mennyezetet égnek:

 

[3] A következő dolog, amit az ember újjászületés alatt megfigyel, hogy kezdi megismerni azt, hogy van belső ember, és azokat a dolgokat, melyek a belső embernél vannak, azok  jók és igazak, s amelyek egyedül az Úré. És mivel a külső embernek, amikor újjászületik, olyan a természete, hogy azt hiszi, az a jó, amit magától tesz, és az igaz, amit magától mond, és mivel ilyen, az Úr vezeti a saját dolgai által, hogy jót cselekedjen, és igazat beszéljen. Ezért említik a mennyezet alatti vizek első elválasztását, és csak azután a mennyezet fölöttiekét. Az is mennyei titok, hogy az ember saját dolgai által, vagyis az érzékek csalárdsága, és a vágyak által vezeti és hajlítja az Úr azok felé, amelyek igazak és jók. Így mind általánosságban, mind részleteiben az újjászületés minden mozdulata és pillanata estétől reggelig folytatódik, a külső embertől a belsőig, vagy a “földtől” a “mennyig”. Ezért itt a mennyezetet vagy belső embert “mennynek” hívták.

 

AC 25. "Kiterjeszteni a földet, és kifeszíteni a mennyet” ez általános beszédforma a Prófétáknál, ahol az ember újjászületésével foglalkoznak; ahogy Ésaiásnál:

 

"Így szól az Úr, megváltód és alkotód, anyád méhétől fogva. Én vagyok az Úr, aki mindent cselekszem, aki az egeket egyedül kifeszítem, és kiszélesítem a földet magamtól." (Ézaiás 44:24)

 

továbbá ahol az Úr eljövetelét nyíltan említi:

 

"A megrepedt nádat nem töri el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg. (Ésaiás 42:3)"

 

Vagyis a hamisságot nem töri szét, nem fojtja el a vágyakozásokat, hanem az igazsághoz és a jóhoz hajlítja azokat. Így a következőkben is:

 

"Így szól az Úr Isten, aki az egeket teremtette és kifeszítette, és kiterjeszté termésivel a földet, aki lelket ád a rajta lakó népnek, és leheletet a rajta járóknak.” (Ésaiás 42:5).

 

Nem szólva a más fejezetekről, hogy ugyanazt bizonyítsuk.

 

AC 26. 8. vers. "És lett este és lett reggel, második nap." Hogy mit jelent az "este" és mit a "reggel", valamint a “nap”, lásd előbb az 5. versben.

 

AC 27. 9. vers. "És mondá Isten: Gyűljenek egybe az ég alatt való vizek egy helyre, hogy tessék meg a száraz, és úgy lőn". Amikor ismertté vált, hogy van belső és külső ember, és hogy az igaz és jó a belső embertől, vagy a belső ember által jut a külsőhöz, az Úrtól áramlik be, mégsem úgy tűnik. Az újjászülető emberben lévő igazság a jóság, vagy az igazság és jóság ismerete az  emlékezetében vannak elraktározva, és a tudományosságba (scientifica) sorolják vissza. Ugyanis bármi, ami a külső ember emlékezetébe jut, akár természeti, akár lelki, akár mennyei, ott marad, mint emlékezet-tudás (scientificum), és ezt hooza elő az Úr. Ezek a tudások az "összegyűlt vizek egy helyre" és “tengernek” nevezik, de magát a külső embert "száraz"- nak hívják, és jelenleg "földnek", ahogy a továbbiakban is.

 

AC 28. 10. vers.  És nevezé Isten a szárazat földnek; az egybegyűlt vizeket pedig tengernek nevezé. És látá Isten, hogy jó. Teljesen általános dolog az Igében, hogy a "víz" tudást (cognitiones et scientifica) jelent, következésképpen a “tenger” azoknak összegyűjtése, miként Ésaiásnál:

 

"Teljes lesz a föld az Úr ismeretével, mint a vizek a földet beborítják".(Ésaiás 11:9)

 

És ugyanennél a prófétánál, ahol a tudás (cognitionum et scientificorum) hiányával foglalkoznak:

 

"És elfogyatkoznak a tenger vizei, és a folyam kiszárad és elapad".(Ésaiás 19:5,6).

 

Aggeusnál, ahol az Új Egyházról van szó:

 

"Megindítom az eget és a földet, a tengert és a szárazt, és megindítok minden népet és eljön, akit minden népek óhajtanak és megtöltöm e házat dicsőséggel." (Aggeus 2:6,7).

 

És az ember újjászületésének folyamata Zakariásnál:

 

"De lesz egy nap, amelyet az Úr tud, sem nappal, sem éjszaka, és világosság lesz az estvének idején. És e napon lesz, hogy élő vizek jőnek ki Jeruzsálemből, fele részük a napkeleti tenger felé, fele részük a nyugati tenger felé." (Zakariás)14:7,8.

 

Dávid is leírja az elpusztult embert, akinek újjá kell születnie, és az Urat fogja imádni

 

"Az Úr az Ö foglyait nem veti meg. Dicsérjék Őt az egek és a föld, a tengerek, és ami csak mozog azokban".(Zsoltárok könyve:69,34,35).

 

Hogy a "föld" befogadót jelent, kitűnik Zakariásnál:

 

"Az Úr, aki kiterjesztette az egeket, a földet alapította, és az ember keblébe lelket adott.” (Zakariás12:1)

 

AC 29. 11,12.vers. "Azután monda Isten: Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát, amely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, amelyben légyen neki magva a földön. És úgy lőn. És hajta tehát a föld gyenge füvet, maghozó füvet az ő neme szerint, és gyümölcstermő fát, amelynek gyümölcsében mag van az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó." Amikor a “föld”, vagy az ember így előkészült, hogy az Úrtól befogadja a mennyei magot, és teremhet valami jót és igazat, akkor az Úr hajtat valami zsengét, amit "gyenge fűnek" neveznek; majd valami hasznosabbat, ami szintén magot hord magában, és nevezik "maghozó fűnek". Végül valami jót, hogy gyümölcsözővé válik, és nevezik "gyümölcstermő fának, amelyben magok vannak", mindegyik a maga neme szerint. Az ember, aki újjászületik, először olyan, hogy azt hiszi, hogy a jót, amit tesz, önmagából teszi, és az igazság, amit mond, önmagából mondja. Pedig úgy áll a dolog, hogy minden jó és minden igaz az Úrtól van, ezért aki úgy véli, hogy önmagától, az még nem bírja az igaz hit életét, amit mégis nemsokára befogadhat. Még nem képes elhinni ugyanis, hogy az Úrtól van mindez, mivel az előkészítés állapotában van a hit életének befogadásához. Ezt az állapotot képviseli itt a lélektelenség és a hit életének állapota nemsokára a lelkesülés által.

 

[2] Hogy az Úr a "magvető", a "mag" maga az Ige, és hogy a "föld" az ember, Ő maga jelentette ki (Máté 13:19-24, 37-39, Márk 4:14-21, Lukács 8:11-16).Ugyanez a lényege annak is, amit leír:

 

"Úgy van az Isten országa, mint mikor az ember beveti a magot a földbe. És alszik és fölkel éjjel és nappal, a mag pedig kihajt és felnő, ő maga sem tudja miképpen. Mert magától terem a föld, először füvet, azután kalászt azután teljes búzát a kalászban.” (Márk. 4:26-28)

 

Az "Isten országa" legáltalánosabb értelemben jelenti az egyetemes mennyet. Kevésbé általános értelemben az Úr igazi egyházát; részleges értelemben mindenkit, aki igaz hitű, vagy az élet hitéből születik újjá. Amiért az ilyen személyt is "mennynek" nevezik, mivel azokban van a menny, továbbá az "Isten országának" is, mivel azokban az Isten országa, ahogy Ő maga az Úr tanítja Lukácsnál:

 

"Megkérdezték Jézust a farizeusok: Mikor jön el az Isten országa? Felele nekik és monda: Az Isten országa nem szemmel láthatóan jön el. Sem azt nem mondják: Ímé itt, vagy ímé amott van; mert ímé az Isten országa tibennetek van." (Lukács 17:20,21).

 

Ekkor következik a harmadik fokozat az ember újjászületésében, az ő bűnbánatának állapota, hasonlóan az árnyéktól halad a fényre, vagy az estétől a reggelig, amint a 13. vers tanítja: "s lett este és lett reggel, harmadik nap."

 

AC 30. 14-17. vers. "És monda Isten: Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek, és meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek. És legyenek világítókul az ég mennyezetén, hogy világítsanak a földre. És úgy lőn. Teremté tehát Isten a két világító testet, a nagyobbikat, hogy uralkodjék nappal, és a kisebbik világító testet, hogy uralkodjék éjjel, és a csillagokat. És helyeztette Isten azokat az ég mennyezetére, hogy világítsanak a földre."

 

Hogy mi a "világító test", nem nagyon érthető, csak akkor, ha tudjuk először, hogy mi a hit lényege, továbbá, hogy mi annak kifejlődése azoknál, akiket újonnan teremtettek. Maga a hit lényege és élete egyedül az Úr, aki ugyanis nem hisz az Úrban, nem lehet élete, ahogy Ő maga mondja Jánosnál:

 

"Aki hisz a Fiúban, örök élete van, aki pedig nem hisz (enged), a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta." (János 3:36).

 

[2] A hit előrehaladása azoknál, akiket újonnan teremtenek a következő: Először semmi életük nincs, ugyanis a gonoszban és a hamisságban nincs élet, csak a jóságban és az igazságban. Továbbá életet kapnak az Úrtól a hit által, amely először az emlékezet hite, mely csupán az ismeret (fides scientiifca) hite. Azután a következik a megértés hite által, amely egy értelmes hit. Végül a szív hite, amely a szereteté, vagyis üdvözítő hit. Az első két hitet a 3-tól a 13. versekig képviselik, az élettelen által, az éltető hit pedig a szeretet által képviseltetik a 20-tól a 25. versekig az élő által. Ezért itt most a szeretettel és az ebből származó hittel foglakoznak, amelyet "fénylő testeknek" neveztek. A szeretet a "nagy fénylő test, amely uralkodik nappal". A szeretetből való hit a "kisebbik világító test, amely uralkodik éjjel”, és a két világító testnek egyet kell alkotniuk, egyes számban beszélnek róluk, hogy "legyen", nem pedig “legyenek világító testek”.

 

[3] A szeretet és a hit a belső emberben vannak, mint a hő és a fény a külső testben, ezért az előbbit az utóbbi képviseli. Ezért a fénylő testekről mondják azt, hogy “elhelyezték az ég mennyezetére”, avagy a belső emberben. A nagy világító test annak akarata, és a kisebb annak megértése, de csak az akaratban és értelemben tűnnek fel, miként a napfény is csak a tárgyakban. Egyedül az Úr könyörületessége az, amely a szeretet akarását és az igazság, vagy hit értését adja.

 

AC 31. Hogy a "nagy fénylő test" szeretetet és hitet jelent, és "napnak", "holdnak" és "csillagoknak" is hívják, nyilvánvaló a prófétáknál, miként Ezékielnél is:

 

"És mikor eloltatnak, beborítom az eget, s csillagait besötétítem, a napot felhőbe borítom, és a hold nem fényeskedik fényével. Minden világító testet megsötétítek miattad az égen, és bocsátok sötétséget földedre." (Ezékiel 32:7,8.)

 

Ebben fejezetben a Fáraóval és Egyiptommal foglalkoznak, amik az Igében az egyszerű értelem és tudás ( sensualia et scientifica) elvét jelentik, itt az, hogy az egyszerű értelem és a tudás által a szeretet és a hit kiírtatik. Ézsaiásnál:

 

"Ímé az Úrnak napja..., hogy a földet pusztasággá tegye..., mert az ég csillagai és csillagzatai nem ragyogtatják fényüket, sötét lesz a nap támadásakor, és a hold fényét nem tündökölteti." (Ésaiás 13:9,10).

 

Jóelnél:

 

"Eljő az Úrnak napja: sötétségnek és homálynak napja, felhőnek és borulatnak napja... Reszket előtte a föld, és megrendülnek az egek, a nap és a hold elsötétednek, és a csillagok is bevonják fényüket." (Jóel 2:1, 2,10).

 

[2] Ézsaiásnál, ahol az Úr eljöveteléről (advent) és a pogányok megvilágosításáról van szó, így az Új Egyházról, és részlegesen mindazokról, akik a sötétségben vannak, és fényt fogadnak be és újjászületnek:

 

"Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod... mert ímé sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr... és népek jönnek világosságodhoz, és királyok a néked feltámadt fényességhez... Az Úr lesz néked örök világosságod... Napod nem megy többé alá, és holdad sem fogy el, mert az Úr lesz néked örök világosságod." (Ésaiás 60:1-3, 19,20).

 

Dávidnál:

 

"(Jehova) Aki teremtette az egeket bölcsességgel... kiterjesztette a földet a vizek fölé... Aki teremtette a nagy világító testeket. A napot, hogy uralkodjék nappal... A holdat, és a csillagokat, hogy uralkodjanak éjszaka." (Zsoltárok könyve136:5-9)

 

És ugyanott:

 

"Dicsérjétek Őt: nap és hold, dicsérjétek Őt mind: fényes csillagai, dicsérjétek Őt egeknek egei, és ti vizek, amelyek az ég felett vagytok”.(Zsoltárok könyve 148:3,4.)

 

[3] Minden fejezetben a "fénylő testek" jelentik a szeretetet és a hitet. Mivel a “fénylő testek” képviselik és jelentik a szeretetet és a hitet az Úrban, előírták a Zsidó Egyházban, hogy örök megvilágítás legyen estétől reggelig, ugyanis minden, ami ennek az Egyháznak parancsa volt, az Urat képviselte. A fénylő testekről így írtak:

 

"Te pedig parancsold meg Izráel fiainak, hogy hozzanak néked tiszta faolajat amelyet a világításhoz sajtoljanak. A gyülekezet sátorában a függönyön kívül, amely a bizonyság előtt van, készítsék el azt Áron és az ő fiai, estvétől fogva reggelig az Úr előtt.” (Mózes II. könyve. 27:20,21.)

 

Arról, hogy ezek a dolgok jelentik a szeretetet és hitet, amelyet az Úr meggyújt és megvilágít a belső emberben, és a belső ember által a külsőben, a megfelelő helyen, az Úr Isteni Könyörületességéből, majd világosabban szólok.

 

AC 32. A szeretetet és hitet először "nagy fényes testnek" hívják, azután a szeretetet "nagy fénylő testnek", és a hitet "kisebb fénylő testnek", és a szeretetről azt mondják “uralkodjon nappal”, a hitről, hogy "uralkodjon éjjel". Ezeket az elrejtett titkokat, ezeknek a napoknak végéig, az Úr Isteni Könyörületességéből, szabad feltárnom. Hogy kezdettől elrejtettek jelen napok végéig, az az oka, hogy most van a századok beteljesedése, amikor alig van szeretet, ennek következtében hit sincs. Maga az Úr jósolta az Evangélistáknál ezeket az igéket:

 

"A nap elsötétedik, és a hold nem fénylik, és a csillagok az égről lehullanak, és az egeknek erősségei megrendülnek." (Máté.24:29).

 

A "nap" alatt itt a szeretetet értjük, ami "elsötétedik", a “hold” alatt a hitet,  a "csillagok" alatt pedig a hit megismerését, amelyek "leesnek az égről", és amelyek "a menny erősségei és hatalmai".

 

[2] A Legősibb Egyház nem ismert más hitet, mint magát a szeretetet. A mennyei angyalok nem tudják, mi a hit, csak azt, mi a szeretet. Az egyetemes menny a szeretet mennye, ugyanis a mennyben nem adatik más élet, mint a szeretet élete. Ebből ered minden mennyei boldogság, amely olyan nagy, hogy szinte leírni sem lehet, sem valami elképzelést alkotni róla emberileg. Akik a szeretetben vannak, az Urat szívből szeretik, de tudják, mondják és érzékelik, hogy minden szeretet, és így minden élet, amely a szeretetből származik, és így minden boldogság egyedül az Úrtól jön, és hogy a legkisebb szeretetet, életet és boldogságot sem önmagukból bírják. Hogy az Úrtól ered minden szeretet, a "nagy fénylő test", vagy “nap” képviseli az Úr színeváltozása által, ahogy írják:

 

"És az Ő orcája ragyog (fénylett) vala, mint a nap, ruhája pedig fehér lőn mint a fényesség." (Máté.17:2).

 

A belső dolgokat az arc jelenti, és amik abból erednek, a "ruházat". Így az Ő Istenijét a "nap" jelenti, avagy szeretetet, és az Ő Emberijét pedig a "fény", vagy a szeretetből való bölcsesség.

 

AC 33. Mindenki tudhatja, hogy egyáltalán semmi élet nem lehetséges valamennyi szeretet nélkül, és hogy nincs semmi öröm, csak az, ami kiárad a szeretetből. Amilyen a szeretet, olyan az élet és az öröm. Ha eltávolíttatik a szeretet, vagy ami ugyanaz, a vágyak, mivel ezek a szeretethez tartoznak, azonnal megszűnik a gondolkodás, és olyan lesz az ember, mint a halott, ahogy nekem megmutatták az életben. Az ön- és a világ szeretete valami hasonlóságot mutat az élethez, és örömhöz is, de mivel ezek teljes ellentétei az igaz szeretetnek, ami az, hogy az Urat szeretik mindenek felett, és a felebarátot, mint magukat, nyilvánvalónak kell lennie, hogy az nem szeretet, hanem gyűlölet. Ugyanis amilyen mértékben valaki magát és a világot szereti, olyan mértékben gyűlöli a felebarátot és így az Urat is. Mivel az igazi szeretet az Úr iránti szeretet, és az igazi élet a szeretet élete, ami Tőle való, és az igazi öröm ennek az életnek az öröme. Csak egyetlen igaz szeretet lehet, így igaz élet is, melyből igaz örömök, és igaz boldogság folyik, mint amilyen az angyaloké a mennyben.

 

AC 34. A szeretetet és hitet soha nem lehet elválasztani, mert egy és ugyanazt a dolgot alkotják. Ezért mikor először a “fénylő testeket” úgy említik, csak egyről van szó, és azt mondják: "legyenek világító testek az ég boltozatán". Erről szabad csodálatos részleteket mondanom. A mennyei angyalok az Úrtól való mennyei szeretetben, és e szeretetből való hit teljes ismeretében, és az értelmesség olyan életében és fényében vannak, hogy alig lehet valamit leírni belőle. Másrészről pedig azok a szellemek, akik a hit tantételeinek tudásában vannak a szeretet nélkül, olyan hideg életben és sötét fényben vannak, hogy a menny előcsarnokainak első határáig sem közelíthetnek, mert visszaűzetnek. Néhányuk, mialatt nem az Úr előírásai szerint élnek, azt mondják, hogy ők hisznek az Úrban, ahogy az Úr szól az ilyenekről Máténál:

 

"Nem mindenki, aki azt mondja nekem, Uram, Uram megy be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én akaratomat. Sokan mondják majd Nékem azon a napon: Uram, Uram, nem a Te nevedben prófétáltunk?” (Máté 7:21,22-, 23-29)

 

[2] Ezekből nyilvánvaló, hogy azok, akik szeretetben vannak hitben is vannak, és így a mennyei életben, és ellenkezőleg, azok, akik magukat hitben lévőnek mondják, és nincsenek a szeretet életében. A hit élete szeretet nélkül olyan, mint a nap fénye meleg nélkül, miként télen van, amikor semmi nem virágzik, hanem minden dolog dermedt és halott. De a szeretetből való hit olyan, mint a nap fénye a tavasz idején, amikor minden nő és virágzik a nap gyümölcsöző melege következtében. A lelki és mennyei dolgok pontosan hasonlóak, amelyeket általában azok képviselik az Igében, amik a világban és a földön léteznek. A hit hiányát és a szeretet nélküli hitet az Úr is a télhez hasonlítja, ahol a századok végezetéről beszél Márknál:

 

"Imádkozzatok, hogy a ti futástok ne télen legyen, mert azok a napok olyan nyomorúságosak lesznek." (Márk 13:18,19).

 

A "futás" az utolsó időt jelenti, minden emberét is amikor meghal. A"tél" a minden szeretet nélküli élet, "nyomorúságos napok" azok siralmas állapota a másik életben.

 

AC 35. Az embernek két képessége van, az akarat és a megértés. Amikor az akarat kormányozza az értelmet, akkor egy elmét alkotnak, s így életet is, akkor ugyanis amit az ember akar és tesz azt gondolja is, és szándéka az. Amikor pedig az értelem nem egyezik meg az akarattal, (miként azoknál, akik a hitben lévőnek mondják magukat, mégis ellentétben élnek a hittel), akkor az értelem két részre oszlik. Az egyik a mennybe akarja juttatni magát, mialatt a másik a pokolba törekszik, és mivel mindent az akarat tesz, a teljes ember alámerülne a pokolba, ha az Úr meg nem könyörülne rajta.

 

AC 36. Akik elkülönítik a hitet a szeretettől, azt sem tudják, mi a hit. Amikor a hitre gondolnak, egyesek úgy képzelik, hogy az csupán gondolkodás, mások, hogy a hit az gondolkodás az Úr felé, némelyek, hogy az a hit tantételei. De a hit nemcsak mindannak megismerése és elismerése, amit a hit tantételei tartalmaznak, hanem főleg engedelmesség mindazon dolgok iránt, amit a hit tantételei tanítanak. Amit elsődlegesen tanít, és aminek az embernek engedelmeskednie kell, az az Úr iránti szeretet és a felebarát iránti szeretet, aki nem bír ezzel, az nincs a hitben. Ezt olyan világosan tanítja az Úr, hogy senki sem kételkedhet Márknál:

 

"Minden parancsolatok közül az első: Halljad Izráel: Az Úr a mi Istenünk egy Úr. Szeresd azért az Urat teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből és minden erődből. Ez az első parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs más ezeknél nagyobb parancsolat (Márk 12:29-31).

 

Máténál az Úr ezt nevezi az "első és Nagy Parancsolatnak", és azt mondja, hogy "ezektől a parancsolatoktól függ az egész törvény, és a próféták". (Máté 22:37-41). A “Törvény és a Próféták” a hit egyetemes tanítása és a teljes Ige.

 

AC 37. Azt mondják, hogy a "világító testek legyenek jelül, és meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek". Ezek több titkot foglalnak magukba, mint amit a jelenben el lehet mondani, ámbár szó szerinti értelemben a titokból semmi sem jelenik meg. Elég itt annyit megfigyelni, hogy a dolgok lehetőségei lelkiek és a mennyeiek, mind általánosságban, mind részleteiben, melyet a napok és évek változásaihoz hasonlítanak. A napok reggeltől délig, innen estig, és éjszakán át reggelig változnak. Az évek hasonlóképpen tavasztól nyárig, innen őszig, és a télen át tavaszig. Ebből ered a meleg és a világosság lehetősége, amitől gyümölcsözik a föld. Ezek a változások hasonlítanak a lelkieknek és a mennyeieknek változására. Az élet lehetőség, és különbözőség nélkül változatlan lenne, következésképpen egyáltalán nem lenne élet, sem jó és igaz, mely észrevehető és megkülönböztethető, és még kevésbé felfogható. Ezeket a lehetőségeket nevezik a Prófétáknál “törvényeknek”, miként Jeremiásnál:

 

"Ezt mondja az Úr, aki adta a napot, hogy világítson nappal, törvényt szabott a holdnak és a csillagoknak, hogy világítsanak éjjel. Nem tűnnek el e törvények előlem".(Jeremiás 31:35,36)

 

És ugyanennél a prófétánál"

 

"Ezt mondja az Úr: Ha szövetségem nem lesz a nappal és az éjszakával, és ha nem szabtam törvényeket az égnek és a földnek". (Jeremiás 33:25).

 

De ezekről, az Isteni Könyörületességből, Mózes I. könyvében (8:22).

 

AC 38. 18. vers. "És, hogy uralkodjanak a nappalon és az éjszakán, és elválasszák a világosságot a sötétségtől. És látá Isten, hogy jó". A "nap" jelenti a jót, az "éjszaka" a gonoszt, ezért a jót a nappal műveinek hívják, a gonoszt pedig az éjszaka munkáinak.. A "világosság" alatt értjük az igazságot, és a "sötétség" alatt a hamisságot, miként az Úr mondja:

 

" Az emberek inkább szerették a sötétséget, mint a világosságot... Aki pedig az igazságot cselekszi, az a világosságra megy" (János 3:19, 21).

 

19. vers. "És lőn este és lőn reggel, negyedik nap."

 

AC 39. 20. vers. "És monda Isten: Pezsdüljenek a vizek élő állatok nyüzsgésétől, és madarak röpködjenek a föld felett, az ég mennyezetének színén.” Miután a nagy fénylő test lángra gyúlt és elhelyeztetett a belső emberben, és innen fényt kap a külső, akkor kezd először élni az ember. Korábban a legkevésbé sem volt ez mondható, ugyanis azt hitte, hogy a jó, amit tesz, és az igazság, amit mond, azt önmagából tette és mondta. És mivel az ember önmagából halott, és benne semmi más nincs csak gonosz és hamisság, ezért bármit önmagából cselekszik, nem élő, mégpedig olyan mértékig, hogy semmi jót tenni nem tud, ami önmagában jó. Hogy az ember sem jót gondolni, sem jót akarni nem tud, vagyis semmit nem tud tenni, ami jó, csak ha az Úrból teszi. A hit tantételeiből bárkinek ez egyszerűnek kell lennie, mert maga az Úr mondja Máténál:

 

"Aki a jó magot veti, az Ember Fia." (Máté13:37)

 

Semmi jó nem jön, csak ha az a jóság igazi forrásából való, Aki az egyetlen, mert az Úr mondja más helyen:

 

"Senki sem jó csak egy az Isten." (Lukács 18:19.)

 

[2] Amikor azonban az Úr feltámasztja az életre, vagy újjászüli az embert, eleinte megengedi, hogy azt feltételezze, hogy amit magától tesz az jó, és amit mond az igaz. Ekkor ugyanis az ember képtelen mást befogadni, sem másképp nem vezethető a hithez, később fogadja be, hogy egyedül az Úrtól ered minden jó és igaz. Amikor az ember így vélekedik, az ő igazsága és jósága hasonlítható a "gyenge fűhöz", továbbá a "maghozó fűhöz", és a "gyümölcsöző fához", amelyek lélektelenek. Majd pedig, amikor élővé válik a szeretettől és hittől, és hiszi, hogy az Úr alkot minden jót, amit ő végez (az ember), és igazat, amit mond, akkor hasonlít először a "vízben nyüzsgőkhöz", és a "madarakhoz, amelyek a föld színén repkednek”, továbbá az “állatokhoz", amelyek mindegyike lélekkel rendelkezik, és "élő lelkeknek" neveztetnek.

 

AC 40. Az "élő állatok nyüzsgése, mely megpezsdíti a vizeket" jelentik az emlékezet-tudást (scientifica), amely a külső emberhez tartozik. A "madarak" alatt általában az ésszerűséget, továbbá az értelmességet értik, ami a belső emberhez tartozik. Hogy a "vízben nyüzsgők" avagy halak emlékezet-tudást jelentenek megállapítható Ézsaiásnál:

 

"Jöttem és nem volt férfi; Én dorgálásommal kiszárasztom a tengert, a folyókat pusztává teszem, megbűzhödnek halaik, hogy nincs víz, és meghalnak a szomjúságtól, felöltöztetem az egeket sötétségbe."(Ésaiás 50:2,3).

 

[2] Még nyilvánvalóbb Ezékielnél, ahol az Úr leírja az új templomot, vagy általában az új Egyházat, és az Egyház emberét, avagy az újjászületettet, mert minden egyes újjászületett ember az Úr temploma, így:

 

"Az Úr Isten mondá nékem: Ez a víz a keleti tájékról foly ki,... és a tengerbe megy be, a tengerbe szakad, és meggyógyul a víz. És lészen, hogy minden élő állat, amely nyüzsög, valahova e folyam bemegyen, élni fog, és a halaknak nagy bőségük lészen, mert ez a víz bement oda, és azok meggyógyulnak, és él minden valahova e folyó bement. És lészen, hogy halászok állnak rajta Éngeditől Énegláimig, varsák kivető helye lészen, nemük szerint lesznek benne a halak, mint a nagy tenger halai, nagy bőséggel." (Ezékiel 47:8-10).

 

"halászok Éngeditől Énegláimig, kivetett varsákkal" jelenti azokat, akik tanítani fogják a természeti embert a hit igazságai felől.

 

[3] Hogy a "madarak" ésszerűséget és értelmességet jelentik, nyilvánvaló a Prófétáknál, miként Ézsaiásnál:

 

"Ki elhívom napkeletről a sast, messze földről tanácsom férfiát." (Ésaiás 46:11)

 

Jeremiásnál:

 

"Nézek, és ímé egy ember sincsen, és az ég madarai is elmenekültek."(Jeremiás 4:25).

 

Ezékielnél:

 

"Izráel magasságos hegyén plántálom el őt, és ágat nevel, és gyümölcsöt terem, és nagyságos cédrussá növekedik, hogy lakjanak alatta, mindenféle szárnyas madarak ágainak árnyékában fognak lakozni." (Ezékiel 17:22, 23).

 

és Hóseásnál, ahol az új Egyházról van szó, avagy az újjászülető emberről:

 

"És ezen a napon frigyet szerzek nékik a mezei vadakkal, az ég madaraival, és a föld férgével." (Hóseás 2:17).

 

Hogy a "vadak" nem vadállatokat jelentenek, és a "madarak" sem madarakat, mindenki számára nyilvánvalónak kell lennie, mivel az Úr azt mondja “frigyet szerzek nékik”.

 

.AC 41. Bármilyen sajátja az embernek önmagában élettel nem bír, és kijelenthető, hogy ábrázolva mindig keménynek látszik, mint a csont és fekete anyag. De az Úrtól kapott élet, mely mindent magában foglal, ami szellemi és mennyei, mindig emberinek és élőnek látszik. És hihetetlennek tűnik, de a legteljesebben igaz, hogy az angyali lelkek minden szava, minden elképzelése, és minden a legkisebb gondolata is él, tartalmazván a legkisebb részletekben is az Úrtól kiáradó hatást, Aki maga az élet. Ezért bármilyen dolog, ami az Úrtól van, az élettel bír önmagában, mert az Úr iránti hitet tartalmaz, és itt ezt jelenti az "élő lélek", továbbá ez egy fajta testtel is bemutatott, ezt jelenti a "féreg" vagy "csúszómászó". Bár ezek az igazságok még mélyek az ember számára, ezért említenek most csak “élő lelket”, és "férgekről" beszélnek.

 

AC 42. 21. vers. És teremté Isten a nagy vízi állatokat és mindazokat a csúszómászó állatokat, amelyek nyüzsögnek a vizekben, az ő nemük szerint, és mindenféle szárnyas repdesőket az ő nemük szerint. És látá Isten, hogy jó."A "halak" ahogy előzőleg mondtam az emlékezet-tudást jelenti, melybe Úr életet öntött, és így élők. "Nagy vízi állatok” jelentik azokat az általános elveket, amelyekhez és amiből a részleteket alárendelik. Semmi nincs az egyetemes világban, ami ne volna valami általános elv alatt, ezért létezik és marad fenn. A Prófétáknál néhányszor nagy halakat vagy bálnákat említenek, és ott az emlékezet-tudás egyetemességét jelenti. A Fáraót, Egyiptom királyát, (aki az emberi bölcsességet vagy értelmet képviseli, vagyis a tudást (scientia), általában ), “nagy halnak” hívták. Így Ezékielnél:

 

"Ímé Én ellened megyek Fáraó, Egyiptom királya, te nagy krokodil, aki fekszik folyói közepette, aki ezt mondja: Enyém az én folyóm, és én teremtettem magamnak."(Ezékiel 29:3)

 

[2]Máshol:

 

"Kezdj éneket a Fáraóról, Egyiptom királyáról, és mondjad neki... és te olyan voltál, mint a krokodil a tengerekben, mert kijövél folyóidon, és megháborítád lábaddal a vizeket." (Ezékiel 32:2).

 

Mely szavak azokat jelentik, akik az emlékezet-tudás által, így önmagukból akarnak belépni a hit misztériumaiba (titkaiba).Ézsaiásnál:

 

"Ama napon meglátogatja az Úr kemény nagy és erős karjával a leviatánt, a keringő kígyót, és megöli a sárkányi, amely a tengerben van.” (Ésaiás 27:1).

 

"megöli a sárkányt a tengerben" azokat jelenti, akik még a hit általános elveit is figyelmen kívül hagyják. Jeremiásnál:

 

"Benyelt engem Nabukodonozor, a babiloni király, üres edénnyé tett engem, benyelt engem, mint a sárkány, betöltötte a hasát csemegéimmel, és kivetett engem." (Jeremiás 51:34).

 

Azt jelenti, hogy lenyelte a hit tudását, itt “csemegének” hívják, ahogy Jónást a cet. A "cet" jelenti azokat, akik a hit tudásának általános elveit úgy bírják, mint csupán emlékezet-tudást, és így is cselekszenek.

 

AC 43. 22. vers. "És megáldván őket Isten mondván, szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a tenger vizeit. A madár is sokasodjék a földön." Minden, aminek az Úrtól kapott élete van, gyümölcsözik és sokasodik a végtelenségig. Ez nem olyan sok, míg az ember a testben él, de csodálatosan fokozódik a másik életben. "Gyümölcsözni" az Igében azokról a dolgokról mondják, amelyek a szeretethez tartoznak, és "sokasodjatok" azokról, amelyek a hithez. Gyümölcsözik az, aki a szeretet magját bírja, ami által magát nagyon megsokasítja. Az Úr “áldása” is az Igében gyümölcsözést és szaporodást jelent, mivel azok abból fejlődtek ki. (23. vers) "és lőn este és reggel, ötödik nap."

 

AC 44. 24-25.vers. "és monda Isten: Hozzon a föld élő állatokat nemük szerint: barmokat, csúszó mászó állatokat és szárazföldi vadakat nemük szerint. És úgy lőn. Teremté tehát Isten a szárazföldi vadakat nemük szerint, a barmokat nemük szerint, és a földön csúszó mászó állatokat nemük szerint. És látá Isten, hogy jó."Az ember, mint "föld", semmi jót nem tehet, csak ha a hit tudását elhintik benne, amikből tudhatja, mit kell hinnie és tennie. Az értelem: hallgatni az Igére, és az akarás: azt tenni.

Hallgatni az Igét, és nem azt cselekedni, az ilyen csak mondja, hogy hisz, de mégsem a hite szerint él; ebben az esetben elkülönítjük a hallást és cselekedetet, így osztott értelme van, és olyanná válik, akiket ostobának nevez az Úr a következő fejezetben:

 

"Mindenki, aki hallja e beszédeket és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, aki a kősziklára építette az ő házát... És valaki hallja éntőlem e beszédeket és nem cselekszi meg azokat, hasonlítom azt a bolond emberhez, aki a fövényre építette az ő házát." (Máté 7:24,26).

 

Azokat a dolgokat, melyek a megértéshez tartoznak, a "csúszómászók, amelyek a vízben mozognak, és a madarak, amelyek a föld felett, és annak színén " jelentik; az akarathoz tartozó dolgokat pedig itt az "élő lelkek amelyeket a föld terem", továbbá a "barmok és csúszómászók", és a "föld vadai" jelentik.

 

AC 45. Akik a legrégebbi időben éltek, éppúgy jelentik az értelemhez, mint az akarathoz tartozó dolgokat, ezért a Prófétáknál és az Ószövetség Igéiben állandóan a hasonló dolgokat képviselik a különböző fajta állatok. Két fajta vadállat van, gonoszok, amelyek károsak, és jók, amelyek szelídek. A gonoszt az emberben az olyan vadállatok jelentik, mint a medvék, farkasok, kutyák. A dolgokat, amelyek jók és szelídek, a hasonló természetű állatok, mint az üsző, a birka, és a bárány. Az állatok, melyekre itt hivatkoznak, jók és szelídek, lelkiállapotot jelentenek, mivel itt az újjászületésről van szó. Az emberben lévő alacsonyabb dolgokat, melyek főként a testhez tartoznak, "földi vadaknak" hívják, ezek a vágyak és gyönyörök.

 

AC 46. Hogy az "állatok jelentik az ember lelkiállapotát, - gonoszt a gonoszoknál, és jót a jóknál,- nyilvánvaló az Ige több fejezetéből is, ahogy Ezékielnél:

 

"Ímé én hozzátok, és hozzátok fordulok, és megművellek és bevetlek titeket. És megsokasítom rajtatok az embereket és a barmokat, hogy sokasodjatok és szaporodjatok, és lakatom őket rajtatok, mint a régi időkben." (Ezékiel 36:9-11).

 

ahol az újjászületésről van szó. Jóelnél:

 

"Ne féljetek ti mezei vadak, mert zöldülnek a pusztának virányai." (Jóel 2:22).

 

Dávidnál:

 

“Akkor balgatag és tudatlan volnék én, oktalan állat volnék te irántad” (Zsoltárok könyve73:22)

 

Jeremiásnál az újjászületéssel foglalkoznak:

 

"Ímé eljőnek a napok és bevetem Izráel házát és Júda házát embernek magvával, és baromnak magvával. vigyázok arra, hogy megépítsem és bepalántáljam őket." (Jeremiás 31:27,28).

 

[2] A "vadállat" hasonlót jelent, miként Hóseásnál:

 

"És azon a napon frigyet szerzek nékik a mezei vadakkal, az ég madaraival és a föld férgével".(Hóseás 2:7).

 

Jóbnál:

 

"és a föld fenevadaitól sem félsz, mert a mezőn való kövekkel is frigyed lesz, és a mezei vad is békességben lesz veled". (Jób 5:22,23).

 

Ezékielnél:

 

"És szerzek velük békességnek frigyét, és megszüntetem a gonosz vadakat a földről, hogy bátorságosan lakhassanak a pusztában." (Ezékiel 34:25).

 

Ézsaiásnál:

 

""Dicsőíteni fog engem a mező vada, mert vizet szereztem a pusztában." (Ésaiás 43:20).

 

Ezékielnél:

 

"Az ő ágain csinál vala fészket minden égi madár és gallyai alatt fiadzott a mező minden vada, és árnyékában lakik sok mindenféle nép." (Ezékiel 31:6).

 

Ezt az asszírokról mondják, akik lelki embert jelentenek, és az Éden kertjéhez hasonlíthatók.

Dávidnál:

 

"Dicsérjétek Őt angyalai mind dicsérjétek a földről, viziszörnyek, gyümölcsfák, vadak és minden barmok, férgek és szárnyas állatok." (Zsoltárok könyve 148: 2-4, 7, 9, 10.)

 

Itt ugyanazokat a dolgokat említik, hogy “bálnák, gyümölcsfák, vadállatok, és barmok, férgek, madarak” melyek, amennyiben nem jelentetnének élő elveket az embernél, sohasem mondhatnák ezekről, hogy dicsérik az Urat.

 

[3] A Próféták gondosan különbséget tesznek a “barmok és a föld fenevadai, és a barmok és a mező vadai” között. Az emberben lévő jót nevezik “baromnak”, mint azokat, akik közel vannak az Úrhoz a mennyben, “lelkes állatoknak” mondatnak, úgy Ezékielnél, mint Jánosnál:

 

"Az angyalok pedig mindnyájan a királyi szék, a Vének és a négy lelkes állat körül állnak vala, és a királyi szék előtt arccal leborulának, és imádák Istent." (Jelenések könyve 7: 11, 19:4.)

 

Azokat, akik az evangéliumot hirdetik nekik "teremtményeknek” hívják, mivel újonnan teremtettek:

 

"Elmenvén széles e világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek." (Márk 16:15.)

 

AC 47. Hogy ezek a szavak az újjászületés titkaira vonatkoznak, nyilvánvaló abból, amit az előző versben mondtak, majd a "föld teremjen élő lelkeket, barmokat, és földi vadakat; a következő versekben, más sorrendben. Azt mondják először, hogy "Isten teremtette a földi vadakat, továbbá barmokat"; azután pedig amíg mennyei nem lesz, az ember magától jön világra. Ezért az újjászületés a külső embertől kezdődik és tart a belső felé. Itt más sorrend van, és a külső dolgokat említik először.

 

AC 48. Akkor derül ki, hogy az ember az újjászületés ötödik állapotában van, amikor a hit elvéről beszél, mely a megértéshez tartozik, és ezért megbizonyosodik arról, hogy igazságban és jóságban él. A dolgok, melyek általa jönnek világra, élők, és a "tenger halának és az ég madarának" hívják. A hatodik állapotban van, amikor  hitből, ami a megértésé, az ebből származó szeretetből, ami az akaraté, igazat beszél és jót cselekszik. Amit ekkor hoz elő, ezt hívják "élő léleknek és baromnak". És amikor elkezd egyaránt a hitből és a szeretetből cselekedni, lelki emberré válik, akit "az Úr képmásnak" nevezik, s amelyről most van szó.

 

AC 49. 26. vers. "És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, és uralkodjon a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó állatokon." A Legősibb Egyházban, akinek tagjaival az Úr szemtől szembe beszélt, mint Ember jelent meg az Úr, amiről sokat szólhatnék, de ennek most nincs itt az ideje. Ezért senkit sem hívtak “embernek”, csak magát az Urat, és az Úr dolgait, még magukat sem hívták “embereknek”, csak azokat a dolgokat, melyek önmagukban voltak, mint a szeretet jósága, melyet az Úrtól kaptak. Arra mondták “emberi”, mert az Úré voltak

 

[2]. A Prófétáknál ezért elsődleges értelemben az “Ember és az Ember Fia” alatt az Urat értik, és a belső értelemben, bölcsességet és értelmet; így mindenkit, aki újjászületik. Mint Jeremiásnál:

 

"Nézek a földre, és ímé kietlen, és puszta, és az égre, de nincs világossága. Nézek, és ímé egyetlen ember sincsen, és az ég madarai is mind elmenekültek." (Jeremiás 4:23,25.)

 

Ézsaiásnál, ahol belső értelemben az “ember” alatt újjászületett embert értenek, és elsődleges értelemben magát az Urat, aki az Egyedüli Ember:

 

"Így szól az Úr, Izráel Szentje, és Teremtője: Én alkotám a földet, és az embert rajta én teremtém, Én terjesztém ki kezeimmel az egeket, és minden seregüket én állatám elő." (Jeremiás 45: 11-13).

 

[3] Ezért jelent meg az Úr a Prófétáknak, mint ember, ahogy Ezékielnél:

 

"És a mennyezeten felül, mint valami zafírkő, királyi széknek formája, és a királyi széknek formáján, mint egy ember formája ezen felül." (Ezékiel 1:26).

 

és Dánielnél látjuk, hogy Ember Fiának , avagy Embernek nevezik, ami ugyan az:

 

"Látám,. és ímé az ég felhőiben, mint valami Ember fia jöve, és méne az öregkorúhoz, és eleibe vivék őt. És ada néki hatalmat, és dicsőséget, és országot, és minden nép, nemzet és nyelv Néki szolgála. Az Ő hatalma örökkévaló hatalom, amely el nem múlik, és az Ő országa meg nem rontatik." (Dániel7: 13,14).

 

[4] Az Úr gyakran Ember Fiának vagy Embernek nevezi magát, és mint Dánielnél, az Ő dicsőségben való eljöveteléről mondja:

 

"És meglátják az embernek fiát eljőni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel." (Máté 24:30).

 

Az "ég felhői" az Ige betű szerinti jelentése, "hatalom és dicsőség" az Ige belső jelentése, ami egyedül az Úrra hivatkozik, és az Ő országára, általánosságban és részleteiben, a belső értelem hatalmából és dicsőségéből ered.

 

AC 50. Hogy a Legősibb Egyházban mit értettek az "Úr képmása" alatt, az több, mint ami kifejezhető. Az ember egyáltalán nem sejti, hogy az Úr kormányozza, az angyalokon és lelkeken keresztül, és hogy minden egyes emberrel legalább két lélek és két angyal van. A lelkek által van kapcsolata az embernek a szellemvilággal, és az angyalok által a mennyel. A lelkek által a lelki világgal, és az angyalok által a mennyel, és így a menny által az Úrral lévő kapcsolat nélkül semmi élete nem lehet az embernek, az ő élete teljesen az ezekkel való összekapcsolódástól függ. Ha visszahúzódnak a lelkek és az angyalok, az ember azonnal megszűnne

 

.[2] Amíg az ember nem születik újjá, egészen másképpen kormányozzák, mint amikor már újjászületett. Amíg nem született újjá, gonosz szellemek vannak vele, akik annyira uralkodnak rajta, hogy az angyalok bár jelen vannak, de alig képesek bármit tenni, csupán annyira irányítják, hogy ne taszítsa magát a végső gonoszságba, és őt valami jóra hajlítják, - valójában a jóra hajlítják a saját vágyai által, és az igazra az értelem megtévesztései által. Ekkor kapcsolata van a szellemvilággal a szellemeken keresztül, akik vele vannak, de nem úgy a mennyel, mivel a gonosz szellemek uralkodnak rajta és az angyalok csak terelik.

 

[3] Amikor az ember újjászületik, akkor az angyalok uralkodnak és eltöltik minden igazzal, és jóval, és a gonosztól és a hamisságtól való rémülettel és félelemmel. Az angyalok ugyan vezetnek, de csak szolgálnak, ugyanis az Úr egyedül az, aki az embert kormányozza az angyalokon és a lelkeken keresztül. És mivel az angyalok szolgálatán keresztül történik, először többes számban mondják, hogy "teremtsünk embert a mi képünkre". De mivel teljesen egyedül kormányoz és rendelkezik az Úr, a következő versben egyes számban mondják: "teremtette Isten az Ő képére". Ahogy az Úr világosan mondja Ézsaiásnál:

 

"Így szól az Úr, megváltód és alkotód anyád méhétől fogva, Én vagyok az Úr, aki mindeneket cselekszem, aki az egeket egyedül kifeszítem, és kiszélesítém a földet magamtól".(Ésaiás 44:24.)

 

Maguk az angyalok is megvallják, hogy semmi hatalom nincs náluk, hanem egyedül az Úrtól cselekszenek.

 

AC 51. Ami a “képmást” illeti, a képmás nem hasonlóság, hanem a hasonlóság szerinti, ezért mondják, hogy "teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlóságunkra". A lelki ember egy “képmás”, a mennyei ember pedig egy “hasonlóság”, vagy hasonlatosság. Ebben a fejezetben a lelki emberről van szó, a következőben a mennyeiről. A lelki embert, aki egy “képmás” az Úr "a világosság fiának” hívja, ahogy Jánosnál:

 

"Aki sötétségben jár, nem tudja hová megy, míg a világosságotok megvan, higgyetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek". (János 12:35,36).

 

“Barátnak” is nevezik:

 

"Ti az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, amiket Én parancsolok néktek". (János 15:14,15.)

 

De a mennyei embert, aki egy “hasonlóság”, “Isten Fiának" hívják, Jánosnál:

 

"Valakik pedig befogadják Őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az Ő nevében hisznek, akik nem vérből, sem a testnek indulatából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek". (János 1:12,13.)

 

AC 52. Amíg az ember lelki, hatalma a külső embertől a belsőhöz halad, mert így mondják: "uralkodjál a tenger halain, és az ég madarain, a barmokon, és a föld minden (állatán), és minden csúszómászón, ami csúszkál a földön". Amikor pedig mennyeivé válik, és szeretetből tesz jót, akkor hatalma a belső embertől a külsőhöz halad, miként az Úr leírta magát, így a mennyei embert is, aki az Ő hasonmása, Dávidnál:

 

"Úrrá tetted őt kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél, juhokat és mindenféle barmot, és még a mező vadait is. Az ég madarait, és a tenger halait, (mindent) ami a tenger ösvényein jár." (Zsoltárok könyve 8:7-9).

 

Itt azért említik először a “barmot”, azután a “madarat”, majd a “tenger halait”, mivel a mennyei ember a szeretetből származik, ami az akarat dolga, és másképpen van ez a lelki embernél, akik leírásában először vannak a “halak és a madarak”, amelyek a megértéshez tartoznak, s ami a hit dolga, és csak azután következnek a “barmok”.

 

AC 53. 27. vers. "Teremté tehát Isten az embert az Ő képére, Isten képére teremté Őt". Az ok, amiért a "képmás" kifejezés kétszer jelenik meg itt az az, hogy a hitet ami a megértéshez tartozik nevezzük az  "Ő képmásának", míg a szeretetet ami az akarathoz tartozik azt nevezzük "Isten képmásának". De addig amíg a szeretet a lelki emberben másodlagos, a mennyei emberben elsődleges.

 

AC 54. "Férfiúvá és asszonnyá teremté őt". Hogy mit jelent a” férfi és az asszony” a belső értelemben, a Legősibb Egyházban jól ismert volt, azonban az utódoknál, az Ige belső értelmével együtt ezek a titkok is elvesztek. A házasság volt örömük és boldogságuk legfőbb forrása, és bármit hasonlítottak, azt kedvelték a házassághoz viszonyítani, hogy így érzékeltessék a boldogságot. És mivel belső emberek voltak, egyedül a belső dolgokban gyönyörködtek. A külsőt csak szemmel szemlélték, de amit gondolkodtak, azt képviselték. Így a külső dolgok semmit sem jelentettek számukra, csak kis mértékben tudták a történéseket észlelni, aztán gondolataik a belső dolgokra tértek vissza, aztán a mennyeire, és így az Úrra, aki számukra minden volt. Valamint a mennyei házasságra, amelyből elismerten az ő házasságuk örömei jönnek. Ezért a lelki ember megértését nevezték férfinak, és akaratát asszonynak, amelyek, amikor együttműködnek, házasoknak mondatnak. Ettől az Egyháztól ered az a kifejezés, amely általánossá vált, hogy maga az egyház a jó indíttatása miatt neveztetik "leánynak", továbbá "szűznek", valamint "Sion szűzének, Jeruzsálem szűzének"-, és "feleségnek". De ezekről lásd a Genezis 2:23 és 3:15 fejezetében.

 

55. 28. vers. "És megáldá őket Isten, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet, és hajtsátok birodalmatok alá, és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszómászó mindenféle állatokon".

 

A legősibb emberek a megértés és az akarat összekapcsolódását, avagy a hit és a szeretet összekapcsolódását házasságnak nevezték, bármi jó származott ebből a házasságból, azt "gyümölcsözésnek" és bármi igazt, "sokasodásnak" nevezték, így a prófétáknál is hasonlóképpen, miként Ezékielnél:

 

"És megsokasítom rajtatok az embereket és barmokat, hogy sokasodjanak és szaporodjanak, és lakatom őket rajtatok, mint a régi időkben, és több jóval leszek hozzátok, s megtudjátok, hogy Én vagyok az Úr. És járatok rajtatok embereket, az Én népemet Izráelt". (Ezékiel 36:8-12).

 

Az “ember” itt a lelki embert jelenti, akit Izráelnek is neveznek, "régi idők" a Legősibb Egyházat, a "kezdet" az özönvíz utáni Ősi Egyházat jelenti. Az ok, amiért először említik a "sokasodjatok" ami az igaz, és aztán a "gyümölcsözést", ami a jóság, mivel a fejezet az újjászületendővel foglalkozik, nem pedig az újjászületettel.

 

[2] Amikor a megértés egyesül az akarattal, avagy a hit a szeretettel, az Úr "férjhez adott földnek " nevezi az embert. Ézsaiásnál:

 

"Nem nevezik földedet többé pusztának, hanem így hívnak: Én gyönyörűségem, és földedet így: férjhez adott, mert az Úr gyönyörködik benned, és földed férjhez adatik." (Ésaiás 62:4).

 

a gyümölcsöket, amik az igazság dolgai, "fiaknak" nevezik, és a gyümölcsöket, amelyek a jóhoz tartoznak “leányoknak”, és ez gyakran előfordul az Igében.

 

[3]A föld "jóllakott”, vagy betöltött, amikor sok igaz és jó van. Mikor az Úr megáldja, és beszél az emberhez, vagyis munkálkodik rajta, a jóság és igazság hatalmas mértékig megnő, ahogy az Úr mondta Máténál:

 

"Hasonlatos a mennyek országa a mustármaghoz, amelyet vévén az ember elvete az ő mezejében. Amely ugyan kisebb minden magnál, de mikor felnő, nagyobb minden veteménynél és fává lesz, annyira, hogy reá szállnak az égi madarak, és fészket raknak ágain." (Máté 13:31,32).

 

"Mustármag" az ember jósága, mielőtt lelkivé válik, ami "kisebb minden veteménynél", mivel azt hiszi, hogy önmagától tesz jót, pedig önmagából tenni, az semmi más csak gonosz. Mivel azonban az újjászületés állapotában van, ezért van ugyan valami jó benne, de ez nagyon csekély

 

[4] Ahogy a hit csatlakozik a szeretethez, nagyobbá lesz, és “fűvé” válik. Végül, amikor az összekapcsolódás megtörténik, "fává" lesz, majd az "ég madaraivá", (ebben a fejezetben az igazságot vagy értelmességet is jelenti), melyek "fészket raknak", ez pedig az emlékezet-tudás. Mikor az ember lelki, és a lelkivé válás alatt, harci állapotban van, ezért mondják "hajtsátok uralmatok alá a földet."

 

56. 29. vers. "És monda Isten: Ímé néktek adok minden maghozó füvet. az egész föld színén, és minden fát, amelyen maghozó gyümölcs van, az legyen nektek eledelül." A mennyei ember egyedül a mennyei dolgokban gyönyörködik, és amelyek megfelelnek az ő életének, mennyei tápláléknak nevezik. A lelki ember a lelkiekben gyönyörködik, mert azok az ő életével megegyeznek, és ezeket lelki tápláléknak hívják. Hasonlóképpen a természeti ember a természetiben gyönyörködik, mert ez illik az ő életéhez, és amit tápláléknak hívnak, az elsősorban emlékezet-tudás. Mivel itt a lelki emberről van szó, annak lelki táplálékát a "maghozó fű" által, és a gyümölcsöző fa által írják le, amit általában "magtermő fának" hívnak. A természeti táplálékot a következő versben írják le.

 

AC 57. "Maghozó fű" minden olyan igazság, amely haszonra válik, "gyümölcstermő fa" az a hit jósága, "gyümölcs" az, amit az Úr ad a mennyei embernek, de a mag, amiből a gyümölcs lesz, azt az Úr adta a lelki embernek, ezért mondják: "a maghozó fa legyen neked eledelül". Hogy mennyei tápláléknak mondatik a "fáról való gyümölcs", nyilvánvaló a következő fejezetből, ahol a mennyei emberrel foglalkoznak. Ennek igazolásaként, az Úr szavait idézzük Ezékielnél:

 

"És a folyó mellett, mind két partján mindenféle ennivaló (gyümölcs) fája nevekedik fel., leveleik el nem hervadnak, és gyümölcseik el nem fogynak, havonként új meg új gyümölcsöt teremnek, mert vizük onnét a szenthelyből foly ki, és gyümölcsük eledelre, és leveleik orvosságra valók." (Ezékiel 47:12).

 

"A szenthelyről kifolyó víz" jelenti az Úrtól való életet és könyörületességet, Aki a “Szentély”. A “gyümölcs” bölcsesség, amely annak tápláléka, "levél" az értelem, amely abból származó haszon, s ezt "orvosságnak” hívják. De a lelki eledelt "fűnek" nevezik, Dávidnál ez kiderül:

 

"Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem." (Zsoltárok könyve 23:1,2).

 

AC 58. 30. vers. "A föld minden vadainak pedig, és az ég madarainak, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatoknak, amelyekben élő lélek van, a zöld füveket adom eledelül. És úgy lőn." Ugyanannak az embernek a természeti eledelét itt írják le. A természetit jelentetik itt a "föld vadai" és az "ég madarai”, amikhez eledelül még a zöldség és zöldellő füvek járulnak. Mind a természeti, mind a lelki táplálékról így írnak Dávidnál:

 

"(Az Úr) aki füvet sarjasztott a barmoknak, és növényeket az emberek hasznára, hogy eledelt vegyenek a földből". (Zsoltárok könyve104:14).

 

ahol a "barmok" kifejezést használják  mind a föld vadaira, mind az ég madaraira, amelyeket a Zsoltárok könyve 104:11,12. versében is említenek.

 

AC 59. Az ok, hogy csak a “zöld és zöldellő füvet” írják le, mint a természeti ember táplálékát, a következő: Az újjászületés folyamán, amikor az ember lelkivé lesz, állandó harcban áll, ezért az Úr Egyházát "harcosnak" hívják, ugyanis az újjászületés előtt a vágyak uralkodnak rajta, mivel az egész ember merő vágyakból van összegyúrva, és az ebből eredő hamisságokból. Ezért amikor újjászületik, nem lehet az ő vágyait és hamisságait azonnal megsemmisíteni, ez ugyanis az egész embert szétrombolná, mert nem tud magának más életet szerezni. Ezért nála sokáig visszamaradnak gonosz szellemek, hogy előidézzék az ő vágyait, és így számtalan módon meg lehet azokat gyengíteni, annyira, hogy az Úr a jóhoz hajlíthatja őket, és így jóvá alakul az ember. A harc idején, a gonosz szellemek, akik a legnagyobb mértékben gyűlölnek mindent, ami jó és igaz, így azokat is, akik az Úr iránti szeretetben és hitben vannak, aki egyedül jó és igaz, s így önmagában örök élete van, semmi más eledel nem marad az embernek, mint amik hasonlíthatók a zöldséghez, és a zöldellő füvekhez. De az Úr neki is ad táplálékot, ami hasonlítható a maghozó fűhöz, és a gyümölcstermő fákhoz, s amelyek a nyugalom és a békesség állapota, azoknak örömeivel és boldogságával, és ezeket az Úr időközönként adja az embernek.

 

[2] Ha az Úr nem oltalmazná az embert minden pillanatban, a legkisebben is, azonnal elpusztulna, mert olyan pusztító gyűlölet uralkodik a szellemek világában azok ellen, akik az Úr iránt való szeretetben és hitben vannak. Hogy így áll a dolog, a legkomolyabban állíthatom, mert néhány éven keresztül, mióta a másik élet szellemeivel kapcsolatban vagyok, (s mégis testben), még a leggonoszabbakkal is, néha ezrektől körülvétettem, akiknek megengedték, hogy mérgüket belém öntsék, és engem megtámadjanak minden lehetséges módon, de nem tudtak egyetlen hajszálamnak sem ártani, mivel olyan biztonságban voltam az Úr oltalma alatt. Annyi év tapasztalatából igen jól megtaníttattam a szellemvilágról, annak természetéről, továbbá a harcról is, melyet el kell tűrnie annak, aki újjászületik, hogy az örökélet boldogságát elnyerjék. De az általános leírásokból senki sem tudja megtudni, hogy kétségtelenül bírja-e a hitet, ezért ezekről az Úr Isteni Könyörületességéből a következő részekben emlékezünk meg.

 

AC 60. 31. vers. "És látá Isten, hogy minden amit teremtett, ímé igen jó. És lőn este és reggel, hatodik nap." Ezt az állapotot "igen jónak" mondják, az előzőeket csak “jónak”, mivel most a hit dolgai egyek a szeretet dolgaival, így házasság alakul ki a lelki és a mennyei dolgok között.

 

AC 61. Lelkinek mondanak mindent, ami a hit megismerésének dolga, és mennyeinek minden, ami az Úr és a felebarát iránti szeretet dolga. Az előbbi az ember értelmére vonatkozik, az utóbbi pedig az akaratára.

 

AC 62. Az ember újjászületésének ideje és állapota, általánosságban és részletességében hat részre van osztva, és ezt a teremtés hat napjának nevezik, ugyanis fokozatosan attól az időtől, amikor az ember még alig valami, azután először valamivé válik, lassan elér a hatodik napig, amikor az "Úr képmásává" válik.

 

AC 63. Eközben az Úr folyamatosan harcol értük a gonosz és a hamis ellen, és a harc által megerősíti őt az igazban és a jóban. A harc ideje az Úr munkálkodásának ideje, ezért az újjászülető embert a Prófétáknál az "Úr keze munkájának" nevezik. Az Úr addig nem pihen, míg a szeretet nem lesz a legfontosabb, akkor megszűnik a harc. Amikor a munka elérkezett egészen addig, hogy a hit összekapcsolódik a szeretettel, akkor nevezik "igazán jónak", mivel az Úr úgy hat rá, hogy az Ő hasonlatossága legyen. A hatodik nap végén eltávolodnak a gonosz szellemek, és a jók foglalják el helyüket, és az embert bevezetik a mennybe, avagy a mennyei paradicsomba, amelyekről a következő fejezetben lesz szó.

 

AC 64. Itt most az Ige belső értelméről van szó, annak legsajátosabb életéről, amely egyáltalán nem látszik a betű szerinti jelentésből. De oly sok titka van, hogy kötetek sem lennének elegendők kifejteni azokat. Itt csak igen kevés van elmondva és olyanok, amelyek megerősítik, hogy itt az újjászületésről van szó, és hogy ez a külső embertől halad a belsőhöz. Így fogják fel az angyalok az Igét: Ők egyáltalán nem tudják, hogy mi a betű szerinti értelem, sem, hogy egyetlen szó is közelebbről mit jelent, még kevésbé tudják az országok, városok, folyók, személyek nevét, amelyek olyan gyakran fordulnak elő az Ige történeti és jövendölési részeiben. Csak elképzelésük van a dolgokról, hogy mit jelentenek a szavak és nevek. Ezek alapján tehát, Ádámon keresztül a Paradicsomban a Legősibb Egyházat fogják fel, és nem is magát az Egyházat, hanem a Legősibb Egyház hitét az Úrban. Noé alatt azt az egyházat értik, mely a Legősibb Egyház leszármazottaiból megmaradt, folytatólagosan Ábrahám idejéig. Ábrahámon nem őt értik, aki élt, hanem az üdvözítő hitet, amelyet képviselt, és így tovább. Így a lelki és a mennyei dolgokat teljesen elvonatkoztatják a szótól és a névtől.

 

AC 65. Bizonyos személyeket a menny első előcsarnokába vittek, amikor olvastam az Igét, és onnan beszélgettek velem. Elmondták, hogy ott a legkisebb szót vagy betűt sem értik, hanem csak a közvetlen belső jelentést, amelyet olyan szépnek mondtak, és olyan sorrendben, valamint olyan hatásosnak, hogy dicsőségnek nevezték.

 

AC 66. Általában négy fogalmazási stílus van az Igében. Az első: az, amelyik a Legősibb Egyházé volt. Azoknak kifejezésmódja olyan volt, hogy amikor megneveztek földi és világi dolgokat, akkor a lelkiekről és a mennyeiekről gondolkodtak, amelyeket azok képviseltek. Sőt, nemcsak a képviselő dolgok által fejezték ki magukat, hanem mintegy történeti sorrendbe is szerkesztették azokat, hogy azok még élőbbek legyenek, mert ez nekik a leginkább gyönyörűséges volt. Ez a stílus Anna prófétálásával szólva:

 

"Ne szóljatok oly kevélyen, oly nagyon kevélyen, szátokból ne jöjjön kérkedő szó." 1Sám.2:3.

 

Képviseltetik ez a fajta beszéd Dávidnál:"Rejtett dolgokat szólok a régi időkből". (Zsoltárok könyve78:2-4). A teremtésre, Éden kertjére stb. vonatkozó részleteket Ábrahám idejéig a Legősibb Egyház leszármazottaitól kapta Mózes.

 

[2] Második stílus a történeti, amelyik Mózes könyveiben Ábrámtól és tovább Józsué, a Bírák, Sámuel és a Királyok könyveiben található. Ezekben a könyvekben olyan történelmi tények vannak, amelyek a betű szerinti értelemben jelennek meg, de mégis tartalmaznak mind általánosságban, mind részleteiben egészen más dolgokat a belső értelem szerint, amiről az Úr Isteni Könyörületességéből, a maga rendjében, a következőkben lesz szó. A harmadik stílus a prófétikus, amely akkor született, amikor a legnagyobb hódolat volt a Legősibb Egyházban. Ez a stílus nincs kapcsolatban, bár történeti formájában hasonló az ősi stílushoz. Szétszórt, így alig érthető, csak ha a belső értelmet tekintjük, ahol a legmélyebb titkok vannak, amelyek követik szépsorrendben és kapcsolódnak a külső, és belső emberhez, az Egyház több állapotához, magához a mennyhez, és az Úrhoz legfőképpen. Negyedik: Dávid Zsoltárainak stílusa, amelyik a prófétikus és a közönséges beszéd között helyezkedik el. Ott Dávid, mint királyi személy által a belső jelentésben az Úrról van szó.

 

 

AC 2. FEJEZET

 

 

AC 67. Mivel az Úr Isteni Könyörületességéből tudtomra adatott az Ige belső jelentése, és az abban foglalt legtitkosabb dolgok, amelyek soha azelőtt nem jutottak senki tudomására, és nem is juthatnak, csak ha valamiképpen megismerték a másik életet. (Ugyanis a legtöbb dolog, ami az Ige belső értelmében van, ezekre vonatkozik, ezeket írja le, és ezeket foglalja magába). Megengedtetett nekem, hogy közzétegyem azt, amiket most néhány éven keresztül a lelkeknek és angyaloknak társaságában láttam és hallottam.

 

AC 68. Biztos vagyok benne, hogy többen azt fogják mondani, hogy soha senki nem beszélhet a lelkekkel és az angyalokkal, amíg testben él, és sokan azt, hogy ez fantázia. Mások, hogy azért mondok ilyen dolgokat, hogy előnyt szerezzek, egyebek pedig más ellenvetéseket tesznek, de ezekkel egyáltalán nem törődöm, mert láttam, hallottam, éreztem.

 

AC 69. Az embert úgy teremtette az Úr, hogy amíg testben él, képes legyen a lelkekkel és az angyalokkal beszélni, amint ez a legrégibb időkben is történt, a léleknek a test ruhája. De az idő folyamán az emberek úgy elmerültek a testi és világi dolgokban, hogy szinte semmi mással nem törődtek, ezért az út bezárult. Ám amikor először valóban eltávolíttatnak a testi dolgok, amelyekbe belemerültek, megnyílik újra az út, és a lelkek között lesz és velük közösségben él.

 

AC 70. Mivel megengedték nekem, hogy feltárjam azt, amit néhány éven keresztül hallottam és láttam, itt először is elmondom, hogy mi módon áll a dolog az emberrel, mialatt feltámasztják, avagy hogyan lép be az ember a testi életből az örök életbe. Azért, hogy tudhassam, hogy az ember él a halál után, megadatott, hogy beszélgessek és társaságában legyek többeknek, akik ismerőseim voltak azok testi életében, és nem csak egy napon és héten, hanem hónapokon és majdnem egy éven keresztül is, beszélgettem, és társalogtam velük, mint ezen a világon. Ezek fölöttébb csodálkoztak, hogy míg a testben éltek, másokhoz és többekhez hasonlóan, olyan hitetlenségben voltak, hogy úgy vélték, hogy nem fognak élni a halál után, pedig alig múlik el egy nap a test halála után, mielőtt a másik életben vannak, mert ez az élet folytatása.

 

AC 71. De mivel ezek a dolgok szétszórtak és összefüggéstelenek lennének, ha behelyeznénk az Ige szövegeibe, megengedtetett az Úr Isteni Könyörületességéből, hogy azokat sorban összekapcsoljuk, mindegyik fejezettel az elejétől a végéig, többek között azokkal, melyeket egyébként bemutatunk.

 

AC 72. Megengedték nekem, hogy elmondjam ennek a fejezetnek végén, hogyan támasztják fel az embert a halálból, és lép be az örök életbe.

 

GENEZIS 2:1-17

 

1. És elvégezteték az ég és a föld, és azoknak minden serege.

2. Mikor pedig elvégezé Isten hetednapon az ő munkáját, a melyet alkotott vala, megszűnék a hetedik napon minden munkájától, a melyet alkotott vala.

3. És megáldá Isten a hetedik napot, és megszentelé azt; mivelhogy azon szűnt vala meg minden munkájától, melyet teremtve szerzett vala Isten.

4. Ez az égnek és a földnek eredete, a mikor teremtettek. Mikor az Úr Isten a földet és az eget teremté,

5. Még semmiféle mezei növény sem vala a földön, s még semmiféle mezei fű sem hajtott ki, mert az Úr Isten még nem bocsátott vala esőt a földre; és ember sem vala, ki a földet mívelje;

6. Azonban pára szállott vala fel a földről, és megnedvesíté a föld egész színét.

7. És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké.

8. És ültete az Úr Isten egy kertet Édenben, napkelet felől, és abba helyezteté az embert, a kit formált vala.

9. És nevele az Úr Isten a földből mindenféle fát, tekintetre kedvest és eledelre jót, az élet fáját is, a kertnek közepette, és a jó és gonosz tudásának fáját.

10. Folyóvíz jő vala pedig ki Édenből a kert megöntözésére; és onnét elágazik és négy főágra szakad vala.

11. Az elsőnek neve Pison, ez az, a mely megkerüli Havilah egész földét, a hol az arany terem.

12. És annak a földnek aranya igen jó; ott van a Bdelliom és az Onix-kő.

13. A második folyóvíz neve pedig Gihon; ez az, a mely megkerüli az egész Khús földét.

14. És a harmadik folyóvíz neve Hiddekel; ez az, a mely Assiria hosszában foly. A negyedik folyóvíz pedig az Eufrátes.

15. És vevé az Úr Isten az embert, és helyezteté őt az Éden kertjébe, hogy mívelje és őrizze azt.

16. És parancsola az Úr Isten az embernek, mondván: A kert minden fájáról bátran egyél.

17 .De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert a mely napon ejéndel arról, bizony meghalsz.

 

TARTALOM.

 

AC 73. Az ember, amikor a halálból feltámad, lelkivé lesz, lelkiből mennyeivé válik, erről van most szó. (1.vers).

 

AC 74. A mennyei ember a "hetedik nap", amelyen az Úr megpihen. (2, 3. vers).

 

AC 75. A tudását és ésszerűségét a "zöld ág és fű a földből kijövő párával" írják le. (5, 6.vers).

 

AC 76. Az életét pedig az "élő lélek lélegzésével" . (7.vers)

 

AC 77. Azután értelmét az "Éden kertjében keletre" kifejezéssel írják le, ahol a “tekintetre kedves” fák az igazság érzékelései, “és eledelre jó" fák a jó érzékelései. Az "élet fáján" értik a szeretetet, a "tudás fáján" pedig a hitet. (8, 9.vers).

 

AC 78. A "kerten keresztül folyó víz" a bölcsességet jelenti, ahonnan négy folyó ered. Ezek közül az első a jó és az igaz. A második a jó és igaz, avagy a szeretet, és a hit minden dolgának megismerése (cognitio), amelyek a belső ember tulajdonságai. A harmadik az ésszerűség. A negyedik az emlékezet-tudás (scientia), amely a külső emberé. Minden a bölcsességből, ez pedig a szeretetből és az Úrban való hitből ered. (10-14.vers).

 

AC 79. A mennyei ember ilyen kert, de mivel ez az Úré, ezért az Úr megengedi az embernek, hogy mindezen dolgokat élvezze, de ne birtokolja, mintha a sajátja lenne. 15. vers)

 

AC 80. Megengedték neki, hogy megszerezze a jó és igaz ismeretét az Úrtól eredő minden érzékelés eszközével, de nem teheti önmagától és a világból, sem a hit titkának az ész és emlékezet-tudás (sensualia et scientifica) dolgainak eszközei által való keresésből, mely a mennyei természet halálát okozhatná. (16, 17.vers.)

 

BELSŐ TARTALOM

 

AC 81. Ez a fejezet a mennyei emberrel foglalkozik, az elõzõ a lelkivel foglalkozott, amely a holtból keletkezett. De mivel ma nem tudják, hogy mi a mennyei ember, és alig valamit arról, hogy mi a lelki, sem pedig, hogy mi a halott, ezért megengedték nekem, hogy röviden ismertessem mindegyik természetét, hogy ismertté legyen a különbség. Először: egy halott ember nem ismer más igazat, és jót, csak ami testi és világi, és ezt is tiszteli. A lelki ember ismeri a lelki és a mennyei igazat és jót, de a hit elvei alapján, hasonlóképpen cselekszik is, de nem szeretetből. A mennyei ember hiszi és felfogja a lelki és mennyei igazat és jót, és nem ismer el más hitet, csak azt, ami a szeretetből származik, és ebből is cselekszik.

 

[2] Másodszor: A vég, mely befolyásolja a halott embert, csak a testi és a világi életére van tekintettel, és nem tudja mi az örök élet, és kicsoda az Úr, vagy ha tudná is, nem hiszi. A vég, mely befolyásolja a lelki embert, az örök életre van tekintettel, és így az Úrra. A vég, mely befolyásolja a mennyei embert, az Úrra van tekintettel, s így az Ő királyságára és az örök életre.

 

[3] Harmadszor: A halott ember, amíg a küzdelemben van, majdnem mindig enged, és amikor nem áll harcban, úrrá lesz rajta a gonosz és a hamis, és szolga lesz. A bilincsei külsődlegesek, mint a törvénytől való félelem, az életnek, a vagyonnal, a haszonnak és a jó hírnek elvesztése, melyeket értékel. A lelki ember harcban áll, de mindig győz. A kötelékek, amelyek visszatartják, belsők, és ezt a lelkiismeret bilincseinek hívják. A mennyei ember (már) nincs a küzdelemben, és ha gonosz és hamis dolgok támadnak ellene, azokat megveti, ezért nevezik győztesnek. Nincs semmilyen kötelék, amely láthatóan akadályozná őt, hanem szabad. Az ő kötelékei, amelyek nem láthatók, a jónak és az igaznak megismerései.

 

AC 82. 1. vers. "És elvégezteték az ég és a föld, és azoknak minden serege".

 

Ezek alatt azt értjük, hogy az ember most lelkivé lett, oly mértékben, mint a "hatodik nap". Az "ég" a belső embere, a "föld" a külső embere, "ezeknek serege" a szeretet, a hit, és ezeknek megismerése, amelyeket előbb a "nagy világító test és a csillagok" jelentettek. Hogy a belső embert mondják “égnek”, és a külsőt "földnek", nyilvánvaló az Igének fejezeteiből, melyeket az előző részben már idéztünk. Ezekhez hozzátehetjük az Ézsaiásnál megírtakat:

 

"Drágábbá teszem az embert a színaranynál, és a férfit Ofír kincsaranyánál. Ezért az egeket megrendítem, és megindul helyéről a föld". (Ésaiás 13:12, 13).

 

"Hogy elfeledkeztél az Úrról, Teremtődről, aki az eget kiterjeszté és a földet megalapítá... És adtam beszédeket a te szádba, és kezem árnyékába (rejtettelek téged), hogy (újonnan) plántáljam az egeket és megalapítsam a földet." (Ésaiás51:13, 16.

 

amelyből nyilvánvaló, hogy az “ég” és a “föld”az emberről szól. Bár elsődlegesen a Legősibb Egyházra hivatkoznak, mégis az Ige belső tartalma ilyen természetű, hogy bármit mondanak az egyházról, azt el lehet mondani az egyház minden egyes tagjáról is. Akik, ha nem lennének egy Egyház, nem is lehetnének az Egyház tagjai, mint ahogy aki nem az Úr temploma, nem lehet az, amit a "templom" jelent, vagyis Egyház és menny. Ezért a Legősibb Egyházat hívják " embernek ", egyes számban.

 

AC 83. “Az ég és a föld, és azoknak minden seregéről” azt mondják, hogy "elvégeztetett", amikor az ember a “hatodik nap” lett, és a hit és a szeretet eggyé lett. Mikor ez történik, a szeretet , és nem a hit, más szóval a mennyei elve, és nem a szellemi kezd elvvé lenni, és így mennyei emberré lesz.

 

AC 84. 2, 3. vers "Mikor pedig elvégzé Isten hetednapon az Ő munkáját, amelyet alkotott vala, megszűnék a hetedik napon, minden munkájától, amelyet alkotott vala. És megáldá Isten a hetedik napot, és megszentelé azt, mivel azon szűnt meg vala minden munkájától, amelyet teremtve szerzett Isten."

 

A mennyei ember a "hetedik nap", és mivel hat napon át formálta az Úr azt mondjuk, hogy az "Ő munkája", és mivel akkor megszűnik a küzdelem, az Úr azt mondja “megpihent minden munkájától". Ezért a hetedik napot megszentelte és "szombatnak" nevezte, a zsidó szó jelentése “pihenés”. Így az ember megteremtetett, megformáltatott és elkészíttetett. Ezek a dolgok teljesen nyilvánvalók a szavakból.

 

AC 85. Azzal, hogy a mennyei ember a "hetedik nap", és a hetedik napot megszentelték és "szombatnak" nevezték, a titkok még nem tárultak fel. Senki sem ismeri a mennyei ember természetét, néhányan a lelki (szellemi) emberét, akiket tudatlanságuk következtében ugyanazzá tették, mint a mennyei embert, a nagy különbség ellenére, ami közöttük van, amint ez látható a 81. pontban. Ami a hetedik napot illeti, hogy a mennyei ember a "hetedik nap", vagy szombat, nyilvánvaló abból a tényből, hogy Maga az Úr a szombat, ezért is mondja:

 

" Az Ember Fia ura a szombatnak" (Márk 2:8).

 

Mely szavak azt jelentik, hogy az Úr maga az Ember, és maga a Szombat. Az Ő országát a mennyben és a földön Szombatnak, vagy az örök békének és nyugalomnak hívják.

 

[2] A Legősibb Egyház, amelyikről itt szó van, az Úr szombatja volt mindenekelőtt, amit az felváltott. Az Úr minden következő legbelső egyháza szintén szombat; így van minden újjászülető emberrel is midőn mennyeivé válik, mert Isten hasonmása lesz. A harc, vagy munka 6 napja előzi ezt meg. Ezeket a dolgokat képviselték a Zsidó Egyházban a munka napjai, és a hetedik nap, amely a szombat volt. Ugyanis ebben az egyházban semmi sem volt szabályozva, ami nem képviselte az Urat és az Ő országát. Hasonlót képviselt a frigyláda, amikor előre haladt, és amikor megpihent. A pusztában való vándorlása a harcot és kísértést képviselte, a pihenés a béke állapotát, ezért mikor ezt kifejtette, azt mondta Mózes:

 

"Kelj fel Uram és széledjenek szét a te ellenségeid, és fussanak el előled a te gyűlölőid." Mikor pedig megáll, ezt mondja: Fordulj vissza Uram, Izráelnek tízezerszer való ezreihez." (Mózes IV. könyve 10:35, 36).

 

A frigyládáról azt mondják, hogy "leszáll az Úr hegyéről, hogy nékik a nyugalmat megkeresse” (Mózes IV. könyve 10:33).

 

[3] A mennyei ember nyugodalma a szombat által íratik le Ézsaiásnál:

 

"Ha megtartóztatod szombaton lábadat, és nem űzöd kedvtelésedet szent napomon, és a szombatot gyönyörűségesnek hívod, az Úr szent és dicsőséges napjának, és megszenteled azt, dolgaidat nem tévén, foglalkozást sem találván, (hamis) beszédet sem szólván: Akkor gyönyörűséged lesz az Úrban, és én hordozlak a föld magaslatain, és azt mívelem, hogy Jákóbnak, atyádnak örökségével élj.” (Ésaiás 58:13, 14).

 

A mennyei ember olyan, hogy nem saját kívánságából cselekszik, hanem az Úr jó tetszése szerint, mert ez az ő “kedvtelése”. Így élvezi a belső békét és boldogságot, -amit itt a "felemeltetik a föld kiválóságai fölé" fejez ki - , és egyúttal a külső nyugalmat és örömet, amelyet a "Jákób örökségével tápláltatik" fejez ki.

 

AC 86. Amikor a lelki ember, aki a "6. nappá" lett, elkezd mennyeivé lenni, mely állapottal itt foglalkozunk, a "szombat estéje", amelyet a Zsidó Egyházban a szombat szentségének estétől való megtartása képviselt. A mennyei ember a "reggel", akiről jelenleg beszélünk.

 

AC 87. A másik ok, amiért a mennyei ember a “szombat”, vagy “nyugalom” az, hogy megszűnik a harc, amikor az ember mennyeivé lesz. Visszavonulnak a gonosz szellemek és közelednek a jók, továbbá a mennyei angyalok. Amikor az utóbbiak jelen vannak, a gonosz lelkek nem maradhatnak, hanem távolra elmenekülnek. És mivel nem maga az ember harcol, hanem egyedül az Úr az emberért, ezért mondják, hogy az Úr “megpihent”.

 

AC 88. Amikor a lelki ember mennyeivé lesz, "Isten munkájának " (művének) hívják, mivel egyedül az Úr harcolt érte, és teremtette, alkotta és készítette őt. Ezért mondják itt, hogy "elvégezte Isten a hetedik napon az Ő munkáját", és kétszer, hogy "megnyugodott minden munkájától". A prófétáknál gyakran nevezik az embert "Isten keze és ujjai munkájának", ahogy Ézsaiásnál, ahol az újjászületésről van szó:

 

"Így szól az Úr, Izráel szentje, és teremtője (formálója): Kérdezzétek meg a jövendőt tőlem, fiaimat és kezeim munkáját csak bízzátok reám! Én készítettem a földet, és az embert rajta én teremtém, én terjesztém ki kezeimmel az egeket és minden seregüket én állatám elő,... Mert így szól az Úr, aki az egeket teremtette, Ő az Isten, aki formálta a földet, és elkészíté azt, és megerősíté, nem hiába teremté azt, hanem lakásul alkotám; Én az Úr, és nincs rajtam kívül más Isten." (Ésaiás 45: 11, 12, 18, 21).

 

Innen nyilvánvaló, hogy az új teremtés, vagy újjászületés egyedül az Úr munkája. A kifejezéseket: “teremteni”, “formálni” és “készíteni” teljesen megkülönböztetően alkalmazzák, mint a fenti fejezetben "mennyek teremtője, a föld formálója, és ezek készítője", mind máshol a prófétáknál, mint:

 

"Minden, ami az én nevemről neveztetik, akit dicsőségemre teremtettem, akit alkottam és készítettem!" (Ésaiás 43:7).

 

Hasonlóan a Genezis előző és jelen fejezeteiben is; miként itt is: "megnyugovék minden munkájától, amit teremtett Isten készítve". Belső értelemben ez a használat mindig megkülönböztetett fogalom; ugyanez a helyzet, ahol az Urat “Teremtőnek”, vagy “Alkotónak”, vagy “Készítőnek” nevezik.

 

AC 89. 4. vers. "Ez az égnek és a földnek eredete, amikor teremtettek. Mikor az Úr Isten a földet és az eget teremtette." "Ég és föld eredete” a mennyei ember alkotását jelenti. Hogy ezzel az alkotással foglalkoznak, nyilvánvaló azokból a részletekből is, amelyek következnek, hogy "semmi fű nem hajtott még", hogy "egy ember sem művelte még a földet, továbbá, "formálta Jehova Isten az embert", valamint "minden barmot és a menny madarait", annak ellenére, hogy ezek formálásáról az előző fejezetben volt szó. Itt most a másik emberrel foglalkoznak. Ez még inkább nyilvánvaló a tényből, hogy most először hívják az Urat "Jehova Istennek". Az előzőekben, ahol a lelki emberről volt szó, egyszerűen "Istennek" hívták, továbbá, hogy most "talajt és termőföldet (humus et ager)" említenek, míg az előzőekben csak "földet". Ebben a versben először az eget említik a föld előtt, és csak késõbb a földet az  ég előtt. Ennek oka, hogy a "föld" a külső embert jelenti, és az "ég" a belsőt, a szellemi emberben az újjáalakulás a “földtől” kezdődik, avagy a külső embertől, míg a mennyei emberben, akivel itt foglalkoznak, a belső embertől, vagyis az égtől kezdődik.

 

AC 90. 5, 6. vers. "Még semmiféle mezei növény sem volt a földön, s még semmiféle mezei fű sem hajtott ki, mert az Úr Isten még nem bocsátott esőt a földre, és ember sem volt, aki a földet művelje. Azonban pára szállott fel a földről, és megnedvesíté a föld egész színét".

A "mezei növény" és "mezei fű" jelent általában mindent, amit a külső embere hoz létre. A "föld" a külső ember, amíg lelki marad, "talaj ", és "szántóföld" is, mikor mennyeivé lesz. Az "eső" amelyet rögtön utána "párának" hívnak, a béke nyugalma, mikor a harc megszűnik.

 

AC 91. De amiket ezek a dolgok magukban foglalnak valószínű nem elfogadhatók, csak ha ismerjük az ember állapotát, amíg lelkiből mennyeivé lesz, ugyanis ezek mélyen rejtettek. Amikor az ember lelki, a külső ember nem hajlandó engedelmességet tanúsítani, és a belsőt szolgálni, ezért van a harc. És amikor mennyeivé lesz, akkor a külső ember engedelmeskedni kezd és szolgálni a belsőnek, ezért a harc megszűnik, és nyugalom lesz (87. pontban). Ezt a nyugalmat jelenti az "eső" és a "pára", ugyanis olyan, mint a pára, mellyel a belső megöntözi és megáztatja a külső embert. Ez a nyugalom, amely a béke terméke, azt eredményezi, amit "mezei növénynek" és "mezei fűnek" neveznek, amely különösen az ésszerűség és az emlékezet (rationalia et scientifica) a mennyei-lelkiből eredően.

 

AC 92. Hogy milyen a külső ember békességének nyugalma, a harc, vagy a vágyak és hamisságok nyughatatlanságának megszűntekor, csak az tudhatja, aki megismeri a békesség állapotát. Ez az állapot annyira gyönyörűséges, hogy meghalad minden elképzelhető örömöt: nemcsak a harc szűnik meg, hanem az élet a belső békességből jön, így olyan hatással van a külső emberre, hogy le sem írható. A hit igazsága és a szeretet jósága akkor születik, mikor a békesség örömeiből ered az élet.

 

AC 93. A mennyei ember állapotát, amit megajándékoztak a békesség nyugalmával, az eső által felfrissítve-, és megszabadítottak a gonoszság és hamisság szolgaságából, így írja le az Úr Ezékiel által:

 

"És szerzek velük békesség frigyét, és megszüntetem a gonosz vadakat a földről, hogy bátorságban lakhassanak a pusztában és alhassanak az erdőkben. És adok reájuk és az én magaslatom környékére áldást, és bocsátom az esőt idejében, áldott esők lesznek. A mező fája megadja gyümölcsét, és a föld megadja termését, és lesznek földjükön bátorságosan, és megtudják, hogy én vagyok az Úr, amikor eltöröm jármuk keresztfáit, és kimentem őket azok kezéből, akik őket szolgáltatják... Ti pedig az én juhaim, legelőim nyája vagytok: emberek vagytok, én pedig Istenetek" (Ezékiel 34: 25-17, 31).

 

és így lesz a “harmadik napon”, ami ugyanazt jelenti az Igében, mint a “hetedik”, ahogy Hóseásnál kijelentik:

 

"Megelevenít minket két nap múlva, a harmadik napon feltámaszt minket, hogy éljünk az ő színe előtt. Ismerjük hát el, törekedjünk megismerni az Urat. Az Ő eljövetele bizonyos, mint a hajnal, és eljő hozzánk, mint az eső, mint a késői eső, amely megáztatja a földet." (Hóseás 6: 2, 3)

 

Ezt az állapotot hasonlítja a “föld terméséhez”, Ezékielnél, amikor az Ősi Egyházról szól:

 

".. mint a mezei füvet, és megszaporodál és fölneveledél, és jutál nagy szépségre." (Ezékiel 16:7)

 

továbbá

 

"plántálásom vesszőszála ők, Jehova Isten kezei munkája" (Ésaiás 60:21)

 

AC 94. 7. vers. "És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehelett az orrába életnek leheletét. Így lőn az ember élő lélekké." "Formálta az embert a föld porából" az ember külsőjét jelenti, aki korábban nem volt ember, ahogy az 5. versben mondják, hogy “nem volt ember, aki a földet művelje. "Lehelt az orrába életnek leheletét", az, hogy a hit és a szeretet életét adta neki, "lett az ember élő lélekké" jelenti, hogy a külső ember is élővé lett.

 

AC 95. Itt a külső ember életével foglalkoznak, a két előző versben az ő hitének vagy megértésének életével, ebben a versben pedig a szeretetének, vagy akaratának életével. Ez ideig a külső ember nem volt hajlandó engedelmeskedni és szolgálni a belsőnek, hanem folyamatosan harcolt vele, ezért a külső nem volt “ember”. Most pedig, amikor mennyeivé lesz, a külső kezd engedelmességet tanúsítani és szolgálni a belsőnek, és így “emberré” válik, a hit élete és a szeretet élete által. A hit élete előkészíti őt, a szeretet élete pedig elvégzi, hogy emberré legyen.

 

AC 96. Azzal a mondással, hogy az “Úr Isten az orrába lehelt", ez a helyzet: Régen és az Igében az "orr" alatt bármit értettek, ami az illat következtében kellemes volt és ez érzékelést jelent. Ezért gyakran írták az Úrról, hogy a “nyugalom illatát érezte” a tűzáldozatokból, és azokból a dolgokból, amelyek Őt és az Ő királyságát képviselték; és mivel az Ő számára legkedvesebb a szeretet és a hit, azt mondják, hogy az "élet leheletét lehelte az orrába". Ebből nevezik az Úr vagy Jehova felkentjét az "orr leheletének” (Jeremiás Siralmai 4:20). És az Úr maga ugyan ezt jelezte, amikor rálehelt a tanítványokra.

 

"Rájuk lehelt, és mondta: Vegyetek Szent Lelket" (János 20:22)

 

AC 97. Az ok, amiért az életet “belelehelésként” és “leheletként” írják le, az is, hogy a Legősibb Egyház emberei érzékelték a szeretet és a hit állapotát a lélegzés állapota által, amely állapot fokozatosan megváltozott az utódokban. Erről a lélegzésről még semmi sem mondható, mert ma teljesen ismeretlen. A legrégebbiek ezt jól ismerték, és azok is, akik a másik életben vannak, de senki ezen a földön; ezért a szellemet, vagy életet a “szélhez” hasonlították. Az Úr is, amikor az ember újjászületéséről beszél, Jánosnál:

 

"A Lélek (vagy szél) fúj, ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jő és hová megy; így van mindenki, aki lélektől született. (János 3:8)

 

Dávidnál hasonlóképpen:

 

"Az Úr szavára lettek az egek, és szájának leheletére minden seregük" (Zsoltárok könyve 33:6)

 

és ugyanott:

 

"Elveszed a lelküket, kimúlnak és porrá lesznek újra. Kibocsátod a te lelkedet, megújulnak (teremtődnek), és újjá teszed a földnek színét." (Zsoltárok könyve 104: 29, 30)

 

Hogy a "lélegzést" (spiraculum) a hit és a szeretet életeként használják, megállapítható Jóbnál:

 

"Pedig a lélek az az emberben és a mindenható lehelése, ami értelmet ad neki".(Jób 32:8)

 

és ugyanott:

 

"Az Isten lelke teremtett engem, és a Mindenhatónak lehelete adott nékem életet".(Jób 33:4)

 

AC 98. 8. vers. "És ültetett az Úr Isten egy kertet Édenben, napkelet felől, és abba helyezteté az embert, akit formált." A "kert" az értelmességet jelenti, az "Éden" a szeretetet; a "kelet" az Urat; így tehát az "Éden kertjében keletre" a mennyei ember értelmességét jelenti, amely a szeretet által az Úrtól áramlik be.

 

AC 99. Az élet, vagy az élet rendje a szellemi emberrel olyan, hogy bár az Úrtól befolyik a hit által a megértés, az ok és az emlékezet (in ejus intellectualia, rationalia, et scientifica) dolgaiba, mégis az ő külső embere harcol a belsővel. Úgy tűnik, mintha az értelmesség nem az Úrtól folyna be, hanem önmagától, az emlékezet és az ésszerűség dolgai (per scientifica et rationalia) által. De a mennyei ember élete vagy életének rendje az, hogy az Úr befolyik a szeretet és a szeretet hite által a megértés, az ok és az emlékezet (in ejus intellectualia, rationalia et scientifica) dolgaiba, és nincs harc, felfogja, hogy ez igazán így van. Így a rendet, ami a lelki embernél még fordított, úgy írják le, mint amit a mennyei embernél helyreállítottak, és ezt a rendet, vagy embert nevezik "Édenben keletre lévő kertnek". "Ültetett az Úr Isten kertet Édenben keletre" legmagasabb értelemben magát az Urat jelenti. Legbelsőbb értelemben, ami szintén egyetemes értelem, az Úr királysága, és a menny, ahova az embert akkor helyezik, amikor mennyeivé lesz. Az ő helyzete akkor az, hogy az angyalokkal lesz a mennyben, mint azok közül egy. Az ember ugyanis úgy teremtetett, hogy amikor a földön él, egyszersmind a mennyben is élhet. Ebben az állapotban minden gondolata és gondolatainak elképzelése, sőt szavai és tettei olyan nyíltak, az Úrtól vannak, mindazt tartalmazzák, ami mennyei és lelki. Minden emberben benne van az Úr élete, mely elősegíti, hogy elfogadással bírjon.

 

AC 100. Hogy a "kert" értelmességet jelent, és "Éden" szeretetet, kitűnik Ézsaiásnál is:

 

"Megvigasztalja az Úr Siont, megvigasztalja minden romjait, és pusztáját olyanná teszi, mint az Éden, és kietlenjét olyanná, mint az Úrnak kertje, öröm és vígasság találtatik abban, hálaadás és dicséret szava." (Ésaiás 51:3)

 

Ebben a fejezetben a "puszta”, az “öröm” és “hálaadás " a mennyei hit dolgainak kifejezői, vagy a szeretethez kapcsolódó dolgokat; de a "kietlen”, “vígasság”, és a “dicséret szava" a hit lelki dolgait, ami a megértés dolgaihoz tartozik. Az előbbi Édenhez kapcsolódik, az utóbbi a kerthez. Ennél a prófétánál két kifejezés fordul elő állandóan ugyanarra a dolgora vonatkozóan, amelyekből az egyik mennyeit jelent, a másik szellemit. Továbbá, hogy mit jelent az Éden kert látható a következő 10. versben.

 

AC 101. Hogy az Úr a "Kelet", az Igéből is kitűnik, miként Ezékielnél:

 

"És vitt engem a kapuhoz, ahhoz a kapuhoz, amely napkelet felé néz. És íme, Izráel Istenének dicsősége jő napkelet felől és zúgása, mint nagy víz zúgása, és a föld világos volt az ő dicsőségétől." (Ezékiel 43:1, 2)

 

Mivel az Úr a "Kelet", ezért szent szokás érvényesült a képviselő Zsidó Egyházban, a templom épülete előtt, keletre fordultak, amikor imádkoztak.

 

AC 102. 9. vers. "És nevele az Úr Isten a földből mindenféle fát, tekintetre kedvest, és eledelre jót, az élet fáját is a kert közepén, és a jó és gonosz tudásának fáját." A "fa" a megismerést; "tekintetre kedves fa" az igazság megismerését; az "eledelre jó fa" a jó megismerését; az "Élet Fája" a szeretetet és az ebből eredő hitet; a "jó és gonosz tudásának fája" hitet jelent, amely az érzékiből vagy az emlékezet-tudásból eredőt jelenti.

 

AC 103. Az ok, hogy a "fák" itt megismerést jelentenek, az, hogy itt a mennyei emberről van szó; de mást jelent, amikor a lelki emberről; ugyanis amilyen az alany , olyan az állítmány.

 

AC 104. De hogy mi az elfogadás, az manapság ismeretlen. Ez bizonyos belső értelem (sensatio), amely egyedül az Úrtól származik, vajon egy dolog igaz és jó-e. A Legősibb Egyházban ez jól ismert volt. Ez az elfogadás olyan tökéletes az angyaloknál, hogy ők biztosak benne és tudják azt, hogy mi az igaz és jó, mi az, ami az Úrtól származik, és mi az, ami önmaguktól. Milyen bárkinek a tulajdonsága, aki hozzájuk jön, csupán a közeledésükből, vagy egyetlen elképzelésükből meg tudják állapítani. A lelki embernek nincs elfogadása, csak lelkiismerete. A halott embernek nincs lelkiismerete, és nagyon sokan nem tudják mi a lelkiismeret, még kevésbé mi az elfogadás.

 

AC 105. Az "élet fája" a szeretet és az ebből való hit; a "kert közepén" a belső ember akarata. Az elsődleges, amit az Úr az embernél és az angyalnál birtokol, az akarat, amelyet az Igében "szív"-nek neveznek. Mivel önmagától senki nem tud jót cselekedni, az akarat vagy szív nem az emberé, noha azt az emberének mondják, a vágyak, amelyeket akaratnak nevez az emberé. Mivel az akarat a “kert közepe”, ahová az élet fáját helyezték, és az akarat nem az emberé, csak a vágyak, ezért az "élet fája" az Úr Könyörületessége, amiből minden szeretet és hit ered, következésképpen minden élet is.

 

AC 106. De arról, hogy milyen a kert fájának természete, avagy a megismerés, mi az élet fája, avagy a szeretet és a belőle származó hit, mi a “tudás fája”, vagy érzékiből és az emlékezet-tudásból származó hit, a következőkben megmutatjuk.

 

AC 107. 10. vers. "Folyóvíz jő pedig ki Édenből a kert megöntözésére, és onnét elágazik és négy fő ágra szakad." “Folyók Édenből" a szeretetből eredő bölcsességet jelenti, az "Éden" a szeretetet; a "kert megöntözése" az értelmesség adományozása; a "négy fő ágra szakadás" az értelmesség leírása, a négy folyó által, miként a következőkben.

 

AC 108. A legősibb emberek, amikor az embert kerthez hasonlították, a bölcsességet és a bölcsességhez tartozó dolgokat a folyókhoz hasonlították, és nem csak hasonlították, hanem annak is nevezték, ugyanis az ő beszédük ilyen volt. Ezen kívül hasonlóképpen a Próféták is ahhoz hasonlították, és nevezték néhol, miként Ézsaiásnál:

 

"... feltámad a sötétségben világosságod, és homályosságod olyan lesz, mint a dél, ... olyan leszel, mint a megöntözött kert, és mint a vízforrás, amelynek vize el nem fogy" (Ésaiás 58:10, 11)

 

ahol azokkal foglalkoznak, akik befogadják a hitet és a szeretetet. Továbbá az újjászületésről beszélve:

 

"Mint kiterjesztett völgyek, mint kertek a folyóvíz mellett; mint az Úr plántálta áloék, mint cédrusfák a vizek mellett." (Mózes IV. könyve 24:6)

 

Jeremiásnál:

 

"Áldott az a férfi, aki az Úrban bízik... olyanná lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyó felé bocsátja a gyökereit." (Jeremiás 17:7, 8)

 

Ezékielnél nem hasonlítják az újjászületést a kerthez és a fához, hanem azt mondja,:

 

"Víz nevelte naggyá, a mélység vizei tették magassá, folyóikkal körüljárták ültetése földjét, és folyásaikat bocsáták a mező minden fáihoz. És széppé lőn magasságával, hosszan kiterjedt ágaival, mert gyökere sok víz felé nyúlik. A cédrusok el nem takarák őt az Isten kertjében, a ciprusok nem voltak hasonlók ágaihoz, és a platánoknak nem voltak olyan gallyai, mint néki. Isten kertjében egy fa sem volt hasonló hozzá az ő szépségében. Széppé tevém őt az ő sok ágaival, úgy, hogy irigykedett rá Éden minden fája az Isten kertjében." (Ezékiel 31:4, 7-9)

 

Ezekből a fejezetekből nyilvánvaló, hogy amikor a legősibb embereket, vagy az emberben lévő dolgokat a “kerthez” hasonlították, hozzátették a vizet és a folyót, amit azok öntöztek, és hogy "vizek és folyók" alatt azokat értették, amelyek a növekedést eredményezték.

 

AC 109. Noha a bölcsesség és értelmesség megjelenik az emberben, ezek egyedül az Úréi, ahogy mondtam, világosan megmutatják a hasonló kiábrázolások Ezékielnél:

 

"És íme, víz jő ki a ház küszöbe alól napkelet felé, mert a ház eleje kelet felé vala... És monda nékem: Ez a víz a keleti tájékra foly ki, és a lapáczra megyen alá, és a tengerbe megyen be, a tengerbe szakad, és meggyógyul a víz. És lészen, hogy minden élő állat, amely nyüzsög, valahova e folyam bemegyen, élni fog. ... És a folyó mellett, mind a két partján mindenféle ennivaló (gyümölcs) fája nevekedik fel, leveleik (ágaik) nem hervadnak el, és gyümölcseik el nem fogynak, havonként új meg új gyümölcsöt teremnek, mert vizük onnét a szenthelyből foly ki, és gyümölcsük eledelre és leveleik orvosságra valók." (Ezékiel 47: 1, 8, 9, 12)

 

itt az Urat jelenti a "kelet", és "szenthely”, ahonnan a víz és a folyó kifolyik. Hasonlóan Jánosnál:

 

"És megmutatá nékem az élet vizének tiszta folyóját, amely ragyogott, mint a kristály, az Istennek és a Báránynak királyiszékéből jövén ki. Az ő utcájának közepén. És a folyóvizen innen és túl életnek fája, amely tizenkét gyümölcsöt terem, minden hónapban meghozván gyümölcsét, és levelei a pogányok gyógyítására valók." (Jelenések könyve 22:1, 2)

 

AC 110. 11, 12. vers. "Az elsőnek neve Pison, ez az, amely megkerüli Havilah egész földjét, ahol az arany (terem). És annak a földnek aranya igen jó, ott van a Bdelliom és Onix-kő". "Első folyó, vagy "Pison" jelenti a szeretetből eredő hit értelmességét. "Havilah földje" a értelmet, "arany" a jót; "bdelliom és onix" az igazat. Annak oka, hogy az aranyar kétszer említik, az, hogy a szeretet jóságát és a szeretetből eredő hit jóságát jelenti; és a bdelliom és onix-kő: az egyik jelenti a szeretet igazságát, a másik pedig a szeretetből való hit igazságát . Ilyen a mennyei ember.

 

AC 111. Nagyon bonyolult dolog leírni ezeket a dolgokat, mivel a belső értelemben vannak, mivel manapság senki sem tudja, mi a szeretetből való hit, mi az ebből eredő bölcsesség és értelem. A külső emberek alig ismernek valamit, csak az emlékezet-tudást (scientia), amit értelmességnek és bölcsességnek és hitnek neveznek. Még azt sem tudják, mi a szeretet, és sokan nem tudják, mi az akarat és a megértés, és hogy ezek egy elmét alkotnak. Mégis mindegyik különböző, sőt a legkülönállóbban van elrendezve, a szeretet és a hit különbözőségei szerint, amelyek számtalanok.

 

AC 112. Tudni kell továbbá, hogy nincs más bölcsesség, csak ami a szeretetből jön, s így az Úrtól; sem semmi értelmesség, csak a hitből eredő, szintén az Úrtól; semmi más jó, csak a szeretetből, így az Úrtól eredő, és semmi más igazság, csak a hitből, s így az Úrtól való. Amelyek nem a szeretetből és hitből, vagyis nem az Úrtól vannak, azokat is hasonlóképpen nevezik, de azok mocskosak.

 

AC 113. Semmi sem általánosabb az Igében, mint, hogy a bölcsesség vagy szeretet jóságát az "arany" jelenteti és képviseli. Minden arany, ami a ládában, a templomban, az arany asztalban, a gyertyatartóban, a tálakban, Áron ruházatán van, a bölcsesség és a szeretet jóságát jelenti és képviseli; Így van a Prófétáknál, miként Ezékielnél:

 

"Bölcsességeddel és értelmeddel gyűjtöttél magadnak gazdagságot, s gyűjtöttél aranyat és ezüstöt kincses házaidba" (Ezékiel 18: 4)

 

ahol egyszerűen azt mondják a bölcsességről és értelmességről, hogy az arany és ezüst, vagy jó és igaz; ugyanis az "ezüst" itt igazságot jelent, miként a ládában és a templomban lévő is. Ézsaiásnál:

 

"A tevék sokasága elborít, Midián és Éfa tevecsikói, mind Sebából jönnek, aranyat és tömjént hoznak, és az Úr dicséreteit hirdetik." (Ésaiás 60:6)

 

“Miként a bölcsek is keletről jöttek Jézushoz, amikor megszületett leborulván tisztességet tőnek néki, imádák őt, és kincseiket kitárván ajándékokat adának néki: aranyat, tömjént és mirhát." (Máté 2:1, 11)

 

ahol az "arany" szintén jót jelent, "tömjén és mirha", ezek, amelyek kedvesek, mivel a szeretetből és hitből valók, s amelyek ezért az "Úr dicsérésének" mondatnak. Így Dávidnál:

 

"És éljen ő, és adjanak néki Seba aranyából, imádkozzanak érte szüntelen, és áldják őt minden napon" (Zsoltárok könyve 72:15)

 

AC 114. A hit igazságát az Igében a drágakövek jelentik és képviselik, miként az itélet mellvértjén és Áron efódjának vállán; a mellen arany, jácint (kék), vörös, skarlát díszruha és len” azokat a dolgokat képviselik, amelyek a szeretethez tartoznak; drágakövek azokat, amelyek a szeretetből való hit dolgai. Hasonlóképp két emlékkő volt az efód vállán, amelyek ónixból voltak arany foglalatban. (Mózes II. könyve 28:9-22). A drágakövek ilyen jelentése Ezékielnél is világos, ahol a mennyei kincseket, a bölcsességet és az értelmességet birtokló emberről van szó:

 

"Teljes bölcsességgel, tökéletes szépségben. Édenben, Isten kertjében voltál, rakva voltál mindenféle drágakövekkel, karniollal (rubin), topázzal, jáspissal (adamas), tarsiskővel, onix-szal (shoham), berillussal, zafírral (shrysoprasus), gránáttal és smaragddal; és karikáid mesterkézzel és mélyedéseid aranyból készültek ama napon, melyen teremtettél... Feddhetetlen /perfectus/ voltál útaidban attól a naptól fogva, melyen teremtettél." (Ezékiel 28: 13,15, 18)

 

Amely mindenki számára világos kell, hogy legyen, hogy a mennyei és lelki hitet jelentik, nem pedig köveket, mindenki megállapíthatja, sőt, minden egyes kő a hit valamilyen lényegét képviseli.

 

AC 115. Mikor a Legősibb emberek a “földről” beszéltek, azt értették alatta, amit nekik jelentett, éppen úgy, mint ma azoknak, akiknek az az elképzelésük, hogy a "Kánaán földje" és "Sion hegye" a  mennyet jelentik, egyáltalán nem gondolnak bármilyen földre vagy hegyre, amikor ezeket említik, csak azokra a dolgokra, amelyeket jelentenek. Így van itt is a "Havilah földjével" , amit megemlítenek Mózes I. könyvében (25:18) is, ahol azt mondják Izmael fiairól, hogy "lakoztak pedig Havilától fogva Súrig, amely Egyiptom átellenében van, amerre Assíriába mennek". Akik a mennyei fogalom elfogadásában vannak, nem mást értenek ebből, mint az értelmességet, és amik az értelmességből következnek. Ezért a "körülfolyni" - mert a Pison folyó körülfogja Havilah egész földjét - kifejezésen befolyást értenek; azon, hogy az onix kövek, amelyek Áron efódjának vállán aranyfoglalatban voltak, (Mózes II. könyve 28:11) értik, hogy a szeretet jósága befolyik a hit igazságába. Így több más példában is.

 

AC 116. 13. vers. "A második folyóvíz neve pedig Gihon, ez az, amely megkerüli az egész Khús földét." A "második folyó", amelyet Gihonnak neveznek, jelenti a gondolkodást (cognitio) mindarról, ami a jóhoz és igazhoz vagy a szeretethez és hithez tartozik. "Kús földje" elmét vagy képességeket jelent. Az elmét az akarat és megértés alkotja, amit az első folyóról mondanak hivatkozva az akaratra, itt pedig a megértésre, amik a jó és igaz megismeréseihez (cognitiones) tartoznak.

 

AC 117. “Kús földje”, vagy Etiópia bővelkedett aranyban is, drágakövekben és fűszerekben, amelyek, ahogy mondtam, jót, igazat és ezekből eredő örömöket jelentik, amilyenek a szeretet és a hit megismerésének örömei. Ez nyilvánvaló az előbb idézett fejezetekből (113. és Ézsaiásnál a 40:6, Máté 2:1,11; Zsoltárok könyve 72:15).

Hasonló dolgokat jelentenek az Igében a “Kús”, vagy “Etiópia”, valamint a “Seba”, nyilvánvaló a Prófétáknál, miként Sofóniásnál, ahol szintén “Kús folyóját” említik:

 

"Reggelről reggelre napfényre hozza ítéletét... Akkor változtatom majd a népek ajkát tisztává, hogy mind segítségül hívják az Úr nevét, hogy egy akarattal (humero, karral) szolgálják Őt... Kús folyóvizén túlról hozzák imádóim... ételáldozatot nékem." (Sofóniás 3:5, 9, 10)

 

és Dánielnél észak és dél királyáról beszélve:

 

"És ura lesz Egyiptom arany- és ezüstkincseinek és minden drágalátos javainak; líbiabeliek és szerecsenek is lesznek az ő kíséretében." (Dániel 11:43)

 

ahol "Egyiptom" jelenti az emlékezet-tudást (scientifica), a "szerecsenek" a gondolkodást (cognitiones).

 

[2] Ezékielnél:

 

"Séba és Raema kalmárai a te kalmáraid, mindenféle drága fűszerszámokat és mindenféle drágaköveket és aranyat... (Ezékiel 27:22)

 

amik alatt hasonlóképpen a hit megismerései (cognitiones) értetnek. Dávidnál, ahol az Úrról van szó, következésképpen a mennyei emberről:

 

"Virágozzék az ő idejében az igaz, és a béke teljessége, amíg nem lesz hold...Tarsis és a szigetek királyai hozzanak ajándékot, Seba és Szeba királyai adományaikkal járuljanak elé." (Zsoltárok könyve 72:7, 10).

 

Ezek a szavak, egyszerűek a vonatkozó versekkel való kapcsolatuk miatt, a hit mennyei dolgait jelentik. Hasonló dolgokat jelentett "Seba királynéasszonya, aki eljött Salamonhoz, hogy kísértse őt nehéz talányokkal, és hozott neki sok fűszerszámokat, aranyat és drágaköveket." (Királyok I. könyve 10:1-3). Ugyanis az Ige történelmi részei minden dolgot tartalmaznak, hasonlóan a Prófétáknál is, titkokat jelentenek, képviselnek, és foglalnak magukban.

 

AC 118. 14. vers. "És a harmadik folyóvíz neve Hidekkel, az az amely Assíria hosszában foly (keletről). A negyedik folyóvíz pedig az Eufrátesz (Phrat)." A "Hidekkel folyó" az ész, vagy az ész tisztánlátása. "Asszíria" az ésszerű elme. Hogy "Asszíria hosszában (keletről) folyik" jelenti, hogy az ész tisztánlátása az Úrtól jön a belső emberen keresztül az értelmes elmébe, amely a külső emberé. "Eufrátesz" az emlékezet-tudás, amely az utolsó, vagy végső.

 

AC 119. Hogy "Asszíria" ésszerű elmét, vagy az ember ésszerűségét jelenti, nyilvánvaló a Prófétáknál, miként Ezékielnél:

 

"Ímé Asszúr cédrus volt a Libánonon szép ágakkal és sűrű gallyaival árnyékot tartó, magas növésű, amelynek a felhőkig ért a teteje. Víz nevelte naggyá, a mélység vizei tették magassá, folyóikkal körüljárták ültetése földjét." (Ezékiel 31:3, 4).

 

az ésszerűséget hívják "Libanon cédrusának", "teteje a felhőkig ért" jelenti az emlékezet tudását, mely ebben az állapotban van. Még tisztább ez Ézsaiásnál:

 

"Ama napon út lesz Egyiptomból Asszíriába, és Asszíria megy Egyiptomba, és Egyiptom megy Asszíriába, és Egyiptom Asszíriával az (Urat) tiszteli (az Egyiptomiak szolgálnak Asszúrnak). Ama napon Izráel harmadik lesz Egyiptom és Asszíria mellett, áldás a földnek közepette, melyet megáld a Seregeknek Ura, mondván: Áldott népem Egyiptom! és kezem munkája Asszíria és örökségem Izrael." (Ésaiás 19:23-25).

 

"Egyiptom” alatt itt és más fejezetekben az emlékezet-tudást értik, "Asszíria" alatt az észt, "Izráel " alatt az értelmességet.

 

AC 120. “Egyiptom” és az “Eufrátesz” az emlékezet-tudást (scientiae seu scientifica) jelentik, és az ezek ismeretekből jövő érzéki dolgokat. Ez az Igéből nyilvánvaló a Prófétáknál, miként Mikeásnál:

 

"Ezt mondja nékem: Hol az Úr a te Istened?... Falaid megépítésének napja! e napon távol lesz a törvény! Azon a napon eljőnek hozzád Asszíriából és Egyiptom városaiból Egyiptomtól a folyamig (Eufrátesz)" (Mikeás 7:10-12).

 

Így beszéltek a próféták az Úr eljöveteléről, aki újjáteremtené az embert, hogy hasonló legyen a mennyei emberhez. Jeremiásnál:

 

"Most mi dolgod van néked Egyiptom útjával ? Hogy Nílus vizet igyál ? Vagy mi dolgod néked Assúr útjával ? Hogy a folyam (Eufrátesz) vizét igyad ?" (Jeremiás 2:18).

 

Ahol "Egyiptom" és az "Eufrátesz” hasonlóan az emlékezet-tudást jelenti, “Asszíria” pedig az ebből eredő ésszerűséget. Dávidnál:

 

"Egyiptomból szőlőt hozál ki, kiűzéd a pogányokat és azt elültetéd... Sarjait a tengerig ereszté, és hajtásait a folyamig (Eufrátesz)." (Zsoltárok könyve 80:9-12).

 

ahol az "Eufrátesz folyó" jelenti azt, ami érzéki és emlékezeti (sensuali et scientifico). Ahogy az Eufrátesz volt a határa Izráel birodalmának Asszíria felé, úgy az emlékezet tudása a lelki és a mennyei ember értelmének és bölcsességének határa. Ugyanazt jelenti, amit Ábrahámnak mondtak:

 

"A te magodnak adom ezt a földet Egyiptom folyóvizétől fogva a nagy folyóig, az Eufrátesz folyóig." (Mózes I. könyve 15:18).

 

Ez a két határ hasonló jelentésű.

 

121. Hogy milyen a mennyei rend természete, vagy hogyan fejlődnek az élet dolgai, nyilvánvaló ezekből a folyókból, vagyis az Úrtól, aki a “Kelet”. Tőle a bölcsesség, a bölcs értelmességen keresztül, az értelmes észen keresztül halad, így az ész eszközeivel az emlékezet tudása élővé válik. Ez az élet rendje, és ilyenek a mennyei emberek. Ezért, amikor Izráel vénei képviselték a mennyei embereket "bölcseknek, értelmeseknek és tudósoknak" hívták őket. (Mózes V. könyve 1:13-15). Hasonlóképpen Bésaléelről, aki a ládát szerkesztette, azt mondták, hogy: "És betöltöttem őt Istennek lelkével, bölcsességgel, értelmességgel, és tudománnyal, minden mesterséghez." (Mózes II. könyve 31:3. 35:31. 36:1, 2).

 

AC 122. 15. vers. "És vevé az Úr Isten az embert, és helyezteté őt az Éden kertjébe, hogy művelje és őrizze azt." "Éden kertje" jelent mindent, ami a mennyei emberé, ahogy leírták. "Művelje és őrizze azt" jelenti, hogy megengedték neki, hogy mindezen dolgokat élvezze, de nem birtokolja, mint a saját tulajdonát, mivel ezek az Úréi.

 

AC 123. A mennyei ember elismeri, mert elfogadja, hogy minden dolog, mind általában, mind részleteiben az Úré. A lelki ember ugyan elismeri ugyanezt, de a szájával, mivel az Igéből tanulta. A világi és testi ember sem nem fogadja el, sem nem ismeri el azt, hanem a sajátjának mondja, azt képzeli, hogy elveszítheti, így megsemmisülne.

 

AC 124. Hogy a bölcsesség, értelmesség, ésszerűség és tudás (scientia) nem az emberé, hanem az Úré, nyilvánvaló mindabból, amit az Úr tanított, miként Máténál, ahol az Úr a házigazdához hasonlítja magát, aki szőlőt ültetett, és sövénnyel körülvette, és kiadta munkásoknak.(Máté 21:33).

 

Jánosnál:

 

"Az Igazság Lelke elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert Ő nem magából szól, hanem azokat szólja, amiket hall. Engem dicsőít majd, mert az Enyémből vesz, és megjelenti néktek." (János 16:13, 14).

 

Másutt:

 

"Az ember semmit sem vehet, hanem ha a mennyből adatott neki." (János 3:27).

 

Akinek egy kevés is tudtára adatott a menny titkaiból, az tudja, hogy így áll a dolog.

 

AC 125. 16. vers. "És parancsola az Úristen az embernek mondván: A kert minden fájáról bátran egyél." "Enni minden fáról" az elfogadásból tudni mi a jó és mi az igaz. Ugyanis ahogy mondtam a "fa" jelenti az elfogadást. A Legősibb Egyház emberei az igaz hit tudását bírták a kinyilatkoztatás eszközei által, ugyanis beszéltek az Úrral és az angyalokkal és látomások és álmok irányították őket, amelyek gyönyörűségesek és paradicsomiak voltak. Az Úrtól kaptak folyamatosan érzékelést, aminek segítségével  azonnal felismerték, hogy igaz és jó e, ami az emlékezetükben felhalmozódott.. Oly annyira, hogy amikor hamis került eléjük , nem csak elutasították, hanem meg is utálták, ilyen az angyalok állapota is. De a Legősibb Egyház által gyakorolt érzékelés helyébe késõbb a már korábban felfedett jónak, és igaznak a tudása lépett, amit késõbb annak tudása követett, ami a világból eredt.

 

AC 126. 17. vers. "De a jó és a gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél, mert azon a napon, amelyen eszel róla, halálnak halálával halsz." Ezek a szavak, az előzőleg megmagyarázottakkal együtt, azt jelentik, hogy mindent az Úrtól eredő érzékelésből szabad tudni, hogy mi a jó és mi az igaz, nem pedig önmagától és a világtól. Vagy kutatni a hit titkában az ész és az emlékezet dolgainak eszközeivel (per sensualia et scientifica), ami által a hit mennyeiét megsemmisítik.

 

AC 127. A vágy, hogy az ész és az emlékezet eszközeivel kutassanak a hit titkaiban, nem csak a Legősibb Egyház utódai bukásának volt az oka, amiről a következő fejezetben szólok, hanem minden Egyház bukásáé is, ugyanis ebből ered nemcsak a hamisság, hanem az élet gonoszsága is.

 

AC 128. A világi és testi ember így szól szívében: "Ha nem irányítanak a hitre vonatkozóan, és miden ezzel kapcsolatos dologról, az ész dolgainak eszközeivel, hogy láthassam, vagy a tudomány (scientifica) eszközeivel, hogy megérthessem, nem fogom elhinni." Igazolja magát azzal, hogy a természeti nem lehet ellentétben a lelkivel. Ezért vágyik arra, hogy az ész dolgai irányítsák, amiben van mennyei és isteni, ami annyira lehetetlen, mint a teve áthaladása a tű fokán. Még több az, amikor arra vágyik, hogy ily módon váljon bölcsebbé, még inkább megvakítják magukat, egészen annyira, hogy semmit nem hisznek, sőt, hogy egyáltalán nincs lélek és örök élet. Abból az elvből jön, amelyet feltételez.Vagyis "enni a jó és gonosz tudásának fájáról", amiről aki többet eszik, annál inkább halott lesz. És akik nem a világból akarnak bölccsé lenni, hanem az Úrtól, azok azt mondják szívükben, hogy hinni szükséges az Úrban, tehát azokban, amiket az Úr az Igében mond, mivel azok az igazak, és ezen elvek irányítják a gondolatait. Meggyőzik magukat az ész, a tudás, az érzékelés és a természet dolgai (per rationalia, scietifca, sensualia et naturalia) által, és amik nem igazolódnak azokat elvetik.

 

AC 129. Mindenkinek tudhatja, hogy az embert olyan elvek vezérlik, melyeket feltételez, legyenek azok akár hamisak is, mindezek tudása, és esze kedvez az elveinek, ugyanis számtalan szempont segíti, hogy ez eszébe vésődjön, s így megerősíttetik a hamisságban. Ezért mindenki, aki feltételezi, hogy semmit nem hisz el, mielőtt lát vagy ért, egyáltalán semmit nem hihet. Ugyanis a lelki és a mennyei dolgok, sem szemmel nem láthatóak, sem fantáziával el nem képzelhetők. Hanem az igazi rend az, hogy az Úrtól, így Magából az Igéből (válik) bölccsé. Akkor minden rendben következik, és megvilágosodnak az ész és az emlékezet-tudás dolgaiban is (in rationalibus et scientificis). Ugyanis nem tiltott a tudomány tanulása, mert hasznosak az életnek és gyönyörűségesek. És akik hitben vannak, azok sincsenek eltiltva a gondolkodástól, és beszédtől, ahogy a világon tanulták. Abból az elvből kell kiindulni, hogy higgyenek az Úr Igéjében amennyire lehet, és erősítsék meg a lelki és mennyei igazságokat a természeti igazságokkal, így hasonló lesz a földön tanultakhoz. A kiinduló pontnak az Úrnak kell lennie, és nem saját magának, az előző az élet, az utóbbi a halál.

 

AC 130. Aki a világból kíván bölcs lenni, az "ő kertje" az ész és az emlékezet-tudás (sensualia et scientifica) dolgait bírja, az ő Édene" pedig az ön és a világ szeretete, az ő "keletje" a nyugat, avagy ő maga. Az ő "Eufrátesz folyója" minden emlékezet-tudása (scientificum), amit elítélnek. A "másik folyó", ahol "Asszíria" van, a hamisság elfogult ésszerűsége, a "harmadik folyó", ahol “Ethiópia” van, az ebből eredő gonoszság és hamisság elve, ami hitének tudása, a "negyedik folyó" az ebből eredő bölcsesség, amit az Igében “varázslatnak” neveznek. Ezért "Egyiptom", ami az emlékezet-tudást (scientia) jelenti, miután tudása varázslatos lett, ilyen embert jelent, mert az Igéből látható, hogy saját magából akar bölcs lenni, erről Ezékielnél így írnak:

 

"Így szól az Úr Isten : Ímé én ellened megyek Fáraó, Egyiptom királya, te nagy krokodíl, aki fekszik folyói közepette, aki ezt mondja: Enyém az én folyóm, és én teremtettem magamnak... És legyen egyiptom földje pusztasággá és sivataggá, és megtudják, hogy Én vagyok az Úr, mivelhogy ezt mondja: A folyó az enyém, és én teremtettem." (Ezékiel 29:3, 9).

 

Az ilyen embereket nevezik Éden fáinak a pokolban, ugyanennél a prófétánál, ahol a Fáraóval vagy egyiptomiakkal foglalkoznak:

 

Ezeket az embereket “Éden fái a mélység országában”-nak is nevezik ugyanabban a Jövendölésben, ahol a Fáraót, vagy az egyiptomiakat illették ezekkel a szavakkal:

“Mikor leszállítám őt a sírba együtt velök, kik sírgödörbe szállnak; Kihez vagy hát hasonló dicsőségben és nagyságban Éden fái közt? Hiszen te fogsz szállíttatni Éden fáival a mélység országába, körülmetéletlenek közt feküszöl együtt a fegyverrel megölettekkel. A Fáraó ez és minden sokasága.” (Ezékiel 31:16,18)

ahol az “Éden fái” az Írásból való tudást (scientifica et coguitiones) jelenítik meg, amely a következtetések által így világi. (világi gondolkodás által.)

 

Genezis 2:18-25

18. És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt.

  19. És formált vala az Úr Isten a földből mindenféle mezei vadat, és mindenféle égi madarat, és elvivé az emberhez, hogy lássa, minek nevezze azokat; mert a mely nevet adott az ember az élő állatnak, az annak neve.

  20. És nevet ada az ember minden baromnak, az ég madarainak, és minden mezei vadnak; de az embernek hozzá illő segítő társat nem talált vala.

  21. Bocsáta tehát az Úr Isten mély álmot az emberre, és ez elaluvék. Akkor kivőn egyet annak oldalbordái közűl, és hússal tölté be annak helyét.

  22. És alkotá az Úr Isten azt az oldalbordát, a melyet kivett vala az emberből, asszonynyá, és vivé az emberhez.

  23. És monda az ember: Ez már csontomból való csont, és testemből való test: ez asszonyembernek neveztessék, mert emberből vétetett.

  24. Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté.

  25. Valának pedig mindketten mezítelenek, az ember és az ő felesége, és nem szégyenlik vala.

 

 

Tartalom

 

AC 131. A Legősibb Egyház utódjával, mely hajlik a maga Tulajdona felé, foglalkozik.

 

 AC 132. Mióta olyan ember létezik, aki nem bízik az Úr vezetésében, csak azt kívánja, hogy saját maga és a világ, vagy Tulajdona vezesse, ezért itt a neki megadatott tulajdonnal foglalkozunk. (18. vers)

 

 AC 133. Először a jó szeretete és az igazság ismerete adatott meg neki, mellyel az Úr ruházta fel, de még így is a saját Tulajdonához ragaszkodik. (19-20. vers)

 

 AC 134. Annak okáért beavatták az ő saját állapotába (Tulajdonának helyzetébe), és Tulajdont adtak neki, melyet úgy írtak le, az oldalbordát asszonnyá alakította. (21-23. vers)

 

 AC 135. A mennyei és lelki élet csatlakozott az emberi Tulajdonhoz, így egyként jelennek meg. (verse 24)

 

 AC 136. És az Úrtól való ártatlanság átöröklődött a Tulajdonba, és így az már nem lehet elfogadhatatlan. (verse 25)

 

 

Belső tartalom

 

AC 137. A Genezis első három fejezete foglalkozik általánosságban a Legősibb Egyházzal, amit “ember”-nek (homo) nevez, a legelső időszakától a legutolsóig, amikor is az megszűnt: ennek a fejezetnek bizonyos része foglalkozik a legvirágzóbb állapotával, amikor mennyei ember volt; most azokkal foglalkozunk, akik a Tulajdonuk és utódaik felé hajlanak.

 

 AC 138. 18. vers. És mondá az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni, szerzek néki segítőtársat. “Egyedül” azt jelenti, hogy nem ragaszkodik ahhoz, hogy az Úr vezesse, de arra vágyik, hogy az énje és a világ vezesse; “segítőtárs” jelenti az ember hozzátartozóját, melyet következesen “asszony”-nak neveztek el.

 

AC 139. Az Örökidőkben azokra mondták “egyedül lakozik”, akik az Úr vezetése alatt álltak, mint angyali emberek, mert őket nem befolyásolta a gonosz, vagy gonosz lelkek. Ez az egyedül-lét a zsidó vallásban is megjelent, mikor kiűzték a népeket. Ezért mondja néha az Úr Igéje, mint Jeremiásnál:

“Keljetek fel, menjetek a békességes nemzet közé, azok közé, a kik bátorságban lakoznak, azt mondja az Úr, sem kapujok, sem zárjok nincsen, egyedül laknak!” (Jeremiás 49:31)

Mózes jövendölésében:

“És bátorságban lakozik Izráel” (Mózes V. 33:28)

Még világosabban Bálám próféciájában:

“Ímé oly nép, a mely maga fog lakni, és nem számláltatik a nemzetek közé” (Mózes IV. 23:9)

Ahol a “nemzetek” a gonoszt jelentik. A Legősibb Egyház utódja nem rendelkezett az egyedül élésről, arról, hogy angyali ember vagy az Úr által vezetett angyali ember legyen, de mint a zsidó egyház is, azt kívánta, hogy nemzetek között legyen. És mert ezt kívánták, azt mondták “nem jó az embernek egyedül lenni”, annak, aki ezt kívánja gonoszságban él és ez adatott meg neki.

 

AC 140. “Segítőtárs” jelenti az ember hozzátartozóit, ez nyilvánvaló mind a hozzátartozó természetéből, mind a következőkből. Ahogy az egyház emberének, akire itt jó szándékúként tekintünk, egy hozzátartozót adtak, de egy olyan fajtát, mely úgy tűnt, mintha a sajátja volna, ezért mondják “segítőtársnak”.

 

AC 141. Számtalan dolgot lehet mondani az ember hozzátartozójáról leírva annak természetét a testi és világi emberrel, a lelki emberrel és a mennyei emberrel. A testi és világi embernek mindene a hozzátartozója, nem ismer semmi mást, csak a hozzátartozóját, és elképzeli – ahogy az előbb volt szó róla - hogy ha elveszítené a hozzátartozóját, ő is elpusztulna. A lelki embernél a hozzátartozó szintén hasonlóképpen jelenik meg, bár ő tudja, hogy az Úr az élet, bölcsességet és megértést nyújt, valamint következésképpen erőt a gondolkodáshoz és cselekvéshez, de még ez a tudás is inkább csak az ajkaié, mint szívének hite. De az angyali ember felismeri, hogy az Úr az élet, és Ő ad erőt ahhoz, hogy gondolkodni és cselekedni tudjon és ő igazán meg is érti ezt. Ő sohasem vágyik a hozzátartozójára, még akkor sem, ha az Úr adott neki egy hozzátartozót, még ha azzal a felismeréssel is összekapcsolódik, hogy mi a jó és igaz és a teljes boldogsággal. Az angyalok az ilyen hozzátartozók, ugyanakkor a legnagyobb békében és nyugalomban vannak, az ő hozzátartozóik ugyanazok, mint az Úré, aki a hozzátartozóikat kormányozza, vagy őket a hozzátartozóik által. Ez a hozzátartozó maga a legangyalibb, ahogy az a testi embernek a pokol. De a hozzátartozóra vonatkozó dolgokról majd a továbbiakban.

 

AC 142. 19., 20. vers. És formált vala az Úr Isten a földből mindenféle mezei vadat, és mindenféle égi madarat, és elvivé az emberhez, hogy lássa, minek nevezi azokat; mert amely nevet adott az ember az élő állatnak, az annak neve. És nevet ada az ember minden baromnak,  az ég madarainak, és minden mezei vadnak; de az embernek hozzá illő segítő társat nem talált vala. A “barmok” az angyali hatásokat jelentik, az “égi madarak” a lelki hatásokat, így azt mondják, hogy a “barmok” az akarat dolgait jelentik, a “madarak” pedig a megértést. “És elvivé őket az emberhez, hogy lássa, minek nevezze azokat” képessé teszi őt arra, hogy megismerje azok értékeit és “nevet adott” az jelenti, hogy ismeré is azokat. Bár ismerte a jó hatásait és az igazságot, melyeket az Úr adott neki, mégis ragaszkodott a hozzátartozójához, melyet előzőleg ugyanúgy fejezett ki “hozzá illő segítőtársat nem talált vala.”

 

AC  143. “Barmok” és “vadak” a régi időkben emberben levő hatásokat és hasonló dolgokat fejezték ki, napjainkban ez különösnek tűnhet, de azon idők emberei egy mennyei eszménnyel éltek és a lelkek világában az állatok képviselték ezeket a dolgokat,  méghozzá olyan állatok, melyek hozzájuk hasonlóak, így mikor erről beszélnek, semmi mást nem értenek rajta. Nem jelentenek mást az Írásban említett állatok sem, sem általánosságban, sem részleteiben. Az egész jövendölő Írás tele van ilyen dolgokkal, ezért aki nem tudja, hogy az egyes vadak kimondottan mit jelképeznek, az valószínűleg nem értheti meg az Írás belső értelmét. De, mint ahogy az előbb megfigyelhettük, két fajta “vad” van: gonosz vagy kártékony állatok és a jó állatok, akik a jó hatásokat jelentik, mint pl. birkák, bárányok és galambok, akik után az angyali vagy angyali lelkű embereket elnevezték és akként kezelik őket. A “vadak” általában a szeretetet jelentik, a fent látottak szerint, és ezt igazolja az Írás néhány fejezete (45,46), így további megerősítés nem szükséges.

 

AC 144. Az “elnevezte” jelenti az értékek ismeretét, mert az ősi emberek a “név” alatt egy dolognak a lényegét értették; a “lássa és nevet adjon” alatt pedig azt, hogy megértették megismerni az értéket. Az ok, hogy nevet adtak fiaiknak és leányaiknak a dolgok szerint, az, hogy minden névben van valami egyedi, amiből és ami által tudni lehet a gyermek eredetét és természetét - mint ahogy ennek a munkának a további részeiben láthatjuk - az Úr isteni kegyelméből, Jákob tizenkét fiáról szólunk. Mivel a nevek az elnevezett dolgok forrását és értékét jelzik “néven nevezték” alatt más nem értendő. Az egymás közötti beszéd szokásos módja volt ez, de aki nem érti ezt, kíváncsi lehet, hogy ezek a dolgok mit jelenthetnek.

 

AC 145. Az Írásban is a “név” egy dolog lényegét jelenti, a “lássa és nevezze” az értékek ismeretét jelzi. Ézsaiásnál:

 “Neked adom a sötétségnek kincseit és a rejtekhelyek gazdagságait, hogy megtudjad, hogy én vagyok az Úr,  aki téged neveden hívtalak, Izráel Istene. Az én szolgámért, Jákobért, és elválasztott Izráelemért neveden hívtalak el, szeretettel szólítálak, noha nem ismerél.” (Ézsaiás 45:3,4)

Ebben a részben “neveden hívtalak” és “melléknév” azt jelenti, hogy előre tudja az értéket.

Ismét:

“Új nevet adnak néked, a melyet az Úr szája határoz meg.” (Ézsaiás 62:2)

Jelentvén, hogy más jelleművé vált, ahogy ez az előző és vonatkozó versekből kitűnik. Újra:-

“Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ézsaiás 43:1)

Jelentvén, hogy az Úr ismeri értéküket. Újra ugyanannál a Prófétánál:

“Emeljétek föl a magasba szemeiteket, és lássátok meg, ki teremté azokat? Ő az ki kihozza seregöket szám szerint, mindnyájat nevén szólítva.” (Ézsaiás 40:26)

Jelezvén, hogy mindnyájukat ismeri. A Jelenések könyvében:

“De van Sardisban egy kevés neved, azoké a kik nem fertőztették meg a ruháikat, ,és fehérben fognak velem járni, mert méltók arra. A ki győz , az fehér ruhába öltözik és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből, és vallást teszek annak nevéről az én Atyám előtt és az ő angyalai előtt.” (Jel. 3:4,5)

És másutt: 

“A kiknek neve nincs leírva az életnek könyvébe, a mely a Bárány.” (Jel. 13:8)

A “nevek” ebben a részben nem neveket jelentenek, hanem értékeket; és nem bárkinek nevét, akit ismertek a mennyekben, csak annak értékét.

 

AC 146. A kijelentésből, a jelentések kapcsolata látható. A 18. versben azt mondják “Nem jó az embernek egyedül lenni, szerzek néki segítő társat, hozzá illőt” és most a “vadak” és “madarak”, akikről szó van - bár már előtte is foglalkozott velük - rögtön megismétli “az embernek hozzá illő segítő társat nem talált vala”, mely megerősíti azt, hogy bár az embernek megengedték, hogy ismerje értékeit, mint pl. a jóindulatot, és az igazság tudását, ő még így is ragaszkodik a hozzátartozóhoz; azoknak akik annyira kívánják azt, ami a sajátjuk, kezdenek ellenkezni az Úr dolgaival, holott egyszerűen bemutatták és megmutatták nekik.

 

AC 147. 21. vers. Bocsáta tehát az Úr Isten mély álmot az emberre, és ez elaluvék. Akkor kivőn egyet annak oldalordái közül, és hússal tölté be annak helyét. Az “oldalborda” - mely a mellkas egy csontja - alatt értendő az ember hozzátartozója, melyben csak kevés életerő van, és valóban egy hozzátartozó, mely kedves neki; “hússal tölté be annak helyét” jelenti azt a hozzátartozót, mely élettel teli, a “mély álom” jelenti azt az állapotot, melyben hagyták, hogy úgy tűnjön számára, hogy az övé a tulajdona, mely állapot hasonlít az álomra, mert mialatt ebben van, nem tud semmit, csak azt, hogy magától él, gondolkodik, beszél és cselekszik. De amikor rájön, hogy ez nem igaz, akkor felserken, mintha álmából tenné és éberré válik.

 

AC 148. Az ok, amiért az ember tulajdonát (különösen az olyan hozzátartozót, aki kedves neki) “oldalbordának” nevezik, mely a mellkas csontja, az, hogy a legősibb emberek között a mellkas jelentette az emberszeretetet, mert abban van a szív és a tüdő; és a csontok jelentik az értéktelenebb dolgokat, mert azokban van a legkevesebb élet; míg a hús fejezi ki az életerőt. Ezen jelentések alapja az egyik legmélyebb titok, melyet a legősibb vallás emberei ismertek, melyre hivatkozhatunk az Úr Isteni irgalmának köszönhetően.

 

AC 149. Az Írásban is az ember hozzátartozóját a “csontok” jelentik és valójában az Úr kelt életre egy hozzátartozót, Ézsaiás szerint:

“És vezérel téged az Úr szüntelen, megelégíti lelkedet nagy szárazságban is, és csontjaidat megerősíti, és olyan leszel, mint a megöntözött kert.” (Ézsaiás 58:10)

 

 

Megint: 

“Meglátjátok és örül szívetek, csontjaitok, mint a zöld fű, virágoznak.” (Ézsaiás 66:14)

Dávidnál:

“Minden tetemem ezt mondja majd: Kicsoda olyan, mint te, Uram?!” (Zsoltárok könyve 35:10)

Ez még jobban kitűnik Ezékielnél, ahol arról beszél, hogy a csontok húst kaptak és lelket leheltek beléjük:

“Lőn én rajtam az Úrnak keze, és kivitt engem az Úr lélek által, és letőn engem a völgynek közepette, mely csontokkal rakva vala; és monda nékem: Prófétálj e tetemek felől és mondjad nékik: Ti megszáradt tetemek, halljátok meg az Úr beszédét; így szól az Úr Isten ezeknek a tetemeknek: Ímé, én bocsátok ti belétek lelket, hogy megéledjetek; és adok reátok inakat, és hozok reátok húst, és bőrrel beborítlak titeket, és adok belétek lelket, hogy megéledjetek, és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr.” (Ezékiel 37:1, 4-6)

Az ember segítőtársa a mennyből nézve olyanok, mint egy teljesen csontos, lélektelen, nagyon csúnya valami, következésképpen olyan, mintha halott lenne, de mikor az Úr életre keltette, olyan lett, mint a hús. Az ember számára a hozzátartozó pusztán halott dolog, habár számára úgy jelenik meg, mint valami, valójában mint minden. Bármi is él benne, az Úr életéből van, és ha ez eltávozna, összerogyna, olyan halottként, mint a kő; és az ember számára csak az élet szerve, és ez a szerv és ez az élet hatása. Egyedül az Úrnak van hozzátartozója; és ezen hozzátartozó által megváltotta az embert és általa megmentette őt. Az Úr hozzátartozója az Élet, és hozzátartozója által az ember hozzátartozóját, aki önmagában halott, életre keltette. Az Úr hozzátartozója megjelenik az Úr szavaiban Lukácsnál:

“a léleknek nincs húsa és csontja, a mint látjátok, hogy nékem van!” (Lukács 24:39)

Ez azt is jelenti, hogy a húsvéti bárány csontját ne törjék össze. (Mózes II. 12:46)

 

AC 150. Az ember állapota, mikor segítőtársában van, vagy amikor azt feltételezi, hogy saját magától él, hasonlít a “mély álomhoz” és valójában az ősök mély álomnak hívták; és ezt az Írásban úgy mondják “rátok önté az Úr mély álomnak lelkét” (Ézsaiás 29:10), és hogy “örök álmot alusznak.” (Jer. 51:57) Az, hogy az ember segítőtársa önmagában véve halott, és hogy saját magából senki sem meríthet életet, a lelkek világában világosan megmutatták; és az, hogy a gonosz lelkek, akik a hozzátartozón kívül semmit sem szeretnek, és makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy saját maguktól élnek, ésszerű tapasztalatból meggyőződhettek és kénytelenek voltak beismerni, hogy nem saját maguktól élnek. Néhány éve különleges módon megengedték nekem, hogy megtudjam mi a helyzet az ember hozzátartozójával, azt is megengedték nekem, hogy felfedezzem, nem gondolhatok semmit magamtól, minden ötlet beáramlik, és néha észrevehettem hogyan és honnan áramlik be. Az ember, aki azt feltételezi, hogy saját magától él, ezért ebben téved, és azáltal, hogy saját magától él, saját javára fordít minden gonoszt és hamist, melyet soha sem tenne meg, ha hite a valódi igazsággal lenne megegyező.

 

AC 151. 22. vers. És alkotá az Úr Isten azt az oldalbordát, a melyet kivett vala az emberből, asszonnyá, és vivé az emberhez. “Felépíteni” jelentése, hogy felemelni azt, ami elesett, az “oldalborda” az ember nem élő Hozzátartozója, az “asszony” az Úr által életre keltett Hozzátartozó, “vivé az emberhez” jelentése pedig az a tulajdon, ami megadatott neki. Ennek az egyháznak utódai nem óhajtottak, mint szüleik, mennyei embernek lenni; csak saját értékrendjük szerint élni; eképpen a Hozzátartozójukhoz hajlottak, melyet ők kaptak, de amit az Úr keltett életre, ezért hívták “asszonynak”, majd később “feleségnek”.

 

AC 152. Kevés figyelmet kell bárkinek is arra szentelni, hogy észrevegye, hogy az asszonyt nem a férfi oldalbordájából alakították ki, és ez mélyebb titkokat sejtet, mint amiről eddig bárki is megbizonyosodhatott. Az, hogy az “asszony” jelenti a férfi hozzátartozóját, tudható abból a tényből is, hogy az asszony volt az, aki őt megcsalta; senki más nem csalja meg a férfit, csak a hozzátartozója, vagy ami ugyanaz: önmaga és a világ szeretete.

 

AC 153. Azt mondják, az oldalbordát “beépítették az asszonyba”, és nem azt, hogy az asszonyt “alkották”, “alakították” vagy “teremtették”, mint azelőtt, mielőtt az újjáteremtéssel foglalkoztak volna. Ennek oka, hogy a “felépíteni” az felemelni azt, aki elesett; és ebben az értelemben használják az Igében, ahol a “felépíteni” szót gonoszként értik, a “felemelni”-t hamisként, a “megújulni”-t pedig mindkettőként, mint Ézsaiásnál:

“És megépítik a régi romokat, az ősi pusztaságokat helyreállítják, és a puszta városokat megújítják és a régi nemzetségek pusztaságait.” (Ézsaiás 61:4)

A “romok” itt és más fejezetekben a gonoszt jelképezik, a “pusztaságok” a hamisságot; a “megépíteni” az előbbire, a “helyreállítják” az utóbbira vonatkozik, és ezt a megkülönböztetést a próféták más helyeken óvatosan kezelik, mint ahogy Jeremiás is mondja:

“Újra felépítlek téged, és felépülsz, óh Izráel leánya.” (Jeremiás 31:4)

 

AC 154. Semmi sem lehet gonosz és hamis, ami nem emberi tulajdon, ami nem emberi tulajdonból ered, mert az ember tulajdona maga a gonosz, és következésképpen az ember semmi más, mint a gonosz és a hamisság. Nekem abból a tényből vált nyilvánvalóvá, hogy mikor az ember Hozzátartozójának dolgait a lelkek világában mutatják meg, olyan eltorzultak, hogy lehetetlen ennél csúnyábbat leírni, még egy különbséggel a Hozzátartozó természete szerint, így a férfi, akit a Hozzátartozó dolgai láthatóan borzalommal töltenek el, magától, mint gonosztól, megszabadulni kíván. De valójában az ember hozzátartozójának – melyet az Úr keltett életre – dolgai gyönyörű és szeretetre méltó alakban jelennek meg az élet változatosságaival, melyhez az égiek hozzájárulhatnak; és valójában azok, akik emberszeretettel áldattak meg, vagy gyakorolják azt, úgy jelennek meg, mint a legszebb arcú fiúk és lányok; az ártatlanoknak pedig meztelen kisdedként, homlokukon különböző virágfüzérekkel felékesítve és diadémmal fejükön, élvén és sportolván egy gyémántszerű légkörben és a legbensőjükből fakadó boldogság látszatával.

 

AC 155. A szavakban “az oldalbordát beépíté az asszonyba” sokkal több mélyen elrejtett dolog van, mint amit bárki is képes felfedezni a betűkből; az Úr Igéje olyan, mint az Úrra magára és Királyságára vonatkozó legmélyebb tartalom, amiből az Ige élete fakad. Az előttünk lévő fejezetekben a mennyei házasságra vonatkozik a legbenső tartalom. A mennyei házasság olyan természetű, ami létezik a Hozzátartozóban, melyet miután az Úr életre keltett, “férjnek és feleségnek” nevezett el. Az életre keltett Hozzátartozó a szeretet jóságának és a bizalom igazságának minden észrevételével rendelkezik, következésképpen minden bölcsességnek és intelligenciának birtokában van, ami a kifejezhetetlen boldogsághoz kötődik. De az életre keltett Hozzátartozó természetét, melyet az Úr “férj és feleségnek” nevezett el, nem lehet tömören megmagyarázni. Elég ezért megfigyelni, hogy az angyalok megértik, hogy életük az Úrtól van, bár mikor nem gondolkoznak erről, úgy tudják, hogy maguktól élnek; de  az ilyen természetnek van egy általános hatása, hogy a szeretet jóságától és bizalom igazságától történő legcsekélyebb eltéréskor felismerik a változást, következésképpen élvezik a békét és boldogságot, mely kifejezhetetlen; mialatt általános megfigyelésük az, hogy az Úrból élnek. Ez a Hozzátartozó Jeremiásnál is így értendő:

“Az Úr új rendet teremt itt a földön. Asszony környékezi a férfit.” (Jeremiás 31:22)

A mennyei házasság az, amit jelképeznek ebben a fejezetben is, ahol az “asszony” jelenti az Úr által életre keltett Hozzátartozót, amely asszonyt illeti meg a “megkörnyékez” kifejezés, mert ezt a Hozzátartozó körülveszi, ahogy a hússal ellátott oldalborda körülveszi a szívet.

 

AC 156. 23. vers. És mondá az ember: Ez már csont az én csontomból, és hús az én húsomból; ezért asszonyembernek neveztessék, mert emberből vétetett. “Csont a csontból, hús a húsból” jelenti a külső ember Hozzátartozóját, a “csont” az élettelen, a “test” pedig az élő Hozzátartozót jelenti. Továbbá a férfi jelenti a belső embert, és létezését összekapcsolták a külső emberrel – ahogy azt a vonatkozó versben megírták – a Hozzátartozóval, akit előbb “asszonynak”, most pedig “feleségnek” hívnak. “Most” jelképezi azt, hogy ez ekkor lépett érvénybe, mivel az állapota megváltozott.

 

AC 157. Mivel a “csont a csontból és hús a húsból” jelképezi a külső ember hozzátartozóját, kiben ott a belső is, így az ősi időkben mindazokra “csont a csontból” kifejezést használták, akiket hívhattak tulajdonuknak, és egy ház, egy család voltak, vagy bármilyen fokú rokoni kapcsolatban álltak egymással. Ezért mondta azt Lábán Jákobról:

“Bizony én csontom és testem vagy te!” (Genezis 29:14)

És Abimélek azt mondta anyja felebarátjáról és anyja apjának házából való családjáról:

“És emlékezzetek meg arról, hogy én a ti csontotok és ti testetek vagyok.” (Bírák könyve 9:2)

 

Izrael nemzetségei szintén ezt mondták magukról Dávidnak:

“Imé, mi a te csontodból és a testedből valók vagyunk.” (Sámuel 2. 5:1)

 

AC 158. A férfi a belső embert jelképezi, vagy – ami ugyanaz – azt, aki intelligens és bölcs; Ézsaiás szerint:

“És néztem és nem volt senki, ezek közül nem volt tanácsadó.” (Ézsaiás 41:28)

Jelezvén, hogy senki nem volt bölcs és intelligens. Jeremiásnál:

“Járjátok el Jeruzsálem utcáit és nézzétek csak és tudjátok meg és tudakozzátok meg annak piacain, ha találtok-é egy embert, ha van-é valaki, a ki igazán cselekszik, hűségre törekszik.” (Jeremiás 5:l)

A “ki igazán cselekszik” a bölcs embert jelenti; a “hűségre törekszik” pedig az intelligenst.

 

AC 159. Nem könnyű felfogni ezeket a dolgokat, kivéve a mennyei ember állapotában lévőnek, aki ezt megérti. A mennyei emberben a belső ember elkülönül a külsőtől annyira, hogy a mennyei ember felfogja, hogy mi tartozik a belső és mi a külső emberhez, és azt, hogyan kormányozza az Úr a külső embert a belsőn keresztül. De ennek a mennyei ember utódainak állapota, a Hozzátartozóik iránti vágy következtében, mely a külső emberhez tartozik, úgy megváltozott, hogy ők többé már nem fogták fel, hogy a belső ember a külsőtől elkülönül, hanem úgy hitték, hogy a belső és külső egy, és ez a felfogás lép érvénybe, mikor az ember ragaszkodik a Hozzátartozójához.

 

AC 160. 24. vers. Annak okáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek ketten egy testté. “Elhagyja az ő atyját és az ő anyját”, vagyis eltávolodik a belső embertől, attól a belső embertől, aki megérti és előreviszi a külsőt; “ragaszkodik feleségéhez” az, hogy eltávolodjon a belső embertől, attól az embertől ami a világra hozza és előre viszi a külsőt. "ragaszkodik feleségéhez" azt jelenti, hogy a belső ember benne lehet a külsőben; "egy testté lesznek" vagyis eggyütt vannak; mert azelőtt a belső ember és a belsőből eredő külső lélek volt, de most megtestesültek. Ezért a mennyei és lelki élet csatlakozott a Hozzátartozóhoz, hogy ők egyek lehessenek.

 

AC 161. A Legősibb Vallás utódja nem volt gonosz, hanem még jó; és mivel ők külső emberként, vagy Hozzátartozójukban kívántak élni, az Úr ezt megengedte nekik, és a mennyei és lelki lét még kegyelemből bennük megtalálható volt. Hogyan működik egyként a belső és külső, vagy hogyan jelennek meg egyként, nem lehet tudni, hacsak az egyik beáramlása a másikba nem ismert. Annak érdekében, hogy néhány elképzelést felismerjenek, vegyünk egy gyakorlati példát. A gyakorlatban ott van az emberszeretet, ami szeretet és hit, és bennük az Úr, ezt a cselekedetet nem lehet emberszereteti munkának, vagy a hit gyümölcsének hívni.

 

AC 162. Az igazság és jog minden törvénye a mennyei kezdetektől, vagy a mennyei ember életmódjából ered. Az egész menny egy mennyei ember, mert az Úr egyedül egy mennyei ember, és ahogy Ő a minden az egész mennyben és a mennyei emberben, ezért hívják őket mennyeinek. Mivel az igazság és jog minden törvénye a mennyei kezdetekből, vagy a mennyei ember életmódjából ered, így különösen vonatkozik ez a házasság törvényére. A mennyei házasság az, melyből, vagy annak alapján, minden földi házasságnak erednie kell, és ez a házasság olyan, mint az, hogy egy az Úr és egy a menny, vagy egy az egyház, melynek feje az Úr. A házasság törvénye abból ered, hogy lesz egy férj és egy feleség, ez esetben a mennyei házasságot képviselik, és ők a mennyei ember egy példája. Ez a törvény nem csak a Legősibb Egyház embereire vonatkozott, de szintúgy előírták a belső emberüknek is, ennélfogva akkor egy embernek csak egy felesége volt és megalapítottak egy nemzetséget. De amikor utódaik megszűntek belső ember lenni, és külsővé váltak, számos feleséggel házasodtak össze. Mert a Legősibb Egyház emberei a házasságukban a mennyei házasságot képviselték, az őket összekötő szeretet a menny és mennyei boldogság egy fajtája volt, de amikor az Egyház lehanyatlott, az összekapcsoló szeretetben már nem találtak semmilyen boldogságot, csak a számos örömben, mely a külső embert felderíti. Az Úr ezt a “szív keménységének” nevezi, ebből kifolyólag Mózes megengedte nekik, hogy több feleséggel házasodhassanak, ahogy az Úr maga tanítja:

“A ti szívetek keménysége miatt írta néktek ezt a parancsolatot. De a teremtés kezdete óta férfiúvá és asszonnyá teremté őket az Isten. Annakokáért elhagyja az ember az ő atyját és az ő anyját és ragaszkodik feleségéhez. És ketten lesznek egy testté! Azért többé nem két, hanem egy test. Annakokáért a mit az Isten egybe szerkesztett, ember el ne válassza.” (Márk 10:5-9)

 

AC 163. 25. vers. Valának pedig mindketten mezítelenek, az ember és az ő felesége, és nem szégyenlik vala. “Meztelenek és nem szégyenlik” jelképezi, hogy ártatlanok voltak, az Úr ártatlanságot helyezett beléjük, megakadályozván, hogy elfogadhatatlanok legyenek.

 

AC 164. Az ember Hozzátartozója, amint már előbb elmondtuk, egyszerűen gonosz, amikor megtekinteni bemutatják, eltorzult, de amikor az Úr emberszeretetet és ártatlanságot adott a Hozzátartozónak, jónak és gyönyörűnek tűnik. (154) Az emberszeretet és ártatlanság nem csak megbocsát a Hozzátartozónak (ez az, ami gonosz és hamis az emberben), de el is törli azt, amint ez a kisgyermekeknél is megfigyelhető, akiknél a gonosz és hamis nem egészen elrejtett, és örömmel teli addig, míg a szüleit és másokat is szereti, és gyermeki ártatlanságuk megmutatkozik. Azért az tudható miért nem bocsáttatik be a mennyekbe senki, kivéve az ártatlanság bizonyos fokán állót, ahogy az Úr mondta:

“Engedjétek hozzám jőni a gyermekeket és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony mondom néktek: a ki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképpen nem megy be abba. Aztán ölébe vevé azokat, és kezét rájok vetvén, megáldá őket.” (Márk 10:14-16)

 

AC 165. “Meztelenek és nem szégyenli” az ártatlanságot jelképezi, amit a következők bizonyítanak: amikor a becsületesség és ártatlanság szétvált, szégyellték meztelenségüket, és szégyenletesnek tűnt számukra, és ezért eltakarták magukat. Ugyanaz nyilvánvaló a lelkek világában való megjelenésből is: amikor a lelkek igazolni óhajtják magukat és bizonyítani bűntelenségüket, meztelennek tüntetik fel magukat, hogy ártatlanságukat bizonyítsák. Különösen nyilvánvaló ez a mennyekben lévő ártatlanoknál, akik meztelen csecsemőkként jelennek meg az ártatlanság természete szerinti virágfüzérrel ékesítve; míg azok kik kevésbé ártatlanok, jól álló és csillogó ruhákba öltöznek (gyémánt selyemnek mondhatnánk), ahogy néha a próféták az angyalokat látták.

 

AC 166. Az Igének ebben a fejezetében lévő dolgok közül csak néhányat fejtünk itt ki. Ahogy foglalkoztunk a mennyei emberrel, akik közül csak néhányat ismerünk, még ez a néhány dolog is bizonytalannak tűnhet.

 

AC 167. Ha valaki tudná hány titkot rejt minden vonatkozó vers, elámulna, számos tartalmazott titok régi elbeszélés, és a betűk nagyon keveset mutatnak meg belőlük. Röviden: a betűkből alkotott szavak pontosan, ahogy vannak, élénken jelen vannak a világban vagy lelkekben, gyönyörű alakban. A lelkek világa a jelentések világa, és bármit is jeleznek, az élénken érzékelhető, és ezek parányi vonatkozásokban tartalmazzák a dolgok jelentéseit az angyali lelkek számára, akik a második mennyben vannak. Az angyali lelkek által felfogott dolgokat igazán és teljesen, a kifejezhetetlen angyali elképzelésekben azok az angyalok fogják fel, akik a harmadik mennyben vannak, és ez kapcsolatban van az Úr határtalan jóságával és az Úr Igéjével.

 

 

AZ EMBER FELTÁMADÁSA A HALÁLBÓL ÉS BELÉPÉSE AZ ÖRÖK ÉLETBE

 

AC 168. Megengedték nekem, hogy leírjam, hogyan lép át az ember a testi létből az örök életbe. Az utat, melyből a feltámadás megismerhető megmutatták nekem, nem hallomásból, de gyakorlati tapasztalatból ismerem.

 

AC 169. Testi értelembe véve öntudatlan állapotba, már majdnem a haldokló ember állapotába kerültem, bár megőrizvén benső életemet, a gondolkodás erejét az élethez elegendő légzéssel, végül szótlan légzéssel. Ily módon megismerhettem és emlékezhettem arra, mi történik azokkal, akik meghalnak és feltámadnak.

 

AC 170. Mennyei angyalok voltak jelen, akik a szív területét foglalták el. Úgy látszott a szívben egyesültek velem, így alig maradt belőlem valami erre a néhány órára, kivéve a gondolatot és a feltétlen elfogadást.

 

AC 171. A lelkek világában megszüntették kapcsolatomat azokkal a lelkekkel, akik azt feltételezték, hogy a testi életet elhagytam.

 

AC 172. A szív területét elfoglaló angyalokon kívül két angyal ült a fejem mellett is, és megadatott az, hogy megtudjam, ez történik mindenkivel.

 

AC 173. Az angyalok, akik a fejemnél ültek, teljesen csendben voltak. Alig látszottak meg gondolataik az arcukon, így megérthettem, hogy más-más arcomat mutatták meg, mert két angyal volt ott. Mikor az angyalok arcot kaptak, tudták, hogy az ember halott.

 

AC 174.Miután felismertem arcukat, a szájuk környékét megváltoztatták, ezzel közölték gondolataikat, mivel ez megszokott a mennyei angyaloknál, hogy a száj tartományukkal beszélnek és megengedték nekem, hogy észrevegyem e kigondolt beszédet.

 

AC 175. Észrevettem egy aromás illatot, mint egy bebalzsamozott testét. A mennyei angyalok jelenlétekor a hullaszerű szagot aromásnak éreztem, mely mikor a gonosz lelket észleli, megakadályozza közeledésüket.

 

AC 176. Az érverésből észleltem, hogy a szív környéke nagyon közel van ahhoz, hogy egyesüljön a mennyei angyalokkal.

 

AC 177.Sejtették velem, hogy az embert az angyalok olyan istenfélő és szent gondolatokban tartják, melyek a halál pillanatában foglalkoztatják; és sejtették velem azt is, hogy akik haldokolnak általában az örök életre gondolnak és ritkán az üdvözülésre és boldogságra. Ezért az angyalok az örök élet gondolatában tartják őket.

 

AC 178. Hosszú ideig ebben a gondolatban tartják őket a mennyei angyalok, míg ezek az angyalok távoznának. Azokat, akik feltámadtak, a lelki angyalokra hagyják, akikhez ezután kapcsolódnak. Ezalatt az a homályos elképzelésük van, hogy a testükben élnek.

 

AC 179. Ahogy a test belső részei kihűlnek, az élő anyagok kiválnak az emberből, bárhol legyen is, akár ezer egybefonódó labirintusban, az Úr könyörületességének hatásaként (melyet már előzőleg felismertem, mint egy élő és hatalmas vonzást), semmi élő nem marad hátra.

 

AC 180. A fejemnél ülő mennyei angyalok egy ideig velem maradtak, miután feltámadtam, de ők hangtalanul beszélgettek. Gondolkodó beszédjükből megtudtam, hogy minden megtévesztést és félrevezetést könnyen vesznek, mosolyognak azokon, nem gúnyolódásképp, de nem törődnek azokkal. Beszédük gondolkodó, hangtól mentes és ilyen nyelven beszélnek azokhoz a lelkekhez, akiknél elsőként voltak jelen.

 

AC 181. Az embernek, akit a mennyei angyalok támasztottak fel, csak egy ismeretlen élete van, amikor az idő eljön, hogy a lelki angyalokhoz vigyék. Egy kis idő múlva, mikor a lelki angyalok közelednek, a mennyei eltávozik. Mindezt megmutatták nekem, és azt is, hogyan csinálják a lelki angyalok azt, hogy az ember megkaphassa a világosság kegyelmét. A téma folytatásának leírását a következő fejezetben olvashatják.

 

GENEZIS 3. fejezet

 

AZ EMBER FELTÁMADÁSA A HALÁLBÓL ÉS BELÉPÉSE AZ ÖRÖK ÉLETBE FOLYTATÁS

 

AC 182. Amikor a mennyei angyalok a feltámadott emberrel vannak, nem hagyják el őt, mivel mindenkit szeretnek. De ez a típusú lélek, miután nem lehet a mennyei angyalok társaságában, arra vágyik, hogy elszakadjon tőlük. Amikor a lelki angyalok megérkeznek, a megvilágosodást ők adják neki, mivel előzőleg semmit sem látott, csak gondolt.

 

AC 183. Megmutatták nekem, hogyan dolgoznak ezek az angyalok. Úgy tűnt, mintha a bal szemük külső rétege legördülne az orrsövényük felé, azért, hogy szemük kinyíljon és a megvilágosodás megtörténjen. Az embernek ez úgy tűnik, mintha tényleg megtörténne, de ez csak a látszat.

 

AC 184. Miután a kis hártya látszólag legördült, egy kis fény vált láthatóvá, de halvány, olyan, mint amikor az ember a szemhéján keresztül néz az alvásból először felébredve; a feltámasztott ember békés állapotban van, és még mindig a mennyei angyalok őrzik. Ekkor egy azúrkék árnyékszerűség jelenik meg egy kis csillaggal, de megtudtam, hogy ez különbözőképpen szokott történni.

 

AC 185. Ezek után úgy tűnik, mintha valami gyengéden legördülne az arcról, az ember érzékelni kezd, az angyalok különösen elővigyázatosak, hogy megakadályozzanak minden tőle jövő elképzelést, kivéve ha az finom és kellemes természetű, mint a szeretet; és most már megadatott neki, hogy tudja, ő egy lélek.

 

AC 186. Aztán elkezdi életét. Ez először boldog és örömteli, úgy látja, hogy az örök életbe lépett, melyet egy fényes fehér fény képvisel, ami gyönyörű arany árnyalatúvá válik, ez jelképezi az első életét és tudja azt, hogy ez mennyei és lelki élet is.

 

AC 187. Utána a léte, melyet a jó lelkek társaságába helyeznek, egy lovon ülő fiatal férfiként jelenik meg, aki a pokol felé igyekszik, de a ló egy lépést sem tud tenni. Fiatalként jelenik meg, mert amikor először az örök életbe lép, az angyalok között van, ezért úgy tűnik magának, mintha fiatalsága virágkorában lenne.

 

AC 188. A következő élet úgy jelenik meg, hogy leszáll a lóról és gyalogol, mivel nem tudja elmozdítani a lovat arról a helyről; és sejtették vele, hogy ösztönzik az igaz és jó megismerésére.

 

AC 189. Ezután az utak láthatóan egy kicsit emelkednek, ami az igaz és jó ismeretét és az önismeretet jelenti és ez vezeti őt fokonként a menny felé; és senki sem vezethető oda ilyen önismeret és az igazság és jóság ismerete nélkül. A téma folytatása ennek a fejezetnek végén található.

 

GENEZIS 3:1-13

 

“1.A kígyó pedig ravaszabb vala minden mezei vadnál, melyet az Úr Isten teremtett vala, és monda az asszonynak: Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?
2. És monda az asszony a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk;
3. De annak a fának gyümölcséből, mely a kertnek közepette van, azt mondá Isten: abból ne egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok.
4. És monda a kígyó az asszonynak: Bizony nem haltok meg;
5. Hanem tudja az Isten, hogy a mely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.
6. És látá az asszony, hogy jó az a fa eledelre s hogy kedves a szemnek, és kivánatos az a fa a bölcseségért: szakaszta azért annak gyümölcséből, és evék, és ada vele levő férjének is, és az is evék.
7. És megnyilatkozának mindkettőjöknek szemei s észrevevék, hogy mezítelenek; figefa levelet aggatának azért össze, és körülkötőket csinálának magoknak.
8. És meghallák az Úr Isten szavát, a ki hűvös alkonyatkor a kertben jár vala; és  .
9. Szólítá ugyanis az Úr Isten az embert és monda néki: Hol vagy?
10. És monda: Szavadat hallám a kertben, és megfélemlém, mivelhogy mezítelen vagyok, és elrejtezém.
11. És monda Ő: Ki mondá néked, hogy mezítelen vagy? Avagy talán ettél a fáról, melytől tiltottalak, hogy arról ne egyél?
12. És monda az ember: Az asszony, a kit mellém adtál vala, ő ada nékem arról a fáról, úgy evém.
13. És monda az Úr Isten az asszonynak: Mit cselekedtél? Az asszony pedig monda: A kígyó ámított el engem, úgy evém.”

 

TARTALOM

 

AC 190. A Legősibb Vallás harmadik állapotával úgy foglalkoztunk, melyben a Hozzátartozóhoz úgy ragaszkodtak, mint ahogy szerették.

 

AC 191. Az önszeretet miatt, mely a saját szeretet, kezdték azt hinni, hogy semmi sincs, amit ne tudnának ésszel felfogni, az érzékekből fakadó részt a “kígyó” képviseli, az önszeretetet, vagy saját szeretetet az “asszony”, az észszerűt pedig a “férfi”.

 

AC 192. Ennélfogva a “kígyó” az érzékekből fakadó rész, meggyőzi az asszonyt, érdeklődjön olyan dolgok iránt, amely az Úrban lévő sors része, hogy lássa valóban úgy van-e. Ezt jelenti azt, hogy “ettek a tudás fájáról”; a “férfi, aki evett” pedig azt, hogy a férfi ésszerűségét elfogadták. (1-6. vers)

 

AC 193. De felismerték, hogy gonoszok voltak; melyből a felismerés maradványát jelenti az, hogy “megnyilatkoztak szemeik” és “meghallák az Úr Isten szavát” (7,8. vers), és “figefa levelet aggatának azért össze, és körülkötőket csinálának”(7. vers)  és “elrejtőzék az ember és az ő felesége az Úr Isten elől a kert fái között’ (8,9. vers), ami a tudás és beismerés (10-13. vers). Mindebből következik, hogy a természetes jóság még megmaradt bennük.

 

 

 

BELSŐ TARTALOM

 

AC 194. 1. vers. A kígyó pedig ravaszabb vala minden mezei vadnál, melyet az Úr Isten teremtett vala, és monda az asszonynak: Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek? A “kígyó” itt az ember érzéki részét jelenti, amelyben bízik; a “minden mezei vad” – mint előzőleg is – a külső ember minden szeretetét; az “asszony” az ember Hozzátartozóját; és a kígyó mondása “azt mondá Isten: abból ne egyetek” az, hogy elkezdtek kételkedni. A téma, amivel most foglalkozunk, az a Legősibb Egyház harmadik utódai, kik kezdtek nem hinni a kinyilatkoztatott dolgokban hacsak nem látták és érezték, hogy az úgy van. Az első állapotukat, ami a kétségek egyike volt, ebben és a következő versekben írják le.

 

AC 195. A legősibb emberek nem állatokhoz hasonlították az emberben lévő összes dolgot, hanem akként nevezték el őket. Az ő hagyományos beszédmódjuk megmaradt az ősi egyházban is az özönvíz után, és megőrződött a próféták között is.

Az emberben lévő érzéki részt “kígyónak” nevezték, mivel amilyen közel élnek a kígyók a földhöz, olyan közel vannak az érzéki dolgok a testhez. Így a hit rejtélyeivel foglalkozó érveléseket is, melyeket észérvek alapján állapítottak meg, és amiket aztán “kígyóméregnek” neveztek el, a gondolkodókat magukat pedig “kígyók”-nak; és mert az ilyen személyek főleg érzéki és látható dolgokból érvelnek (az ilyen dolgok földiek, testiek, világiasak és természetiek), ezért azt mondják, hogy “a kígyó pedig ravaszabb vala minden mezei vadnál”.

 

És Dávidnál, aki azokról beszél akik érvelésekkel csábítják el az embereket.

 

“Nyelvöket élesítik, mint a kígyó; áspiskígyó mérge van ajkaik alatt.” (Zsoltárok könyve 130:4)

 

És újra:.

 

“Sőt inkább hamisságot forgattok a ti szívetekben! a ti kezeiteknek hamisságát méritek e földön. Eltértek a gonoszok fogantatásuk óta; tévelygenek a hazugok anyjok méhétől kezdve. Mérgök olyan, mint a kígyónak mérge; mint a siket áspisé, a mely füleit bedugja. A mely nem hallja a bűbájosoknak szavát, sem a bűvölőét, a ki bűbájakban jártas (Zsoltárok könyve 58:3-6)

 

Az ilyen természetű okok miatt azokat az embereket, akik soha nem fogják meghallgatni a bölcs beszédet, vagy amit egy bölcs mond; “áspiskígyó mérgé”-nek hívják. Ezért vált szólássá az ősi emberek között “a kígyó ámított el engem”

 

Amosnál:

“Mintha valaki oroszlán elől szaladna, és medve bukkanna rá; vagy pedig bemenne a házba és kezét a falhoz támasztaná, és kígyó marná meg. Nem sötétség lesz-é az Úrnak napja és nem világosság?! Sötétség lesz az, s még hajnalfénye sem lesz.” (Amos 5:19,20)

 

“Kezét a falhoz támasztanᔠönmagából eredő erőt jelent, és az érzéki dolgokba vetett bizodalmat, ami abból a vakságból ered, melyet itt leírunk.

 

[3] Jeremiásnál: -

“Az ő szava mint a csúszó kígyóé, mert nagy sereggel indulnak, és szekerczékkel jőnek ellene, mint a favágók. Kivágják az ő erdejét, azt mondja az Úr, mert beláthatatlanok, mert többen lesznek mint a sáskák, és megszámlálhatatlanok. Megszégyenül Égyiptom leánya, északi nép kezébe jut.”(Jeremiás   46:22-24.)

 

“Egyiptom” az Isteni dolgokról szóló érvelést jelzi az érzéki dolgok és az ismeretanyag (scientifica) alapján. Az ilyen érvelést hívják a “kígyó hangjának”, és a vakságot, amit okozott, az “északi nép”-nek.

 

Jóbnál:

“A viperának mérgét szopta és a siklónak fulánkja öli meg őt, Hogy ne lássa a folyóvizeket, a tejjel és mézzel folyó patakokat” (Jób 20: 16, 17)

 

“A tejjel és mézzel folyó patakok” lelki és mennyei dolgok, melyek nem láthatók csupán gondolkodók által; az érveléseket “kobra mérgének” és “vipera nyelvének” hívják. A kígyóra vonatkozó több dolgot a 14. és 15. versben láthatunk.

 

AC 196. Az ősi időkben azokat hívták “kígyónak, akinek több bizodalma volt az érzéki dolgokban, mint a kinyilatkoztatottakban. Ez még rosszabb napjainkban, mostanra már vannak olyan személyek, akik nem csak, hogy nem hisznek semmiben, amit nem láthatnak és érezhetnek, hanem az ősi emberek számára ismeretlen tudásuk (scientifica) által mily nagyon megerősítik magukat hitetlenségükben, és ezáltal jóval nagyobb a vakságuk. Annak érdekében, hogy tudható legyen, hogy ezek hogyan vakították el magukat úgy, hogy a továbbiakban semmit sem látnak és hallanak; akik az érzékekből, az ismeretanyagból és filozófiából vonják le a mennyei dolgokra vonatkozó következtetéseiket; és azok közül, akik nemcsak “süket kígyók”, de az Írásban oly gyakran megemlített “repülő kígyók” is, akik sokkal veszedelmesebbek, veszünk egy példát, hogy ők mit hisznek a lélekről.

 

[2] Az érzéki ember, vagy az, aki csak az ész bizonyítékainak hisz, tagadja a lélek létezését, mert nem látja azt, mondván: “Az semmi, mert nem érzem; amit látok és megérintek, arról tudom, hogy létezik”. Az ismeretanyag embere (scientiae), vagy az, aki az ismeretanyagból vonja le következtetéseit, azt mondja: Mi a lélek, hacsak nem pára vagy hő, vagy a tudománynak más létező tulajdonsága, ami a levegőben eltűnik?, nem bírnak-e az állatok is testtel, értelemmel és valami hasonló az érvelésük? És még azt is bizonygatják, hogy ezek meghalnak, míg az “ember lelke” élni fog. Ezért tagadják ők a lélek létezését.

 

(3) A filozófusok is, akiknek eszesebbnek kellene lenniük, mint az emberiség többi részének, a lélekről olyan kifejezésekkel beszélnek, melyet maguk sem értenek; vitatkoznak róla, állítván, hogy egy egyszerű kifejezés nem alkalmazható a lélekre, ami bármiből eredhet, ami anyagi, élő, vagy kiterjedése van; mindezek által ők úgy vonatkoztatják el azt az elképzeléseiktől, hogy az belőlük eltűnik és semmivé válik. A legszomorúbb az, hogy habár bizonygatják azt, hogy a lélek egy gondolat, de a gondolatról szóló érvelésükben, annak következtében, hogy elhatárolják azt a fizikai létezéstől, végeredményben arra a következtetésre jutnak, hogy annak el kell tűnnie, mikor a test megszűnik létezni. Mindazok, akik az ész dolgai, az ismeretanyag és a filozófia alapján indokolnak, tagadják a lélek létezését, és semmit sem hisznek el abból, amit a lélekről és lelki dolgokról mondanak. Ez nem olyan egyszerű a szíve mélyén: Ha megkérdezik őket a lélek létezéséről, azt mondják, hogy tudják, hogy az létezik, mert az Úr azt mondta, élni fognak haláluk után; bár ésszerűségük háttérbe szorítása helyett őket az Úr Igéje kelti életre.

 

AC 197. Az ősi emberek között, akik mennyei emberek voltak, a “kígyó” az óvatosságot jelentette, és az érzéki részt is, mely által az óvatosságot gyakorolhatták, úgy hogy a sérülésektől biztonságban legyenek. A “kígyó” ezen jelentése nyilvánvaló az Úr szavaiból, az Ő tanítványához:

 

“Ímé, én elbocsátlak titeket, mint juhokat a farkasok közé; legyetek azért okosak mint a kígyók, és szelidek mint a galambok.” (Máté 10:16)

 

A “rézkígyó”, amit a pusztaságban emeltek, az Úr érzéki részét jelképezi, aki egyedül a mennyei ember, és egyedül vigyáz és gondoskodik mindenkiről, amiért, aki felnézett rá, azt megóvta.

 

AC 198. És monda az asszony a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk; De annak a fának gyümölcséből, mely a kertnek közepette van, azt mondá Isten: abból ne egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok.; (2.3. vers). A “kert fáinak gyümölcse” az a jó és igaz, amit a Legősibb Egyház mutatott nekik; “ fának gyümölcse, mely a kertnek közepette van, a hit jósága és igazsága, melyet  ők önmaguktól tanultak meg, "Abból ne egyetek, meg se illessék” az önmagukból, vagy az érzékelésekből és az ismeretanyagból /világi tudományoskodás/ (sensuali et scientifico) származó hit jóságára és igazságára való gondolás elleni tiltás; “meg ne haljatok” az, hogy a hit, vagy az összes bölcsesség és értelem elpusztulna.

 

AC 199. Az, hogy a “fáknak gyümölcsei, melyből ehetünk” jelképezi a hitnek a Legősibb Egyház által feltárt jóságát és igazságát, vagy a hit ismeretét (cognitiones), nyilvánvaló abból a tényből, hogy azt mondják “a kert fáinak gyümölcséből ehetünk” és nem “kert fáját”, mint előtte, mikor a mennyei emberrel, vagy a Legősibb Egyházzal (Genezis 2:16) foglalkoztak. A “kert fája” ahogy ott hívták, a jóságnak és igazságnak érzékelése; a jót és igazt – mert onnan származnak – itt “gyümölcsnek” hívják, és az Igében is gyakran jelképezi a “gyümölcs”.

 

AC 200. Az ok, amiért itt a “tudás fájáról” úgy beszélnek, mely “a kertnek közepette” van, bár előzőleg (Genezis 2:9) az élet fájára mondták azt, hogy a kert közepén van, nem pedig a tudás fájáról, az, hogy a kert “közepette” jelképezi a bensőt; és a mennyei ember, vagy Legősibb Egyház bensője volt “az élet fája”, amelyből ezért a szeretet és hit fakadt; jóllehet azzal az emberrel, aki mennyei lelki embernek hívható, vagy ezzel az utóddal, a hit volt a kert “közepe”, vagy a benső. Lehetetlen teljesebben leírni a legősibb időkben élt ember sajátságait, mert napjainkban ez teljesen ismeretlen, szellemük teljesen különbözik bárkiétől is, akit most találhatnánk. Bár szellemük néhány gondolatát átadták, megemlíthető, hogy ők jóságból ismerték az igazságot, vagy a szeretetből ismerték, mi a hit. De amikor ez a generáció eltűnt, a másik egy teljesen különböző szellemiséget örökölt: a jóságból való igazság, vagy a szeretetből táplálkozó hit felismerése helyett ők elsajátították a jóság ismeretét az igazság eszközei által, a szeretetet a hit ismeretéből, és közülük nagyon sokan a tudáson (quod scirent) kívül alig mást. Ilyen változás történt az özönvíz után, hogy megvédje a világot a megsemmisüléstől.

 

AC 201. Látván, hogy ilyen szellemiséggel, mellyel a legősibb emberek az árvíz előtt rendelkeztek, és amit napjainkban már nem találunk meg és nem létezik, nem könnyű dolog érthetően megmagyarázni szavakkal szellemi életük megnyilvánulásait. Bár őket tökéletesen megértették a mennyekben; az angyalok és a mennyeinek tartott angyali lelkek ugyanolyan szellemiséggel rendelkeztek, mint azok a legősibb emberek, akik az özönvíz előtt születtek újjá; míg azok az angyalok és angyali lelkek, akiket lelkiként határoztak meg, hasonló szellemiségűek az özönvíz után újjászületettekhez, bár mindkét esetben számtalan változat van.

 

AC 202. A Legősibb Egyház, mely mennyei ember volt, olyan tulajdonsággal bírt, mely nem csak tartózkodott a “tudás fájáról való evéstől”, de attól is, hogy megtudja mi tartozik az érzéki dolgokból és ismeretanyagból (scientifica), származó hithez. Még meg sem érinthették ezt a fát, nehogy bármire is gondoljanak a érzéki dolgokból és az ismeretanyagból származó hit dolgáról, nehogy a mennyei életből a lelki élet szintjére süllyedjenek, vagy még lejjebb. Ilyen a mennyei angyalok élete is, azok, akik beljebb vannak a mennyekben, de még nem szenvednek attól, hogy megnevezzék a hitet, sem bármitől, ami lelki jellegű; és ha mások beszélnek róla, a hit helyett a szeretetet észlelik, egy csak általuk ismert különbséggel; ezért bármilyen is a hitük, az a szeretetből és emberszeretetből ered. Még kevésbé képesek elviselni, hogy figyeljenek a hitről szóló érvelésekre, legkevésbé pedig rá vonatkozólag bármire az ismeretanyagból (scientificum); a jóságról és igazságról alkotott elképzelésük a szeretet révén az Úrtól származik; és ezen elképzelés alapján azonnal tudják, hogy a dolog olyan-e, vagy sem. Ezért bármit is mondanak a hitről, egyszerűen felelnek, hogy az úgy van-e, vagy sem, mert az Úrtól értik meg. Hogy ez mit jelent az Úr szavaival, az Máténál látjuk:

 

“Hanem legyen a ti beszédetek: Úgy úgy; nem nem; a mi pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon” (Máté 5:37)

 

Ekkor azt jelentette, hogy nem engedték meg nekik, hogy megérintsék a tudás fájának gyümölcsét, ha megérintenék, bűnbe esnének, ezért következésképpen “meghalnának”. Mindazonáltal a mennyei angyalok értekeznek egymás között különböző témákban, mint más angyalok, de mennyei nyelven, amelyet a szeretet alakított és abból ered, és szavakkal még kevésbé kifejezhető, mint a lelki angyaloké.

 

AC 203. A lelki angyalok, habár szólnak a hitről, és bár megerősítik az értelem, a gondolkodás és emlékezet (per intellectualia, rationalia et scientifica) általi hit dolgait, de sohasem alakítják ki következtetésüket ilyen alapon a hit dolgairól: akik így tesznek, gonoszok. Az Úr felruházta őket a hit minden igazságának észlelésével, bár nem olyan észleléssel, mint a mennyei angyalokat. A lelki angyalok észlelése egyfajta az Úr által létrehozott tudat, amely valójában úgy jelenik meg, mint mennyei észlelés, de mégsem az, csak lelki észlelés.

 

AC 204. 4, 5. vers És monda a kígyó az asszonynak: Bizony nem haltok meg; Hanem tudja az Isten, hogy a mely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek mint az Isten: jónak és gonosznak tudói. A “megnyilatkoznak a ti szemeitek, ha ejéndtek a fa gyümölcséből” jelképezi, ha ők a hit dolgait az érzékek és a tudás (ex sensuali et scientifico) szempontjából vizsgálnák, vagyis önmaguk szerint, egyszerűen tévesnek látnák azokat a dolgokat. És ha ők olyanok lennének “mint az Isten, ismervén a jót és igazat” azt jelentené, hogy önmaguktól tennék, mintha Isten lennének, és önmagukat vezethetnék.

 

AC 205. Minden vers tartalmaz egy bizonyos állapotot, vagy állapotváltozást az egyházban. A megelőző versek, habár nem ilyen indíttatásúak, mindazonáltal törvénytelennek tekintették őket; Ezek a versek egy kezdeti kétségről szólnak, hogy nem lenne tovább már törvényes, és igaz számukra, az amit elődeiktől hallottak, ha ezt mernék látni és szemeiket kinyitni. Egészében, az önszeretet hatásának következményeképpen elkezdtek gondolkodni azon, hogy önmagukat vezethetnék és emígyen olyanok lennének, mint az Úr; az önmagát szerető természete olyan, hogy vonakodik elfogadni az Úr vezetését, jobban szereti önmagát irányítani, és saját magát irányítva az érzékek és az ismeratanyag dolgaihoz forduljon a hitet illetően.

 

AC 206. Kik hisznek erősebben abban, hogy szemeik kinyíltak, és hogy mint Isten, tudják mi a jó és a gonosz, mint azok, akik magukat szeretik, és ugyanakkor kitűnnek a világi tudományban? Ki az, aki még inkább vak? Egyetlen kérdés hozzájuk, és láthatóvá válik, hogy nem is tudják, még kevésbé hisznek a lélek létezésében; a lelki és mennyei élet természetével alig ismerkedtek meg; és nem fogadják el az örök életet; önmagukban azt hiszik, olyanok, mint a vadállatok, melyek elpusztulnak; nem fogadják el az Urat sem, csak az önimádatot és a természetet. Azok közül, akik meg akarják védeni kinyilvánításaikat, azt mondják, hogy a természet egy bizonyos Felsőbbrendű Létformája (Ens) -melyet nem ismernek- irányít mindent. Ezek azok az elvek, melyekben az érzéki és az ismeretanyag alapján több módon megerősítik magukat, és ha mernék, megtennék az egész világegyetem előtt. Habár az ilyen személyek azt kívánják, hogy istenként, vagy az emberek legbölcsebbikeiként tekintsenek rájuk, ha megkérdezik őket tudják-e mi az, ami nincs meg bennük, azt válaszolnák, hogy nincs létezésük, és ha megfosztják őket mindentől, ami a sajátjuk, akkor nem lennének semmik. Ha megkérdeznék őket mi az Úrtól származó élet, azt gondolnák, hogy az fantázia. Ha megkérdeznék őket vajon tudják-e mi a tudat, azt mondanák, az pusztán a képzelet szüleménye, amely egyszerűen azt szolgálja, hogy a közönségességet korlátok közé szorítsa. Ha megkérdeznék, hogy vajon tudják-e mi az észlelés, ők csak nevetnének, és szórakoztató bolondságnak tartanák. Ilyen az ő bölcsességük, ilyen a “nyitott szemük” és ilyen “istenek” ők. Az efféle szabályokat, melyek szerintük a napnál világosabbak, tekintik a kiindulópontnak, és ezeket követik, ily módon elmélkednek a hit misztériumáról; mi mást eredményezhet ez, mint a sötétség feneketlen mélységét? Ezek, legfőképp, a “kígyók”, akik megrontják a világot. De a Legősibb Egyház ezen utódjának nem csak ilyen jellemzője volt. Azzal foglalkozik ez a fejezet (14-19. vers), amivé vált.

 

AC 207. 6. vers. “És látá az asszony, hogy jó az a fa eledelre s hogy kedves a szemnek, és kivánatos az a fa a bölcseségért: szakaszta azért annak gyümölcséből, és evék, és ada vele levő férjének is, és az is evék. “Jó eledelre” jelképezi a szerelmet, “kedves a szemnek” a képzeletet, “kívánatos a bölcsességért” a gyönyört: mindezek a Hozzátartozó, vagy “asszony”, “férje evék” jelképezi az értelem hozzájárulást. (265)

 

AC 208. A Legősibb Egyház negyedik utódja volt az, amelyik önszeretet (amore proprio) csábításától szenvedett és kelletlenül hitt a kinyilatkoztatásokban, kivéve, ha azt az ész és ismeretanyag dolgai igazolták.

 

AC 209. Az itt használt kifejezések, mint “jó az a  fa eledelre, kedves a szemnek és kivánatos az a fa a bölcseségért” olyanok, mintha a legősibb időkben élők szellemiségét magukévá tették volna, különösen az akaratra vonatkozót, mert gonoszságuk az akaratból eredt. Ahol az Ige az özönvíz utáni emberekkel foglalkozik, olyan kifejezéseket használ, amelyekhez nincs annyi köze az akaratnak, mint inkább a megértésnek; a legősibb emberek a jóságból vették az igazságot, az özönvíz utániak pedig az igazságból a jóságot.

 

AC 210. Ami az ember Hozzátartozója, ily módon jellemezhető. Az ember Hozzátartozója minden gonoszság és hamisság, ami az ön- és világszeretetből ered, és abból, hogy nem hisz az Úrban vagy az Igében, csak magában, és annak feltételezéséből, hogy ami érzékileg, vagy az ismeretanyag (sensualiter et scientifice) eszközeivel nem bizonyítható, az semmi. Így az emberek még gonoszabbá és hamisabbá váltak, és minden dologban eltévelyedtek; a gonosz dolgokat jónak látják, a jót gonosznak; a hamis dolgokat igaznak, az igazat hamisnak; a valóban létező dolgokról azt feltételezik, hogy nem léteznek, a nem létező dolgokról pedig azt, hogy léteznek. A gyűlöletet szeretetnek hívják, a sötétséget világosságnak, a halált életnek és fordítva. Az Igében az ilyen embereket “nyomorék” és “vak” embereknek nevezik. Ilyen az ember Hozzátartozója, mely magában ördögi és átkozott.

 

AC 211. 7. vers. És megnyilatkozának mindkettőjöknek szemei s észrevevék, hogy mezítelenek. “Megnyilatkozának szemeik” jelképez egy benső parancs által diktált tudást és tudomásulvételt, hogy “mezítelenek” voltak az az, hogy többé már nem ártatlanok, mint amilyenek azelőtt voltak, hanem gonoszok.

 

AC 212. Az Ige hasonló kifejezéseiből nyilvánvaló, hogy a “megnyilatkozának szemeik” jelképezi a benső késztetést, mint mikor Bálám – látomásai eredményeképpen – azt mondja magáról: “a megnyílt szemű ember” (Mózes IV.24:3). Jonathán, aki mikor megkóstolta a lépes mézet, és egy benső hang azt súgta neki, hogy az rossz, azt mondta “megnyíltak szemei”, vagyis megvilágosodott, így látta, amit nem tudott (Sámuel I. 14:29). Továbbá az Igében a “szemek” gyakran a megértést jelentik és egy benső késztetést, mint Dávidnál:

 

“Világosítsd meg szemeimet, hogy el ne aludjam a halálra” (Zsoltárok könyve 13:4), ahol a “szemek” a megértést jelentik. Így van Ezékielnél is, ahol azokról beszélnek, akik nem hajlandóak a megértésre, “kiknek szemeik vannak a látásra, de nem látnak” (Ézekiel 12:2).

Ésaiásnál: “Szemeit kend be: ne lásson szemeivel” (Ésaiás 6:10) jelentése, hogy vakká tennék őket, nehogy megértsék. Így Mózes azt mondta az embereknek: “De nem adott az Úr néktek szívet, hogy jól értsetek, szemeket, hogy lássatok” (Mózes V. 29:4). Ahol a “szív” az akaratot jelképezi, a “szem” a megértést. Ésaiásnál azt mondják az Úrról, hogy “megnyisd a vakoknak szemeit”(Ésaiás 42:7) és ugyanannál a Prófétánál: “a homályból és sötétből a vakoknak szemei látni fognak” (Ésaiás 29:18)

 

AC 213.”Észrevevén, hogy mezítelenek” jelképezi önmaguk ismeretét és megértését, és hogy már nem olyan ártatlanok, mint azelőtt, de gonoszok, amint ez a vonatkozó fejezet utolsó verséből nyilvánvaló, ahol azt mondják: “Valának pedig mindketten mezítelenek, az ember és az ő felesége, és nem szégyenlik vala” és ahol az látható, hogy “nem szégyenlik vala mezítelenségüket” ott azt jelenti, hogy ártatlanok voltak. Az ellenkezőjét a “szégyenlék magukat” jelenti, mint ebben a versben, ahol azt mondják “figefa levelet aggatának azért össze, és körülkötőket csinálának magoknak”, ahol már nincs ártatlanság, a mezítelenség szégyen és gyalázat, mert a gonoszra való gondolás tudata megjelenik. Ezért az Igében a “mezítelenség”-et a gyalázat és gonoszság egy fajtájaként használják és egy megtévelyedett egyházban kimondták, mint Ezékielnél: “Mikor mezítelen és befedezetlen valál, véredben eltapodva voltál(Ezékiel 16:22)

Újra: “Mezítelen s ruhátalan hagynak, hogy feltakartassék paráznaságaid szemérme” (Ezékiel 23:29)

Jánosnál: “Gazdaggá légy; és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága” (Jelenések könyve 3:18)

Az utolsó napra vonatkozóan: “Boldog, a ki vigyáz és őrzi az ő ruháit, hogy mezítelenen ne járjon, és meg ne lássák az ő rútságát” (Jelenések könyve 16:15)

Mózes V. könyvében: “Ha valaki asszonyt vesz magához, és feleségévé teszi azt, és ha azután nem találja azt kedvére valónak, mivelhogy valami illetlenséget talál benne, és ír néki váló levelet” (Mózes V. könyve 24:1)

Ugyanezért Áronnak és fiainak azt parancsolták, hogy vászonnadrágot viseljenek, mikor az oltár elé járulnak szolgálni, “hogy befödjék azoknak mezítelen testét, hogy bűnt ne vigyenek oda és meg ne haljanak” (Exodus 28:42, 43).

 

AC 214. “Mezítelen”-nek nevezték őket, mert a Hozzátartozóra hagyatkoztak. Ők, akik a Hozzátartóra, vagyis magukra hagyatkoztak, többé nem bírtak értelemmel és bölcsességgel, vagy hittel, és végeredményben “mezítelenek” az  igazságot és jóságot illetően, így gonoszok.

 

AC 215. Hogy az ember Hozzátartozója gonosz és hamis, nekem bizonyítja az a tény, hogy bármilyen lélek bármikor azt mondta magáról, hogy hamis és gonosz volt, és amikor tudatták velem, hogy magukról beszélnek, azonnal felismertem, hogy ez hamis, bár mialatt beszéltek annyira meg voltak győződve az elmondott igazságról, mintha kétség sem férne hozzá. Ugyanez az eset azokkal az emberekkel is, akik maguktól beszélnek. Ugyanúgy, ha bármely személyek fejtegetésekbe bocsátkoznának a lelki és az örök élet, vagy a hit dolgairól, fel tudnám ismerni, hogy ők kételkedtek, vagy tagadták azt, és a hitre vonatkozó gondolkodást, kétkedést vagy tagadást is. És mivel mindez magából, vagy Hozzátartozójából ered, még több hamisságba merülnek, végül a sötétség mély poklába, azaz a hamisságba, és mikor a mélységben vannak, a legkisebb ellenvetés uralkodik ezer igazság felett, mint ahogy a por egy apró részecskéje kapcsolatba kerülve a szem pupillájával eltakarja a világegyetemet és mindent, amit az tartalmaz. Az ilyen személyekről mondja az Úr Ésaiásnál:

 

“Jaj azoknak, a kik magoknak bölcseknek látszanak, és eszesek önnön magok előtt!” (Esaiás 5:21)

 

És újra:

 

“Gonoszságodban bíztál, és ezt mondád: Nem lát senki engem! Bölcseséged és tudományod csalt meg téged, és ezt mondád szívedben: Én vagyok és nincs senki több. Azért jő te reád a gonosz, a melynek keletkezését nem tudod, és romlás sújt le rád, a melyet meg nem engesztelhetsz, és hirtelen jő pusztulás reád, nem is tudod!” (Esaiás 47:10, 11)

 

Jeremiásnál:

 

“Minden ember bolonddá lett tudomány nélkül, minden ötvös megszégyenül a maga bálványa miatt, mert hazugság az ő öntése és nincs benne lélek.” (Jeremiás 51:17)

 

a “maga bálványa” az ember Hozzátartozójának a hamissága, az “ő öntése” pedig a gonoszsága.

 

AC 216. “Figefa levelet aggatának azért össze, és körülkötőket csinálának magoknak”. “Leveleket aggatának össze” a mentegetőzésüket jelenti, a “figefa levél” a természetes jót; “körülkötőket csinálának” pedig, hogy szégyenkeztek. Ilyen a beszéde a legősibb embereknek, ezért így írták le az egyház ezen utódját, ezzel jelképezve, hogy az előzőleg élvezett ártatlanság helyett ők csak a természetes jóval bírnak, mely által a gonoszságukat elrejtették; s természetes jóban lévén szégyenkeznek.

AC 217. Az Igében használt “szőlőtőke” a lelki jót jelenti, a “fügefalevél” a természetes jót, ami napjainkban teljesen ismeretlen, mert az Ige belső tartalma elveszett; mindazonáltal bárhol forduljanak elő ezek a kifejezések, ezt a jelentést jelképezik, tartalmazzák; mint ahogy az Úr példabeszédeiben szólt a “szőlőskert”-ről és a “fügefalevél”-ről, mint Máténál:

 

“És meglátva egy fügefát az út mellett, oda méne hozzá, és nem talála azon semmit, hanem csak levelet és monda annak Gyümölcs te rajtad ezután soha örökké ne teremjen. És a fügefa azonnal elszárada.” (Máté 21:19)

 

ami azt jelenti, hogy semmilyen jó, még a természetes jó sem található meg a földön. A “bornak” és a “fügefalevélnek” hasonló a jelentése Jeremiásnál:

 

“Szégyenkezniök kellene, hogy útálatosságot cselekedtek; de szégyenkezni nem szégyenkeznek, még pirulni sem tudnak: ezért elesnek majd az elesendőkkel; az ő megfenyíttetésök idején elhullanak, azt mondja az Úr. Végképen véget vetek nékik, azt mondja az Úr! Nincs gerezd a szőlőtőkén, nincs füge a fügefán, a levele is elhervadt” (Jeremiás 8:12, 13)

 

ami azt jelenti, hogy minden jó, mind a lelki, mind a természetes, eltűnt mióta úgy megrontották őket, hogy még a szégyenérzetüket is elvesztették, mint napjainkban azok, akik gonoszok és ők távol állván attól, hogy erkölcstelenségük miatt elpiruljanak, azt inkább dicsőségükké teszik. Jósuánál:

 

Mint szőlőfürtöket a pusztában, úgy találtam Izráelt; mint a fügefa első termésének zsengéjét, úgy néztem a ti atyáitokat” (Hóseás 9:10)

 

És Joélnél

 

“Ne féljetek, ti mezei vadak! mert zöldülnek a pusztának virányai; mert a fa megtermi gyümölcsét; a füge és szőlő is kitárják gazdagságukat” (Joél 2:22)

 

A “szőlő” itt a lelki jót jelenti, a “füge” a természetes jót.

 

AC 218. 8. vers. “És meghallák az Úr Isten szavát, a ki hűvös alkonyatkor a kertben jár vala; és elrejtőzék az ember és az ő felesége az Úr Isten elől a kert fái között “Az Úr Isten szava, a kertben jár vala” jelképezi a belső parancsot, ami a félelem érzését okozza, ez a parancs az észlelés maradéka, mellyel még rendelkeznek; “hűvös alkonyat” jelenti azt az időszakot, mikor az egyház még rendelkezett az észlelés maradékával; “elrejtőzék az ember és az ő felesége az Úr Isten elől”, hogy félik a parancsot, amint azok esetében szokott lenni, akik tudatában vannak a gonosznak; a “kert fái között” ahol elrejtőztek, jelképezi a természetes jót; itt a “között” a benső; a “fa” pedig az észlelés, mint előzőleg; de mert nagyon kevés észlelés maradt, a fáról egyes számban beszélnek, mintha csak egy maradt volna.

 

AC 219. Az, hogy “Az Úr Isten szava, a kertben jár vala” egy belső parancsot jelent amitől féltek, az Igében írt “hang” jelentéséből bizonyos, ahol az “Isten hangjá”-t használják, hogy jelképezzék magát az Igét, a hit elvét, a lelkiismeretet, vagy egy belső figyelmeztetést, ennélfogva minden korholás innen származik; az is, hogy a vihart “Isten hangjának” nevezik, mint Jánosnál:

“És kiálta nagy szóval, mint mikor az oroszlán ordít; és mikor kiálta, megszólaltatá a hét mennydörgés az ő szavát.” (Jelenések könyve 10:3)

 

ez jelenti, hogy volt egy külső és egy belső hang is. Újra:

 

“Hanem a hetedik angyal szavának napjaiban, mikor trombitálni kezd” (Jelenések könyve 10:7)

 

Dávidnál:

 

“E földnek országai mind énekeljetek Istennek: zengjetek dicséretet az Úrnak! A ki kezdettől fogva az egek egein ül; ímé, onnét szól nagy kemény szóval” (Zsoltárok könyve 68:33,34)

 

Az “egek egein ül” jelképezi a Legősibb Egyház bölcsességét; a “szó” a kinyilatkoztatást és a belső parancsot is. Megint:

 

“Az Úr szava zeng a vizek fölött, a dicsőség Istene mennydörög, az Úr ott van a nagy vizek felett. Az Úr szava erős; az Úr szava fenséges. Az Úr szava czédrusokat tördel, összetöri az Úr a Libánon czédrusait is.

Az Úr szava tűzlángokat szór. Az Úr szava megrengeti a pusztát, megrengeti az Úr Kádesnek pusztáját. Az Úr szava megborjaztatja a nőstény szarvasokat, lehántja az erdőket” (Zsoltárok könyve 29:3-5, 7-9)

 

Ésaiásnál:

 

“És megzendíti az Úr dicsőséges szavát, karjának lesujtását megmutatja megbúsult haragjában és emésztő tűz lángjában, vízáradással, zivatarral és jégeső kövével. Mert az Úrnak szavától megretten Assiria, veri azt akkor vesszővel” (Ésaiás 30:30, 31)

 

AC 220. A “hang jár vala” jelenti, hogy kevés észlelés maradt, és az is magától és nem talált meghallgatásra, amint az kitűnik a következő versből is, ahol azt mondják “Isten szólt az emberhez”. Ésaiásnál:

 

“Egy szó kiált: A pusztában, Szózat szól: Kiálts!” (Ésaiás 40:3,6)

 

A “puszta” az egyház, ahol nincs hit; “egy szó kiált” az Úr eljövetelének bejelentése, és általában az Ő eljövetelének minden bejelentése, mint amilyen a feltámadás, amikkel jön egy belső parancs is.

 

AC 221. Az, hogy a “hűvös alkonyat” egy időszakot jelképez, amikor az egyháznál valamennyi észlelés még megmaradt, nyilvánvaló a “nappal” és az “éjszaka” jelentéséből. A legősibb emberek az egyház helyzetét a nappal és éjszaka idejével hasonlították össze, a nappal idejében az egyház még világossággal bírt, ezért ezt a helyzetet a ”nappal” lélegzetéhez vagy levegőjéhez hasonlították, mert az észlelésnek még maradt egy kis maradványa, miáltal tudták, hogy elbuktak. Az Úr a hit helyzetét szintén “nappalnak” nevezi, a hit nélküliséget pedig “éjszakának”, mint Jánosnál:

 

“Nékem cselekednem kell annak dolgait, a ki elküldött engem, a míg nappal van: eljő az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhatik” (János 9:4)

Ezen okokból hívják az ember feltámadásának állapotát is “nappalok”-nak az 1. fejezetben.

 

AC 222. Az, hogy “Elrejtőzék az Úr Isten elől” jelenti a parancstól való félelmet, mint szokásos azoknál, akik a gonosz tudatában vannak nyilvánvaló a válaszból (10. vers) “Szavadat hallám a kertben, és megfélemlém, mivelhogy mezítelen vagyok, és elrejtezém”. Az “Isten, vagy az Úr arca” a könyörület, béke és minden jó, mint ez teljesen nyilvánvaló az áldásból:

 

“Világosítsa meg az Úr az ő orczáját te rajtad, és könyörüljön te rajtad. Fordítsa az Úr az ő orczáját te reád, és adjon békességet néked.” (Mózes 6:25, 26)

 

Dávidnál:

 

“Az Isten könyörüljön rajtunk és áldjon meg minket; világosítsa meg az ő orczáját rajtunk” (Zsoltárok könyve 67:2)

 

Másutt:

 

“Sokan mondják: Kicsoda láttat velünk jót? Hozd fel reánk arczodnak világosságát, oh Uram!” (Zsoltárok könyve 4:7)

 

Az Úr könyörületességét pedig “arcok angyalának” nevezik Ésaiásnál:

 

“Az Úrnak kegyelmességeiről emlékezem, az Úr dicséreteiről mind a szerint, a mit az Úr velünk cselekedett; az Izráel házához való sok jóságáról, a melyet velök cselekedett irgalma és kegyelmének sokasága szerint. És ő mondá: Bizony az én népem ők, fiak, a kik nem hazudnak; és lőn nékik megtartójok. Minden szenvedésöket Ő is szenvedte, és orczájának angyala megszabadítá őket, szerelmében és kegyelmében váltotta Ő meg őket, fölvette és hordozá őket a régi idők minden napjaiban.” (Ésaiás 63:7-9)

 

AC 223. Az, hogy az “Úr arca” a könyörület, béke és minden jó, abból nyilvánvaló, hogy Ő könyörületből mindenkire vigyáz, és sohasem fordítja el arcát senkitől sem; hanem a gonosz ember az, aki elfordítja arcát, mint az Úr azt mondja Ésaiásnál:

 

“Hanem a ti vétkeitek választanak el titeket Istenetektől, és bűneitek fedezték el orczáját ti előttetek, hogy meg nem hallgatott” (Ésaiás 59:2)

 

És itt “Szavadat hallám a kertben, és megfélemlém, mivelhogy mezítelen vagyok”

 

AC 224. A könyörület, béke és minden jó, vagyis “Isten arcai” a parancs okai azoknak, akiknek van észlelésük, és – habár más módon – azoknak is, akiknek van lelkiismeretük, és ők mindig könyörületesen cselekszenek, de ők az ember állapota szerint kapják azt. Ennek az embernek, azaz a Legősibb Egyház utódjának állapota a természetes jó egyike; és ők, akik a természetes jóban leledznek olyan tulajdonságúak, hogy a félelem és szégyen révén fedik el magukat, mert mezítelenek: míg a természetes jótól megfosztottak nem fedik el magukat, mert érzéketlenek a szégyenre; rájuk vonatkozóan ld. Jeremiás (8:12, 13) (217. fejezet).

 

AC 225. Az, hogy a “kert fái között” jelképezi a természetes jót, melyben a “fa” egyfajta észlelést jelképez, szintén nyilvánvaló a “kertből”, melyben a mennyei ember lakott; minden jót és igazat “kertnek” neveztek az azt gondozó ember szerinti megkülönböztetéssel. A jó csak akkor jó, ha alapja mennyei, melyből, vagy melyen keresztül jön az észlelés az Úrtól. Ezt a belsőt hívják “közöttnek”, mint az Ige bármelyik részében.

 

AC 226. 9. 10. vers. Szólítá ugyanis az Úr Isten az embert és monda néki: Hol vagy? És monda: Szavadat hallám a kertben, és megfélemlém, mivelhogy mezítelen vagyok, és elrejtezém. A “szólítá”, a “szó a kertben”, a “megfélemlém, mivelhogy mezítelen vagyok” és az “elrejtezém” jelentését már előzőleg megmagyaráztam. Az Igében általános az, hogy az embertől először megkérdezik, hogy hol van, mit csinál, bár az Úr mindezt már előzőleg tudta; a kérdés oka az, hogy az ember elismerhesse és bevallhassa.

 

AC 227. Az kívánatos, hogy az észlelés, belső parancs és lelkiismeret eredete ismert legyen, de napjainkban ez teljesen ismeretlen; én elmondhatok valamit a témáról. Az a nagy igazság, hogy az Úr irányítja az embert a lélek és az angyalok által. Amikor a gonosz lélek kezd uralkodni, az angyalok azon dolgoznak, hogy elhárítsák a gonoszságot és hamisságot és ezért harc alakul ki. Ez az a harc, melyet az ember képes lesz érzékelni az észlelés, parancs és lelkiismeret által. Ezek, valamint a kísértés által az ember tisztán láthatná, hogy a lelkek és angyalok vele vannak, ha nem lenne annyira belemerülve a testi dolgokba, hogy nem hisz el semmit, amit a lelkekről és angyalokról mondanak. Az ilyen személyek, még ha százszor is éreznének ilyen harcot, azt mondanák, hogy csak képzelgés és egy zavaros agy hatása. Nekem megengedték, hogy érezzem ezeket a harcokat, és élénken érzékeljem azokat, ezerszer és ezerszer, és néhány évig majdnem folyamatosan, ahogy azt is, hogy tudjam, ki, mi és hol okozza ezeket, mikor jönnek és mikor mennek; és társalogtam velük.

 

AC 228. Lehetetlen leírni a kifinomult érzékelést, mely által az angyalok felismerik vajon nem nyert-e bebocsátást valami, ami ellentétes a hit igazságával és a szeretet jóságával. Ők felismerik a belépő értékét, és hogy mikor lép be, ezerszer pontosabban, mint maga az ember, aki alig tud erről valamit. Az emberben lévő legparányibb gondolatot teljesebben felismerik, mint maga az ember a legnagyobbat. Ez valóban hihetetlen, de nagyon is igaz.

 

AC 229. 11-13. vers. És monda Ő: Ki mondá néked, hogy mezítelen vagy? Avagy talán ettél a fáról, melytől tiltottalak, hogy arról ne egyél? És monda az ember: Az asszony, a kit mellém adtál vala, Ő ada nékem arról a fáról, úgy evém. És monda az Úr Isten az asszonynak: Mit cselekedtél? Az asszony pedig monda: A kígyó ámított el engem, úgy evém. Ezeknek a szavaknak a jelentése nyilvánvaló az előzőekben megmagyarázottakból, nevezetesen, hogy a gondolkozó ember maga szenvedi el, hogy a Hozzártartozó félrevezeti, mert az kedves neki (vagyis az önszeretet), így nem hisz semminek, csak amit lát és érez. Mindenki láthatja , hogy az Úr Isten nem beszélt a kígyóhoz, valójában ott nem is volt kígyó, és a kígyó által jelképezett érzéki részhez sem szólt, de ezek a szavak mást jelentést tartalmaznak, nevezetesen azt, hogy Ők maguk felismerték, hogy ítélőképességük becsapta Őket, és már – az önszeretet következményeként – az Úrról hallott igazságokra és benne való hitre vonatkozó dolgok tisztázására vágynak, mielőtt elhinnék azt.

 

AC 230. Az utódot uraló gonosz az önszeretet volt, anélkül, hogy ugyanakkor nagyon szerették volna a világot, mint ahogy ez napjainkban van; saját háztartásukban és családjukkal laktak, és nem kívánták gyarapítani vagyonukat.

 

AC 231. A Legősibb Egyház, mely az özönvíz előtt létezett, az özönvíz utáni Ősi Egyház, valamint a Zsidó Egyház, azután az új egyház, vagy az Úr eljövetele utáni nem zsidók egyháza és a mai egyház gonoszsága is az volt és most is az, hogy nem hisznek az Úrban vagy az Igében, csak magukban és saját érzékeikben. Így nincs hit, és ahol nincs hit, ott nincs közeli szeretet sem, következésképpen minden hamis és gonosz..

 

AC 232. Mindazonáltal napjainkban sokkal rosszabb, mint előzőleg, mert most az emberek elismerik a tudat ismeretanyag (scientifica) általi kétkedését, ami ismeretlen volt az Ősi emberek számára, és így a sötétség elmondhatatlan foka született meg. Ha az emberek tudnák milyen nagy a sötétség, megdöbbennének.

 

AC 233. A hit misztériumának felfedezése az ismeretanyag (scientifica) által olyan lehetetlen, mint hogy a teve átmenjen a tű fokán, vagy a csípő irányítsa a mellkas és szív legfinomabb rezgéseit. Olyan nagy, igen, sokkal több az, ami a tudatunkhoz és ismeretanyagunkhoz (sensuale et scientificum) tartozik, mint ami a lelkihez és mennyeihez. Az, aki kutatja a természet rejtett dolgait, amelyek megszámlálhatatlanok, csak egy dolgot fedez fel, és mialatt kutat, hibákba esik, mint az jól tudott. Mennyire valószínû, hogy ez történik amikor valaki a szellemi, és mennyei élet titkos igazságait vizsgálja, ahol a természetben láthatatlan rejtéjek miriádjai léteznek.

 

[2] Magyarázatként vegyünk egy egyszerű példát: Az ember magától csak gonosz dolgot tud csinálni és elfordul az Úrtól. Mégis, nem az ember csinálja ezeket a dolgokat, hanem a vele lévő gonosz lelkek. És nem is a gonosz lelkek csinálják, hanem maga a gonosz, amit Ők maguk hoztak létre. Még ha az ember gonosz dolgokat is művel és elfordul az Úrtól, és vétkezik; mégis az Úr által él. Így másrészről az ember magától valószínűleg nem tud jót tenni, ezért az Úrhoz fordul, de ezt az angyalok csinálják. Az angyalok sem tudják ezt megtenni, hanem csak az Úr egyedül. És mégis az ember képes magától jót cselekedni, és magát az Úrhoz fordítani. Ezeket a tényeket eszünkkel, ismeretanyagunkkal és filozófiánkkal sohasem foghatjuk fel, és ha ezeket meg is beszéljük, igazságuk ellenére is tagadni fogjuk. És ez mindennel így van.

 

[3] Az előbb elmondottakból az biztos, hogy azok, akik meggyőződésből beszélnek az érzéki dolgokról és az ismeretanyagról, magukat nem csak kétségbe, de tagadásba is taszítják, vagyis feneketlen sötétségbe, végezetül a teljes érzéki vágyba. Minthogy hisznek abban, ami hamis, így hamis dolgokat is művelnek. Mivel azt hiszik, hogy a lelki és mennyei dolgok nem léteznek, így szerintük nincs más, mint a testi és világi dolgok. És ezért szeretnek mindent, ami magukhoz, vagy a világhoz tartozik, és ily módon a hamisságból fakadó érzéki vágyak és gonoszság dolgait csinálják.

 

GENEZIS 3:14-19

 

14.És monda az Úr Isten a kígyónak: Mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom és minden mezei vad között; hasadon járj, és port egyél életed minden napjaiban.

15.És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az Ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.

16.Az asszonynak monda: Felette igen megsokasítom viselősséged fájdalmait, fájdalommal szűlsz magzatokat; és epekedel a te férjed után, Ő pedig uralkodik te rajtad.

17.Az embernek pedig monda: Mivelhogy hallgattál a te feleséged szavára, és ettél arról a fáról, a melyről azt parancsoltam, hogy ne egyél arról: Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban.

18.Töviset és bogácskórót teremjen tenéked; s egyed a mezőnek fűvét.

19.Orczád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá lesz

 

TARTALOM

 

AC 234. Az egyház későbbi helyzetét a vízözönig leírtuk; és mivel akkor az egyház majdnem megsemmisítette önmagát, előre megjósolták, hogy az Úr eljön e világra és megmenti az emberiséget.

 

AC 235. Miután vonakodva hittek mindabban, amit nem a tudat diktált, az érzéki rész, a “kígyó”, megátkozta önmagát és pokolivá vált. (14. vers)

 

AC 236. Ezért, hogy az emberiséget megakadályozzák abban, hogy a pokolba rohanjon, az Úr megígérte, hogy eljön a világra. (15. vers)

 

AC 237. Az egyházat a továbbiakban “asszonyként” írják le, aki annyira szerette önmagát, vagy Hozzátartozóját, hogy többé nem képes megérteni az igazságot, bár a gondolkodást megadták nekik, hogy az “irányítsa” őket. (16. vers)

 

AC 238. A gondolkodás minőségét aztán leírták, amennyiben az hozzájárult, és így az megátkozta magát, és pokolivá vált, ezért nem maradt más, csak az okoskodás. (17. vers)

 

AC 239. Leírják az átkot és a pusztítást is, valamint azok pokoli természetét. (18. vers)

 

AC 240. Utána az irtózásukat mindattól, ami hit és szeretet; ezért emberből nem emberré lettek. (19. vers)

 

BELSŐ TARTALOM

 

AC 241. A legősibb embereket, lévén mennyei emberek, úgy teremtették, hogy a világon, vagy a föld felszínén lévő minden tárgyat, amit észrevettek, valóban láttak, de csak a mennyei és Isteni dolgokra gondoltak, melyeket ezek a tárgyak jelképeztek vagy megjelenítettek. Látásuk csupán közreműködő tevékenység volt, következésképpen a beszédük is. Bárki tudhatja azt saját tapasztalatából, hogy ha nagyon figyeli a beszélő szavainak értelmét, hallja ugyan a szavakat, de mintha nem hallaná őket, csak az értelmét fogadja be; aki még mélyebben gondolkozik, az még csak nem is a szavak értelmére, hanem egy általánosabb értelemre figyel. De az utódok, akikkel itt foglalkozunk nem hasonlítottak apáikra. Amikor meglátták a világon és föld felszinén lévő tárgyakat, melyeket szerettek, tudatuk ragaszkodott hozzájuk, és ezekre gondoltak, ezekből pedig a mennyei és isteni dolgokra. Számukra az érzékelés kezdett alapvető dolog lenni, míg apáiknak ez csak közreműködés volt. És mikor az vált alapvetővé, ami világi és földi, az emberek ebből következtettek a mennyei dolgokra is, és elvakították magukat. Hogyan is tudhatná ezt bárki saját tapasztalatából; az, aki a beszélő szavaira figyel, és nem a szavak értelmére, csak keveset fog fel az értelméből, és még kevesebbet az értelem általánosabb jelentéséből, és néha mindenre, amit egy ember mond, egyetlen szavából vagy egy nyelvtani sajátosságból következtet.

 

AC 242. 14. vers. És monda az Úr Isten a kígyónak: Mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom és minden mezei vad között; hasadon járj, és port egyél életed minden napjaiban. “Monda az Úr Isten a kígyónak” jelképezi azt, hogy elfogadták az érzéki részüket, mint (bukásuk) okát. “Átkozott légy minden barom és minden mezei vad között” jelképezi, hogy az érzéki részük eltereli őket mindentől, ami mennyei, és a testi dolgok felé fordítja őket, ezért megátkozta magát; a “barom” és “mezei vad”, mint előzőleg, itt is a hatásokat jelképezi. “Hasadon járj” jelképezi, hogy az érzéki részek már nem nézhetnek felfelé, a mennyei dolgok felé, csak lefelé, a testi és földi dolgok felé. A “Port egyél életed minden napjaiban” azt, hogy érzéki részük többé nem tud másból, mint testi és földi dolgokból élni, így pokolivá vált.

 

AC 243. A legősibb mennyei embereknél a testi érzékeknek szolgai és alárendelt szerepük volt a belső emberhez képest, és nem is törődtek velük. De miután elkezdték szeretni magukat, a tudat dolgait helyezték a belső ember elé, ezért ezek a dolgok elkülönültek, testivé váltak, és így megbélyegeztettek.

 

AC 244. Miután már megmutattuk, hogy “Monda az Úr Isten a kígyónak” jelenti azt, hogy felismerték, hogy az érzéki rész okozta bukásukat, nem kell többet mondani erről.

 

AC 245. “És monda az Úr Isten a kígyónak: Mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom és minden mezei vad között” jelenti, hogy az érzéki rész elterelte magát attól, ami mennyei, a testi dolgok felé fordult, így megátkozta magát, mindez az Ige belső tartalmából tisztán látható. Az Úristen, vagy Jézus sohasem átkoz meg senkit sem. Senkire sem mérges, sohasem visz senkit sem kísértésbe, nem büntet meg senkit, és még kevésbé átkoz meg bárkit. Ezt csak a pokol népsége teszi meg, a kegyelem, béke és jóság Szökőkútjából ilyen dolgok sohasem erednek. Azért mondják azt, itt és az Ige más részeiben, hogy az Úristen nemcsak elfordítja arcát, de mérges, büntet, kísért, hanem öl, sőt átkoz is, mert az emberek azt hihetik, hogy az Úr kormányoz és rendelkezik mindenki és minden felett a világegyetemben, még magán a gonoszon, a büntetéseken és a kísértéseken is; és miután ezt az általános elképzelést kapták, megtanulhatják hogyan kormányoz és rendelkezik az Úr a büntetés és kísértés gonoszságát jóra fordítva. Az Ige tanításában és tanulásában a legáltalánosabb igazságoknak kell először jönni; ezért a szó szerinti értelem tele van ilyen dolgokkal.

 

AC 246. Az, hogy a “barom és minden mezeit vad” jelképezi a hatásokat, nyilvánvaló abból, amit előzőleg mondtunk azokról (45, 46), amihez még hozzátehetjük Dávid következő fejezetét:

“Bő záport hintesz vala, oh Isten, a te örökségedre, s a lankadót megújítod vala.” (Zsoltárok könyve 68:10)

 

Ahol “a lankadó” a jó hatását jelenti, mert azt mondja “megújítod az örökséged”. Amiért itt, és a Genezis 2:19, 20 szakaszában a “barom és mezei vadállat”-ot említenek, míg a Genezis l:24, 25 szakaszban “barmok, csúszó-mászó állatok és szárazföldi vadak”-nak hívják őket az az, hogy a mostani  (második) fejezet az egyházzal és a feltámadt emberrel foglalkozik, és  a “mező” szót az egyházra, vagy az újjászületettre alkalmazzák. Míg az első fejezet arra vonatkozik, ami még nem volt egyház, vagyis az újjászületni készülő emberre,

 

AC 247. Az, hogy a “hasadon járj” jelentése, hogy az érzéki részük nem nézhet fel többé a mennyei dolgok felé, csak le, a testi és földi dolgok felé, nyilvánvaló abból a tényből, hogy az ősi időkben a “has” azokat a dolgokat jelentette, melyek a legközelebb voltak a földhöz; a “mellkas”, melyek a föld fölött; a “fej” pedig a legmagasabban levőket. Itt arról van szó, hogy az érzéki rész, mely az emberi természet legalantasabb része, “a hasán jár”, mert a földi dolgok felé fordult. A has leengedése egészen a földig, és por szórása a fejre, hasonló fontossággal bírt a Zsidó Egyházban. Ezt olvassuk Dávidnál:

 

“Miért rejted el orczádat, és felejted el nyomorúságunkat és háborúságunkat? Bizony porba hanyatlik lelkünk, a földhöz tapad testünk. Kelj fel a mi segítségünkre, ments meg minket a te kegyelmedért!” (Zsoltárok könyve 44:25-27)

 

ahol szintén nyilvánvaló, ha az ember elfordul Isten arcától, “porba hanyatlik lelke”. Hasonlóan Jónásnál, a cethal “gyomra”, melybe őt bedobták, a föld alsóbb részeit jelenti, ahogy ez jövendöléseiből is kitűnik:

 

“Nyomorúságomban az Úrhoz kiálték és meghallgata engem” (Jónás 2:3)

 

Ahol a “gyomor” jelenti a lenti földet.

 

AC 248. Tehát mikor az ember még a mennyei dolgokra figyelt, azt mondták rá, hogy “egyenesen jár”, “felfelé néz” vagy “előre”, amik ugyanazt jelentik; de amikor a testi és földi dolgok felé fordult, már azt mondták “meghajolva jár”, “lefelé néz”, vagy “hátra”. Mint Mózesnél:

 

“Én vagyok az Úr, a ti Istenetek, a ki kihoztalak titeket Égyiptom földéről, hogy ne legyetek azoknak rabjai, és összetörtem a ti igátok szegeit, és egyenesen járattalak titeket.” (Mózes III. könyve 26:13)

 

Mikeásnál:

 

’Ki nem vonhatjátok a ti nyakatokat és nem jártok kevélyen’ (Mikeás 2:3)

 

Jeremiásnál:

 

“Vétkezvén vétkezett Jeruzsálem, azért lett csúfsággá, minden tisztelője megvetette, mert látták az ő mezítelenségét, ő maga pedig sóhajtoz és elfordul. A magasságból tüzet bocsátott csontjaimba, és az hatalmaskodik bennök; hálót vetett lábaimnak; hátra vetett, pusztává tett engem; egész napon beteg vagyok.” (Jeremiás siralmai 1:8, 13)

 

Ésaiásnál:

 

“Megváltód és alkotód anyád méhétől fogva, a bölcseket megszégyeníti, és tudományukat bolondsággá teszi.” (Ésaiás 44: 24, 25)

 

AC 249. “Port egyél életed minden napjaiban” azt jelenti, hogy az érzéki részük olyanná vált, hogy már nem tud másból élni, mint testi és földi dolgokból, ezért mondhatjuk, pokolivá vált, ez nyilvánvaló az Igében a “por” fontosságából, mint Mikeásnál:

 

“Legeltesd népedet mint a hajdankor napjain! Látják ezt a pogányok és megszégyenülnek minden erejökke;. nyalják a port, mint a kígyó, mint a föld férgei; reszketve jőnek rejtekeikből” (Mikeás 7:14, 16, 17)

 

A “hajdankor napjai” jelenti a Legősibb Egyházat; a “pogányok” azok, akik a Hozzátartozójukban bíznak, és akikről megjósolták “nyalják a port, mint a kígyó”.

Dávidnál:

 

“Boruljanak le előtte a pusztalakók, és nyalják ellenségei a port” (Zsoltárok könyve 72:9)

 

“Pusztalakók” és “ellenségek” azok, akik csak a földi és világi dolgokra figyelnek.

Ésaiásnál:

 

“A kígyónak por lesz az ő kenyere” (Ésaiás 65:25)

 

A “por” jelenti azokat, akik nem figyelnek a lelki és mennyei dolgokra, csak a testiekre és földiekre, ezért az Krisztus megparancsolta tanítványainak, ha belépnek egy olyan városba, vagy házba, mely nem méltó, “lábaitok porát is verjétek le” (Máté 10:14). Az, hogy a “por” jelenti mindazt, ami bűnös és pokoli, a következőkben mutatjuk meg (19 vers).

 

AC 250. 15. vers És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod. Mindenki biztos abban, hogy ez az első jövendölés az Úr eljöveteléről; ez magukból a szavakból is tisztán kiderül, ezért ezekből és prófétáktól már a zsidók is tudták, hogy eljön a Messiás. Ezideig senki sem értette “a kígyó”, “az asszony”, “a kígyó magva”, “az asszony magva”, “a kígyó feje, amit taposnak” és “a sarok, melyet a kígyó mardos” igazi jelentését. Ezért ezt meg kell magyarázni. A ’kígyó” itt általánosságban jelenti az összes gonoszt, és különösen az önszeretetet; az “asszony” jelenti az egyházat; a “kígyó magva” minden hitetlenséget; az “asszony magva” az Úrban való hitet; “Ő” magát az Urat; a “kígyó feje” a gonosz uralmát általában, és különösen az önszeretetét; a “taposás” a mélyresüllyedést, ezért van az, hogy “hasadon járj, és port egyél”; a “sarok” pedig a legalacsonyabb természeti dolgokat (mint a testi), melyet a kígyó mardos.

 

 

AC 251. Az ok, amiért a “kígyó” jelenti általánosságban a gonoszt, és különösen az önszeretetet, az, hogy minden gonosz az értelem érzéki részéből és az ismeretanyagból (scientifico) eredt, melyet először a “kígyó” jelenített meg; így itt mindenfajta gonoszt, vagy a felebarát és az Úr elleni gyűlöletet jelöli, ami ugyanaz. Mint ahogy ez a gonosz, vagy gyűlölet változatos, és számos nemzetsége és még több fajtája létezik, úgy az Igében is sok fajta kígyóról írnak, mint “kígyók”, “baziliszkuszok”, “áspisok”, “keresztes viperák”, “tüzes kígyók”, “szárnyas sárkányok” és “csúszómászók” és “viperák” a gyűlölt mérgek különbözősége szerint. Ezt olvassuk Ésaiásnál:

 

“Ne örvendj oly nagyon Filisztea, hogy eltört a téged verőnek vesszeje, mert a kígyó magvából baziliskus jő ki, a melytől szárnyas sárkány származik.” (Ésaiás 14:29)

 

A “kígyó magva” jelenti az ész azon részét, vagy azt a parancsot, amely kapcsolatban áll a tudattal és az ismeretanyaggal (est sensuale et scientificum); a “baziliszkusz”jelenti a hamisságból eredő gonoszt; a “szárnyas sárkány” az önszeretetből jövő érzéki vágyat. Ugyanaz a Próféta a hasonló dolgokat másutt így írja le:

 

“Vipera tojásait költik ki, és pókhálót szőnek; a ki tojásaikból eszik, meghal, és ha egyre rátapodsz, vipera kél ki.” (Ésaiás 59:5)

 

A Genezisben leírt sárkányt a Jelenések könyvében “nagy veres sárkány”-nak, “régi kígyó”-nak és “ördög és Sátán”-nak nevezik, mely “félrevezeti az egész világot” (Jelenések könyve 12:3,9; 20:2), ahol és másutt is, az “ördög” nem egy bizonyos ördögöt jelent, aki ural másokat, de a gonosz lelkek egész társaságát és a gonoszt magát.

 

AC 252. Az, hogy az “asszony” jelenti az egyházat abból nyilvánvaló , amit az előzőekben mondtunk (155) a mennyei házasságra vonatkozóan. A mennyei házasság tulajdonsága olyan, hogy a menny, következésképpen az egyház is, egyesült az Úrral a Hozzátartozó által, olyan mértékben, hogy Hozzátartozójukban vannak, akik nélkül nem egyesülhetnének. Amikor az Úr könyörületességében ártatlanságot, békét és jóságot lehelt ebbe a Hozzátartozóba, az még megtartja jellemét, de mennyeivé és nagyon boldoggá válik (164). Egy, az Úrtól eredő mennyei és angyali Hozzátartozó értékét és egy olyan Hozzátartozó értékét, mely magából lett, így ördögi és sátáni, nem lehet összehasonlítani. A különbség akkora, mint a menny és pokol között.

 

AC 253. A mennyei és angyali Hozzátartozó erénye által hívják az egyházat “asszony”-nak, “feleség”-nek, “menyasszony”-nak, “szűz”-nek és “leány”-nak. A Jelenések könyvében “asszony”-nak nevezik:

 

“Egy asszony, a ki a napba vala felöltözve, és lábai alatt vala a hold, és az Ő fejében tizenkét csillagból korona; és álla az a sárkány a szűlő asszony elé” (Jelenések könyve 12:1, 4)

 

Ebben a részben az “asszony” az egyházat jelenti, a “nap” a szeretetet; a “hold” a hitet; a “csillagok”, mint eddig, a hit igazságát, mindazt, amit a gonosz gyűlöl és mindenekfelett üldöz. Az egyházat “asszony”-nak és “feleség”-nek is hívják Ésaiásnál:

“Mert férjed a te Teremtőd, seregeknek Ura az Ő neve, és megváltód Izráelnek Szentje, az egész föld Istenének hívattatik; mert mint elhagyott és fájó lelkű asszonyt hív téged az Úr, és mint megvetett ifjú asszonyt; ezt mondja Istened” (Ésaiás 54:5, 6)

 

Ahol a “Teremtő”-t férjnek is hívják, mert egyesült a Hozzátartozóval; a “fájó lelkű asszony”, a “ifjú asszony” kifejezetten az Ősi és a Legősibb Egyházat jelenti. Mint Malakiásnál:

 

“Úr tett bizonyságot közted és a te ifjúságod felesége közt” (Malakiás 2:14)

 

“Feleség”-nek és “menyasszony”-nak hívják a Jelenések könyvében:

 

“És én János látám a szent várost, az új Jeruzsálemet, a mely az Istentől szálla alá a mennyből, elkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony. Megmutatom néked a menyasszonyt, a Bárány feleségét.” (Jelenések könyve 21:2, 9)

 

A Próféták az egyházat “szűz”-nek és “leány”-nak is nevezik.

 

AC 254. Az, hogy a “kígyó magva” jelenti az összes hitetlenséget, a “kígyó” értelmezéséből nyilvánvaló, lévén ő az összes gonosz; a “mag”, amit ő termel és ami termelődik, vagy amit nemz, és ami nemződik; mivel itt az egyházról beszélünk, ez a hitetlenség. Ésaiásnál a hitehagyott Zsidó Egyház vonatkozásában, “gonosz mag”-nak, “paráznának magjá”-nak , “hazugság magjá”-nak nevezik:

 

“Oh gonosz nemzetség, hamissággal megterheltetett nép, gonosz mag, nemtelen fiak! elhagyták az Urat, megútálták az Izráel Szentjét, és elfordultak tőle.” (Ésaiás 1:4)

 

Újra:

 

“És ti közelgjetek ide, szemfényvesztő fiai, paráznának magva, a ki paráználkodol. Nem ti vagytok-é a bűn gyermekei, a hazugságnak magva?” (Ésaiás 57:3, 4)

 

Újra, a “kígyó”-ról és “sárkány”-ról beszélve itt Lucifernek nevezik:

 

“Te pedig messze vettetel sírodtól, mint valami hitvány gally; nem egyesülsz velök a sírban, mert elpusztítád földedet, megölted népedet: nem él sokáig a gonoszok magva sem!” (Ésaiás 14: 19, 20)

 

AC 255. Az “asszony magja” az Úrban való hitet jelenti, és ez az “asszony” jelentéséből nyilvánvaló, mivel ő az egyház, akinek “magva” nem más, mint a hit, és az Úrban való hit miatt hívják az egyházat egyháznak. Malakiásnál a hitet “Isten magjának” hívják:

 

“Az Úr tett bizonyságot közted és a te ifjúságod felesége közt; nem tett ilyet egy sem, a kinek még volt lelke. És mit keresett az az egy? Istentől való magvat. Őrizzétek meg azért a ti lelketeket, és a ti ifjúságotok feleségét meg ne csaljátok!” (Malakiás 2:14, 15)

 

Ebben a részben az “ifjú feleség” az Ősi és a Legősibb Egyház , akinek “magjáról” (vagy hitéről) a próféta beszél. Ésaiásnál az egyházra vonatkozóan:

“Mert vizet öntök a szomjúhozóra, és folyóvizeket a szárazra; kiöntöm lelkemet a te magodra, és áldásomat a te csemetéidre.” (Ésaiás 44:3)

 

Jelenések könyvében:

 

“Megharagvék azért a sárkány az asszonyra, és elméne, hogy hadakozzék egyebekkel az ő magvából valókkal, az Isten parancsolatainak megőrzőivel, és a kiknél vala a Jézus Krisztus bizonyságtétele” (Jelenések könyve 12:17)

 

Dávidnál:

 

“Szövetséget kötöttem az én választottammal, megesküdtem Dávidnak, az én szolgámnak: Mindörökké megerősítem a te magodat, és nemzetségről nemzetségre megépítem a te királyi székedet  És az Ő magvát örökkévalóvá teszem, és az Ő királyi székét, mint az egeknek napjait.” (Zsoltárok könyve 89:4, 5, 30)

 

Ahol “Dávid” jelenti az Urat; a “királyi szék” az ő királyságát; a “nap” a szeretetet; a “mag” a hitet.

 

AC 256. Nemcsak a hitet, de magát az Urat is az “asszony magjának” hívják, mert egyedül Ő ad hitet, és így van hit, és mert Ő azért örült, hogy megszületett egy ilyen egyházba, mely már egy ördögi és sátáni Hozzátartozóvá züllött az ön- és világszeretet következtében, hogy isteni ereje által egyesíthesse az isteni angyali Hozzátartozót az emberi Hozzátartozóval az Ő emberi valójában, így Őbenne azok egyek lehetnek; és ha ez az egyesülés nem jött volna létre, az egész világnak teljesen meg kellett volna semmisülnie. Mivel az Úr az “asszony magja”, ezért arra nem azt mondják, hogy “az”, hanem azt, hogy “Ő”.

 

AC 257. Az, hogy a “kígyó feje” általánosságban a gonosz és különösen az önszeretet uralmát jelenti, a természetéből nyilvánvaló, amely olyan kárhozatos, hogy nem csak az uralmat keresi, hanem a földön lévő összes dolog uralmát; és még ezzel sem elégedett, arra vágyik, hogy mindenen uralkodjon a mennyekben, és ezzel sem lévén megelégedve, az Úr felett is uralkodni akar és még így sem elégedett. Ez rejtőzik az önszeretet minden szikrájában. Ha ezt megbocsátanák és a korlátokat feloldanák, megláthatnánk, hogy azonnal előretörne és hatalmas magasságba nőne. Ennélfogva nyilvánvaló, hogy a “kígyó”, vagy önszeretet gonoszsága gyakorolni kívánja a hatalmat, és hogy mennyire gyűlöli mindazokat, akik visszautasítják uralmát. Ezért a “kígyó feje”, amely magasztalja magát, és melyet az Úr “letapos” a földig, így “csúszik a hasán és port eszik”, ahogy a vonatkozó versben mondták. Azt is leírtuk, hogy a “kígyót”, vagy “sárkányt” “Lucifer”-nek hívják Ésaiásnál:

 

“Holott te ezt mondád szívedben: Az égbe megyek fel, az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet, és lakom a gyülekezet hegyén messze északon. Felibök hágok a magas felhőknek, és hasonló leszek a Magasságoshoz. Pedig a sírba szállsz alá, sírgödör mélységébe!” (Ésaiás 14: 12-15)

 

A “kígyót” vagy “sárkányt” a Jelenések könyvében is leírják, oly módon, hogy kiemelik a fejét:

“Vala egy nagy veres sárkány, a kinek hét feje vala és tíz szarva, és az Ő fejeiben hét korona; ki mind az egész föld kerekségét elhiteti, vetteték a földre” (Jelenések könyve 12:3, 9)

 

Dávidnál:

 

“Monda az Úr az én uramnak: Ülj az én jobbomon, a míg ellenségeidet zsámolyul vetem a te lábaid alá. A te hatalmad pálczáját kinyújtja az Úr Sionból, mondván: Uralkodjál ellenségeid között!  Ítéletet tart a nemzetek között; telve lesz holttestekkel; összezúz messze földön minden főt.  Az út mellett való patakból iszik; ezért emeli fel az Ő fejét.” (Zsoltárok könyve 110: 1, 2, 6, 7)

 

AC 258. “Taposás” vagy “mardosás” jelenti a hanyatlást, ezért a kényszeríteni őt, hogy “hason csússzon és port egyen”, ebből és a vonatkozó versből nyilvánvaló . Mint Ésaiásnál:

 

“Jehova meghorgasztá a magasban lakozókat: a magas várost, megalázá azt, megalázá azt a földig, és a porba dobta azt; láb tapodja azt.” ( Ésaiás 26:4-6.)

 

Újra:

 

“földhöz veri kezével azt! Lábbal tapodtatik meg – a kevély korona” (Ésaiás 28: 2,3)

 

AC 259. Az, hogy “sarok” jelenti a legalantasabb természei vagy testi dolgokat, melyet nem lehet megismerni, hacsak nem oly módon, mint ahogy a legősibb emberek tekintették az emberben lévő különböző ismert dolgokat. A mennyei és lelki dolgokra utaltak, mint a fejre és arcra; azokra ami ezekből jön (mint könyörületesség és kegyelem), mint a mellkasra; a természeti dolgokra, mint a lábra; a legalantasabb természeti dolgokra, mint a talpra; a legalantasabb természeti és testi dolgokra, mint a sarokra; nem csak utalnak rájuk, de így is hívják őket. Az értelem legalantasabb dolgai, így az ismeretanyag (scientifica) is azt jelentik, amit Jákob jósol Dánnal kapcsolatban:

 

“Dán kígyó lesz az úton, szarvaskígyó az ösvényen, mely a ló körmébe harap, hogy lovagja hanyatt esik.” (Genezis 49:l7)

 

Dávidnál:

“Miért féljek a gonoszság napjain, amikor nyomorgatóim bûne vesz körül!” (Zsoltárok könyve 49:6)

 

Hasonlóképpen ez vonatkozott Jákobra, amikor az anyaméhből előjött, kezével Ézsaú sarkába fogódzva; azért nevezék nevét Jákóbnak  (Genezis 25:26), ezért a Jákob név a sarokból ered, mert a Zsidó Egyház, amit “Jákob” jelképezett, megsértette a sarkát. A kígyó csak a legalantasabb természeti dolgokat sebezheti meg, de, hacsak nem valamilyen vipera fajta, az emberben lévő belső természeti dolgokat nem, még kevésbé a lelki dolgait, és legkevésbé a mennyei dolgait, melyeket az Úr megvéd és felhalmoz az emberben anélkül, hogy az tudna róla. Amit az Úr felhalmoz, az Igében “hagyatéknak” nevezik. A kígyó érzéki alapon és az önszeretet módján tette tönkre azokat a legalantasabb természeti dolgokat a vízözön előtti emberekben; a zsidóknál az érzéki dolgok, hagyományok, tréfák, valamint a világ- és az önszeretet által, mint ahogy napjainkig lerombolta és folytatja is a rombolást az ész, az ismeretanyag és a filozófia által, és ugyanakkor az Úr, ugyan úgy szeret, és ez az Õ isteni könyörületessége, mirõl itt beszéltünk.

 

AC 260. Abból, amit mondtunk nyilvánvaló, hogy ezen időbeli egyház nyilatkoztatta ki, hogy az Úr e világra jön, hogy megmentse őket.

 

AC 261. 16. vers. Az asszonynak monda: Felette igen megsokasítom viselősséged fájdalmait, fájdalommal szűlsz magzatokat; és epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik te rajtad. Itt az “asszony” az egyházat, mint szeretett tulajdont jelenti; “megsokasítom fájdalmait” a harcot és az aggodalmat, hogy ez előfordulhat; a “fogantatás” minden gondolatot; “fájdalommal szülsz magzatokat” az igazságokat, amiket ő így megteremt; a “férj” itt is, mint előbb, az észt, melynek engedelmeskedni fog, és amely uralkodni fog.

 

AC 262. Azt, hogy az “asszony” jelenti az egyházat, már előzőleg bemutattuk, de itt és most a Hozzátartozó által megrontott egyházzal foglalkozunk, melyet előzőleg az “asszony” jelentett, mert a romlottá vált Legősibb Egyház utódja.

 

AC 263. Ezért amikor az érzéki rész megrontja, vagy megátkozza magát az eredmény az, hogy a gonosz lelkek erőteljesen harcolni kezdenek, a kísérő angyalok pedig munkálkodni, ezért ezt a harcot szavakkal így írják le: “igen megsokasítom viselősséged fájdalmait, fájdalommal szűlsz magzatokat”, vagyis mint az igazság gondolatait és termékeit.

 

AC 264. A “fogantatás és magzatok szülése”-t az Igében lelki értelemben veszik – “fogantatás” a gondolat és a szív eszköze, és a “magzatok” az igazság, mely Hóseásnál nyilvánvaló:

 

“Efraim! Elszáll dicsőségök, mint a madár! Nem lesz szülés, sem terhesség, sem fogamzás! Mert még ha felnevelnék is fiaikat, mégis gyermektelenekké teszem Őket; sőt még nékik is jaj, ha elfordulok tőlök.” (Hóseás 9:11, 12)

 

Ahol Efraim jelenti az értelmet, vagy igazság megértését; a “fiak” magát az igazságot. Ugyanígy beszélnek máshol is Efraimról, vagy valakiről, aki értelmes, és aki ostobává vált:

 

“A szülőasszony kínjai lepik meg őt; oktalan fiú ő, mert a kellő időben nem jő ki anyjának méhéből” (Hóseás 13:13)

 

És Ésaiásnál:

 

“Pirulj Sidon, mert szól a tenger és a tenger erőssége, mondván: Nem vajudtam, nem is szültem, és nem tápláltam ifjakat, és nem neveltem szűzeket.  Mihelyt e hír Égyiptomba eljut, Tírus e híre miatt szenvednek ott is.” (Ésaiás 23:4, 5)

 

Ahol “Sidon” jelenti azokat, akik a hit ismeretének birtokában voltak, de elpusztította őket az ismeretanyag (scientifica), így sivárrá váltak.

 

[2] Újra ugyanannál a prófétánál, az újjászületéssel foglalkozva, ugyanúgy a “fiak” a hit igazságait jelentik –

 

“Mielőtt vajudott volna, szült, mielőtt fájdalom jött rá, fiút hozott világra. Ki hallott olyat, mint ez, ki látott hasonló dolgokat? Hát egy ország egy nap jön-é világra? Hát én csak megindítsam és ne vigyem véghez a szűlést? szól az Úr, vagy én, a ki szűletek, bezárjam-é a méhet? így szól Istened” (Ésaiás 66:7-9)

 

Jóság és igazság, a mennyei házasságból eredt és született, ezért hívja “fiaknak”az Úr Máténál:

 

“A ki a jó magot veti, az az embernek Fia; A szántóföld pedig a világ; a jó mag az Isten országának fiai” (Máté 13: 37, 38)

 

A védelmező hit jóságát és igazságát az Ú úgy hívja “Ábrahám fiai” (János 8:39); a “mag” (255) jelenti a hitet, ahol a “fiak”, kik a “magból”lettek, a hit jósága és igazsága. Az Úr is, lévén maga a “mag”, az “ember fiának” hívja magát, vagyis az egyház hitének.

 

AC 265. Az “ember” jelenti az észt, kitűnik ebből a fejezetből (6. vers), melyben az asszony odaadatott az embernek, aki evett, ami a hozzájárulását jelenti; és ugyanez nyilvánvaló abból is, amikor az emberről azt mondták (158), hogy ő azt a valakit jelenti, aki bölcs és értelmes. Bár itt az “ember” az észt jelenti, mert miután evett a tudás fájáról, elpusztította a bölcsességet és az értelmet, minek következtében semmi más nem maradt, mint az utánzó értelem, ez pedig csak hasonlóság.

 

AC 266. Mivel minden törvény és szabály a mennyei és lelki dolgokból jön, mint a valódi kezdetből, ebből következik, hogy a házasság törvénye is, ami megköveteli, hogy a feleség, aki a saját magából eredő vágy szerint cselekszik, inkább, mint értelemből, mint a férfi, így az ő okosságának tárgya lehet.

 

AC 267. 17. vers Az embernek pedig monda: Mivelhogy hallgattál a te feleséged szavára, és ettél arról a fáról, a melyről azt parancsoltam, hogy ne egyél arról: Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban.

A “férj hallgatott a felesége szavára” jelenti az ember beleegyezését vagy eszét, mely által ő is megrontotta, vagy megátkozta magát, következésképp a teljes külső embert, ezért “átkozott legyen a föld temiattad”. A “fáradságos munkával élj belőle” jelenti, hogy életének további élete boldogtalan lesz ennek az egyháznak a végéig, vagyis “életének minden napjaiban”.

 

AC 268. Az, hogy a “föld” jelenti a külső embert, nyilvánvaló abból, amit előzőleg mondtunk a “föld”, a “talaj” és a “mező” vonatkozásában. Amikor az ember újjászületik, többé nem “talajnak” hívják, hanem “földnek”, mert a mennyei magot elültették benne; a “földhöz” hasonlítják és az Ige különböző részeiben is “földnek” nevezik. A jóság és igazság magvait elültetik a külső emberben, vagyis lelkében és emlékezetében, és nem a belső emberben, mert semmi sincs az ember Hozzátartozójából a belső emberben, csak a külsőben. A belső emberben jóság és igazság van, és ha ezek már nincsenek jelen, akkor az ember külső vagy testi; mindazonáltal az Úr felhalmozta ezeket a belső emberben annak tudta nélkül, és nem jönnek elő kivéve, mikor a külső ember halálán van, és általában kísértés, szerencsétlenség, betegség, és a halálos órák idején. Az ész szintén a külső emberhez tartozik (118) és így magában egyfajta közvetítő a belső és külső ember között; a belső ember az értelmen keresztül irányítja a testi külsőt. De amikor az ész hozzájárul, elkülöníti a külső embert a belsőtől, így a belső ember létezése ismeretlen, ahogy az értelem és a bölcsesség is, melyek a belső emberéi.

AC 269. Az, hogy Jehova Isten (vagyis az Úr) nem “átkozta meg a földet”, vagyis a külső embert, de hogy a külső ember elfordult vagy elkülönítette magát a belső embertől, ezáltal megátkozta magát, mindez az előzőekből nyilvánvaló. (245)

 

AC 270. Az, hogy “fáradságos munkával élj belőle” jelenti az élet boldogtalan állapotát, nyilvánvaló abból, ami azt megelőzi és követi, nem említvén azt, hogy az “enni” belső értelemben azt jelenti, hogy élni. Ugyanez nyilvánvaló abból a tényből is, hogy ilyen élet következik, mikor a gonosz lelkek harcolni kezdenek, a kísérő angyalok pedig dolgozni. Az élet állapota még boldogtalanabb lesz, amikor a gonosz lelkek kezdik megszerezni az uralmat, hogy aztán kormányozzák a külső embert, míg az angyalok csak a belső embert, akiből olyan kevés maradt, hogy alig tehetnek valamit azért, hogy megvédjék az embert; így szenvedés és aggódás lesz belőle. A halottak ritkán figyelnek a szenvedésre és aggodalomra, mivel ők már nem emberek, de sokkal őszintébben gondolnak magukra, mint mások; nem tudnak többet, mint azt, hogy ami élettelen, az lelki és mennyei, és hogy mi az örök élet, és ők lenéznek a földi dolgokra, vagy ki a világiakra; ők csak a saját Hozzátartozójukat kedvelik, eszük teljes egyetértésével megbocsátják hajlandóságukat és gondolkodásukat. Halottak lévén, nem állnak ki lelki harcot vívni, vagy a kísértéssel szembeszállni, és ők ezeknek kitéve összeroskadhattak volna ezek súlya alatt, ezáltal még inkább megátkozhatnák magukat, és még mélyebbre, a pokoli kárhozatba taszítanák magukat: mivel ők takarékoskodtak vele mindaddig, míg belekezdtek a másik életükbe, ahol, miután már nem voltak veszélyben, hogy bármi kísértés, vagy szenvedés következtében halnak meg, elviselik a legfájdalmasabb szenvedéseket, melyeket az “átkozott föld” és “fáradságos munkával élj” jelképez.

 

AC 271. “Életed minden napjai” jelenti az egyház végnapjait, mely abból a tényből bizonyos, hogy ez a téma amivel itt foglalkoztunk, nem egy egyéni ember, hanem az egyház, és annak állapota. Az özönvíz volt ennek az egyháznak a végnapja.

 

AC 272. 18. vers. Töviset és bogáncskórót teremjen tenéked; s egyed a mezőnek fűvét.

A “tövis és bogáncskóró” jelenti az átkot és a pusztulást; “egyed a mezőnek füvét” azt jelenti, hogy úgy fog élni, mint a vadállat. Az ember úgy él, mint a vadállat, ha annyira elkülönül a belső ember a külsőtől, hogy csak a legáltalánosabb módon irányíthatja; az ember azáltal ember, amit a belső emberen keresztül kap az Úrtól, és egy vadállat, ha a külső embertől származtatják, ami, elkülönülve a belső embertől, magában nem más, mint egy vadállat, hasonló természettel, kívánságokkal, étvággyal, fantáziával és elképzelésekkel, valamint hasonló a megjelenési formája is. Mindazonáltal ő képes gondolkodni és ő úgy látja magát, mint aki a lelki szubsztanciából származik, miáltal az Úrtól kapja az életet, ami rendellenes az ilyen emberben, és a gonosz életévé válik, amely a halál. Ezért hívják halott embernek.

 

AC 273. Az, hogy a “tövis és bogáncskóró” jelenti az átkot és pusztulást abból is bizonyos, hogy a betakarítás és a gyümölcsfa ennek az ellenkezőjét, vagyis az áldást és megsokszorozódást jelenti. Az, hogy a “tövis”, a “bogáncskóró”, a “csipkebokor”, a “tüskebokor” és a “csalán” igen fontosak, az Igéből is kiderül, Hóseásnál:

 

“Mert ímé elbujdosnak a pusztulás miatt; Égyiptom gyűjti be, Móf temeti el Őket. Ezüst kincsöket a csalán örökli; tövis lesz sátoraikban.” (Hóseás 9:6)

 

Itt “Egyiptom” és “Móf” jelenti az olyan keresést, hogy az isteni dolgokat saját maguktól és saját ismeretanyagukból értsék meg. Ugyanannál a prófétánál:

 

“És Aven magaslatai, az Izráel vétke, lerontatnak. Tövis és bogácskóró növi be oltáraikat” (Hóseás 10:8)

 

Ahol “Aven magaslatai” jelenti az önszeretetet; a “tövis és bogácskóró növi be oltáraikat” a megszentségtelenítést. Ésaiásnál:

 

“Gyászolják az emlőket, a szép mezőket, a termő szőlőtőket. Népemnek földét tüske, tövis verte fel” ( Ésaiás 32: 12, 13)

 

És Ezékielnél.:

 

“És ne legyen többé Izráel házának szúró tövise és fájdalomszerző tüskéje mindazok között, kik körülöttök vannak” (Ezékiel 28:24)

 

AC 274. Az, hogy “egyed a mezőnek füvét” (vagyis a vadonban megtalálható ételeket) jelenti a vadállati létet, bizonyos abból, amit Nabukodonozorról mondanak Dánielnél:

 

“És kivetnek téged az emberek közül, és a mezei barmokkal lesz a te lakozásod, és füvet adnak enned, mint az ökröknek, és hét idő múlik el feletted” (Dániel 4:22)

 

És Ésaiásnál:

 

“Hát nem hallottad-é, hogy régtől fogva én tevém ezt, az Őskor napjaiban elvégzém ezt, és most előhozám, hogy puszta kőrakássá tégy erős városokat?! És lakóik elájultak és megrendültek és megszégyenültek, és lőnek mint a mező füve és gyönge zöldség, és mint a virág a háztetőn, mint szárba nem indult vetés!” (Ésaiás 37: 26, 27)

 

Itt magyarázzák meg, mi a jelentése a “mező füvének”, a “gyönge zöldségnek”, a “virágnak a háztetőn” és a “szárba nem szökkent vetésnek”, a téma amivel foglalkoztunk az özönvíz előtt volt, amit a “régen” és “régi napok” jelölnek.

 

AC 275. 19. vers. Orczád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszel. “Orczád verítékével egyed a te kenyeredet” jelenti annak elutasítását, ami mennyei; “visszatérsz a földbe, mert abból vétettél” visszaesés a külső emberbe, az újjászületés előtti állapotba; és “por vagy te s ismét porrá leszel” jelenti, hogy ő átkozott és pokoli.

 

AC 276. Az, hogy az “orczád verítékével egyed a te kenyeredet” jelentése mindannak elutasítása, ami mennyei, nyilvánvaló a “kenyér” jelentőségéből. A “kenyér” jelenti mindazt, ami lelki és mennyei, ez az angyalok eledele, és ha megfosztanák őket ettől, az angyalok megszűnnének élni, ez olyan bizonyos, mintha az embert fosztanák meg a kenyértől vagy az élelemtől. Ami mennyei és lelki az ugyanaz a mennyekben, mint a földön a kenyér, sőt még többet képviselnek, ahogy az Ige sok fejezetében láthatjuk. Hogy az “Úr maga a “kenyér”, mert Tőle származik minden, ami mennyei és lelki. Ő maga tanította Jánosnak:

 

“Ez az a kenyér, a mely a mennyből szállott alá; a ki ezt a kenyeret eszi, él örökké” ( János 6:58)

 

Ahol a kenyér és a bor az Utolsó Vacsora jelképei. A manna is jelképezi a mennyeit. A mennyei és lelki dolgok alkotják az angyalok eledelét és ezt megerősítik az Úr szavai:

 

“Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden ígével, a mely Istennek szájából származik.” (Máté 4:4)

 

vagyis az Úr életéből, amiből minden mennyei és lelki dolog ered.

 

[2] A legősibb Egyház legutolsó utódja, mely közvetlenül az özönvíz előtt létezett, és itt foglalkozunk vele, annyira elveszett és belemerült az érzéki és testi dolgokba, hogy ők már nem voltak hajlandóak meghallani a hit igazságát, azt, hogy ki az Úr, vagy azt, hogy eljön e világra és megmenti őket; és amikor ilyen dolgokat említettek előttük, elfordították fejüket. Ezt az idegenkedést írják le úgy, hogy “orczád verítékével egyed a te kenyeredet”. Így a zsidók – ilyen fajta tulajdonságaik eredményeképpen, hogy nem ismerték el a mennyei dolgokat és csak a világi Messiás után vágyakoztak – sem tudták leküzdeni idegenkedésüket a mannával szemben, mivel ez az Úr megjelenítése volt, “hitvány eledelnek” hívták ezért tüzes kígyókat küldtek közéjük. (Mózes IV. 21:5,6). Sőt, mi több, a mennyei dolgok a szenvedés és aggodalom állapotában tudatosultak bennük, és amikor könnyeztek, a “szenvedés kenyerének”, az “aggodalom kenyerének” és “könnyek kenyerének” hívták. Az előttünk lévő fejezetben azt, amit idegenkedéssel fogadtak, az “arc verítékének a kenyere”-nek nevezik.

 

AC 277. Ez a belső értelem. Aki a betű szerinti értelmezéshez ragaszkodik, nem ért meg többet, mint azt, hogy embernek saját munkájával, vagy arca verejtékével kell a kenyeret megszereznie a földből. Mindazonáltal az “ember” itt nem egy bizonyos személyt jelent, hanem a Legősibb Egyházat; a “föld” sem a földet, a “kenyér” sem a kenyeret, a “kert” sem a kertet jelenti, hanem a mennyei és lelki dolgokat, ahogy már eléggé megmutattuk.

 

AC 278. A “visszatérsz a földbe, mert abból vétettél” jelentése, hogy az egyház visszatér a az újjászületés előtti külső emberhez, abból a tényből bizonyos, hogy a “föld” jelenti a külső embert, ahogy ezt előzőleg kijelentettük. És hogy a “por” jelenti mindazt, ami átkozott és ördögi, szintén nyilvánvaló abból, amit a kígyóról mondtak, minek következtében a megátkozottságra azt mondják, hogy “port egyél”. A “por” jelentésével kapcsolatban ahhoz, amit már megmutattunk, hozzátehetjük a Dávidtól származó passzusokat:

 

“Ő előtte hajtanak térdet, a kik a porba hullanak, és a ki életben nem tarthatja lelkét.” (Zsoltárok könyve 22:30)

 

Más helyen:

 

“Elfordítod orczádat, megháborodnak; elveszed a lelköket, kimulnak és porrá lesznek újra.” (Zsoltárok könyve 104:29)

Ami azt jelenti, hogy ha az ember elfordítja arcát az Úrtól, véget ér, vagy meghal, és ezért “porrá lesznek”, vagyis átkozottá és ördögivé válnak.

 

AC 279. Mindezen versek, sorban véve, magukban foglalják azt, hogy az érzéki rész elfordult a mennyeitől (14. vers); hogy az Úr eljön erre a világra, hogy újraegyesítse őket (15. vers); hogy harc alakult ki a külső ember elfordulása következtében (16. vers); mindez szenvedést (17. vers); kárhoztatást (18. vers); és hosszadalmas poklot eredményezett (19. vers) Ezek a dolgok követték egymást az egyházban a negyedik utódtól az özönvízig.

 

GENEZIS 3: 20-24.

 

20. Nevezte vala pedig Ádám az ő feleségét Évának, mivelhogy ő lett anyja minden élőnek.

21. És csinála az Úr Isten Ádámnak és az ő feleségének bőr ruhákat, és felöltözteté őket.

22. És monda az Úr Isten: Ímé az ember olyanná lett, mint mi közűlünk egy, jót és gonoszt tudván. Most tehát, hogy ki ne nyújtsa kezét, hogy szakaszszon az élet fájáról is, hogy egyék, s örökké éljen:

23. Kiküldé őt az Úr Isten az Éden kertjéből, hogy mívelje a földet, a melyből vétetett vala.

24. És kiűzé az embert, és oda helyezteté az Éden kertjének keleti oldala felől a Kerúbokat és a villogó pallos lángját, hogy őrizzék az élet fájának útját.

 

TARTALOM

 

AC 280. A Legősibb Egyházat, és mindazokat, akik elbuktak, itt összefoglalóan kezeljük; így az utódait is az özönvízig, amikor ők kimúltak.

 

AC 281. A mennyei Legősibb Egyházról, és az Úrban való hitből származó életről, amit “Évának” és az “anyja minden élőnek” hívtak. (20. vers)

 

AC 282. Az első utódjáról, melyben megvolt a mennyei lelki jóság; a másodikról és harmadikról, melyekben megvolt a természetes jóság, amit a “bőr ruhákat és felöltözteté őket” jelent. (21. vers)

 

AC 283. A negyedik utódról, akiben a természetes jóság kezdett szétoszlani, és ami újraalkotva, vagy a hit mennyei dolgaira tanítva elpusztult volna, amit a “ki ne nyújtsa kezét, hogy szakaszszon az élet fájáról is, hogy egyék, s örökké éljen” jelent. (22. vers)

 

AC 284. Az ötödik utódról, melyet megfosztottak minden jótól és igazságtól és olyan állapotba süllyedt, mint amilyenben az újjászületést megelőzően volt, amit a “kiküldé őt az Úr Isten az Éden kertjéből, hogy mívelje a földet, a melyből vétetett vala” jelent. (23. vers)

 

AC 285. A hatodik és hetedik utódról, melyeket megfosztottak a jó és igaz teljes ismeretanyagától (scientia), és saját erkölcstelen szeretetükre és meggyőződésükre hagyták őket; annál kevesebbet nyújtottak nekik, hogy megjósolhatták volna a hit szent dolgait; amit a “kiűzé az embert, és oda helyezteté az Éden kertjének keleti oldala felől a Kerúbokat és a villogó pallos lángját, hogy őrizzék az élet fájának útját.” jelent (24. vers)

 

BELSŐ ÉRTELEM

 

AC 286. Ez és az előbbi versek, egészen azokig, melyeket most tekintünk át, először is a legősibb emberekkel és az újjászületésükkel foglalkozik, azokkal, akik úgy éltek, mint a vadállatok, de végül lelki emberekké váltak; azután azokkal, akik mennyei emberré váltak, és megalapították a Legősibb Egyházat; azután azokkal, akik elbuktak és a leszármazottaikkal, sorrendben az első, második és harmadik utóddal és örököseikkel, egészen az özönvízig. A következő versekben, melyek lezárják a fejezeteket, összefoglaljuk mi történt az első időszaktól, mikor a Legősibb Egyház embereit megalkották, egészen az özönvízig, ez a következtetés arról, ami előzőleg történt.

 

AC 287. 20. vers. Nevezte vala pedig Ádám az ő feleségét Évának, mivelhogy ő lett anyja minden élőnek. “Ádám (homo)” itt a Legősibb Egyház emberét, vagy a mennyei embert jelenti, a “feleség” és az “anyja minden élőnek” pedig az egyházat. Őt “Anyának” nevezték, lévén az első egyház; és “élőnek” az Úrban való hit birtoklása következtében, aki maga az élet.

 

AC 288. Azt, hogy a Legősibb Egyházat, vagy a mennyei embert jelenti az “ember”, előzőleg már megmutattuk; ugyanakkor megmutattuk azt is, hogy az Úr egyedül az Ember és a belőle származó minden mennyei ember is ember, mert Hozzá hasonló. Így az egyház minden tagját, kivétel és megkülönböztetés nélkül, “embernek” hívták, és végül ezt a nevet használták bárkire, aki testében emberként jelent meg, hogy megkülönböztessék őket az állatoktól.

 

AC 289. Azt is megmutattuk az előzőekben, hogy az egyházat a “feleség” jelentette és általános értelemben az Úr királyságát a mennyekben és a földön; és ebből következik, hogy ugyanezt jelenti az “anya”. Az Igében az egyházat nagyon gyakran hívják “anyának”, mint Ésaiásnál:

 

“Hol van anyátok elválólevele?” (Ésaiás 50:1)

 

Jeremiásnál:

 

“Megszégyenül a ti anyátok, a ti szűlőtök igen csúffá lesz” (Jeremiás 50:12)

 

Ezékielnél:

 

“Anyád leánya vagy te, a ki megútálta férjét s fiait; anyátok Hitteus asszony és atyátok Emoreus” (Ezékiel 16:45)

 

Ahol a “férj (vir)” jelenti az Urat és mindazt, ami mennyei; a “fiak” a hit igazságait; “Hitteus”, ami hamis; és az “Emoreus”, ami gonosz. Ugyanott:

 

“Anyád a te nyugalmadban olyan vala, mint a víz mellé ültetett szőlőtő, gyümölcscsel és vesszővel bővelkedik vala a sok víztől.” (Ezékiel 19:10)

Itt az “anya” az Ősi Egyházat jelenti. Az “anya” kifejezés még inkább a Legősibb Egyházra alkalmazható, mert az első egyház volt, és az egyetlen, ami mennyei, és ezért az Úr jobban szerette, mint bármi mást.

 

AC 290. Az elnevezés, hogy “anyja minden élőnek”, mivel az Úrban – aki maga az Élet – való hit birtokában volt, nyilvánvaló abból is, amit már megmutattunk. Nem lehet több, mint egy élet, melyből minden élet ered, és nem lehet más élet, mint az Úrban való hitből eredő, aki az Élet; olyan hit sem lehet, melyben élet van, kivéve a Belőle eredőt, vagyis, csak ha Ő benne van. Ily módon, az Igében, egyedül az Urat hívják “Élőnek”, és “Élő Istennek” nevezik (Jeremiás 5:2; 12:16; 16:14, 15; 23:7; Ezékiel 5:11); “örökkön örökké él” (Dániel 4:34; Jelenések könyve 4:10; 5:14; 10:6); “folyóvíz” (Zsoltárok könyve 36:9); “Élő vizeknek kútfeje” (Jeremiás 17:13). A mennyet (mely általa vagy belőle él) “élők földének” nevezik (Ésaiás 38:11; Ezékiel 26:20; 32:23-27, 32; Zsoltárok könyve 27:13; 52:5; 142:5). Azokat is “Élőnek” hívják, akik az Úrban hisznek; mint Dávidnál:

“A ki megeleveníti lelkünket” (Zsoltárok könyve 66:9)

 

Azokról, akik a hit birtokában vannak, azt mondják, hogy az “élők könyvében” (Zsolt. 69:29), és az “életnek könyvében” (Jelenések 13:8; 17:8; 20:15) vannak. Azokat, akik az Úrban való hitet megkapták “megelevenített”-nek hívják (Hóseás 6:2, Zsoltárok 85:6). Másrészről ebből az következik, akik nem hisznek “holt”-nak hívják, mint Ésaiásnál:

 

“A meghaltak nem élnek, az árnyak nem kelnek föl: ezért látogatád meg és vesztéd el őket” (Ésaiás 26:14)

 

ami az önszeretettől felfuvalkodottakat jelenti; a “felkel” jelenti, hogy életre kel. “Megöletteknek” is nevezik őket (Ezékiel 32:23-26, 28-31). “Halottnak” is hívja őket az Úr ( Máté 4:16; János 5:25; 8:21, 24, 51, 52). A poklot szintén “halálnak” hívják. (Ésaiás 25:8; 28:15)

 

AC 291. Ebben a versben írják le először, mikor az egyház ifjúsága virágában volt, a mennyei házasságot jelképezve, miáltal őt egy házassággal írják le, és “Évának” hívják, amely az “élet” szó jelentése.

 

AC 292. 21. vers És csinála az Úr Isten Ádámnak és az ő feleségének bőr ruhákat, és felöltözteté őket. Ezek a szavak azt jelentik, hogy az Úr útbaigazította őket a lelki és természetes jóban; útbaigazítást hangsúlyozza a “csinála” és a “ruhákat”, a lelki és természetes jót pedig a “bőr ruhák”.

 

AC 293. Sohasem tűnik ki a betűből mi a jelentésük, és mégis nyilvánvalóan néhány mélyebb jelentés van bennük, mindenki biztos benne, hogy az Úr Isten nem csinált bőr ruhát nekik.

 

AC 294. Az sem nyilvánvaló mindenkinek, hogy a “bőr ruha” jelenti a lelki és természetes jót, kivéve a belső tartalom felfedése és az Ige vonatkozó fejezeteinek összehasonlítása által, ahol hasonló kifejezések fordulnak elő. A “bőr” általános meghatározását használják itt, de hogy gidáé, bárányé, vagy kosé-e, abból érthető meg, hogy az Igében mely állatok jelentik a jót, könyörületességet, mint ahogy a könyörületességet a bárány jelképezi az áldozatbemutatáson. Azokat hívják “bárány”-nak akik a könyörületesség jóságával vannak felruházva, vagyis a lelki és természetes jóval, ezért az Urat a “bárányok Pásztorának” hívják, azokat pedig, akik könyörületességgel vannak felruházva az Ő “nyájának”, ahogy ezt mindenki tudja.

 

AC 295. Az ok, amiért azt mondják “bőr ruhába öltözteté” őket az, hogy a legősibb emberek “mezítelenek” voltak ártatlanságuk okán; de ennek elvesztése után tudatosult bennük, hogy gonoszságban élnek, melyet szintén “mezítelenségnek” hívtak. Mindezen dolog úgy tűnhet, hogy történelmileg összefügg (annak alapján, ahogy a legősibb emberekről beszélnek), és itt azt mondják “kevésbé felöltözve mezítelenek lennének”, vagy gonoszok. Az, hogy a lelki és természetes jóban voltak abból nyilvánvaló, amit megjegyeztünk rájuk vonatkozóan ennek a fejezetnek 1-13 versében, és abból is, hogy az “Úr Isten bőr ruhát csinált nekik és felöltözteté őket”; itt az egyház első és különösen a második és harmadik utódjával foglalkoztunk, akik ilyen jóval voltak felruházva.

 

AC 296. Az, hogy a gida, bárány, kecske, borz és kos bőre jelenti a lelki és természetes jót, az Ige belső értelméből nyilvánvaló, ahol Jákobbal és a frigyládával foglalkozik. Jákobról azt mondja, hogy “Ézsau ruhájába öltözött” és a kezén és nyakán, ahol mezítelen volt, “kecskegödölye bőre” volt, mikor Izsák megszagolta azt mondta “Lám az én fiamnak illatja olyan, mint a mezőnek illatja” (Genezis 27:15, 16, 27). Ezek a bőrök jelentik a lelki és természetes jót, itt látszik az Úr isteni könyörületességének akarata. A frigyládáról azt mondják, hogy a sátort “kosbőrökkel  és borzbőrökkel” takarták (Mózes II. könyve 26:14; 36:19) és mikor elindultak, Áron és fiai a ládát “borzbőrökkel” takarták le, valamint az asztalt és az edényeket, a gyertyatartót és mécseit, az arany oltárt, az oltár és a szolgálat minden eszközét (Mózes IV. könyve 4:6-14). Az Úr isteni könyörületessége itt is látható, mivel ezek a bőrök lelki és természetes jót jelentik, bármi volt a ládában, a tabernákulumban, vagy a sátorban, bármi volt Áronon, amikor a szentség ruháiba öltözött, a mennyei lelkit jelképezve, így a legkevésbé sem hiányzott a reprezentációja.

 

AC 297.A mennyei jó nincs felöltöztetve, mert az belső és ártatlan; de a mennyei lelki jót öltöztették fel először, aztán a természetes jót, mert az külsőbb, és ehhez hasonlították és elnevezték “ruhának”, mint Ezékielnél az Ősi Egyházról beszélve:

 

“És felöltöztetélek hímes ruhába, és felsaruztalak borjúfóka bőrrel, s övezélek fehér gyolcscsal s befedélek selyemmel.” (Ezékiel 16:10)

 

Ésaiásnál:

 

“Öltözzél fel ékességed ruháiba, Jeruzsálem, szent város” (Ésaiás 52:1)

 

A Jelenések könyvében:

 

“Azoké a kik nem fertőztették meg a ruháikat: és fehérben fognak velem járni; mert méltók arra.” (Jelenések könyve 3:4)

 

Ahol ugyanazt mondják a huszonnégy vénről, hogy “fehér ruhába öltöztek” (Jelenések könyve 4:4). Mivel a többi külső dolog, melyek mennyei lelkiek és természetesek, “ruhák”; ezért azok, akik a könyörületesség jóságával felruházottak a mennyekben fénylő ruhában jelennek meg; de itt, mivel még testük van, “bőr ruhában”.

 

AC 298. 22. vers. És monda az Úr Isten: Ímé az ember olyanná lett, mint mi közűlünk egy, jót és gonoszt tudván. Most tehát, hogy ki ne nyújtsa kezét, hogy szakaszszon az élet fájáról is, hogy egyék, s örökké éljen. Az ok, amiért az “Úr Istent” először egyes számban, utána többes számban említik az, hogy az “Úr Isten” az Urat jelenti, és ugyanakkor az angyali mennyországot. Az ember a “jót és gonoszt tudván” azt jelenti, hogy már mennyeivé vált, és ezért bölcs és értelmes; “ki ne nyújtsa kezét, hogy szakasszon az élet fájáról” jelenti, hogy nem szabad útbaigazítani őt a hit titkaiban, miután nem tudta megőrizni a teljes öröklétet, ami az “örökké éljen”.

 

AC 299. Itt két titok van: az első: “Úr Isten” jelenti az Urat és ugyanakkor a mennyet; a második: hogyha útbaigazították volna őket a hit titkaiban, örökre megsemmisültek volna.

 

AC 300. Az első titokra vonatkozóan – hogy az “Úr Isten” jelenti az Urat és ugyanakkor a mennyet is – megfigyelendő az Igében, hogy egy titkos okból, az Urat néha egyszerűen “Úrnak”, néha “Úr Istennek”, néha “Úrnak” és aztán “Istennek” hívják, néha “Izrael Istenének” és néha csak “Istennek”. A Genezis első fejezetében, ahol az mondják, többes számban, “Teremtsünk embert a mi képünkre” Őt csak “Istennek” hívják, és a következő fejezetig nem hívják “Úr Istennek”, ahol a mennyei emberrel foglalkoznak. “Úrnak” hívják, mert Ő van vagy él egyedül, a Lényeg; és “Isten”, mert Ő képes minden dolgot megtenni, a Hatalom által; ez nyilvánvaló az Igéből, ahol ezt a megkülönböztetést tették ( Ésaiás 49:4, 5; 55:7; Zsoltárok Könyve 18:2, 28, 29, 31; 31:14). Ily módon minden angyalt, vagy lelket, akik emberrel beszéltek és feltétezték, hogy erő birtokában volt, “Istennek” hívták, ahogy ez Dávidnál is kiderül:

 

“Isten áll az Istennek gyülekezetében, ítél az istenek között.” (Zsoltárok könyve 82:1)

 

És más helyen:

 

“Mert a felhőkben kicsoda hasonlatos az Úrhoz, s ki olyan, mint az Úr, az istenek fiai között?” (Zsoltárok könyve 89:7)

 

Újra:

 

“Magasztaljátok az istenek Istenét;magasztaljátok az uraknak Urát;” (Zsoltárok könyve 136:2,3)

 

Az erővel bíró embereket szintén “isteneknek” hívták, (mint Zsoltárok könyve 82:6; János 10:34, 35) Mózesről is azt mondják a “Fáraó istene” (Mózes II. könyve 7:1). Ezért az “Isten” szó a zsidóknál többes számban van – “Elohim”. De ahogy az angyaloknak maguktól a legkisebb erejük sincs, csak egyedül az Úrtól, ezt ők valóban elismerik, és ahogy csak egy “Isten” van, ezért az “Úr Isten” az Igében egyedül az “Urat” jelenti. Ahol az angyalok hada intéz el bármit, mint a Genezis első fejezetében, többes számban beszélnek Róla. Itt is, mert a mennyei ember, mint ember, nem hasonlítható az Úrhoz, csak az angyalokhoz, azt mondják, az ember “mint mi közülünk egy, jót és gonoszt tudván”, vagyis, hogy bölcs és értelmes.

 

AC 301. A másik titok, hogy ha beavatták volna őket a hit titkaiba, örökre megsemmisülnek, amit a “ki ne nyújtsa kezét, hogy szakasszon az élet fájáról is, hogy egyék, s örökké éljen” szavak jelentik. Az eset a következő: amikor az emberek felfordították az életrendjüket, és vonakodtak élni és bölccsé válni, kivéve, amikor ez saját magukból, vagy a Hozzátartozójukból eredt, mindenről elgondolkodtak, amit a hittel kapcsolatban hallottak, hogy az vajon igaz-e, vagy nem; és mivel ezt maguktól, vagy a saját eszüktől, vagy ismeretanyagukból csinálták, így tagadáshoz kell hogy vezessen, és végül istenkáromláshoz, megszentségtelenítéshez, legvégül kétség nélkül összekeverik a megszentségtelenített dolgokat a szent dolgokkal. Amikor egy ember ilyenné válik, olyan átkozott a másik életben, hogy remény sem marad arra, hogy üdvözüljön. A megszentségtelenített dolgok annyira összekeveredve maradnak, hogy amikor valamilyen szent gondolat megjelenik, egy megszentségtelenített gondolat is csatlakozik hozzá, melynek eredménye az, hogy a személy csak átkozott társadalomban lehet. Bármi is van jelen bármilyen gondolattal összekapcsolva, ezt igen kiválóan érzékelik a másik életben, a lelkek is a lelkek világában, még inkább az angyali lelkek, így egyetlen gondolatból remekül megismerik az illető személyiségét. A megszentségtelenített és szent gondolatok szétválasztása, mikor így csatlakoznak, csak olyan pokoli kínszenvedés hatására történhet meg, hogy ha az ember ennek tudatában lenne, olyan óvatosan kerülné el a megszentségtelenítést, mint magát a poklot.

 

AC 302. Ez volt az ok, hogy miért nem nyilatkoztatták ki soha a zsidóknak a hit titkait. Nekik egyszerűen még azt sem mondták meg, hogy a halál után élni fognak, és azt sem, hogy az Úr eljön e világra, hogy megmentse őket. Olyan nagy volt a tudatlanság és butaság, amelyben tartották őket, és még ma is tartják, hogy nem ismerték és nem ismerik a belső ember, vagy bármi belső létezését. Ha ismerték volna, vagy ismernék úgy, hogy el is fogadják, olyan a természetük, hogy megszentségtelenítenék azt, és semmi reményük nem lenne arra, hogy üdvözüljenek a másik életben. Ez az, amit az Úr ért Jánosnál:

 

“Megvakította az ő szemeiket, és megkeményítette az ő szívöket; hogy szemeikkel ne lássanak és szívökkel ne értsenek, és meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket” (János 12:40)

 

És az Úr példabeszédekben szólt hozzájuk anélkül, hogy megmagyarázta volna értelmüket (ahogy Ő maga mondja)

 

“látván nem látnak, és hallván nem hallanak, sem nem értenek” (Máté 13:13)

 

Ugyanezért fedték el előlük a hit összes titkát, és elrejtették az egyház elöljárói elől, és ezért ilyen a prófétai stílus. Egy dolog valamit tudni, és másik pedig elfogadni. Aki ismeri, de nem fogadja el, az olyan, mintha nem tudná; de ő az, aki elfogadja, utána káromolja és megszentségteleníti, ezt jelentik az Úr szavai.

 

AC 303. Egy ember mindazon dolgok által tesz szert életre, amikről meggyőződött, vagyis amit elfogad és elhisz. Amiről nincs meggyőződve, vagy nem ismer el, és hisz benne, az nincs hatással a tudatára. Ezért senki sem gyalázhat meg szent dolgokat, hacsak meg nem győzték arról, hogy elismerje őket, és mégis tagadja azokat. Azok, akik nem fogadják el, ismerhetik, de úgy tesznek, mintha nem ismernék, és olyanok, mint azok, akik ismernek nem létező dolgokat. Ilyenek voltak a zsidók is az Úr eljövetele előtt, ezért az Igében azt mondták róluk, hogy “elveszettek” vagy “elpusztultak”, vagyis hogy nincs többé hitük. Ilyen körülmények között nem okoz kárt az embereknek, hogy az Ige belső tartalmát feltárják nekik, hogy látók legyenek, és mégsem látnak; hogy halljanak, és mégsem hallanak; és akiknek szíve megkeményedett; róluk mondja az Úr Ésaiásnál:

 

“Menj, és mondd ezt e népnek: Hallván halljatok és ne értsetek, s látván lássatok és ne ismerjetek; Kövérítsd meg e nép szívét, és füleit dugd be, és szemeit kend be: ne lásson szemeivel, ne halljon füleivel, ne értsen szívével, hogy meg ne térjen, és meg ne gyógyuljon.” (Ésaiás 6:9, 10)

 

Azt, hogy a hit titkai nem tárulnak fel, amíg az emberek ilyen állapotban vannak, vagyis olyan elveszettek, hogy többé nem hisznek (ezért, mint előbb mondtuk, nem képesek meggyalázni azt), az Úr egyszerűen jelenti ki Ésaiás vonatkozó versében:

 

“És én mondék: Meddig lészen ez Uram?! És monda: Míg a városok pusztán állanak lakos nélkül, és a házak emberek nélkül, s a föld is puszta lészen; És az Úr az embert messze elveti” (Ésaiás 6:11, 12)

 

“Embernek” hívja azt, aki bölcs, vagy elismer és hisz. A zsidók elveszettek voltak, mint ahogy már előbb mondtuk, az Úr eljövetelekor; ugyanezért még mindig olyan elveszettek a vágyaik és különösen a kapzsiságuk miatt, hogy bár ezerszer hallottak az Úrról, és egyházuk elöljárói az Ő jelentőségéről részletesen szóltak, mégsem ismerték el és hittek benne. Ez volt az ok, amiért az özönvíz előttiek az Éden kertjéből kiűzettek, és elvesztek, miután többé már nem voltak képesek elismerni semmilyen igazságot.

 

AC 304. Mindebből nyilvánvaló mit jelentenek a szavak “ki ne nyújtsa kezét, hogy szakasszon az élet fájáról is, hogy egyék, s örökké éljen.”. A “szakasszon az élet fájáról és egyék” az tudni, sőt elfogadni a szeretetet és a hitet; az “életek fája” többes számban a szeretetet és hitet jelképezi, az “enni” pedig, mint előbb, jelképezi a tudást. Az “Örökké éljen” nem testben élni örökké, hanem a halál után örökké kárhozatban élni. A “halottat” nem azért hívják annak, mert a meghalt a testi élet után, hanem mert halotti életet fog élni, mivel a “halál” a kárhozat és pokol. Az “élni” kifejezés hasonló jelentéssel bír Ezékielnél:

 

“Némely lelkeket elvadásztok népemtől, másokat elevenen megtartotok a magatok hasznára. És megszentségtelenítetek engem népem előtt, hogy lelkeket öljetek, melyeknek nem kellene meghalniok, és hogy lelkeket elevenen megtartsatok, melyeknek nem kellene élniök” (Ezékiel 13:18, 19)

 

AC 305. 23. vers. Kiküldé őt az Úr Isten az Éden kertjéből, hogy mívelje a földet, a melyből vétetett vala. “Kiküldé az Éden kertjéből” a minden értelemtől és bölcsességtől való megfosztás; “a föld, melyből vétetett” az újjászületés előtti testivé válás. Az, hogy a “kiküldé az Éden kertjéből”, az értelemtől és bölcsességtől való megfosztást jelenti, nyilvánvaló a “kert” és “Éden” jelentéséből, mint fent látható; a “kert” jelképezi az értelmet, vagy igazság megértését; az “Éden” lévén a szeretet kifejezése, a bölcsességet, vagy jóakaratot jelenti. Hogy a “föld, melyből vétetett”,az újjászületés előtti testivé válást jelenti, már előzőleg megmutattuk (19. vers), ahol hasonló szavak fordulnak elő.

 

AC 306. 24. vers. És kiűzé az embert, és oda helyezteté az Éden kertjének keleti oldala felől a Kerúbokat és a villogó pallos lángját, hogy őrizzék az élet fájának útját. Az “ember kiűzése” az, hogy teljesen megfosztották az embert a jóakarattól és az igazság megértésétől, annyira, hogy még el is különítik tőle, így többé nem ember. A “keleti oldal felől kerubokat helyez” gondoskodás arról, hogy a hit titkos dolgaiba nehogy belebocsátkozzon az ember; az “Éden kert keleti oldala” a mennyei, melyből az értelem származik; a “kerub” jelenti az Úr elővigyázatosságát, hogy megakadályozza az ember beleavatkozását a hit dolgaiba. A “villogó pallos lángja” jelenti az önszeretetet (amor proprius) a maga esztelen kívánságaival és ebből következő meggyőződéssel, mely szerint az ember valójában be szeretne lépni, de már teljesen elvitték őt a testi és földi dolgok felé, ezért “őrizzék az élet fájának útját”, vagyis a szent dolgokat óvják a megszentségtelenítéstől.

 

AC 307. Itt a hatodik és hetedik utóddal foglalkozunk, melyet az özönvíz megsemmisített, és “az Éden kertjéből kiűzték” őket, vagyis az igazság megértéséből, és olyanná váltak, mintha nem is emberek lennének, és esztelen vágyaikra és meggyőződésükre hagyatkoztak.

 

AC 308. Mivel a “kelet” és az “Éden kertje” jelentéséről már fentebb beszéltünk, ezért szükségtelen többet foglalkozni velük; de, hogy a “kerub” az Úr óvatosságát jelenti, nehogy az ember balgán beavatkozzon a hit titkaiba saját magától, és az értelemből és ismeretanyagból (senuali etscietifico), és így megszentségtelenítse azokat, és megsemmisítse magát, az Igének mindazon fejezeteiből nyilvánvaló, ahol a “kerubról” említést tesznek. Mivel a zsidók úgy viselkedtek, mintha világosan tudnának az Úr eljöveteléről, az egyház elöljáróiról, vagy fajtáiról, mint az Ő kifejeződéséről, a halál utáni életről , a belső emberről és az Ige belső tartalmáról, ők megszentségtelenítették volna, és örökre megsemmisültek volna; ezért “kerub” jelképezi ezt a frigyláda arany tetején, a templom függönyein, a kárpiton és a szentélyben is; ez jelentette, hogy az Úr őrzi őket (Mózes II. könyve 25:18-21; 26:1, 31; Királyok könyve 6:23-29, 32). A frigyláda, melyben a szentség volt, jelentette ugyanazt, amit az élet fája ebben a fejezetben, nevezetesen az Urat és a mennyei dolgokat, mely egyedül Őhozzá tartoztak. Az Urat gyakran úgy is hívták “Úr Isten a kerubok között ülve” és Mózessel és Áronnal a “kerubok közül” beszélt (Mózes II. könyve 25:22; Mózes IV. könyve 7:89). Egyszerűen így írják le Ezékielnél:

 

“És Izráel Istenének dicsősége elvonula a Kérubról, a mely fölött vala, a ház küszöbéhez, és kiálta a gyolcsba öltözött férfiúnak és monda az Úr néki: Menj át a város közepén, Jeruzsálem közepén, és jegyezz egy jegyet a férfiak homlokára, a kik sóhajtanak és nyögnek mindazokért az útálatosságokért, a melyeket cselekedtek annak közepében. És amazoknak mondá az én hallásomra: Menjetek át a városon ő utána, és vágjátok; ne kedvezzen a ti szemetek, és ne szánakozzatok: Vénet, ifjat, szűzet, gyermeket és asszonyokat öljetek meg mind egy lábig. Fertőztessétek meg a házat, és töltsétek meg a pitvarokat megölettekkel.” (Ezékiel 9:3-7)

 

És újra:

 

“És szóla a gyolcsba öltözött férfiúnak, és mondá: Menj be a forgókerekek közé a Kérubok alá, és töltsd meg tenyereidet égő üszöggel onnét a Kérubok közül, és szórd a városra. És kinyújtá egy Kérub a kezét a Kérubok közül a tűzhöz, mely vala a Kérubok között, és vőn és tevé a gyolcsba öltözöttnek markába, ki elvevé és kiméne.” (Ezékiel 10:2)

 

Ebből a fejezetből nyilvánvaló, hogy az Úr óvatossága a hit titkaiba való belépéstől akadályozza meg az embert, amit a “kerubok” jelképeznek; ezért meghagyja őket esztelen vágyaikban, amit az “égő üszög szórása a városra” és “mind egy lábig” jelent.

 

AC 309. A “villogó pallos lángja” jelenti az önszeretetet (amor proprius) a maga esztelen vágyaival és a meggyőződéssel, mely szerint valójában szeretnének belépni (a hit titkaiba), de ők a testi és földi dolgok felé tértek el, ezt igazolja az Ige sok fejezete, mely oldalakat is kitölthetne; de mi csak Ezékieltől idézünk:

 

“Prófétálj és mondjad: Ezt mondta az Úr: Mondjad: fegyver, fegyver! megélesített és meg is fényesített!. Hogy öldököljön, megélesíttetett, hogy legyen villámlása, megfényesíttetett; kettős lesz a kard, most harmadszor; öldöklő kard az, a nagy öldöklő kard körüljárja őket. Hogy elolvadjon a szív és sokan elhulljanak: minden kapujokban rájok vetem a kard villámlását, hisz villámlásra készült, öldöklésre kifényesíttetett!” (Ezékiel 21:9, 10, 14, 15)

 

A “kard” itt az ember pusztulását jelenti, mert ő nem lát semmit, ami jó és igaz, csak hamisságot és kedvezőtlen dolgokat, a “megsokszorozza támadását”. Náhumnál azt mondják azokról, akik be kívánnak lépni a hit titkaiba “Törtető lovag, kardok villogása, dárda villanása, holtak sokasága” (Náhum 3:3)

 

AC 310. Az ebben a fejezetben lévő összes sajátos kifejezés a legmélyebb értelem oly sok titkát tartalmazza (azon emberek szellemének megfelelően, akik az özönvíz alatt elpusztultak, és akiknek a szelleme teljesen különbözött azokétól, akik az özönvizet követően éltek), hogy lehetetlen ismertetni. Röviden megfigyeljük, hogy a szüleik, akik Legősibb Egyházat alapították, mennyei emberek voltak, tehát mennyei magokat ültettek beléjük; minél fogva utódaikat mennyei eredetből plántálták beléjük. A mennyei eredetű magvak olyanok, hogy a szeretet uralja és eggyé teszi az egész tudatot. Az emberi ész két részből áll, az akaratból és megértésből. A szeretet, vagy a jó az akarathoz tartozik, a hit vagy az igazság a megértéshez; és azok a legősibb emberek a szeretetből és jóságból merítették, hogy mi tartozik a hithez vagy az igazsághoz, így elméjük egy volt. Az ilyen nemzetségből eredő utóknál, ahol a mennyei eredetből való magvak szükségszerűen megmaradnak, az igazságtól és jóságtól való bármilyen eltérés részükről a legveszélyesebb, mivel az egész elméjük olyan hitehagyottá válik, hogy visszatérésük a másik életbe szinte teljesen lehetetlenné válik. Másképp van azokkal, akiknek nincsenek mennyei magvaik, csak lelkiek, mint az özönvíz utáni embereknek, valamint a mai embereknek. Nincs szeretet bennük, tehát jóakarat sincs, de még mindig képesek a hit elfogadására, vagy az igazság megértésére, amely által az emberszeretetet bizonyos mértékben magukkal hozták, bár más módon, vagyis az Úrból való tudat birtoklásával, ami az igazság tudásának és leszármaztatott jóságnak a talaján áll. Tehát állapotuk teljesen eltér az özönvíz előttiekétől, mely az Úr isteni irgalmának köszönhető. Ezek azok a titkok, melyek a mostani generáció számára teljesen ismeretlenek, és jelenleg senki sem tudja, hogy milyen a mennyei, vagy akár a lelki ember, és még kevésbé, hogy milyen az ezt eredményező emberi tudat és élet minősége, és a halál utáni állapot.

 

AC 311. A másik életben, azok állapota, akik az özönvízben megsemmisültek, nem lehetnek a lelkek világában, sem a lelkekkel, hanem a pokolban vannak, a többi pokoltól elkülönítve, mintha egy bizonyos hegy alatt lennének. Ez egy közbenső hegyként jelenik meg szörnyű elképzeléseik és meggyőződésük következményeképpen. Elképzeléseik és meggyőződésük olyanok, mintha olyan kábulatba tennének más lelkeket, hogy azok ne tudják, hogy vajon élők-e, vagy holtak-e, hogy megfosszák őket az igazság teljes megértésétől, így semmit sem észlelnek. Ilyen volt a meggyőző erejük a világon való tartózkodásuk alatt; és mert az előre látható volt, hogy a másik életben képtelenek lesznek a többi lélekkel kapcsolatba lépni anélkül, hogy a halál egy fajtáját rájuk ne kényszerítsék, mindnyájan megszűntek létezni és az Úr isteni könyörületességéből másfajta állapotot hozott létre az özönvíz után élőkben.

 

AC 312. Ebben a versben az özönvíz-előttiek állapotát teljesen leírtuk, hogy “kiűzték” őket, vagy elkülönítették őket a mennyei jótól és hogy “kerubot helyeztek az Éden kert keleti oldalára”. Ez a kifejezés “Éden kert keleti oldala” csak rájuk vonatkoztatható, és nem használható azokra, akik később éltek, akikről azt lehetne mondani az “Éden kert keleti oldala”. Ily módon a szavakat: “villogó pallos lángja” a napjaink embereire lehet alkalmazni, ők lehetnének a “villogó pallos lángja”. Nem lehet azt sem mondani, hogy “életek fája”, csak azt: az “élet fája”; nem beszélve más dolgokról ebben a témában, amelyeket nem lehet megmagyarázni, amelyeket csak az angyalok értenek meg, akiket az Úr felvilágosított; minden állapot tartalmaz végleges titkokat, melyek egyikét sem ismeri az ember.

 

AC 313. Abból, amit itt az első emberről mondtunk, nyilvánvaló, hogy mindaz az örökölt gonosz, ami napjainkban létezik, nem tőle származott, ahogy tévesen feltételezték. Ez a Legősibb Egyház volt, akivel “ember” néven foglalkoztunk; és amikor “Ádámnak” hívják, azt jelenti, hogy az ember földből lett, vagy abból a létező nem-emberből, aki az Úrtól származó újjászületés által emberré lett. Ez a név eredete és jelentése. De az eredendő gonoszra vonatkozóan a helyzet a következő. Mindenki, aki valódi bűnt követ el, így magára erőszakol egy jellemet, és a gonosz ebből áttelepül a gyermekeibe, és örökletes lesz. Így öröklődik minden szülőtől, apától, nagyapától, üknagyapától és őseiktől egymás után, és ezért megsokszorozódik és növekedik mindegyik következő utódban, mindenkiben megmaradva, és annak saját bűneivel növelve, és sohasem oszlik szét, hogy ártalmatlan legyen, kivéve azokban, akik az Úr által újjászülettek. Minden figyelmes megfigyelő láthatja az igazság bizonyítékát abban a tényben, hogy a szülők gonosz hajlama látható marad a gyermekeiben is, így egy családban, sőt még egy teljes nemzedékben is, így meg lehet őket különböztetni másoktól.

 

AZ EMBER BELÉPÉSE AZ ÖRÖK ÉLETBE – FOLYTATÁS

 

AC 314. Miután a fény használata megadatott a feltámadt embernek, vagy léleknek, így ő megkereshette őt, a lelki angyalok, akikről előzőleg beszéltünk, mindenben a szolgálatára állnak, amit ebben az állapotban megkíván, és felvilágosítják a másik élet dolgairól, de csak annyira, amennyire képes befogadni azt. Ha hisz, és szeretné, megmutatják neki a menny gyönyörű és csodálatos dolgait.

 

AC 315. De ha a feltámadt személy, vagy lélek nem olyan, hogy hajlandó legyen irányíttatni magát, akkor azt kívánja, hogy megszabaduljon az angyalok seregétől, amit teljesen megértenek, mivel a másik életben minden gondolatot közölnek. Mégis, ők nem hagyják el őt teljesen, de ő megszakítja velük a kapcsolatot. Az angyalok mindenkit szeretnek, és semmi mást nem kívánnának jobban, mint hogy szolgálják, irányítsák és vezéreljék őt a mennybe. Ebben van az ő legnagyobb örömük.

 

AC 316. Mikor a lélek így elszakítja magát, a jó szellemek veszik át, akik ugyanúgy megadnak minden kedves szolgáltatást neki, amíg a társaságukban van. Ha a világi élete olyan volt, hogy nem maradhat a jók társaságában, azt kívánja, hogy bárcsak megszabadulna tőlük, és ez a folyamat állandóan ismétlődik, amíg olyanokkal nem kerül kapcsolatba, akikkel teljesen egyező volt előző, földi életében, akik között úgy találja, mintha a saját élete lenne. Aztán, csodálatos ezt mondani, olyan életet folytat velük, mint amilyent a testi életében élt. De miután visszasüllyedt ebbe az életbe, újrakezdi az életét; néhányan hosszabb, néhányan kevesebb idő múlva a pokol felé mennek; de akik hittek az Úrban, az élet új kezdetétől lépésről lépésre haladnak a menny felé.

 

AC 317. Néhányan lassan, mások gyorsabban haladnak a menny felé. Láttam olyanokat, akiket azonnal a mennybe emeltek haláluk után, de nekem csak példát engedtek említeni.

 

AC 318. Egy bizonyos lélek jött és beszélgetett velem, aki, bizonyos jelekből ítélve, nemrég halt meg. Először nem tudta hol van, azt feltételezte, hogy még a világon van; de amikor a tudatában lett, hogy másik életben van, és már semmit sem birtokol, úgymint ház, vagyon és ehhez hasonlók, és hogy másik királyságban lévén, megfosztatott mindentől, ami a világon az övé volt, nyugtalanság kerítette hatalmába, és nem tudta hová induljon, vagy hova menjen lakni. Aztán tájékoztatták, hogy egyedül az Úr gondoskodik róla és mindenkiről; és magára hagyták, hogy gondolatai a világon megszokott irányba tereljék. Most átgondolta (a másik életben minden gondolat egyszerűen észlelhető) mit kell tennie a létezés minden eszközétől megfosztva; és az aggódásnak ezen állapotában kapcsolatba került néhány mennyei lélekkel, akik a szív hatáskörébe tartoztak, és akik megmutatták neki mindazt, amit kívánhat. Miután ez megtörtént, ismét magára hagyták, és elkezdett gondolkozni emberszeretetből, hogy ezt a nagy kedvességet hogyan tudná viszonozni, melyből bizonyossá vált, hogy míg a testében élt, a hit emberszeretetét gyakorolta, ezért azonnal a mennybe vitték.

 

AC 319. Mást is láttam, akit az angyalok azonnal a mennybe vittek, az Úr elfogadta őt és megmutatta neki a mennyek szentségét, nem említve sok más tapasztalatot másokra vonatkozóan, akiket a mennybe vittek egy bizonyos idő után.

 

GENEZIS 4. fejezet

 

A LÉLEK VAGY SZELLEM ÉLETÉNEK TERMÉSZETE

 

AC 320. A lelkek életének általános témájára, főleg a halál utáni kezdő szellemekre vonatkozóan kijelenthetem, hogy sok tapasztalat mutatja, hogy amikor egy ember a másik életbe lép, nem biztos abban, hogy a másik életben van, hanem azt feltételezi, hogy még a világon, a testében él. Annyira, hogy amikor megmondják neki, hogy szellem, csodálkozik, és szórakozik ezen, mert pontosan úgy érzi magát, mintha ember lenne tudatában, kívánságaiban és gondolataiban, és mivel földi életében nem hitt a lélek létezésében, vagy – mint mások esetében – abban, hogy a lélek olyan lehet, amilyennek most megtudta.

 

AC 321. A másik általános tény az, hogy a szellem sokkal kiválóbb értelmi képességgel, jóval nagyobb gondolkodási- és beszédkészséggel rendelkezik, mint mikor a testben élt, így a két állapotot alig lehet összehasonlítani, bár a lelkek addig nincsenek ennek tudatában, amíg az Úr fel nem világosítja őket.

 

AC 322. Hamis elképzelés az, hogy a szellemek nem rendelkeznek sokkal kiválóbb értelmi képességekkel, mint a testi élet alatt. Ezerszer megismétlődött tapasztalatból tudom az ellenkezőjét. Amennyiben valakik nem hajlandóak hinni ebben a szellem természetére vonatkozó előítéletek eredményeképpen, hadd tanulják meg saját tapasztalatukból, mikor a másik életbe lépnek, ahol kénytelenek lesznek elhinni. Először is a szellemek látnak, világosságban élnek, és a jó szellemek, az angyali szellemek és az angyalok is, világosságban, mely oly nagy, hogy a földi fényes nappal sem hasonlítható hozzá. A világosság, melyben élnek, és ami által látnak, az Úr isteni könyörületességének akarata, amit alább írunk le. A szellemek hallanak is, hallásuk oly kitűnő, hogy a testi hallást össze sem lehet vele hasonlítani. Évekig beszéltek hozzám folyamatosan, de beszédük szintén az Úr isteni könyörületességének akarata, amiről később lesz szó. Szaglásuk is van, mely szintén az Úr isteni könyörületességének akarata, és alább foglalkozunk vele. Nekik van a legtökéletesebb tapintásuk, ahonnan a fájdalom és a kín jön a pokolban; minden érzés –melyek egészen változatosak és különbözőek – kapcsolatban van a tapintással. Vannak kívánságaik és benyomásaik, melyekhez hasonló a testi életükben nem volt, és melyekről az Úr isteni könyörületességéből még többet szólunk a továbbiakban. A szellemek sokkal tisztábban és eltérőbben gondolkodnak, mint a testi életükben. Egyetlen gondolatuk több dolgot tartalmaz, mint földi életükben gondolatok ezrei. Olyan éleslátással, elmésséggel, okossággal és félreérthetetlenül beszélnek egymással, hogyha egy ember megértene belőle valamit, megdöbbenne. Röviden, mindent birtokolnak, amit az emberek is, de sokkal kiválóbb módon, kivéve a húst és csontot, valamint a kísérő tökéletlenséget. Elismerik és felismerik még azt is, hogy míg a testben éltek, a szellem volt az, ami érzékelt, és habár az érzékelő képesség magában a testben jelentkezett, mégsem a testé volt; ezért, mikor a testet félredobták, az érzékelés jóval kitűnőbb és tökéletesebb lett. Az élet az érzékelés gyakorlásában áll, mely nélkül nincs élet, így az érzékelő képesség, úgymint az élet, tények, amiket bárki megfigyelhet.

 

AC 323. Ennek a fejezetnek a végén néhány példával szolgálunk azokról, akik földi tartózkodásuk alatt ezt másképpen gondolták.

 

 

GENEZIS 4:1-26.

 

1. Azután ismeré Ádám az ő feleségét Évát, a ki fogad vala méhében és szűli vala Kaint, és monda: Nyertem férfiat az Úrtól.

2. És ismét szűlé annak atyjafiát, Ábelt. És Ábel juhok pásztora lőn, Kain pedig földmívelő.

3. Lőn pedig idő multával, hogy Kain ajándékot vive az Úrnak a föld gyümölcséből.

4. És Ábel is vive az ő juhainak első fajzásából és azoknak kövérségéből. És tekinte az Úr Ábelre és az ő ajándékára.

5. Kainra pedig és az ő ajándékára nem tekinte, miért is Kain haragra gerjede és fejét lecsüggeszté.

6. És monda az Úr Kainnak: Miért gerjedtél haragra? és miért csüggesztéd le fejedet? 7. Hiszen, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta.

8. És szól s beszél vala Kain Ábellel, az ő atyjafiával. És lőn, mikor a mezőn valának, támada Kain Ábelre az ő atyjafiára, és megölé őt.

9. És monda az Úr Kainnak: Hol van Ábel a te atyádfia? Ő pedig monda: Nem tudom, avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának?

10. Monda pedig az Úr: Mit cselekedtél? A te atyádfiának vére kiált én hozzám a földről.

11. Mostan azért átkozott légy e földön, mely megnyitotta az ő száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét, a te kezedből

12. Mikor a földet míveled, ne adja az többé néked az ő termő erejét, bujdosó és vándorló légy a földön.

13. Akkor monda Kain az Úrnak: Nagyobb az én büntetésem, hogysem elhordozhatnám.

14. Ímé elűzöl engem ma e földnek színéről, és a te színed elől el kell rejtőznöm; bujdosó és vándorló leszek a földön, és akkor akárki talál reám, megöl engemet

15. És monda néki az Úr: Sőt inkább, aki megöléndi Kaint, hétszerte megbüntettetik. És megbélyegzé az Úr Kaint, hogy senki meg ne ölje, a ki rátalál.

16. És elméne Kain az Úr színe elől, és letelepedék Nód földén, Édentől keletre.

17. És ismeré Kain az ő feleségét, az pedig fogada méhében, és szűlé Hánókhot. És építe várost, és nevezé azt az ő fiának nevéről Hánókhnak.

18. És lett Hánókhnak fia, Irád: És Irád nemzé Mekhujáelt: Mekhujáel pedig nemzé Methusáelt, és Methusáel nemzé Lámekhet.

19. Lámekh pedig vett magának két feleséget: az egyiknek neve Háda, a másiknak neve Czilla.

20. És szűlé Háda Jábált. Ez volt atyjok a sátorban-lakóknak, és a barompásztoroknak.

21. Az ő atyjafiának pedig Jubál vala neve: ez volt atyja minden lantosnak és síposnak.

22. Czilla pedig szűlé Tubálkaint, mindenféle réz- és vasszerszámok kovácsolóját: és Tubálkain hugát, Nahamát.

23. Akkor monda Lámekh az ő feleségeinek: Oh Háda és Czilla, hallgassatok szómra, Lámekh feleségei, halljátok beszédem: embert öltem, mert megsebzett; ifjat öltem, mert megütött.

24. Ha hétszeres a bosszú Kainért, hetvenhétszeres az Lámekhért.

25. Ádám pedig ismét ismeré az ő feleségét, és az szűle néki fiat, és nevezé annak nevét Séthnek: mert adott úgymond, énnékem az Isten más magot Ábel helyett, kit megöle Kain.

26. Séthnek is született fia, és nevezé annak nevét Énósnak. Akkor kezdték segítségül hívni az Úrnak nevét.

 

 

TARTALOM

 

AC 324. Az egyháztól elkülönült tanokkal, vagy eretnekségekkel foglakozunk itt, valamint egy “Énosnak” nevezett új egyházzal, mely ezután jött létre.

 

AC 325. A Legősibb Egyház a szereteten keresztül bírta az Úrban való hitet, de aztán valami történt, ami elválasztotta a hitet a szeretettől. A szeretettől elkülönült hit tanait “Kainnak” hívták, az emberszeretetet pedig, amely a felebarát iránti szeretet, “Ábelnek”. (1, 2 vers)

 

AC 326. Minden olyan imádat, mely a szeretettől elvált hit, “Kain ajándéka”, az emberszeretet pedig “Ábel ajándéka”. (3, 4. vers). Az emberszeretetből eredő imádat elfogadható, de a hittől elvált imádat nem. (4, 5. vers)

 

AC 327. Azok állapotát, akik elhagyták a hitet és gonosszá váltak, úgy írják le, mint Káinét: “haragra gerjede és fejét lecsüggeszté”. (5, 6. vers)

 

AC 328. A hit minősége az emberszeretetből ismert; az emberszeretet a hittel kíván lenni, ha a hit nem az elsődleges, és nincs az emberszeretet fölé rendelve. (7. vers)

 

AC 329. Az emberszeretet elenyészik azokban, akik ettől elválasztották hitüket, és azt az emberszeretet elé helyezték; őket úgy írják le, mint Káint, aki “megölé Ábelt” (8, 9. vers)

 

AC 330. A háttérbe került emberszeretetet “vére hangjának” nevezik (10. vers); a romlott tanok: “átkozott légy a földön” (11. vers); az ebből eredő hamisság és gonoszság: “bujdosó és vándorló a földön” (12. vers). Amint ők elfordultak az Úrtól, az örök halál veszélye fenyegette őket (13, 14. vers). De mivel a hiten keresztül az emberszeretetet ezután befogadták, a hitet sértetlenné tették, és ezt jelenti a “megbélyegzé Kaint” (15. vers). Az előző helyzetéből való elmozdítást pedig az “elméne Kain Édentől keletre” (16. vers)

 

AC 331. Ennek az eretnekségnek a kiterjesztését “Hánok”-nak nevezik (17. vers)

 

AC 332 Az ebből kiemelkedő eretnekségeket szintén a nevükön nevezik, melyből a legutolsóban, “Lámekh”-ben, a hitből semmi sem maradt. (18. vers)

 

AC 333. Aztán egy új egyház emelkedett fel, amit “Háda és Czilla” jelent, és fiaik által van leírva: “Jábál”, “Jubál” és “Tubálkain”; az egyház mennyei dolgait “Jábál”, a lelkieket”Jubál” és a természetit pedig “Tubálkain” jelképezi (19-22 vers).

 

AC 334. Ez az egyház akkor emelkedett fel, amikor minden hit és emberszeretet háttérbe és veszélybe került, mely elérte a szentségtörés legmagasabb fokát (23, 24. vers)

 

AC 335. Ennek a témának összefoglalása: miután a hit, melyet “Kain” jelent, háttérbe szorította az emberszeretetet; az Úr egy új hitet adott, amibe az emberszeretetet elültették. Ezt a hitet “Séth”-nek nevezik. (25. vers)

 

AC 336. A hit által elültetett emberszeretetet “Énok”-nak hívják, vagy másként “ember”-nek (homo), amely ennek az egyháznak a neve.(26. vers)

 

 

 

 

 

BELSŐ ÉRTELEM

 

AC 337. Mivel ez a fejezet a Legősibb Egyház elkorcsosulásával, vagy tanainak hamisságával foglalkozik, és így eretnekségükkel és szektáikkal, Kain és utódai neve alatt, meg lehet figyelni, hogy nincs arra lehetőség, hogy megértsük hogyan vált hamissá a tan, vagy milyen volt eretnekségük és egyházuk szektáinak természete, csak abban az esetben, ha az igaz egyház természetét helyesen megértettük. Eleget beszéltünk az előzőekben a Legősibb Egyházról, megmutatva, hogy mennyei ember volt, és hogy nem ismert el más hitet, csak az Úr és felebarátok iránti szeretetből fakadót. Ezen szereteten keresztül bírták az Úrból való hitet, vagyis minden olyan dolog felismerését, mely a hithez tartozott, ezért vonakodtak említeni a hitet, még kevésbé különítenék el a szeretettől, ahogy azt a fentiekben megmutattuk. (200, 203).

 

[2] Ilyen a mennyei ember, és így írják le Dávidnál a képviselőjét, ahol az Úrról, mint királyról és a mennyei emberről, mint a király fiáról beszélnek:

 

“A te ítéletidet add a királynak, és a te igazságodat a király fiának. Teremjenek a hegyek békességet a népnek, és a halmok igazságot. Féljenek téged, a míg a nap áll és a meddig a hold fénylik, nemzedékről nemzedékre. Virágozzék az ő idejében az igaz és a béke teljessége, a míg nem lesz a hold.” (Zsoltárok könyve 72:1, 3, 5, 7)

 

A “nap” jelenti a szeretetet; a “hold” a hitet; a “hegyek” és “halmok” a Legősibb Egyházat; a “nemzedékről nemzedékre” az özönvíz utáni egyházakat; “a míg nem lesz a hold”, mert a hit szeretet lesz. Ezt mondják Ésaiásnál is (30:26)

 

[3] Ilyen volt a Legősibb Egyház, és ilyenek voltak a tanai. De ez napjainkban teljesen különböző, most a hit megelőzi az emberszeretetet, de mégis a hiten keresztül emberszeretetet ád az Úr, és akkor az lesz az elsődleges. Ebből következik az, hogy a legősibb idők tana hamissá vált, amikor elismerték a hit szeretettől való elválását. Azok, akik hamissá tették a tant ily módon, vagy elválasztották a hitet a szeretettől, vagy csak egyedül a hitet ismerték el, “Kain”-nak nevezték; és az ilyen dolgot szörnyűségnek tekintették.

 

AC 338. 1. vers. Azután ismeré Ádám az ő feleségét Évát, a ki fogad vala méhében és szűli vala Kaint, és monda: Nyertem férfiat az Úrtól. “Ádám és az ő felesége Éva” jelenti a Legősibb Egyházat, ahogy ez már tudott; az első utódja, vagy elsőszülötte a hit, melyet “Kain”-nak hívnak; a mondása “nyertem férfiat az Úrtól” jelenti azt, hogy azokat, akiket “Kainnak” neveznek a hitet úgy ismerték fel és ismerték el, mint egy magától létező dolgot.

 

AC 339. Az előző három fejezetben kimerítően megmutattuk, hogy “az ember és felesége” jelenti a Legősibb Egyházat, így kétségbevonhatatlan, és csak elfogadni lehet azt a nyilvánvaló tényt, hogy azon egyház által létrehozott utódlás és születés olyan természetű, ahogy feltüntettük. Szokásos volt a legősibb embereknél, hogy neveket adjanak, és a nevek jelentsék a dolgokat, így állt össze az örökléstan. Az egyház dolgai ily módon kapcsolódnak egymáshoz, az egyik megtermékenyül, és egy másik megszületik, mint a nemzésnél. Általános az Igében, hogy az egyház dolgait “utódlás”, “születés”, “utód”, “gyermek”, “kisgyermek”, “fiak”, “leányok”, “ifjak” és hasonló neveken nevezzék. Az Ige jövendölő részei ilyen kifejezéseket tartalmaznak.

 

AC 340. A “nyertem férfiat az Úrtól” szavak jelentik, hogy azokat nevezik “Kain”-nak, akik a hitet úgy ismerték fel és ismerték el, mint magától való dolgot, abból a tényből nyilvánvaló, amit ennek a fejezetnek elején mondtunk el. Előzőleg, mintha tudatlanok lettek volna abban, hogy mi a hit, mert a hit összes dolgát már felismerték. De mikor elkezdték a pontos hitelveket kidolgozni, vették a dolgokat, amiket érzékeltek és dogmákat alkotva belőlük elnevezik “nyertem férfiat az Úrtól”-nak, mintha valami újat találtak volna ki; így ami volt írva a szívről előzőleg, a tudás dolgává vált. Az ősi időkben minden új dolognak nevet adtak és a továbbiakban a nevek jelezték a dolgokat. Izmáel név jelentését a következőképpen magyarázzák: “meghallá Isten a te nyomorúságodat” (Genezis 16:11), Rúbenét: “Meglátta az Úr az én nyomorúságomat” (Genezis 29:32), Simeonét: “Mivelhogy meghallotta az Úr megvetett voltomat” (Genezis 29:33) és Judáét: “Most már hálákat adok az Úrnak” (Genezis 29:35); és a Mózes által emelt oltárt “nevezé nevét Jehova-Niszszi-nek”(Mózes II. könyve 17:15). Ehhez hasonlóan a hit tanát itt “nyertem férfiat az Úrtól”, vagy “Kain” jelzi.

 

AC 341. 2. vers. És ismét szűlé annak atyjafiát, Ábelt. És Ábel juhok pásztora lőn, Kain pedig földmívelő. Az egyház második leszármazottja az emberszeretet, melyet “Ábel” és “atyjafia” jelenti; a “juhok pásztora” jeleníti meg azt, aki az emberszeretet jóságát gyakorolja; a “földmívelő” pedig azt, aki az emberszeretettől mentes, bár a szeretettől megfosztott hitben élhet, de ez nem hit.

 

AC 342. Az, hogy az egyház második leszármazottja az emberszeretet, nyilvánvaló abból a tényből, hogy az egyház nem mást fogalmaz és teremt meg, mint a hitet és emberszeretet. Ugyanezt jelentik Lea Jákobtól született első gyermekei; Rúben a hit; Simeon” a gyakorolt hit; és “Lévi” az emberszeretet (Genezis 29:32, 33, 34), ahol Lévi törzse kapja a papi hivatást, és ők jelképezik a “juhok pásztorát”. Mivel az emberszeretet az egyház második leszármazottja, ezért “atyjafiának” hívják és “Ábel”-nek nevezik.

 

AC 343. Hogy a “juhok pásztora” az, aki az emberszeretet jóságát gyakorolja, mindenki számára nyilvánvalónak kell lennie, mivel ismerős alak mind az Ó-, mind az Újtestamentumból. Azt, aki vezet és tanít “pásztornak” hívják, és azokat, akiket vezetnek és tanítanak, pedig “nyájnak”. Aki nem vezet az emberszeretet jóságához és tanítja azt, nem igazi pásztor; az, akit nem vezettek jóhoz és nem tanították meg neki, mi a jó, az nem tartozik a nyájhoz. Nem nagyon szükséges elmagyarázni a “pásztor” és a “nyáj” fontosságát az Igében, de a következő verset idézhetjük. Ésaiásnál:

 

“És ad esőt a magra, a mellyel a földet beveted, és a kenyér, a föld termése, bő és tápláló lesz, és széles mezőn legelnek nyájaid ama napon” (Ésaiás 30:23)

 

Ahol a “kenyér, a föld termése” az emberszeretet. Újra:

 

“Mint pásztor, nyáját úgy legelteti, karjára gyűjti a bárányokat és ölében hordozza, a szoptatósokat szelíden vezeti”  (Ésaiás 40:11)

 

Dávidnál:

 

“Oh Izráelnek pásztora, hallgass meg, a ki vezérled Józsefet, mint juhnyájat; a ki Kérubokon ülsz, jelenj meg fényeddel!” (Zsoltárok könyve 80:2)

 

Jeremiásnál:

 

“A szép és elkényeztetett asszonyhoz tettem hasonlóvá Sion leányát. Pásztorok jőnek el hozzá nyájaikkal együtt; felvonják mellette a sátrakat köröskörül; kiki legelteti, a mi keze ügyébe esik.” (Jeremiás 6:2, 3)

 

Ezékielnél:

 

“Így szól az Úr Isten: Megsokasítom őket, mint a nyájat, emberekkel. Mint az áldozatra szentelt juhok, mint a Jeruzsálem juhai az ő ünnepein, így lesznek a rommá lett városok teljesek emberek nyájával.” (Ezékiel 36:37, 38)

 

Ésaiásnál:

 

“Kédár minden juhai hozzád gyűlnek, Nebajóth kosai néked szolgálnak” (Ésaiás 60:7)

 

Azok, akik a nyájat az emberszeretet jóságához vezetik, azok “összegyűjtik a juhokat”; de azok, akik nem vezetik őket az emberszeretet jóságához “szétszórják a nyájat”; mindenki összegyűjtése és egyesítése az emberszeretetből, a szétszórás és szétválasztás az emberszeretet akarásából ered.

 

AC 344. Az, ami hasznára van a hitnek, az ismeretanyag (scientia), a tudás (cognitio), és a hit tana, de az ember hogyan válhat olyanná, mint amit a hit tanít? Az elsődleges dolog, amit tanít, az emberszeretet (Márk 12:28-35; Máté 22:34-39). Ez mindannak a vége, ami remélhető, és ha ez nincs megvalósítva, mi más az összes tudás és tan, mint egy nagy semmi?

 

AC 345. A “földmíves” emberszeretettől mentes, bár lehet neki a szeretettől elválasztott hite, ami nem hit, és mindez nyilvánvaló a következőkből: hogy Úr nem veszi figyelembe az ajándékát, és hogy ő megölte testvérét, vagyis megsemmisítette az emberszeretetet, amit “Ábel” jelent. Azokra mondják, hogy “művelik a földet”, akik a testi és földi dolgokat nézik, ez nyilvánvaló a Genezis 3:19, 23–ban leírtakból, ahol azt olvashatjuk “kiküldé őt az Úr Isten az Éden kertjéből, hogy mívelje a földet”.

 

AC 346. 3. vers. Lőn pedig idő multával, hogy Kain ajándékot vive az Úrnak a föld gyümölcséből. Az “idő multával” jelenti az idő haladását, a “föld gyümölcse” az emberszeretet nélküli hit munkája; az “ajándék az Úrnak” az imádat ami ebből eredt.

 

AC 347. Az teljesen nyilvánvaló mindenki számára, hogy a “nap végei” jelenti az idő haladását. Először, mikor még egyszerű volt, a tan, amit itt “Kain”-nak neveztek, nem olyan elfogadhatatlanként jelenik meg, mint amilyenné később vált, és ez abból a tényből nyilvánvaló, hogy ők a leszármazottaikat “Jehova embernek” hívták. Először a hit nem vált el annyira a szeretettől, mint az “idő multával”, vagy az idők folyamán; mint ahogy szokott lenni az igazi hit minden tanával.

 

AC 348. A “föld gyümölcsei” jelentése az emberszeretet nélküli hit, ez kitűnik a következőkből; az emberszeretettől megfosztott hit munkái hit nélküli munkák, már önmagukban halottak, mert azok egyedül a külső emberé. Erről írnak Jeremiásnál:

“Miért szerencsés az istentelenek útja? Beplántálod őket, meg is gyökereznek; felnevekednek, gyümölcsöt is teremnek; közel vagy te az ő szájokhoz, de távol vagy az ő szívöktől. Meddig gyászoljon a föld, és meddig száradjon el minden fű a mezőn?” (Jeremiás 12:1, 2, 4)

 

“Közel a szájukhoz, de távol a szívüktől” jelenti mindazokat, akik az emberszeretettől megfosztott hitben élnek, akikkel kapcsolatban azt mondják “gyászoljon a föld”. Ugyanennél a prófétánál az ilyan munkát hívják a “föld gyümölcsének”:

 

“Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az; kicsoda ismerhetné azt? Én, az Úr vagyok az, a ki a szívet fürkészem és a veséket vizsgálom, hogy megfizessek kinek-kinek az ő útai szerint és cselekedeteinek gyümölcse szerint.” (Jeremiás 17:9, 10)

 

Mikeásnál:

 

“És pusztává lesz a föld az ő lakói miatt, az ő cselekedeteik gyümölcséért” (Mikeás 7:13)

 

Hogy az ilyen “gyümölcs” nem gyümölcs, vagy hogy a “munka” halott, és hogy mind a gyümölcs, mind a gyökér elszárad Ámósnál jelentik ki:

 

“Pedig én irtottam ki előlük az Emoreusokat, a kik magasak voltak, mint a czédrusok, erősek, mint a cserfák. Mégis kiirtottam gyümölcsét felül és gyökerét alul.” (Ámós 2:9)

 

Dávidnál:

 

“Gyümölcsüket kiveszted e földről, és magvokat az emberek fiai közül” (Zsoltárok könyve 21:11)

 

De az emberszeretet munkái élők és azokról kijelenthető, hogy “gyökeret eresztettek és gyümölcsöt hoznak”, mint Ésaiásnál:

 

“Júda házának maradványa pedig, a mely megszabadult, ismét gyökeret ver alul, és gyümölcsöt terem felül” (Ésaiás 37:31)

 

“Gyümölcsöt teremni felül” emberszeretetből cselekedni. Az ilyen gyümölcsöt hívják “nagyságos gyümölcsnek” ugyanennél a prófétánál:

 

“És ama napon az Úrnak csemetéje ékes és dicsőséges lészen, és a földnek gyümölcse nagyságos és díszes Izráel maradékának” (Ésaiás 4:1)

 

A “szabadulás gyümölcse” is ez, és így hívják ugyanennél a prófétánál:

 

“Egek harmatozzatok onnan felül, és a felhők folyjanak igazsággal, nyiljék meg a föld és viruljon fel a szabadulás, és igazság sarjadjon fel vele együtt; én az Úr teremtettem azt!” (Ésaiás 45:8)

 

AC 349. Hogy az “ajándék” jelenti az imádatot, nyilvánvaló a Zsidó Egyház képviselőiből, akikben minden fajta áldozat van, úgy, mint a föld első gyümölcsei és minden terméke, és az elsőszülött felajánlása, amit “ajándéknak” hívtak, az imádatuk ebben állt. És mivel mindnyájan mennyei dolgokat képviseltek, és az Úrra hivatkoztak, ezért mindenkinek nyilvánvalónak kell lennie, hogy az igaz imádatot ezek az ajándékok jelentették. Mit ér a képviselő a nélkül a dolog nélkül, amit képvisel? Vagy mi más egy külső vallás belső nélkül, mint egyfajta bálvány és halott dolog? A külső a belső dolgokból kap életet, vagyis az Úron keresztül. Ebből a megfontolásból nyilvánvaló, hogy a képviselő egyház minden ajándéka az Úr imádatát jelzi; és ezekkel foglalkozunk az Úr isteni könyörületességéből a következő oldalakon. Az “ajándékok” általában az imádatot jelentik a prófétáknál, mint azt Malakiásnál láthatjuk:

 

“De kicsoda szenvedheti el az ő eljövetelének napját? És ül mint ötvös vagy ezüsttisztogató és megtisztítja Lévi fiait és fényessé teszi őket, mint az aranyat és ezüstöt; és igazsággal visznek ételáldozatot az Úrnak. És kedves lesz az Úrnak a Júda és Jeruzsálem ételáldozatja, mint a régi napokban és előbbi esztendőkben.” (Malakiás 3:2, 3, 4)

 

Az “igazsággal visznek ételáldozatot” egy belső ajándék, melyet “Lévi fiai”, vagyis a szent imádók ajánlanak fel. A “régi napok” a Legősibb Egyházat jelentik, az “előbbi esztendők” pedig az Ősi Egyházat. Ezékielnél:

 

“Mert az én szent hegyemen, Izráelnek magas hegyén, ezt mondja az Úr Isten, ott fog szolgálni nékem Izráel egész háza együtt azon a földön; ott kedvelem őket, ott kivánom meg a ti áldozataitokat és ajándékitoknak első zsengéjét mindenben, mit nékem szenteltek” (Ezékiel 20:40)

 

A “felajánlások” és a “megszentelt ajándékok első gyümölcsei” ugyancsak az Úr emberszeretete által megszentelt munkák. Sofóniásnál:

 

“Kús folyóvizein túlról hozzák imádóim, szétszórt népemnek leányai ételáldozatomat nékem” (Sofóniás 3:10)

 

“Kús” jelenti azokat, akik mennyei dolgokkal bírnak, mint a szeretet, emberszeretet és az emberszeretet cselekedetei.

 

AC 350. 4. vers. És Ábel is vive az ő juhainak első fajzásából és azoknak kövérségéből. És tekinte az Úr Ábelre és az ő ajándékára. “Ábel” itt is, mint előtte az emberszeretet jelenti; “juhainak első fajzásából” jelenti azt, ami szent, ami egyedül az Úr; a “kövérség” jelenti magát a mennyeit, ami szintén az Úr; és a “tekinte az Úr Ábelre és az ő ajándékára” az emberszeretet dolgait és az emberszeretetre alapozott imádatot, mely az Úr örömére szolgált.

 

AC 351. Azt, hogy “Ábel” jelenti az emberszeretetet, már előzőleg megmutattuk. Az emberszeretet jelenti a felebarát iránti szeretetet és könyörületességet; aki úgy szereti felebarátját, mint önmagát, az ő szenvedései iránt olyan együttérzést mutat, mint a sajátjai iránt.

 

AC 352. Az, hogy a “juhok első fajzása” jelenti egyedül az Urat, nyilvánvaló az egyház képviselőinek elsőszülötteiből, akik mindnyájan szentek voltak, mert kapcsolódtak az Úrhoz, aki egyedül az “elsőszülött”. A szeretet és hit ezért az “elsőszülöttől” származott. Az összes szeretet az Úrtól van, az embertől egy csepp sem, ezért az Úr az egyedüli “elsőszülött”. Ezt jelképezte az ősi egyházaknál az emberek és állatok elsőszülöttjének feláldozása az Úrnak (Mózes II. könyve 13:2, 12, 15); és Lévi törzse, amely a belső értelemben a szeretetet jelenti, és akiket – bár Lévi Rúben és Simeon után született, aki a belső tartalom szerint a hitet jelenti – minden elsőszülött helyett fogadtak el, és a papi hivatást ruházták rájuk. (Mózes IV. könyve 3:40-45, 8:14-20). Az Úrról, mint az elsőszülöttről mind közül, az Ő emberi hatását is figyelembe véve, ezt írják Dávidnál:

 

“Ő így szólít engem: Atyám vagy te; én Istenem és szabadításom kősziklája! Én meg elsőszülöttemmé teszem őt és felebbvalóvá a föld királyainál.” (Zsoltárok könyve 89: 27, 28)

 

Jánosnál:

 

“És a Jézus Krisztustól aki a halottak közül az elsőszülött, és a föld királyainak fejedelme.” (Jelenések könyve 1:5)

 

Figyeljük meg, hogy az imádat elsőszülötte jelenti az Urat, az egyház elsőszülötte a hitet.

 

AC 353. A “kövérség” jelenti magát a mennyeit, ami szintén az Úr. A mennyei mindaz, ami szeretet. A hit is mennyei, ha a szeretetből származik. Az emberszeretet mennyei. Az emberszeretet minden jósága mennyei. Mindezeket képviseli a zsír különböző fajtái a szentségekben, és különösen azok, melyek a májon, vagy magzatburkon vannak; a vesén lévő zsír; a beleken lévő, vagy azokat befedő zsír; melyek szentek, és amelyeket az oltáron tűz-áldozatként ajánlottak fel (Mózes II. könyve 29:13, 22; Mózes III. könyve 3:3, 4, 14; 4:8, 9, 19, 26, 31, 35; 8:16, 25). Ezért hívták úgy, hogy “tűzáldozat az Úrnak: a kövérje” (Mózes III. könyve 3:14, 16). Ilyen okokból tiltották meg a zsidó embereknek, hogy állatok zsírját megegyék, és “örökkévaló rendtartás legyen a ti nemzetségeiteknél” (Mózes III. könyve 3:17; 7:23, 25). Ez azért volt, mert az egyház nem fogadta el a belső, még kevésbé a mennyei dolgokat.

 

[2] Hogy a “kövérség” jelenti a mennyei dolgokat és az emberszeretet jóságát, nyilvánvaló a prófétáknál is; mint Ésaiásnál:

 

“Miért adtok pénzt azért, a mi nem kenyér, és gyűjtött kincseteket azért, a mi meg nem elégíthet? Hallgassatok, hallgassatok reám, hogy jót egyetek, és gyönyörködjék lelketek kövérségben” (Ésaiás 55:2)

 

És Jeremiásnál:

 

“És a papok lelkét megelégítem kövérséggel, és az én népem eltelik javaimmal” (Jeremiás 31:14)

 

Ahol nagyon nyilvánvaló, hogy a kövérség nem mást jelent, mint a mennyei lelki jót. Mint Dávidnál:

 

“Dúslakodnak házadnak bőséges javaiban; megitatod őket gyönyörűségeid folyóvizéből. Mert nálad van az életnek forrása; a te világosságod által látunk világosságot.” (Zsoltárok könyve 36:9, 10)

 

Itt a “bőség” és az “életnek forrása” jelenti a mennyeit, amely a szeretet; a “gyönyörűségeid folyóvize” és “világosság” a lelkit, mely a szeretetből fakadó hit. Újra Dávidnál:

 

“Mintha zsírral és kövérséggel telnék meg lelkem, mikor víg ajakkal dicsérhet téged az én szájam!” (Zsoltárok könyve 63:5),

 

ahol szintén a “kövérség” jelenti a mennyeit, a “víg ajak”a lelkit. Hogy mi a mennyei, nagyon nyilvánvaló, mert az ki fogja elégíteni a lelket. Ugyanezért az első gyümölcsöket, melyek a föld elsőszülöttei voltak, “zsír”-nak hívják. (Mózes IV. könyve 18:12)

 

[3] Minthogy a mennyei dolgok számtalan titkot rejtenek, és még több fajtáját, ezeket általánosságban írják le abban az énekben, melyet Mózes idézett az emberek előtt:

 

“Tehenek vaját, és juhok tejét bárányok kövérjével, básáni kosokat és bakkecskéket a buza java kövérjével; és szőlő vérét, bort ittál” (Mózes V. könyve 32:14)

 

Lehetetlen, hogy bárki is ismerné ezen kifejezések fontosságát, kivéve a belső értelemből. A belső értelem nélkül az olyan kifejezések, mint “tehenek vaja”, “juhok teje’, “bárányok kövérje”, “kosok és bakkecskék kövérje”, “Básán”, “búza java kövérje’ és a “szőlő vére” csak szavak lennének, semmi több, mégis ezek együtt és külön-külön a mennyei dolgok titkait és fajtáit jelentik.

 

AC 354. “És tekinte az Úr Ábelre és az ő ajándékára” jelenti azt, hogy az emberszeretet dolgai, és minden erre alapozott imádat kedves az Úrnak, ezt már megmagyaráztuk, ez vonatkozik Ábelre is, és az ajándékára is.

 

AC 355. 5. vers. Kainra pedig és az ő ajándékára nem tekinte, miért is Kain haragra gerjede és fejét lecsüggeszté. “Kain”, ahogy már említettük, a szeretettől elvált hitet jelenti, vagy egy olyan elvet, ami ezen szétválás lehetőségét elismeri; “ajándékéra nem tekinte” jelenti ugyanazt, amit az előbb, hogy ez az imádat nem elfogadható. “Kain haragra gerjede és fejét lecsüggeszté” jelenti azt, hogy a lelki élet megváltozott. A “harag” jelenti, hogy az emberszeretet elmúlt; a “fej” a lelki életet, melyre azt mondják “lecsüggeszté”, amikor azok megváltoztak.

 

AC 356. Azt, hogy “Kain” jelenti a szeretettől elvált hitet, vagy az elvet, ami elismeri a szétválást; és hogy a “nem tekinte az ajándékára” jelenti azt, hogy az imádata nem elfogadható, már előzőleg megmutattuk.

 

AC 357. “Kain haragra gerjede” jelenti az emberszeretet megszűnését nyilvánvaló abból, hogy megölte testvérét, Ábelt, aki az emberszeretetet jelenti. A harag egy általános lelkiállapot, ami az önszeretetből és annak érzéki vágyaiból ered. Ez egyszerűen észlelhető a gonosz lelkek világában, ahol általános harag él az Úr ellen, mivel a gonosz lelkekben nem él az emberszeretet, csak gyűlölet, és bármi, ami nem helyesli az önszeretetet (amori proprio) és a világ szeretetét, az ellenkezőjére ösztönöz, ami haragként jelenik meg. Az Igében a “haragot”, “dühöt” és a “dühöngést” gyakran az Úrnak tulajdonították, de azok az embereké voltak, és az Urat jelképezték, mert úgy jelentek meg, ahogy a fentiekben említettük. Ezt írták Dávidnál:

 

“Rájok bocsátá haragjának tüzét, mérgét, búsulását és a szorongatást: a gonosz angyalok seregét. Utat tört haragjának, s nem tartotta meg a haláltól lelköket” (Zsoltárok könyve 78:49, 50)

 

Az Úr sohasem küld senkire sem haragot, azt csak az emberek hozzák magukra; Az Úr gonosz angyalokat sem küld közéjük, de az emberek magukra hívják őket. Ezért teszik hozzá, hogy Ő “rájuk bocsátá haragjának tüzét és lelköket döghalálnak veté”, és ezért mondják Ésaiásnál “Ő hozzá mennek, és megszégyenülnek mindazok, a kik reá haragusznak”(Ésaiás 45:24), amiből nyilvánvaló, hogy a “harag” jelenti a gonoszt, vagy –ami ugyanaz – az emberszeretettől való elkülönülést.

 

AC 358. A “fejét lecsüggeszté” jelenti azt, hogy a lelki világuk megváltozott, és ez nyilvánvaló az “arc” és annak “lecsüggesztése” jelentéséből. Az ősi embereknél az “arc” jelentette a belső dolgokat, mert a belső dolgok az arcon keresztül sugároztak ki; és a legősibb idők emberei olyanok voltak, hogy arcuk teljes összhangban volt a belsővel, így az ember arcáról mindenki láthatta, hogy milyen hangulata van, vagy mi jár az eszében. Gyalázatos dolognak tartották azt, ha az arcán más látszott, mint amit gondolt. A színlelést és megtévesztést megvetésre méltónak tekintették, és ezért a belső dolgokat az arcuk fejezte ki. Amikor az emberszeretet sugárzott az arcról, azt mondták, hogy “emelt fejjel”; de amikor az ellenkezője történt, az arcot “lecsüggesztették”; minélfogva azt is állították az Úrról, hogy Ő “felemelte fejét az emberre”, mint az áldásban (Mózes IV. könyve 6:26; Zsoltárok könyve 4:7), mely azt jelentette, hogy az Úr emberszeretetet ad az embernek. Hogy mit jelent az, hogy “fejét lecsüggeszté”, Jeremiástól megtudható:

 

“És nem bocsátom reátok haragomat, mert kegyelmes vagyok én, ezt mondja az Úr” (Jeremiás 3:12)

 

Az “Úr arca” a könyörület, és amikor “felemeli arcát” valakire, azt jelenti, hogy könyörületességből emberszeretetet ad; és az ellenkezője, amikor “fejét lecsüggeszté”, vagyis, mint mikor az ember teszi ezt.

 

AC 359. 6. vers. És monda az Úr Kainnak: Miért gerjedtél haragra? és miért csüggesztéd le fejedet? A “monda az Úr Kainnak” jelenti, hogy a tudat irányított; “haragra gerjedt és lecsüggeszté fejét” ugyanazt jelenti, mint az előbbiekben, vagyis az emberszeretet eltűnését, és hogy a lelki világ megváltozott.

 

AC 360. Azt, hogy az “Úr monda Kainnak” jelentése az, hogy a tudat irányít, nem szükséges kifejteni, mivel egy hasonló passzust már előzőleg megmagyaráztunk.

 

AC 361. 7. vers. Hiszen, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta. “Ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz” jelenti, hogyha helyesen cselekszel, emberszeretettel rendelkezel; “ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik” pedig, hogyha nem jól cselekszel, nem rendelkezel emberszeretettel, hanem gonosz vagy. “Reád van vágyódása, de te uralkodjál rajta” jelenti, hogy az emberszeretet veled kíván lenni, de nem tud, mert uralkodni akarsz rajta.

 

AC 362. A hit tanát, melyet “Kainnak” hívnak, leírtuk, melynek következménye a hit szeretettől, valamint emberszeretettől, a szeretet utódjától való leválása. Bárhol is van egyház, ott eretnekség lép fel, mert míg az emberek néhány bizonyos hitágazat szerint élnek, azt teszik a fő dologgá; ilyen az emberi gondolkodás természete, hogy míg egy dolgot akar, azt a másik elébe helyezi, különösen akkor, ha azt hiszi, az az ő felfedezése, és akkor, mikor az önszeretet és világ szeretete felfuvalkodottá teszi. Minden úgy látszik, mintha ezt igazolná, és egyetértene vele, egészen addig, míg végül rádöbben, hogy mindez hamis volt. Ezen az úton jártak azok, akiket “Kainnak” nevezetek, akik szükségesebbnek tartották a hitet, mint a szeretetet, ennek következtében szeretet nélkül éltek, és ebben az önszeretet és a képzelet összjátéka megerősítette őket.

 

AC 363. A “Kainnak” nevezett hit tanának természete látszik ezen vers leírásából, amelyből kitűnik az is, hogy az emberszeretet képes csatlakozni a hithez, de így az emberszeretet, és nem a hit az uralkodó. Így először azt mondják, “ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz”, ami azt jelenti, hogy ha jót cselekszel, az emberszeretet jelen lehet; a “jót cselekszel” jelenti, belső értelemben, hogy jól rendelkezel, mivel a jótett mindig a jóakaratból jön. Az ősi időkben a cselekedet és akarat egy volt; a cselekedetből látták az akaratot, a színlelés ismeretlen volt. A “felemeli” jelentése, hogy az emberszeretet jelen van, nyilvánvaló abból, amit már mondtunk az arcról, vagyis hogy a “felemeli arcát” jelentése, hogy emberszeretettel rendelkezik, a “lecsüggeszti fejét” pedig ennek ellenkezője.

 

AC 364. Másodszor azt mondják “ha nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik” mely azt jelenti, ha nem jól rendelkezel, az emberszeretet nincs jelen, csak a gonosz. Mindenki láthatja, hogy a “bűn az ajtó előtt” az, hogy a gonosz készen áll, és be kíván lépni; ahol nincs emberszeretet, ott könyörtelenség és gyűlölet van, következésképpen minden gonoszság. A bűnt általában “ördögnek” hívják, aki, mint a pokol serege, állandóan kéznél van, ha az ember lemond az emberszeretetről; és az ördög és seregének az ajtó elől való elűzésének egyetlen módja van: az Úr és a felebarát iránti szeretet.

 

AC 365. Harmadszor azt mondják “reád van vágyódása, de te uralkodj rajta”, ami azt jelenti, hogy az emberszeretet a hittel kíván maradni, de nem tud, mert a hit uralkodik felette, mely a parancsnak ellenkezője. Ameddig a hit azt keresi, hogy uralkodjon, az nem hit, és csak akkor válik hitté, amikor az emberszeretet uralkodik; az emberszeretetért van a hit törvénye, ahogy az már megmutattuk. Az emberszeretetet a lánghoz lehet hasonlítani, mely a meleg és fény alapja, és amiből a meleg és fény ered; az elkülönült hitet a fényhez lehet hasonlítani a láng melege nélkül, amikor valóban világos van, de olyan mint a tél világossága, melyben minden elsorvad és meghal.

 

AC 366. 8. vers. És szól s beszél vala Kain Ábellel, az ő atyjafiával. És lőn, mikor a mezőn valának, támada Kain Ábelre az ő atyjafiára, és megölé őt. A “Kain beszélt Ábellel” egy időszakot jelent. “Kain”, ahogy már előzőleg is mondtuk, a szeretettől elvált hitet jelenti; “Ábel” az emberszeretetet, a hit testvérét, amiért itt kétszer is “atyjafiának” nevezik. A “mező” jelenti a tanok bármelyikét. “Támada  Kain Ábelre az ő atyjafiára, és megölé őt” jelenti az emberszeretettől elszakadt hitet.

 

AC 367. Szükségtelen igazolni ezeket a dolgokat az Igének hasonló fejezeteivel, kivéve annak bizonyítását, hogy az emberszeretet a hit “testvére”, és a “mező” a tanok bármelyike. Hogy az emberszeretet a hit “testvére” nyilvánvaló mindenki számára a hit természetéből vagy lényegéből. Ezt a testvériséget jelképezte Ézsau és Jákob, és ez volt az alapja a születésjogról és az ebből következő uralomról szóló vitájuknak. Ezt jelképezte Pérecz és Zerákh, Támár fiai Júdától (Genezis 38:28, 29, 30); és Efraim és Manassé (Genezis 48:13, 14), és mindkettőnél, mint más hasonló esetekben is, az elsőszülöttség és az ebből következő uralkodás volt a vita tárgya. Mind a hit, mind az emberszeretet az egyház leszármazottja. A hitet hívják “embernek”, mint Kaint, (ennek a fejezetnek 1. verse), az emberszeretetet pedig “atyjafiának”( Ésaiás 19:2; Jeremiás13:14). A hit és emberszeretet egyesülése pedig a “testvéri frigy” (Ámos 1:9). Kain és Ábel fontosságához volt hasonló Jákobé és Ézsaué, ahogy mondták; Jákob is el akarta foglalni Ézsau testvérének helyét, ahogy ez ismert Hóseásnál:

 

“Megbünteti Jákóbot az ő útai szerint. Cselekedetei szerint fizet meg néki. Anyja méhében sarkon fogta bátyját” (Hóseás 12:2, 3)

 

De hogy Ézsau, vagy az Ézsau által megszemélyesített emberszeretet sohasem fog uralkodni, kitűnik apjuk, Izsák jóslatából:

 

“És fegyvered után élsz, és öcsédet szolgálod. De lészen, a mikor ellene támadsz, letöröd igáját nyakadról.” (Genezis 27:40)

 

Vagy ami ugyanaz, a keresztény egyházat, vagy új egyházat Ézsau képviselte, a zsidó egyházat pedig Jákob; és ezért mondják gyakran, hogy a zsidók testvérként ismerhetnék el a keresztyéneket; és a keresztyén, vagy egyszerű egyházban, mindnyájukat testvérnek nevezték, emberszeretetből. Így azokat, akik hallják az Igét és úgy cselekednek, az Úr ugyancsak testvéreknek hívja (Lukács 8:21); azoknak, akik hallják, van hitük; azoknak, akik úgy cselekednek, van emberszeretetük; de azok, akik hallják, vagy mondják, hogy van hitük és még sincs, vagy nem rendelkeznek emberszeretettel, nem testvérek, mivel az Úr a bolondokhoz teszi hasonlóvá őket. (Máté 7:24, 26)

 

AC 368. Az, hogy a “mező” jelenti a tant, és következésképpen bármit, ami a hithez és emberszeretethez tartozik, nyilvánvaló az Igéből, mint Jeremiásnál is:

 

“Oh én hegyem a síkon! Vagyonodat, minden kincsedet prédává teszem” (Jeremiás 17:3)

 

Ebben a passzusban a “mező” jelenti a tant; a “vagyon” és “kincs” jelenti a hit lelki gazdagságát, vagy azokat a dolgokat, melyek a hit tanához tartoznak. Ugyanott:

 

“Elhagyja-é a mezőség szikláját a Libanon hava?” (Jeremiás 18:14)

 

Sionról azt jelentették ki, amikor a hit tanát elhagyta, hogy “megszántják, mint szántóföldet” (Jeremiás 26:18; Mikeás 3:12). Ezékielnél:

 

“És vőn annak a földnek magvából, és elveté azt termékeny mezőbe” (Ezékiel 17:5)

 

Az egyházzal és a hitével foglalkozik; a tant “mezőnek” hívják a magjából. Ugyanannál:

 

“És megismeri a mező minden fája, hogy én, az Úr tettem a magas fát alacsonynyᔠ(Ezékiel 17:24)

 

Jóelnél:

 

“Elpusztíttatott a mező, gyászol a föld; mert elpusztíttatott a gabona; kiszáradt a must; kiapadt az olaj. Szégyenüljetek meg, ti szántóvetők; jajgassatok szőlőművesek; a mezőnek minden gyümölcsfája kiaszott” (Jóel 1:10, 11)

 

Ahol a “mező” jelenti a tant, a “fák” a tudás, és a “szántóvetők” az áldozat bemutatók.

Dávidnál:

 

“Viduljon a mező és minden, a mi rajta van; örvend akkor az erdő minden fája is” (Zsoltárok könyve 96:12)

 

Ahol teljesen nyilvánvaló, hogy a mező nem tud örvendeni, sem az erdő fái énekelni; csak azok a dolgok, melyek az emberben vannak, melyek a hit ismerete. Jeremiásnál:

 

“Meddig gyászoljon a föld, és meddig száradjon el minden fű a mezőn?” (Jeremiás 12:4)

 

Ahol szintén nyilvánvaló, hogy sem a föld, sem a mező füvei nem tudnak gyászolni; ezek a kifejezések az emberben lévő valamilyen dologhoz kapcsolódnak, melyből végtelen van. Egy hasonló fejezet van Ésaiásnál is:

 

“A hegyek és halmok ujjongva énekelnek ti előttetek, és a mező minden fái tapsolnak” (Ésaiás 55:12)

 

Az Úr is “mezőnek” hívja a hit tanát a világ végére vonatkozó jóslatában:

 

“Akkor ketten lesznek a mezőn; az egyik felvétetik, a másik ott hagyatik.” (Máté 24:40, Lukács 17:36)

 

Ahol a “mező” jelenti a hit tanát, mindkettő igaz és hamis. Ahogy a “mező” jelenti a tant, bárki kapja a hit bármennyi magvát, legyen az ember, egyház, vagy világ “mezőnek” hívják.

 

AC 369. Ezekből az következik, hogy a szavak “mikor a mezőn valának, támada Kain Ábelre az ő atyjafiára, és megölé őt” jelentik, hogy míg a hit tanából származott mind a hit, mind az emberszeretet, addig a szeretettől elvált hitet nem lehet figyelembe venni és így törölni az emberszeretetet; mint azok esetében, akik napjainkban azt hirdetik, hogy egyedül a hit ment meg, az emberszeretet bármilyen munkája nélkül, és ebben a feltételezésben eltörlik az emberszeretetet, bár tudják és kimondják, hogy a hit csak akkor ment meg, ha szeretet is társul hozzá. 

 

AC 370. 9. vers. És monda az Úr Kainnak: Hol van Ábel a te atyádfia? Ő pedig monda: Nem tudom, avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának? A “monda az Úr Kainnak” egy bizonyos belső figyelmességet jelent, ami parancsot adott nekik az emberszeretetre vagy Ábel testvérre vonatkozóan. Kain válasza “Nem tudom, avagy őrizője vagyok-é az én atyámfiának?” azt jelenti, hogy a hit az emberszeretetet semminek tekinti, és nem hajlandó alávetni magát, következésképp a hit visszautasít mindent, ami emberszeretet. Ilyenné váltak a tanaik.

 

AC 371. “Monda az Úr” alatt a legősibb emberek az elfogadást értették, tudták, hogy az Úr az elfogadás képességét adta nekik. Ez az elfogadás csak addig folytatódik, amíg a szeretet a fő dolog. Amikor az Úr iránti szeretet megszűnik, következésképpen a felebarát iránti is, az elfogadás eltűnik; de amíg a szeretet megmarad, az elfogadás is megmarad. Ez az elfogadó képesség jellemző volt a Legősibb Egyházra, de amikor a hit elvált a szeretettől, mint az özönvíz utáni embereknél, és az emberszeretetet a hiten keresztül kapták, akkor a lelkiismeret követte, mely szintén parancsol, de más módon, az Úr isteni könyörületességéből. Amikor a lelkiismeret parancsol, az Igében azt mondják, hogy az “Úr beszél”, mert a lelkiismeret a feltárt dolgokból, a tudásból és az Igéből alakult; és amikor az Ige beszél, vagy parancsol, az Úr az, aki beszél; semmi sem megszokottabb, még napjainkban se, hogy mikor tudatosan, a hit valamilyen dolgára hivatkoznak, azt mondják, hogy “az Úr mondja”.

 

AC 372. “Őriző”-nek lenni azt jelenti, hogy szolgálni, mint az “ajtón-álló” és “kapuőr” (vagyis a küszöb őrzői) a zsidó egyházban. A hitet az emberszeretet “őrzőjének” hívják, azért, mert szolgálnia kellene azt, de a “Kainnak” nevezett tan elvei szerint a hitnek kellene uralkodnia, ahogy azt a 7. versben mondták.

 

AC 373. 10. vers. Monda pedig az Úr: Mit cselekedtél? A te atyádfiának vére kiált én hozzám a földről. “Atyádfiának vére kiált” jelenti, hogy az emberszeretet ellen erőszakot követtek el; a “vér kiált” a bűn vádolása, a “föld” jelenti a hitszakadást, vagy eretnekséget.

 

AC 374. Az, hogy a “vér kiált” azt jelenti, hogy az emberszeretet ellen erőszakot követtek el, az Ige sok fejezetéből nyilvánvaló, melyekben a “hang” jelenti mindazt, ami vádol, a “vér” pedig a bűn bármelyik fajtáját, különösen a gyűlöletet; aki gyűlöletet visel testvére ellen, megöli őt a szívében, ahogy az Úr tanítja:

 

“Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj, mert a ki öl, méltó az ítéletre.

Én pedig azt mondom néktek, hogy mindaz, a ki haragszik az ő atyjafiára ok nélkül, méltó az ítéletre: a ki pedig azt mondja az ő atyjafiának: Ráka, méltó a főtörvényszékre: a ki pedig ezt mondja: Bolond, méltó a gyehenna tüzére.” (Máté 5:21, 22),

 

Amely szavak a gyűlölet mértékét jelentik. A gyűlölet ellentétes az emberszeretettel, és öl, ahogy csak tud, ha nem is kézzel, de a lélekben, és csak a külső visszahúzó erőkkel lehet visszatartani. Ezért “vér” az összes gyűlölet, mint Jeremiásnál:

 

“Mit szépíted a te útadat, hogy te szeretetet keresel; Még ruháid szélén is található szegény, ártatlan emberek vére” (Jeremiás 2:33, 34)

[2] Mivel a “vér” jelenti a gyűlöletet, így mindenfajta bűnt is, tehát a gyűlölet minden bűn forrása. Mint Hóseásnál:

 

“Hamisan esküsznek és hazudnak és gyilkolnak és lopnak és paráználkodnak, betörnek és egyik vér a másikat éri. Azért búsul a föld és elerőtlenül minden, a mi azon lakik” (Hóseás 4:2, 3)

 

És Ezékielnél a könyörtelenségről beszélve:

 

“Meg akarod-é ítélni a vérontó várost? add tudtára minden útálatosságai;, Te város, ki közepében vért ontott; Véred miatt, melyet ontottál, lettél bűnös” (Ezékiel 22:2,3,4)

 

Ugyanott:

 

“A  föld tele van véres ítélettel, és a város tele van erőszakossággal” (Ezékiel 7:23)

 

És Jeremiásnál:

 

“Az ő prófétáinak bűne, az ő papjainak vétke miatt van ez, a kik az igazaknak vérét ontották abban. Tántorogtak, mint vakok az utczákon, vérrel bemocskolva” (Jeremiás siralmai 4:13, 14)

 

Ésaiásnál:

 

“Ha elmosta az Úr Sion leányainak undokságát, és Jeruzsálem vérét eltisztítá belőle az ítélet lelkével, a megégetés lelkével” (Ésaiás 4:3)

 

És újra:

 

“Mert kezeitek bemocskolvák vérrel, és ujjaitok vétekkel” (Ésaiás 59:3)

 

Ezékielnél Jeruzsálem utálatosságairól beszélve, amit “vérnek” hívnak:

 

“Ekkor elmenék melletted és látálak véredben eltapodva, és mondék néked: A te véredben élj! mondék ismét néked: A te véredben élj!” (Ezékiel 16:6)

 

[3] Az utolsó idők könyörtelenségeit és gyűlöletét szintén “vér”-ként írják le a Jelenések könyvében (16:3, 4). A “véreket” többes számban említik, mert minden igazságtalan és utálatos dolog a gyűlöletből árad ki, mint ahogy a szeretetből minden jó és szent dolog. Ezért, aki gyűlöletet érez a felebarátja iránt, meggyilkolná őt, ha tudná és valóban megöli őt bármi módon, ahogy csak tudja; és ezt azért, hogy bántalmazza őt, amit itt pontosan a “vér hangja” jelent.

 

AC 375. A “síró hang”, vagy “sírás hangja” a hangadás általános formája az Igében, és minden olyan esetben használják, ahol bármilyen zaj, sokaság, vagy zavargás van, valamint boldog események esetén is. (Mózes II. könyve 32:17, 18; Sofóniás 1:9; Ésaiás 65:19; Jeremiás 48:3). A jelenlegi szakaszban a vádat jelenti.

 

AC 376. A következőkben a “vér kiáltása” jelenti a bűnösség vádját; azok, akik erőszakot alkalmaznak, bűnösök. Dávidnál:

 

“A gonoszt gonoszság öli meg, és meglakolnak, a kik gyűlölik az igazat.” (Zsoltárok könyve 34:22)

 

Ezékielnél:

 

“Véred miatt, melyet ontottál, lettél bűnös” (Ezékiel 22:4)

 

AC 377. Itt a “föld” jelenti a hitszakadást, vagy eretnekséget, ami nyilvánvaló abból a tényből, hogy a “mező” jelenti a tant, ezért a “föld”, benne a mezővel, a hitszakadást. Az ember maga a “föld”, valamint a “mező” is, mert ezek a dolgok vertek gyökeret benne, attól lesz az ember olyan, amilyen, ami gyökeret vert benne, a jó és igaz ember a jóságtól és igazságtól, a gonosz és hamis ember a gonoszságtól és hamisságtól. Azt, akiben valamilyen sajátságos tan, vagy eretnekség van, arról nevezték el, és így a passzusban előttünk a “föld” kifejezés jelentette az emberben lévő hitszakadást és eretnekséget.

 

AC 378. 11. vers. Mostan azért átkozott légy e földön, mely megnyitotta az ő száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét, a te kezedből. ”Átkozott légy e földön” azt jelenti, hogy a hitszakadás révén szégyenletessé vált; a “megnyitotta az ő száját” azt, hogy eretnekségre tanították őket; a “befogadja atyádfiának vérét, a te kezedből” pedig azt, hogy erőszakot követett el az emberszeretet ellen és elfojtotta azt.

 

AC 379. Ezen dolgoknak a jelentése nyilvánvaló abból, ami előtte történt; és hogy “átkozott”-nak lenni az a jótól idegenkedni, mint már előzőleg megmutattuk (245.). A romlottság és gyalázatosság, vagy gyűlölet az, ami elfordítja az embert, aki így csak lefelé néz, vagyis a testi és földi dolgokra, ezek pedig a pokol dolgai. Ez akkor történik meg, ha az emberszeretetet száműzik és elnyomják, ha a kötelék, mely az embert az Úrhoz köti, elszakad, mivel csak az emberszeretet, vagyis a szeretet és a könyörületesség azok a dolgok, melyek az Úrhoz kötnek, és sohasem a az emberszeretet nélküli hit, ami nem hit, csupán tudás, mint amivel a belső emberek rendelkezhetnek, mely által ügyesen felismerik a jót, és fény angyalainak tettetik magukat; és mint a leggonoszabb igehirdetők, akik néha így szoktak cselekedni a kegyességhez hasonló buzgalommal, bár semmi sincs távolabb szívüktől, mint amit a szájuk mond. Lehet-e olyan gyenge valakinek az ítélőképessége, hogy azt higgye, hogy a hit csak az emlékezetben él, vagy hogy a gondolatnak, ami abból eredt, lehet-e bármi haszna, amikor mindenki tudja saját tapasztalatából, hogy senki sem becsüli meg a szavakat, vagy helyesli másét, nem számít milyen természetű, ha nem az akaratból, vagy megérzésből jönnek? Az, hogy örömüket lelik benne, és hogy az egyik ember csatlakozik a másikhoz. Az akarat az igazi ember és nem a gondolat, vagy beszéd, amit nem akar. Az ember a természetét és jellemét az akarattól szerzi meg, mert az befolyásolja őt. De ha bárki gondolkodik azon mi a jó, a hit lényege, az emberszeretet, a gondolataiban van, mert az akarat teszi a benne lévő jót. De ha valaki azt mondja, hogy ő megfontolja mi a jó, és mégis bűnösen él, nem tud bármi mást akarni, csak ami gonosz, és ezért nincs hite.

 

AC 380. 12. vers. Mikor a földet míveled, ne adja az többé néked az ő termő erejét, bujdosó és vándorló légy a földön. A “földet mível” jelenti a hitszakadás, vagy eretnekség művelését; “ne adja többé néked az ő termő erejét” jelenti, hogy ez reménytelen. Aki pedig “bujdosó és vándorló a földön”, az nem ismeri a jót és igazat.

 

AC 381. Az, hogy a “földet mível” jelenti a hitszakadás, vagy eretnekség művelését, kitűnik a “föld” jelentéséből, melyről éppen most beszéltünk; és hogy a “ne adja termő erejét” jelenti a reménytelenséget, nyilvánvaló mindabból, amit a földről mondtunk, és magukból a szavakból, éppúgy, mint abból a tényezőből is, hogy azok, akik az emberszeretet nélküli hitet hirdetik, nem hitet hirdetnek, ahogy a fentiekben elmondtuk.

 

AC 382. Az, hogy a “bujdosó és vándorló a földön” az, aki nem ismer a jót és igazat, nyilvánvaló a “vándorló” és az Igében említett “elrepülés” fontosságából. Jeremiásnál:

 

Próféták és papok tántorogtak, mint vakok az utczákon, vérrel bemocskolva, annyira, hogy ruháikat sem érinthették. (Jeremiás siralmai 4: 13, 14)

 

Ahol a próféták azok, akik tanítanak, és a “papok”, akik hasonlóan élnek; “vakon tántorognak az utcákon”, vagyis hogy nem tudják mi a jó és igaz.

 

[2] Ámósnál:

 

“Az egyik rész esőt kapott, az a rész pedig, a melyre nem esett eső, megszáradott. És két-három város tántorgott egy-egy városba, vizet inni, de meg nem elégíttettek” (Ámós 4:7, 8),

 

Ahol a “rész esőt kapott” jelenti az emberszeretetből eredő hit tanát; a mező “része” vagy “darabja”, melyre “nem esett eső” az emberszeretet nélküli hit tanát. A “tántorgott vizet inni” így az igazság keresését jelenti.

 

[3] Hóseásnál:

 

“Meg van verve Efraim, gyökerök elszáradt! Nem teremnek gyümölcsöt. Elveti őket az én Istenem, mert nem hallgattak reá, és bujdosókká lesznek a pogányok között.” (Hóseás 9: 16, 17)

 

“Efraim” itt az igazság, vagy hit megértését jelenti, mert ő volt József elsőszülöttje (I.Móz 48.17-20); a “gyökerük elszáradt” jelenti az emberszeretetet, amely nem hozhat gyümölcsöt; “bujdosókká lesznek a pogányok között” azokat jelenti, akik nem tudják, mi a jó és igaz.

 

[4] Jeremiásnál:

 

“Keljetek fel, menjetek fel Kédárra, és pusztítsátok keletnek fiait. Fussatok el, igen siessetek, rejtőzzetek el mélyen, Házornak lakói” (Jeremiás 49:28, 30)

“Kédár” és “keletnek fiai” jelenti a mennyei gazdagság birtoklását, vagyis olyan dolgokét, mint szeretet, melyre, mikor elvesztegették, azt mondják “fussatok” és “siessetek”, vagyis legyetek “bujdosók és vándorlók”, mert nem tettek semmit, ami jó. “Házor lakói”-ról, vagy azokról, akik a mennyei gazdagságot bírják, azaz hisznek azt mondják “mélyen elrejtőznek”, vagyis megszűnnek létezni.

 

[5] Ésaiásnál:

 

“Hadnagyaid mind elszaladtak a kézív előtt, de megkötöztettek; a kik benned találtattak, mind megkötöztettek, midőn futni akartak messzire.” (Ésaiás 22:3)

 

a “látomások völgyéről”, vagy a képzeletről beszélve, hogy a hit emberszeretet nélkül lehetséges. Itt jelenik meg az ok, amiért azt mondják (a 14. versben), hogy aki az emberszeretet nélküli hittel bír az “bujdosó és vándorló”, vagyis semmit sem tud a jóságról és igazságról.

 

AC 383. 13. vers. Akkor monda Kain az Úrnak: Nagyobb az én büntetésem, hogysem elhordozhatnám. “Kain monda az Úrnak” jelentése a beismerése annak, hogy gonosz volt, amit belső fájdalom okozott; “nagyobb az én büntetésem, hogysem elhordozhatnám” jelenti az erre vonatkozó kétségbeesést.

 

AC 384. Itt úgy látszik, hogy valami jóság még megmaradt Kainban, de hogy végül az emberszeretet minden jósága kiveszett, nyilvánvaló abból, amit Lámekhről mondanak. (19, 23, 24. vers)

 

AC 385. 14. vers. Ímé elűzöl engem ma e földnek színéről, és a te színed elől el kell rejtőznöm; bujdosó és vándorló leszek a földön, és akkor akárki talál reám, megöl engemet. “Elűzöttnek lenni a föld színéről” jelenti az egyház minden igazságától való elkülönülést; “elrejtőzni a te színed elől” jelenti a szeretet hitének minden jóságától való elhatárolódást; “bujdosónak és vándorlónak lenni a földön” nem ismerni az igazságot és jóságot; ”akárki talál reám, megöl engemet” jelenti, hogy minden gonoszság és hamisság megsemmisítené őt.

 

AC 386. “Elűzöttnek lenni a föld színéről” jelenti azt, hogy elkülönülni az egyház minden igazságától, ami nyilvánvaló a “föld” jelentéséből, mely eredeti értelmében az egyház, vagy az egyház embere, így bármi, amit az egyház kijelent, ahogy azt már fent bemutattuk. Egy szó jelentése szükségszerűen változik a téma szerint, és így azokat is, akik rosszul gyakorolják, vagy elhagyták hitüket és eretnekek lettek, szintén “földnek” hívják. Mindazonáltal itt a “kiűzöttnek lenni a föld színéről” jelentése az, hogy többé nem részesülni az egyház igazságában.

 

AC 387. “Elrejtőzni a te színed elől” jelenti a szeretet hitének minden jóságától való elkülönülést, ami nyilvánvaló az “Úr arcának” jelentéséből. Az Úr arca”, mint ahogy már előtte is mondtuk, a könyörületesség, melyből a szeretet hitének minden jósága ered és ezért a hit jóságát jelenti itt az “Úr arca”.

 

AC 388. “Bujdosónak és vándorlónak lenni a földön” jelenti, mint már előzőleg is, nem ismerni az igazságot és jóságot.

 

AC 389. ”Akárki talál reám, megöl engemet” jelenti, hogy gonoszság és hamisság megsemmisítené őt, és ez abból következik, amit már mondtunk. Az eset pedig ez. Amikor egy ember megfosztja magát az emberszeretettől, elkülönül az Úrtól, mivel egyedül az emberszeretet, vagyis a felebarát iránti szeretet, és a könyörületesség az, mely összeköti az embert az Úrral. Ahol nincs emberszeretet, ott szétválás van, és ahol szétválás van, ott az ember magára, vagy Hozzátartozójára marad; és aztán bármit is gondol, az hamis, és bármit is akar, az gonosz. Ezek a dolgok pusztítják el az embert, vagy azt okozzák, hogy semmi sem marad neki az életből.

 

AC 390. Azokat, akik gonoszságban és hamisságban élnek, folyamatosan rettegnek a pusztulástól, mint ahogy Mózesnél van leírva:

 

Pusztasággá lesz a ti földetek, városaitok pedig sivataggá. A kik pedig megmaradnak közületek, azoknak szívébe gyávaságot öntök az ő ellenségeiknek földén, és megkergeti őket a szállongó falevél zörrenése, és futnak, mintha fegyver elől futnának, és elhullanak, ha senki nem kergeti is őket. És egymásra hullanak, mint a fegyver előtt, pedig senki sem kergeti őket. (Mózes III. könyve 26:33, 36, 37)

 

Ésaiásnál:

 

A hitetlenek hitetlenül cselekesznek és hitetlenséggel a hitetlenek hitetlenséget cselekesznek. És lesz, hogy a ki fut a rettegésnek szavától, verembe esik, és a ki kijő a veremből, megfogatik a tőrben; és reá nehezedik bűne és elesik; és nem kél fel többé!

(Ésaiás 24:16, 19, 20)

 

Jeremiásnál:

 

“Ímé én félelmet bocsátok reád, minden szomszédod felől, és szétrebbentek egymástól, és nem lesz, a ki összegyűjtse az elszéledteket.” (Jeremiás 49:5)

 

Ésaiásnál:

 

“Lóra ülvén, futunk; ezért futnotok kell; és gyors paripán elvágtatunk; ezért gyorsak lesznek üldözőitek. Ezer fut egynek riasztására, ötnek riasztására mind elfuttok.” (Ésaiás 30:16, 17)

 

Az Igének ebben és más fejezeteiben azokat, akik hamisságban és gonoszságban élnek, úgy írják le, mint “futókat” és “félelemben élőket”. Félnek mindenkitől, mert senki sem védi meg őket. Mindazok, akik gonoszságban és hamisságban élnek, gyűlölik felebarátjukat, így mind megölni kívánják őket.

 

AC 391. A másik életben lévő gonosz lelkek állapota mutatja meg legvilágosabban azt, hogy akik gonoszságban és hamisságban élnek, mindenkitől félnek. Azok, akik megfosztották magukat az emberszeretettől, vándorolnak, és egyik helyről a másikra repülnek. Bárhová is menjenek, bármilyen társaság is legyen, azonnal felismerik a jellemüket csupán a jövetelükből, ilyen felismerés, hogy másik életben létezik; és nem csak elhajtják őket, de keményen meg is büntetik őket, olyan gyűlölködéssel, hogy megölnék őket, ha tudnák. A gonosz lelkek a legnagyobb örömüket a büntetésben és mások kínzásában lelik; ez a legmagasabb elégtételük. Mostanáig nem volt ismert, hogy maga a gonoszság és a hamisság annak az okozója, hogy amit valaki másnak kíván, visszaszáll magára. A hamisság magának a hamisságnak a büntetése, a gonoszság magának a gonoszságnak a büntetése, és végeredményben magukban hordozzák a büntetéstől való félelmet.

 

AC 392. 15. vers. És monda néki az Úr: Sőt inkább, aki megöléndi Kaint, hétszerte megbüntettetik. És megbélyegzé az Úr Kaint, hogy senki meg ne ölje, a ki rátalál.

“Megöléndi Kaint, hétszerte megbüntettetik” azt jelenti, hogy ha erőszakot követnek el a hit ellen, még ha az elkülönült is, az szentségtörés; “megbélyegzé az Úr Kaint, hogy senki meg ne ölje, a ki rátalál” azt jelenti, hogy az Úr megkülönbözteti a hitet egy bizonyos módon, annak érdekében, hogy megvédhető legyen.

 

AC 393. Mielőtt tovább értelmeznénk a szavak belső értelmét, szükséges tudnunk azt, mi a helyzet a hittel. A Legősibb Egyház olyan jellegű volt, hogy nem ismert el más hitet, mint a szeretetét, annyira, hogy még arra sem voltak hajlandóak, hogy megemlítsék a hitet, mivel ők az Úrtól származó szeretet által érzékelték a hithez tartozó dolgokat. Ugyanilyenek a mennyei angyalok is, akikről már beszéltünk. De ahogy az előre látható volt, az emberi faj nem lehet ilyen természetű, hanem elkülönítené a hitet az Úr iránti szeretettől, és saját maga felállította a hit tanát, ami azt eredményezte, hogy valóban szétváltak, de oly módon, hogy az emberek a hiten, vagyis a hit tudásán keresztül kaphattak az Úr emberszeretetéből, így a tudás (cognitio) vagy meghallgatás lett az első, aztán a tudás vagy a meghallgatás által kaphatták meg az Úrtól az emberszeretet, vagyis a felebaráti szeretetet, és a könyörületességet, amely emberszeretet nem csak elválaszthatatlan a hittől, hanem a hit legfőbb alapja is. Aztán a Legősibb Egyház által érzékelt dolgokat a lelkiismeret váltotta föl, ami a hiten keresztül szereztek meg, és így csatlakozott az emberszeretethez, és ami nem azt parancsolta mi az igaz, hanem hogy ez igaz, mert az Úr így mondta az Igében. Az özönvíz utáni egyházak nagyrészt ilyen jellegűek voltak, így az eredeti, vagy az Úr eljövetele utáni első egyház is, és ez különbözteti meg a lelki angyalokat a mennyei angyaloktól.

 

AC 394. Most, amint az előre látható volt, és gondoskodtak róla, nehogy megsemmisüljön az emberi faj örök halállal, itt kijelentik, hogy senki sem követhet el erőszakot Kain ellen, aki az emberszeretettől elkülönült hitet jelenti; továbbá megjelölték őt, ami azt jelenti, hogy az Úr egy bizonyos módon megkülönbözteti a hitet, annak érdekében, hogy a fennmaradást biztosítsa. Ezen titkok mindezidáig feltáratlanok voltak, és az Úr rájuk hivatkozott, amikor a házasságról és a heréltekről beszélt Máténál:

 

“Mert vannak heréltek, a kik anyjuk méhéből születtek így; és vannak heréltek, a kiket az emberek heréltek ki; és vannak heréltek, a kik maguk herélték ki magukat a mennyeknek országáért. A ki beveheti, vegye be.” (Máté 19:12)

A mennyei házasságban élőket “herélteknek” hívják; akik “méhből születtek” hasonlítanak a mennyei angyalokra; akiket “emberek heréltek ki” olyanok, mint a lelki angyalok; azok pedig, akik “magukat herélték ki” olyanok, mint az angyali lelkek, akik nem annyira emberszeretetből, mint inkább engedelmességből cselekszenek.

 

AC 395. “Aki megöléndi Kaint, hétszerte megbüntettetik” szavak jelentik azt, hogy ha erőszakot követnek el a hit ellen, az szentségtörés, még ha az elkülönült hit is. Ez “Kain” jelentéséből nyilvánvaló, amely az emberszeretettől elvált hit, valamint a “hét” jelentéséből, ami az, ami megszentelt.  A “hetes” szám nagyra becsült szentség, ahogy ez jól ismert, a teremtés hat napja és a hetedik okán, mely a mennyei ember, akiben béke, pihenés és szombat lakozik. Ez a szám nagyon gyakran fordul elő a zsidó vallás szertartásaiban és ezt mindenütt szentnek tartják, az idő mind  kisebb, mind  nagyobb időszakai hetes részekre tagoltak, és “hétnek” hívják, mint a nagyobb időszakokat a Megváltó eljöveteléig (Dániel 9:24, 25); és a hét éves időszakot “hétnek” hívta Lábán és Jákob (Mózes I. könyve 29:27, 28). Éppen ezért, bárhol is fordul elő, a hetes számot szentnek és sérthetetlennek tekintik. Ezt olvashatjuk Dávidnál:

 

“Naponként hétszer dicsérlek téged” (Zsoltárok könyve 119:164)

 

Ésaiásnál:

 

“És a holdnak fénye olyan lesz, mint a napnak fénye, és a napnak fénye hétszer nagyobb lesz, olyan, mint hét napnak napfénye” (Ésaiás 30:26)

 

Ahol a “nap” jelenti a szeretetet, a “hold” a szeretetből fakadó hitet, melynek olyannak kellene lennie, mint a szeretet. Mivel az ember újjászületésének időszakai hat részre tagolódnak mielőtt a hetedik, vagyis a mennyei ember megérkezik, így a tévelygési időszakok is, egészen addig, míg semmi mennyei nem marad. Ezt mutatja a zsidók számos fogsága, valamint az utolsó, vagyis a babiloni fogság is, ami hét évtizedig tartott, azaz hetven évig. Azt is többször mondták, hogy a földnek szombaton pihennie kellene. Ezt mutatja Nabukodnozor Dánielnél:

 

“Az ő emberi szíve változzék el, és baromnak szíve adassék néki, és hét idő múljék el felette.” (Dániel 4:13, 20, 22, 29)

 

Jánosnál, az utolsó idők tévelygésire vonatkozóan:

 

“És láték mennyben más nagy és csodálatos jelt: hét angyalt, a kinél vala a hét utolsó csapás” (Jelenések könyve 15:1, 6, 7, 8)

 

És hogy

 

“Pogányoknak adatott, és a szent várost tapodják negyvenkét hónapig (Jelenések könyve 11:2)

 

 

És újra:

 

És láték egy könyvet, a mely be volt írva belől és hátul, és le volt pecsételve hét pecséttel. (Jelenések könyve 5:1)

 

A büntetések szigorúságát és növelését hangsúlyozta a hetes szám Mózesnél is:

 

“Ha pedig ezek után sem hallgattok reám, hétszerte keményebben megostorozlak titeket a ti bűneitekért.” (Mózes III. könyve 26:18, 21, 24, 28)

 

És Dávidnál:

 

“És fizess meg szomszédaink keblébe hétszeresen a gyalázatért” (Zsoltárok könyve 79:12)

 

Minthogy szentségtörés volt a hit elleni erőszak – mivel azt mondták, hogy szolgálják azt – ezért mondják, hogy “aki megöléndi Kaint, hétszerte megbüntettetik”

 

AC 396. “És megbélyegzé az Úr Kaint, hogy senki meg ne ölje, a ki rátalál.” jelenti, hogy az Úr megkülönbözteti a hitet egy bizonyos módon, annak érdekében, hogy megvédhető legyen, ami nyilvánvaló a bárkire tett “jelzés” és “megjelölés”, mint a megkülönböztetés eszköze jelentéséből. Ezékielnél:

 

“És monda az Úr néki: Menj át a város közepén, Jeruzsálem közepén, és jegyezz egy jegyet a férfiak homlokára, a kik sóhajtanak és nyögnek mindazokért az útálatosságokért” (Ezékiel 9:4),

 

ahol a “jegy a homlokon” nem azt jelenti, hogy a fejük elülső részén megjelölik, vagy vonalat húznak, hanem hogy megkülönböztetik őket másoktól. Így van Jánosnál is, ahol azt mondják:

 

“A földnek füvét ne bántsák, se semmi zöldelőt, se semmi élőfát, hanem csak azokat az embereket, a kiknek homlokukon nincsen az Istennek pecséte.” (Jelenések könyve 9:4)

 

Ahol a megjelölés szintén a megkülönböztetést jelenti.

 

[2] Ugyanabban könyvben olvassuk: “az ő jobb kezökre vagy a homlokukra bélyeget tegyenek” (Jelenések könyve 13:16). Ugyanez a dolog jelenik meg a zsidó vallásban az első és nagy parancsolat rögzítésével a kézen és a homlokon, erre vonatkozóan Mózesnél olvashatjuk:

 

Halld Izráel: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr! Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből. És kössed azokat a te kezedre jegyül, és legyenek homlokkötőül a te szemeid között (Mózes V. könyve 6:4, 5, 8; 11:13, 18)

 

Ez mutatta, hogy mindenek felett megkülönböztetik a mindenki iránti szeretet parancsolatát, és így a “kéz és homlok megjelölése” világossá válik.

 

[3] Így van Ésaiásnál:

 

“Eljő az idő, hogy minden népeket és nyelveket egybegyűjtsek, hogy eljövén, meglássák az én dicsőségemet. És teszek köztök jelt.” (Ésaiás 66:18, 19)

 

És Dávidnál:

 

“Tekints reám és könyörülj rajtam! Add a te erődet a te szolgádnak, és szabadítsd meg a te szolgálóleányodnak fiát! Adj jelt nékem javamra, hogy lássák az én gyűlölőim és szégyenüljenek meg.” (Zsoltárok könyve 86:16, 17)

 

Ezekből a fejezetekből a megjelölés jelentése már nyilvánvaló. Ezért senki se képzelje, hogy bármilyen jelet helyeztek egy bizonyos – Kainnak nevezett – személyre, ugyanis az Ige belső értelme teljesen más dolgokat tartalmaz, mint a betű szerinti értelem.

 

AC 397. 16. vers. És elméne Kain az Úr színe elől, és letelepedék Nód földén, Édentől keletre. A szavak, hogy “elméne Kain az Úr színe elől” azt jelenti, hogy a hit elkülönült a szeretet hitének jóságától; “letelepedék Nód földén”jelenti, hogy kívül van az igazságon és jóságon; “Édentől keletre”, hogy közel van a bölcs szellemhez, ahol azelőtt a szeretet uralkodott.

 

AC 398. A szavak, hogy “elméne Kain az Úr színe elől” azt jelenti, hogy a hit elkülönült a szeretet hitének jóságától látható a 14. vers magyarázatában; hogy az “elméne Kain az Úr színe elől” azt jelenti, hogy a hit elkülönült a szeretet hitének jóságától, nyilvánvaló a “Nód” szó fontosságából, ami vándorlót és bujdosót jelent; és “vándorlónak és bujdosónak” lenni, pedig megfosztva lenni az igazságtól és jóságtól, amint már a fentiekben láthattuk. Az, hogy “Édentől keletre” közel van a bölcs szellemhez, ahol azelőtt a szeretet uralkodott, és az értelmes szellemhez is, ahol azelőtt az emberszeretet uralkodott, nyilvánvaló abból, amit az “Édentől keletre” jelentéséről mondtunk, nevezetesen hogy a “kelet” az Úr, az “Éden” pedig a szeretet. A Legősibb Egyház embereinél a szellem, ami az akaratból és megértésből állt, egy volt; az akarat volt minden, így a megértés is akarat része volt. Ez azért lehetett, mert nem tettek különbséget a szeretet, ami az akarat része, és a hit, ami a megértés része között, mert a szeretet volt minden, a hit pedig a szeretet része. Azonban miután a hit elkülönült a szeretettől, mint a “Kainnak” nevezettek esetében, többé nem az akarat uralkodott, és mivel ebben a gondolkodásban a megértés uralkodott az akarat helyett, vagy a hit a szeretet helyett, ezért azt mondták, hogy “Édentől keletre lakott”; ahogy most megfigyelhetjük, a hitet megkülönböztették, vagy “megjelölték” hogy azt az emberiség hasznára megmenthessék.

 

AC 399. 17. vers. És ismeré Kain az ő feleségét, az pedig fogada méhében, és szűlé Hánókhot. És építe várost, és nevezé azt az ő fiának nevéről Hánókhnak. Azok a szavak, hogy “ismeré Kain az ő feleségét, az pedig fogada méhében, és szülé Hánokhot” jelenti, hogy ez a hitszakadás, vagy eretnekség egy másikat is létrehozott magából, amit “Hánokhnak” neveztek. “Építe várost” azt jelenti, hogy ebből minden tantételszerű és eretnek volt, és mivel a hitszakadást és eretnekséget “Hánokhnak” nevezték, ezért mondják “nevezé azt az ő fiának nevéről Hánókhnak”.

 

AC 400. Azok a szavak, hogy “ismeré Kain az ő feleségét, az pedig fogada méhében, és szülé Hánokhot” jelenti, hogy ez a hitszakadás, vagy eretnekség egy másikat is létrehozott magából, nyilvánvaló abból, amit már előzőleg mondtunk, valamint az első versben kijelentettekből, azaz, hogy az Ember és Éva, a felesége nemzette Kaint. Tehát a most következő dolgok hasonló felfogásúak és születésűek, legyenek egyháziak, vagy eretnekek, egy családfát alkotnak, ezért egymáshoz hasonlóan viszonyulnak. Egy eretnekségből, ahogy megértették, számos másik született.

 

AC 401. Hogy ez eretnekség volt, minden tantételszerű és eretnek tanításával, amit “Hánokhnak” hívtak, valamilyen mértékben a nevéből nyilvánvaló, mely az így elkezdett, vagy bevezetett parancsokat jelenti.

 

AC 402. Az “Építe várost” jelent minden tantételszerű és eretnek tanítást, ami ebből az eretnekségből eredt; ez nyilvánvaló az Ige minden fejezetéből, melyben bármilyen városnév előfordul; egyik sem jelent igazán várost, csak mindig valamilyen tantételre vonatkozót vagy eretnek dolgot. Az angyaloknak teljesen ismeretlen a város fogalma, vagy bármilyen városnév, mivel elképzelésük sincs, és nem is lehet egy városról, eszméik következtében lelkiek és mennyeiek, mint ahogy azt már a fentiekben megmutattuk. Ők csak azt fogadják el, amit a város és annak neve jelképez. Így a “szent város”, melyet “szent Jeruzsálemnek” is neveznek, semmi mást nem jelent, mint az Úr királyságát általában, vagy egy olyan bizonyos egyént, akiben ez a királyság létezik. A “város” és a “Sion hegye” is hasonlóképpen értendő, az utóbbi a hit mennyeiségét, az előbbi pedig a lelkiségét jelenti.

 

[2] Magát a mennyeit és lelkit úgy is leírják, mint “városok”, “paloták”, “házak”, “falak”, “kőfalának alapja”, “bástyák”, “kapuk”, “zárak” és köztük a “templom”; mint Ezékielnél (48:30-35); a Jelenések könyvében (21:15-27), ahol Szent Jeruzsálemnek hívják (21:2, 10); és Jeremiásnál (31:38). Dávidnál “Isten városa, a Felségesnek szent hajléka” (Zsoltárok könyve 46:5); Ezékielnél “a város, ott lakik az Úr” (48:35); és amiről Ésaiásnál is írnak:

 

Az idegenek megépítik kőfalaidat; És meghajolva hozzád mennek a téged nyomorgatók fiai, és leborulnak lábad talpainál minden megútálóid, és neveznek téged az Úr városának, Izráel Szentje Sionának. (Ésaiás 60:10, 14)

 

 

 

 

Zakariásnál:

 

“Jeruzsálem igazság városának neveztetik, a Seregek Urának hegye pedig szent hegynek.” (Zakariás 8:3)

 

Ahol az “igazság városa” vagy “Jeruzsálem” jelenti a hit lelki dolgait; a “szent hegy” vagy “Sion” a hit mennyei dolgait.

 

[3] Ahogy a hit mennyei és lelki dolgait egy város jelképezi, ugyanúgy a tanok dolgait Júda és Izrael városai, amikor azokat megnevezik, mindegyiknek megvan a maga saját jelentése, vagy valami a tanokkal kapcsolatban, bár ezt senki sem tudhatja, hacsaknem a belső értelemből. A tanok, valamint az eretnekség dolgait is jelentik a “városok”, és ebben az esetben minden egyes város, a neve szerint egy bizonyos eretnek véleményt jelent.  Most az Ige következő fejezeteiből csak azt mutatjuk meg, ha általában a “város” valamilyen tanra, vagy eretnekségre utal.

 

[4] Ésaiásnál ezt olvashatjuk:

 

“Ama napon lesz öt város Égyiptomnak földén, a melyek Kanaán nyelvén szólanak, és esküsznek a seregeknek Urára; az egyik "pusztulás városának" neveztetik.” (Ésaiás 19:18)

 

Ahol a téma a lelki és mennyei dolgok ismeretanyaga (scientia) az Úr eljövetelének idejéből. Ismét, amikor a képzetek völgyéről, vagyis a fantáziáról szólnak:

 

“Te lármával teljes, zajos város, örvendező város” (Ésaiás 22:2)

 

Jeremiásnál azokról beszélnek, akik “délen” vannak, vagyis az igazság világosságában, és akik azt eltörlik:

 

“A dél felől való városok bezároltatnak, és nem lesz, a ki megnyissa azokat” (Jeremiás 13:19)

 

Újra:

 

“Gondolá az Úr, hogy lerontja Sion leányának kőfalát; és siralomra jutott a bástya és a kőfal, együtt búslakodnak! Kapui besülyedtek a földbe, elveszté és összetöré annak zárait” (Jeremiás siralmai 2:8, 9)

 

Ahol mindenki láthatja, hogy a “kőfal”, “bástya”, “kapu” és “zár” csak tanokkal kapcsolatos dolgokat jelölnek.

 

 

 

 

 

[5] Mint Ésaiásnál:

 

“Ama napon ez éneket énekelik Júda földén: Erős városunk van nékünk, szabadítását adta kőfal és bástya gyanánt! Nyissátok fel a kapukat, hogy bevonuljon az igaz nép, a hűség megőrzője” (Ésaiás 26:1, 2)

 

Újra:

 

Uram, te vagy Istenem, magasztallak, dícsérem nevedet! Mert a városból kőrakást csináltál, az erős városból romot, az idegenek palotáját olyanná tetted, hogy nincs többé város; soha örökké meg nem épül. Ezért dicsőítnek téged erős népek, erőszakos pogányok városai félnek téged! (Ésaiás 25: 1, 2, 3)

 

Mely fejezetben nincs hivatkozás bármilyen bizonyos városra. Bálám jövendölésében:

 

És Edom más birtoka lesz. És uralkodik a Jákóbtól való, és elveszti a városból a megmaradtat. (Mózes IV. könyve 24:18, 19)

 

Ahol mindenki számára világosnak kell lennie, hogy a “város” nem egy várost jelent.

Ésaiásnál:

 

“Rommá lőn az álnokság városa, bezároltatott minden ház, senki be nem mehet!  Az utczákon panaszkodás hallik a bor miatt” (Ésaiás 24: 10, 11)

 

Ahol az “álnokság városa” a tan ürességét jelenti, az “utcák” pedig itt is, mint bárhol, azokat a dolgokat, melyek a városhoz tartoznak, akár hamisak, akár igazak. Jánosnál:

 

A hetedik angyal is kitölté az ő poharát.  És a nagy város három részre szakada, és a pogányok városai elesének (Jelenések könyve 16:17,19)

 

Az, hogy a “nagy város” valami eretneket jelent, valamint a “pogányok városai” is, nyilvánvalónak kell lennie mindenki számára. Azt is megmagyarázza, hogy a nagy város azt az asszonyt jelenti, akit János látott (Jelenések könyve 17:18) és hogy az asszony az  olyan jellegű egyházat jelenti, amit már előzőleg bemutattunk.

 

AC 403. Most már látjuk mit jelent a “város”. Mivel a Genezisnek ennek a része történelmi formába van öntve, azok számára, akik a betű szerinti értelmet nézik, úgy tűnik, hogy Kain épített egy várost, és Hánokhnak nevezte el; bár a betű szerinti értelemből azt is feltétezhetik, hogy a föld már népes volt, annak ellenére, hogy Kain volt Ádám elsőszülöttje. De ahogy már az előzőekben megfigyelhettük, a legősibb emberek hozzá voltak szokva, hogy minden dolgot történelmi formában jelképes típusokkal rendezzenek el, és ez a legnagyobb boldogsághoz vezette őket, ezáltal minden dolog élővé vált számukra.

 

AC 404. 18. vers. És lett Hánókhnak fia, Irád: És Irád nemzé Mekhujáelt: Mekhujáel pedig nemzé Methusáelt, és Methusáel nemzé Lámekhet. Az összes név az eretnekségeket jelenti, melyek a “Kainnak” nevezett elsőből származnak, de mivel semmi sem maradt fenn rájuk vonatkozóan, kivéve a nevüket, szükségtelen bármit is mondani róluk. Valamit össze lehetne gyűjteni a nevek eredetéről; például “Irad” azt jelenti “városból származó”, az eretnekségből, amit “Hánókhnak” neveznek, stb.

 

AC 405. 19. vers. Lámekh pedig vett magának két feleséget: az egyiknek neve Háda, a másiknak neve Czilla. “Lámekh”, aki hatodik volt Kain után, a pusztaságot jelenti, mivel nem létezett benne semmilyen hit; a “két feleség” jelenti egy új egyház keletkezését; “Háda” ennek az egyháznak a mennyei és lelki dolgainak az anyja, és “Czilla” pedig a természeti dolgainak az anyja.

 

AC 406. Hogy “Lámekh” jelenti a pusztaságot, vagy a hit hiányát, nyilvánvaló a következő, 23, 24. versből, amelyben azt mondják, hogy “embert ölt, mert megsebezte; ifjat ölt, mert megütötte”, ezért az “ember” jelentése hit, az “ifjú” pedig az emberszeretet.

 

AC 407. Egy egyház helyzetét általában részletesen leírták. Az idők folyamán az igazi hitből indul ki, ami végül a hit teljes megsemmisüléséhez vezet, amikor is azt mondják, hogy “pusztaság”. Ez történt a Legősibb Egyházzal is, azok között, akiket kainitáknak hívtak, valamint az özönvíz után Ősi Egyháznál, és a Zsidó Egyháznál is.  Az Úr eljövetelekor idején az ürességnek olyan állapotában voltak, hogy semmit sem tudtak az Úrról, hogy eljön e világra, hogy megváltsa őket, és még kevesebbet tudtak az Úrban való hitről. Ugyanez volt a helyzet az ősi Keresztény Egyháznál is, vagy annál, amelyik az Úr eljövetele után létezett, és annál is, amelyikben manapság oly teljes pusztaság van, hogy semmi hit sem maradt. Mégis mindig marad az üres egyháznak, mivel nem fogadja el a hitet, valamennyi magva; ez volt a Legősibb Egyházzal is, melynek leszármazottai az özönvíz idejéig megmaradtak, és ezután az esemény után is fennmaradtak. Az Egyház ezen leszármazottját hívják “Noénak”.

 

AC 408. Amikor egy egyház olyan üres, hogy semmilyen hite sincs, akkor és nem előtte, elkezd megújulni, vagyis új fény gyúl, melyet az Igében “reggelnek” hívnak. Az ok, amiért az új fény, vagy “reggel” addig nem világít, amíg az egyházban üresség nem honol, az, hogy a hit és emberszeretet dolgai összekeveredtek a profán dolgokkal; és amíg ebben az állapotban maradnak, lehetetlen ebbe bármilyen világosságnak, vagy emberszeretetnek beférkőznie, mivel a “konkoly” elpusztít minden “jó magot’. De amikor nincs hit, nem lehet szentségtörés, mert az emberek többé nem hisznek abban, amit kinyilatkoztatnak nekik; és azok, akik nem fogadják el, és nem hisznek, csak tudnak, nem szentségteleníthetik meg, ahogy azt a fentiekben megfigyelhettük. Napjainkban ez van a zsidókkal, akiknek a keresztények között tudatában kell lenniük annak, hogy a keresztények által elismert Úr a Messiás, akit maguk is vártak, és még mindig várnak, de ezt mégsem szentségteleníthetik meg, mert nem ismerik el, és nem hisznek benne. Ugyanez van a mohamedánokkal és pogányokkal, akik hallottak már az Úrról. Ezért volt az, hogy az Úr addig nem jött el a világra, amíg a Zsidó egyház semmit sem ismert el és semmit sem hitt.

 

AC 409. Ugyanez volt az eset a “Kainnak” nevezett eretnekséggel is, mely az idők folyamán üressé vált, bár elismerte a szeretetet, de a fő dolog a hit volt és azt a szeretet elé helyezte, és az ebből származó eretnekségek fokozatosan eltávolodtak tőle, és Lámekh, aki a hatodik volt a sorban, végképp megtagadta a hitet. Amikor ez az idő elérkezett, egy új fény, vagy reggel gyúlt és egy új egyház létesült, amit itt “Hádának és Czillának” neveznek, és “Lámekh feleségeinek”. Lámekh feleségeinek hívták őket, bár Lámekhnek nem volt hite, mint ahogy a zsidók belső és külső egyházának sem, melyeket szintén “feleségeknek” hívnak az Igében, és amelyeket Jákob két felesége, Lea és Ráchel képviselik – Lea jelképezi a belső egyházat, Ráchel pedig a külsőt. Ezek az egyházak, bár kettőnek tűnnek, mégiscsak egyek; a külső, vagy képviselő, elkülönülve a belsőtől, nem más, mint valami bálványimádás, vagy halál, míg a belső egyesülve a külsővel egy egyházat alkot, egy és ugyanazt az egyházat, mint ahogy Háda és Czilla tette. Bár Jákobnak és leszármazottjának, mint Lámekh, nem volt hite, az egyház nem maradhatott velük, de átköltözött a pogányokhoz, akik nem hitetlenségben, hanem tudatlanságban éltek. Az Egyház szinte soha sem marad azokkal  akik között igazságok vannak akkor, amikor kiüresedtek, hanem átköltözik azokhoz, akik semmit nem tudnak az igazságokról, mivel ezek sokkal könnyebben befogadják a hitet, mint az elõzõek.

 

AC 410. Az ürességnek két fajtája van; az egyik, amikor tudják, de nem kívánják tudni, vagy látják, de nem óhajtják látni, mint a régi zsidók, vagy a mai keresztények; a másik pedig amikor tudatlanságuk következtében sohasem tudnak, vagy látnak meg semmit, mint a régi és mostani pogányok. Amikor az utolsó üresség eljön azok számára, akik tudják, de nem kívánják tudni, vagy látnak, de nem kívánnak látni, egy új egyház jön létre, de nem közöttük, hanem az általuk pogányoknak nevezettek között. Ez történt az özönvíz előtti Legősibb Egyházzal, az ezután létező Ősi Egyházzal és a Zsidó Egyházzal is. Az új világosság azért gyúl később és nem előbb, mert ahogy már mondtuk, az ebből fakadó dolgokat nem tudják megszentségteleníteni, mert nem ismerik el, és nem hiszik, hogy az igaz lenne.

 

AC 411. Azt, hogy az üresség utolsó idejének az új egyház létrejötte előtt kell léteznie, az Úr gyakran kijelentette jövendöléseiben és “pusztaság”, vagy “pusztán állnak” megjelölést használnak a hit mennyei dolgaira hivatkozva; “pusztulást” a hit lelki dolgaival kapcsolatban. “Megsemmisülésről” és “csapásról” is beszélnek. (Ésaiás 6:9, 11, 12; 23:8-18; 24:1-23; 42:15-18; Jeremiás: 25:1-38; Dániel 8:1-27; 9:24-27; Sofóniás 1:1-18; Mózes V. könyve 32:1-52, Jelenések könyve 15:1-8, 16:1-21)

 

AC 412. 20. vers. És szűlé Háda Jábált. Ez volt atyjok a sátorban-lakóknak, és a barompásztoroknak. Háda jelenti, mint előzőleg is a hit mennyei és lelki dolgainak az anyját; “Jábál, a sátorban-lakók és barompásztorok atyja” jelenti a szeretet szent dolgaira vonatkozó tant, és az ebből származó jóságot, ami mennyei.

 

AC 413. Hogy Háda jelentése, a hit mennyei és lelki dolgainak az anyja, nyilvánvaló abból, hogy Jábál elsőszülöttjét “a sátorban-lakók és barompásztorok atyjának” nevezik, amely mennyei, mert a szeretet szent dolgait és az ebből származó jóságot jelenti.

 

AC 414. A “sátorban-lakó” jelentése a szeretet szentsége, ami nyilvánvaló a “sátor” jelentéséből az Igében. Mint Dávidnál:

“Uram, kicsoda tartózkodhatik sátorodban, kicsoda lakozhatik szent hegyeden?
 A ki tökéletességben jár, igazságot cselekszik, és igazat szól az ő szívében.”
(Zsoltárok könyve 15:1, 2)

 

Mely fejezetben a “sátorban tartózkodni” vagy “szent hegyen lakozni” a szeretet szent dolgaiként vannak leírva, nevezetesen tökéletességben járni és igazságot cselekedni. Újra:

 

“Szózatuk kihat az egész földre, és a világ végére az ő mondásuk. A napnak csinált bennök sátort.” (Zsoltárok könyve 19:5)

 

Ahol a “nap” jelenti a szeretetet. Újra:

 

“Hadd lakozzam a te sátorodban mindörökké; hadd meneküljek a te szárnyaid árnyéka alá!” (Zsoltárok könyve 61:5)

 

Ahol a “sátor” jelenti azt, ami mennyei, a “szárnyaid árnyéka” az ebből eredő lelki. Ésaiásnál:

 

“És Isten kegyelme megerősített egy ülőszéket, és ül azon igazsággal Dávid sátorában egy bíró, jogosság keresője, igazság ismerője” (Ésaiás 16:5)

 

Ahol a “sátor” jelenti a szeretet szentségét, mint ahogy ez látható a “jogosság keresőjéből” és az “igazság ismerőjéből”. Újra:

 

“Lássad Siont, ünnepeinknek városát, szemeid nézzék Jeruzsálemet, mint nyugalom hajlékát, mint sátort, mely nem vándorol” (Ésaiás 33:20)

 

Az égi Jeruzsálemről beszélve.

 

[2] Jeremiásnál:

 

“Ezt mondja az Úr: Ímé, visszahozom Jákób sátorának foglyait, és könyörülök az ő hajlékain, és a város felépíttetik az ő magas helyén” (Jeremiás 30:18)

 

A “sátor foglyai” jelenti annak hiányát, ami mennyei, vagy a szeretet szent dolgaiét. Ámósnál:

 

“ Azon a napon felemelem a Dávid leomlott sátorát, és kijavítom repedezéseit, és felemelem omladékait, és megépítem azt, mint volt hajdanán.” (Ámós 9:11)

 

Ahol a “leomlott sátor” hasonló módon azt jelenti, ami mennyei és azok szent dolgait. Jeremiásnál:

 

“Elpusztul az egész föld, nagy hamarsággal elpusztulnak az én sátraim, kárpitjaim egy pillantás alatt!” (Jeremiás 4:20)

Máshol:

 

“Sátorom elpusztíttatott, köteleim mind elszakadoztak, fiaim elszakadtak tőlem és oda vannak ők; nincs többé, a ki kifeszítse sátoromat, és felvonja kárpitjaimat!” (Jeremiás 10:20)

 

Ahol a “sátor” jelenti a mennyei dolgokat, és a “kárpitok” és “kötelek” az ebből eredő lelki dolgokat. Újra:

 

“Sátoraikat és nyájokat elveszik, és kárpitjaikat és minden edényöket és tevéiket elviszik” (Jeremiás 49:29)

 

Arábiáról és kelet fiairól szólnak, akik itt azokat képviselik, akik a mennyei, vagy szent dolgok birtokosai. Újra:

 

“Sion leányának sátorában, mint a tüzet önté ki búsulását.” (Jeremiás siralmai 2:4)

 

A hit mennyei, vagy szent dolgainak hiányáról beszélve.

 

[3] Az ok, amiért a “sátor” megnevezést alkalmazzák az Igében, hogy képviselje a szeretet mennyei és szent dolgait az a tény, hogy az ősi időkben az  istentisztelet szent szertartását a sátrakban végezték el. Amikor azonban az istentisztelet szentségtelen fajtái kezdték megszentségteleníteni a sátrakat, szentélyt építettek, azután templomot, és ezért a sátrak képviselték mindazt, amit később a szentély, majd a templom. Ugyanezen oknál fogva egy szent embert az Úr “sátorának”, “szentélyének” és “templomának” nevezik. Hogy a “sátornak”, a “szentélynek”, a “templomnak” ugyanaz a jelentése, nyilvánvaló Dávidnál:

 

“Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében; hogy nézhessem az Úrnak szépségét és gyönyörködhessem az ő templomában.  Bizony elrejt engem az ő hajlékába a veszedelem napján; eltakar engem sátrának rejtekében, sziklára emel fel engem. Most is felül emeli fejemet ellenségeimen, a kik körültem vannak, és én az ő sátorában örömáldozatokkal áldozom, énekelek és zengedezek az Úrnak.” (Zsoltárok könyve 27: 4, 5, 6)

 

[4] A legfontosabb értelemben, az Úr, mint az Ő emberi lényege a “sátor”, a “szentély”, a “templom”, mivel minden mennyei embert így hívnak, és minden mennyei és szent dolgot. Most, mivel a Legősibb Egyházat az Úr jobban kedvelte, mint a következő egyházakat, és mivel ekkor az emberek egyedül éltek, vagyis a saját családjukban, az istentiszteletet szentül a sátorukban tartották, ezért a sátorok szentebbnek számítanak, mint a templom, amelyet megszentségtelenítettek. Emlékezet szerint a szentélyek alapítása ünnep volt, amikor összegyűltek a föld megművelésére, ami alatt, mint a legősibb emberek, sátorban laktak. (Mózes III. könyve 23:39-44, Mózes V. könyve 16:13, Hóseás 12:9).

 

AC 415. Az, hogy a “barompásztorok atyja” jelenti a jót, ami a szeretet szent dolgaiból származik, nyilvánvaló a fentiekben elmondottakból, ebben a fejezetben (2. vers), ahol megmutattuk, hogy a “nyájak pásztora” jelenti az emberszeretet jóságát. Bár itt az “atya” meghatározást használják a “pásztor” helyett és “barmot” a “nyáj” helyett; és a “barom” szó, melynek atyjaként Jábált nevezik meg, következik mindjárt a “sátor” után, ezért is nyilvánvaló, hogy a szeretet szentségéből jövő jót jelenti, valamint itt egy viselkedést, vagy marhakarámot, vagy azok atyját, akik sátorban, vagy karámban laktak. Hogy ezek a kifejezések jelentik a szeretet mennyei dolgaiból eredő jót, nyilvánvaló az Ige számos fejezetéből. Jeremiásnál:

 

“Juhaimnak maradékát pedig összegyűjtöm minden földről, a melyekre elűztem őket, és visszahozom őket az ő legelőikre, és szaporodnak és megsokasodnak.” (Jeremiás 23:3)

 

Ezékielnél:

 

“Jó legelőn legeltetem őket, és Izráel magasságos hegyein leszen akluk, ott feküsznek jó akolban, s kövér legelőn legelnek Izráel hegyein.” (Ezékiel 34:14)

 

Ahol az “akol” és “legelő” jelenti a szeretet jóságát, melynek “kövérségéről” beszélnek.

Ésaiásnál:

 

“És ad esőt a magra, a melylyel a földet beveted, és a kenyér, a föld termése, bő és tápláló lesz, és széles mezőn legelnek nyájaid ama napon.” (Ésaiás 30:23)

 

Ahol a “kenyér” jelenti azt, ami mennyei, a “bő”, amin a nyájak legelnek, az ebből származó jóság. Jeremiásnál:

 

Mert megváltotta az Úr Jákóbot;.  És eljőnek és énekelnek a Sion ormán, és futnak az Úrnak javaihoz, búza, bor, olaj, juhok és barmok nyája felé, és az ő lelkök olyan lesz, mint a megöntözött kert (Jeremiás 31: 11, 12)

 

Ahol az Úr Szentségét a “búza” és “olaj”, az ebből eredő jóságot az “új bor” és a “juhok és barmok nyája” írja le. Újra:

 

“Pásztorok jőnek el hozzá nyájaikkal együtt; felvonják mellette a sátrakat köröskörül; kiki legelteti, a mi keze ügyébe esik” (Jeremiás 6:3)

 

“Sion lánya” jelenti a mennyei egyházat, melynek “sátrairól” és “nyájairól” prédikálnak.

 

AC 416. Hogy a szeretet szent dolgait és az eredendő jóságot kifejezik, nyilvánvaló abból a tényből, hogy Jábál nem az első volt, aki “sátorban, vagy akolban lakott”, ugyanezt mondták Ábelről, Ádám és Éva másodszülött fiáról, hogy “nyáj pásztora” volt, és Jábál a hetedik volt Kain leszármazottjainak sorában.

 

AC 417. 21. vers. Az ő atyjafiának pedig Jubál vala neve: ez volt atyja minden lantosnak és síposnak. “Az ő atyjafiának pedig Jubál volt” ugyanazon egyház lelki dolgainak tanát fejezi ki; “ez volt atyja minden lantosnak és síposnak” pedig a hit igazságát és jóságát.

 

AC 418. Az előző versek a szeretet mennyei dolgaival foglalkoztak, de ez a vers a hit lelki dolgaival foglalkozik, és ezeket a “lant” és “síp” fejezi ki. Az olyan húros hangszerek, mint a lant és hasonlók, a hit lelki dolgait fejezik ki, ez pedig sok szempontból nyilvánvaló. A hasonló hangszerek, és az éneklés is, a külsődleges egyházak istentiszteletein semmi mást nem képviselnek, és csak ennek a számlájára írható, hogy oly sok énekes és zenész volt; az előadás oka pedig az, hogy minden mennyei öröm a szív boldogsága, melyet az énekléssel fejeztek ki, majd a húros hangszerek követték az éneklést és kiemelték azt. A szív minden benyomását ez kísérte: éneklésre késztetett, végül az énekléssel kapcsolatos cselekedetekre. A szívet érő hatások mennyeiek, de maga az éneklés lelki. Az, hogy az éneklés, és ami hozzá hasonlít, jelenti mindazt, ami lelki, nyilvánvaló nekem az angyali kórusból, melynek két fajtája van, a mennyei és a lelki. A lelki kórusok könnyen megkülönböztethetőek a mennyeiektől, vibráló énekhangjuk miatt (sono canoro alato), ami hasonló a húros hangszerek hangjához, melyekről itt beszélni fogunk az Úr isteni könyörületességéből. A legősibb emberek arra hivatkoztak, hogy ami mennyei volt az a szívük birodalmához, ami pedig lelki volt, az a tüdejükhöz tartozott. Következésképpen minden a tüdőhöz tartozik, az énekhang és hasonlók, így a hangszerek hangja és hangzása is. Ennek alapja nem csupán az, hogy a szív és a tüdő egyfajta házasságot képvisel, mint amilyen a szereteté és hité, hanem az is, hogy a mennyei angyalok a szív birodalmához tartoznak, a lelki angyalok pedig a tüdőéhez. Az, hogy az előttünk lévő fejezetek ilyen dolgokat jelentenek, tudhatjuk abból a tényből is, hogy ezek az Úr Igéi, és az megfosztaná az élettől, ha semmivel sem jelentene többet, mint hogy Jubál a lanton és sípon játszók atyja; és semmi értelme nem lenne, hogy erről bárki is tudjon.

 

AC 419. Ahogy a mennyei dolgok a szeretet szent dolgai és az eredendő jóság, úgy a lelki dolgok a hit igazsága és a jósága; ez hozzátartozik a hithez, hogy megérthessék nem csak azt, ami igaz, de azt is, ami jó. A hit ismerete mindkettőt magában foglalja. De hogy olyan legyen, ahogy a hit tanítja, mennyeinek kell lennie. Mivel a hit mindkettőt magában foglalja, így a két hangszer, a lant és síp, jelképezi ezt. A lant, ahogy azt mindenki tudja, húros hangszer és ezért jelenti a lelki igazságot; de a síp, köztes hangszer lévén a húros és fúvós között, jelenti a lelki jóságot.

 

AC 420. Az Igében számos hangszert említenek, mindegyiknek megvan a saját jelentése, ahogy azt az Úr isteni könyörületességéből megmutatjuk a megfelelő helyen; itt csak azt említjük meg, amit Dávidnál mondanak:

 

“Én az ő sátorában örömáldozatokkal áldozom, énekelek és zengedezek az Úrnak.” (Zsoltárok könyve 27:6)

 

Ahol a “sátor” fejezi ki azt, ami mennyei, és az “énekel” és “zengedez”, pedig az ebből eredő lelki dolgokat. Újra:

“Örvendezzetek ti igazak, az Úrban; a hívekhez illik a dícséret.  Dicsérjétek az Urat cziterával; tízhúrú hárfával zengjetek néki. Énekeljetek néki új éneket, lantoljatok lelkesen, harsogón. Mert az Úr szava igaz, és minden cselekedete hűséges.” (Zsoltárok könyve 33:1-4)

 

A hit igazságát jelenti, mindazokra vonatkozóan, amiről beszéltünk.

 

[2] A lelki dolgokat, vagy a hit igazságait és jóságait hárfával és lanttal ünnepelték, énekléssel és hangszer kísérettel, de a hit szent, vagy mennyei dolgait fúvós hangszerekkel, mint a harsona, vagy hasonlók; és azért használtak oly sok hangszert oly gyakran a templomokban, hogy ezt vagy azt az alkalmat bizonyos hangszerekkel ünnepelhessék.  Következésképpen a használt hangszerek alapján megértették azt, amit ezekkel ünnepeltek.

 

[3] Újra:

 

“Én is tisztellek téged lanttal a te hűségedért, én Istenem! Éneklek néked hárfával, oh Izráelnek szentje!  Örvendeznek az én ajakim, hogy énekelhetek néked, és lelkem is, a melyet megváltottál.” (Zsoltárok könyve 71:22, 23)

 

Ahol szintén a hit igazságai jelennek meg. Újra:

 

“Énekeljetek az Úrnak hálaadással, pengessetek hárfát a mi Istenünknek!” (Zsoltárok könyve 147:7)

 

A “hálaadás” a hit mennyei dolgaira vonatkozik, ezért történik az “Úr” említése; a “pengessetek hárfát” a hit lelki dolgaira vonatkozik, ahol “Istenről” beszélnek. Újra:

 

“Dicsérjék az ő nevét tánczczal; dobbal és hárfával zengjenek néki.” (Zsoltárok könyve 149:3)

 

Ahol a “dob” jelenti a jót, és a “hárfa” az igazságot, melyet dicsérnek.

 

[4] Újra:

 

“Dicsérjétek őt kürt-zengéssel; dicsérjétek őt hárfán és cziterán;  Dicsérjétek őt dobbal és tánczczal, dicsérjétek őt hegedűkkel és fuvolával;  Dicsérjétek őt hangos czimbalommal, dicsérjétek őt harsogó czimbalommal.” (Zsoltárok könyve 150:3, 4, 5)

 

Ezek a hangszerek jelentik a hit jóságait és igazságait, melyek a dicséretek tárgyai voltak; senki sem higgye azt, hogy ilyen sokfajta hangszert említenének, ha csak nincs mindegyiknek külön jelentése. Újra, hivatkozva a jó és igaz ismeretére:

“Küldd el világosságodat és igazságodat, azok vezessenek engem; vigyenek el a te szent hegyedre és hajlékaidba.  Hadd menjek be Isten oltárához, vígasságos örömömnek Istenéhez, és hadd dicsérjelek téged cziterával, Isten, én Istenem!” (Zsoltárok könyve 43:3, 4)

 

[5] Ésaiásnál, hivatkozva a hit dolgaira és annak ismeretére:

 

“Végy cziterát, járd be a várost, elfeledett parázna nő; pengesd szépen, dalolj sokat, hogy így emlékezetbe jőjj!” (Ésaiás 23:16)

 

Ugyanezt fejezik ki Jánosnál még egyszerűbben:

 

“A négy lelkes állat és a huszonnégy Vén leborula a Bárány előtt, mindeniknél hárfák és aranypoharak lévén, jóillatokkal tele, a mik a szentek imádságai” (Jelenések könyve 5:8)

 

Ahol nyilvánvalónak kell válnia mindenki számára, hogy az állatoknak és Véneknek nem hárfájuk volt, hanem a “hárfa” a hit igazságait jelenti, az “aranypoharak jóillatokkal tele” pedig a hit jóságát. Dávidnál a hangszerek előadásait “dicséretnek” és “hálaadásnak” hívják (Zsoltárok könyve 42:5; 69:31). Más helyen Jánosnál:

 

És hallék szózatot az égből, mint sok vizeknek zúgását, és  hallám hárfásoknak szavát, a kik az ő hárfájokkal hárfáznak vala;  És énekelnek vala mintegy új éneket (Jelenések könyve 14:2, 3)

 

Máshol:

 

“Látám állani az üvegtenger mellett, a kiknek kezében valának az Istennek hárfái.” (Jelenések könyve 15:2)

 

Érdemes megemlíteni, hogy az angyalok és a lelkek megkülönböztetik a különböző hangzásokat a jó és igaz vonatkozásában, nem csak azokat, melyeket énekelnek, vagy hangszeren adnak elő, de a hangokat is. Csak azokat fogadják be, melyek összhangban vannak, így meglehet a hangzás harmóniája, következésképp a hangszereké is, a jó és igaz természetével és lényegével.

 

AC 421. 22. vers. Czilla pedig szűlé Tubálkaint, mindenféle réz- és vasszerszámok kovácsolóját: és Tubálkain hugát, Nahamát. Czilla jelképezi, mint már említettük, az új egyház természeti dolgainak anyját; “Tubálkain, mindenféle réz- és vasszerszámok kovácsolója” a természetes jó és igaz tana, a “réz” jelenti a természetes jót, a “vas” a természetes igazat. “Tubálkain húga, Nahama” jelentése egy hasonló egyház, vagy egy ezen kívül álló egyház természetes jóságának és igazságának tana.

 

AC 422. Hogy mi volt a helyzet az új egyházzal, látható a zsidó egyházból, mely mind külső, mind belső volt; a belső egyház a mennyei és lelki dolgokat tartalmazta és a külső egyház pedig a természeti dolgokat. A belső egyházat Ráchel képviselte, a külsőt Lea. Mivel Jákob, vagy inkább Jákobként értett leszármazottai az Igében, csak a külső dolgok után vágyott, vagy a külsőt imádta, ezért előbbre volt Jákobnál Lea, mint Ráchel; a rövidlátó Lea képviselte a zsidó egyházat, Ráchel a pogányok új egyházát. Ezért használták mindkét Jákobot a próféták mindkét értelemben, egyik jelentése a hitehagyott állapotában lévő zsidó egyház, a másik a pogányok igaz külső egyháza. Amikor a belső egyházat jelképezte, “Izraelnek” hívták; de ezekről a dolgokról az Úr isteni könyörületességéből a továbbiakban még beszélni fogunk.

 

AC 423. Tubálkaint “minden kézművesek tanítójának” hívják és nem az “atyjának”, mint ez Jábál és Jubal esetében volt; ennek oka pedig az volt, hogy előtte nem léteztek mennyei és lelki, vagy belső dolgok. Az “atya” meghatározást alkalmazták Jábálra és Jubalra, ami azt jelenti, hogy az ilyen belső dolgok először akkor kezdtek létezni; jóllehet a természeti és külső dolgok előtte is léteztek, de ezeket már a belső dolgokra kezdték alkalmazni, így nem “atyának” hívták Tubálkaint, csak “minden kézművesek tanítójának”.

 

AC 424. Az Igében a “kézműves” jelentése bölcs, értelmes és jól tájékozott (sciens) ember, és itt a “réz és vas szerszámok kézművese” jelenti azokat, akik megismerkedtek a természetes jóval és igazzal. Jánosnál:

 

“Ilyen módon nagy sebességgel vettetik el Babilon, ama nagy város, és többé meg nem találtatik. És hárfásoknak és muzsikásoknak, és síposoknak és trombitásoknak szava te benned többé nem hallatik; és semmi mesterségnek mestere nem találtatik többé te benned” (Jelenések könyve 18:21, 22)

 

Itt a “hárfások”, mint előbb, az igazságot jelentik; a “trombitások” a hit jóságát; “mesterségnek mestere” azt, aki tud, vagy a jó és igaz ismeretanyagát (scientia). Ésaiásnál:

 

A bálványt a mester megönti, és az ötvös megaranyozza azt, és olvaszt ezüst lánczot reá;
okos mestert keres, hogy oly bálványt állítson, a mely nem ingadoz
. (Ésaiás 40:19, 20)

 

Azokról beszélve, akiknek képzelete a hamisat hozott létre -“bálvány”- és úgy tanítja őket, hogy az igaznak tűnik. Jeremiásnál:

 

“Mind egyig balgatagok és bolondok; hiábavalóságokra tanít; fa az. Társisból hozott lapított ezüst és Ofirból való arany; az ácsnak és az ötvös kezének munkája; öltözetök kék és piros bíbor; mesterek munkája valahány.” (Jeremiás 10:8, 9)

 

Jelenti azokat, akik hamisságot tanítanak, és az Igéből összegyűjtenek dolgokat, melyekből annak meglelését kovácsolják, ezért hívják “hiábavalóságnak” és “mesterek munkájának”. Az ősi időkben az ilyen embereket képviselték a kézművesek, akik bálványokat kovácsoltak, vagyis hamisságot, melyet arannyal vontak be, azaz a jó látszatával; és ezüsttel, vagy az igazság megjelenésével; és kék és piros bíborral, vagy természeti dolgokkal, mintha nyilvánvaló egyezés lenne.

 

AC 425. Jelenleg  ismeretlen a világ számára az, hogy a “réz” jelenti a természetes jót, és hogy minden fémnek, melyet az Írásban említenek, megvan a maga külön jelentése a belső értelemben – ahogy az “arany” a mennyei jó; az “ezüst” a lelki igazság; a “réz” a természetes jóság; a “vas” a természetes igazság; és így tovább a többi fémeknél is, ugyanígy a “fa” és a “kő” is. Ilyen dolgokat jelentettek az “arany”, az “ezüst”, a “réz” és a “fa”, melyeket a bárkánál, a szentélynél és a templomnál használtak, és melyekről az Úr isteni könyörületességéből itt beszélhettünk. Ilyen jelentésük volt a prófétáknál is, Ésaiásnál:

 

És szopod a népek tejét, és a királyok emlőjét szopod. Réz helyett aranyat hozok, vas helyett ezüstöt hozok, és a fák helyett rezet, és a kövek helyett vasat, és teszem fejedelmeiddé a békességet, és előljáróiddá az igazságot. (Ésaiás 60:16, 17)

 

Ahol az Úr eljövetelével, királyságával és a mennyei egyházzal foglalkoznak. A “réz helyett arany” jelenti a természeti jó helyett a mennyei jót; “vas helyett ezüst” jelenti a természeti igazság helyett a lelki igazságot; “fa helyett réz” jelenti a testi jó helyett a természeti jót; “kő helyett vas” jelenti az érzéki igazság helyett a természeti igazságot. Ezékielnél:

 

“Jáván, Tubál és Mések, ezek a te kalmáraid; rabszolgákat és rézedényeket adtak cserébe árúidért.” (Ezékiel 27:13)

 

Tírusról beszélnek, aki azokat jelenti, akik lelki és mennyei dolgokban gazdagok; a “rézedények” a természeti jók. Mózesnél:

 

“Oly földre, a melynek kövei vas, és a melynek hegyeiből rezet vághatsz!” (Mózes V. könyve 8:9)

 

Ahol szintén a “kő” jelenti az érzéki igazságot; a “vas” a természeti, vagyis ésszerű igazságot; a “réz” a természeti jót. Ezékiel négy élő teremtményt, vagy kerubot látott, kiknek lába úgy szikráztak, mint a simított réz színe (Ezékiel 1:7), ahol a “réz” megint a természeti jót jelenti, az ember “lába” pedig azt jelképezi, ami természeti. Így jelentkeztek Dánielnél is:

 

Egy férfiú, gyolcsba öltözve, és dereka ufázi aranynyal övezve. És teste olyan mint a társiskő, karjai és lábatája mint az izzó ércznek színe  (Dániel 10:5, 6)

 

Az, hogy a “rézkígyó” (Mózes IV. könyve 21:9) képviselte az Úr érzéki és természeti jóságát, a fentiekből látható.

 

AC 426. Arról, hogy a “vas” jelenti a természeti igazat, további bizonyságot szerezhetünk abból, amit Ezékiel mond Tírusról:

 

Tarsis volt a te kereskedőtársad, sok különféle gazdagsága miatt: ezüstöt, vasat, ónt és ólmot adtak ők árúidért. Vedán és Jáván Uzálból adtak árúidért: kovácsolt vasat, kásiát és jó illatú nádat, ezeket csereárúidért. (Ezékiel 27:12, 19)

 

Mind ezekből, mind pedig az előzőleg és a vonatkozó fejezetekben elmondott szavakból teljesen nyilvánvaló mit jelent a mennyei és lelki gazdagság; és minden egyes kifejezés, még az említett nevek is, külön jelentéssel bírnak, mivel az Úr Igéje lelki, és nem szó szerinti.

 

[2] Jeremiásnál:

 

“Vajjon eltöri-é a vas az északi vasat és rezet?  Vagyonodat és kincseidet rablónak adom, nem pénzért, hanem a te mindenféle vétkedért” (Jeremiás 15:12, 13)

 

Ahol a “vas” és “réz” jelenti a természeti igazságot és jót; ami “északról” jön jelenti az érzékit és természetit; a természeti a lelkihez és mennyeihez viszonyítva olyan, mint a mély sötétség (azaz “észak”) viszonyítva a világossághoz, vagy “délhez”; vagy mint az árnyék, amit itt is Czilla jelent, aki “anya”. A “vagyon” és “kincs” a mennyei és lelki gazdaság, ez szintén teljesen nyilvánvaló.

 

[3] Újra Ézekielnél:

 

“És végy magadnak egy vasserpenyőt, és állasd fel azt vasfal gyanánt te közted és a város között, és irányozd tekintetedet erősen reá, és legyen ostrom alatt, és te ostromold.” (Ézekiel 4:3)

 

Ahol szintén nyilvánvaló, hogy a “vas” jelenti az igazságot. Az erő az igazságnak tulajdonítható, mert annak nem lehet ellenállni, és ezért mondják a vasról, mely az igazságot, vagy a hit igazságát jelenti, hogy “darabokra zúz” és “összezúz” Dánielnél (2:34, 40), és Jánosnál:

 

És a ki győz, annak hatalmat adok a pogányokon; És uralkodik rajtuk vasvesszővel, mint a fazekas edényei széttöretnek (Jelenések könyve 2:26, 27)

 

Ismét:

 

“És szűle fiú-magzatot, a ki vasvesszővel legeltet minden nemzetet” (Jelenések könyve 12:5)

 

[4] Hogy a “vasvessző” az Úr Igéjének igazsága, megmagyarázzák Jánosnál:

 

 És látám, hogy az ég megnyílt, és ímé vala egy fehér ló, és a ki azon ül vala, hivatik vala Hívnek és Igaznak, és igazságosan ítél és hadakozik; És vérrel hintett ruhába vala öltöztetve és a neve Isten ígéjének neveztetik. És az ő szájából éles kard jő vala ki, hogy azzal verje a pogányokat; és ő fogja azokat legeltetni vasvesszővel (Jelenések könyve 19:11, 13, 15)

 

AC 427. 23. vers. Akkor monda Lámekh az ő feleségeinek: Oh Háda és Czilla, hallgassatok szómra, Lámekh feleségei, halljátok beszédem: embert öltem, mert megsebzett; ifjat öltem, mert megütött. “Lámekh” jelenti az ürességet, mint előzőleg is; “mond az ő feleségeinek: Oh Háda és Czilla, hallgassatok szómra” jelenti a hitvallást, melyet csak ott tehetnek, ahol egyház létezik, amit a “feleségek” jelentenek, ahogy ezt már előzőleg mondtuk. “Embert öltem” jelenti, hogy a hite már kihunyt, az “ember” jelenti a hitet; “megsebzett” jelenti, hogy az emberszeretet is kihunyt. Az “öl” és “megsebez” jelenti, hogy nincs többé igazság; az “öl”, hogy a hit elpusztult; a “sért”, hogy az emberszeretet kihalt.

 

AC 428. Ebből és a következő versből teljesen nyilvánvaló, hogy “Lámekh” jelenti az ürességet; mivel azt mondja “megölt egy embert” és “egy ifjút” és hogy hétszeres a bosszú Kainért, és “hetvenhétszeres” Lámekhért.

 

AC 429. Az, hogy az “ember” jelenti a hitet, nyilvánvaló ennek a fejezetnek 1. verséből, melyben Éva azt mondta, mikor Kaint szülte “nyertem férfiat az Úrtól”; ez alatt a hit tanát értették és “Úrtól való férfiúnak” nevezték. Az is nyilvánvaló abból, amit az előzőekben megmutattunk az emberre, vagy férfiúra vonatkozólag, hogy ő jelenti a megértést, ami a hitből származik. Hogy az emberszeretet, amit itt “ifjúnak”, vagy “gyermeknek” hívtak, eltűnt, abból következik, hogy aki tagadja és megöli a hitet, az ugyanakkor tagadja és megöli az emberszeretet is, mely a hitből születik.

 

AC 430. Az “ifjú”, vagy “gyermek” az Igében az ártatlanságot és az emberszeretetet is jelenti, mivel igazi ártatlanság nem létezhet emberszeretet nélkül, sem igaz emberszeretet ártatlanság nélkül. Három foka van az ártatlanságnak, amelyet az Ige megkülönböztet a “csecsemő”, a “kis gyermek” és a “gyermek” kifejezésekkel; és mivel nincs igaz ártatlanság igaz szeretet és emberszeretet nélkül, ezért jelenti a “csecsemő”,a  “kis gyermek” és a “gyermek” a szeretet három fokát: vagyis a gyöngéd szeretetet, amit a csecsemő érez az anyja, vagy dajkája iránt; a szeretet, amit a kis gyermek érez a szülei iránt; és az emberszeretet, mely hasonló ahhoz, mint amit a gyermek érez a tanítója iránt. Azt mondják Ésaiásnál:

 

“És lakozik a farkas a báránynyal, és a párducz a kecskefiúval fekszik, a borjú és az oroszlán-kölyök és a kövér barom együtt lesznek, és egy kis gyermek őrzi azokat” (Ésaiás 11:6)

 

Itt a “bárány”, a “kecskefiú” és a “borjú” jelenti az ártatlanság és szeretet három fokát; a “farkas”, a “párduc” és az “oroszlán-kölyök” ezek ellenkezőjét; a “kis gyermek” az emberszeretet. Jeremiásnál:

 

“Miért szereztek nagy veszedelmet a ti lelketek ellen, hogy kipusztítsatok közületek férfit és asszonyt, gyermeket és csecsemőt Júda kebeléből, hogy magatoknak még csak maradékot se hagyjatok” (Jeremiás 44:7)

 

A “férfi és asszony” jelenti a megértés és akarat, vagy igazság és jóság dolgait; a “gyermek és csecsemő” a szeretet első fokát. Az, hogy a “csecsemő” és a “kis gyermek” jelenti az ártatlanságot és emberszeretetet, teljesen nyilvánvaló az Úr szavaiból Lukácsnál:

 

Vivének pedig hozzá kis gyermekeket is, hogy illesse azokat; Jézus magához híván őket, monda: Engedjétek, hogy a kis gyermekek én hozzám jőjjenek, és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Istennek országa. Bizony mondom néktek: A ki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképen nem megy be abba (Lukács 18:15, 17)

Magát az Urat hívják “kis gyermeknek”, vagy “gyermeknek” (Ésaiás 9:6), mert Ő maga az ártatlanság és szeretet, és ugyanabban a passzusban csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének hívják.

 

AC 431. Az, hogy az “öl” és “megsebez” jelenti itt, hogy nincs igazság többé, az ”öl” jelenti, hogy a hit már kihunyt, és a “megsebzett” jelenti, hogy az emberszeretet is eltűnt, nyilvánvaló abból a tényből, hogy az “öl” szót az emberre mondják, a “megsebez” szót pedig az “ifjúra”. A hit kihunyását és az emberszeretet hiányát ugyanezen kifejezésekkel írják le Ésaiásnál:

 

“Tetőtől talpig nincs e testben épség, csupa seb és dagadás és kelevény, a melyeket ki sem nyomtak, be sem kötöztek, olajjal sem lágyítottak” (Ésaiás 1:6)

 

Ebben a passzusban a “seb” kifejezést használják a kihunyt hitre, “dagadás” az elpusztított emberszeretet, a “kelevény” pedig mindkettő.

 

AC 432. 24. vers. Ha hétszeres a bosszú Kainért, hetvenhétszeres az Lámekhért. Ezek a szavak jelentik, hogy a hitet megsemmisítették, amit Kain jelent, erőszakot követtek el, ez szentségtörés volt. Ugyanakkor az emberszeretetet is megsemmisítették, mely a hiten keresztül születne meg, ez még nagyobb szentségtörés volt, ezért volt a megbélyegzés “hetvenhétszeres” megbosszulás.

 

AC 433. Az, hogy Kaint “hétszer bosszulják meg” jelenti a szentségtörést, mert erőszakot követtek el az elkülönült hit ellen, amelyet Kain jelent, már a 15. versben megmutattuk. A “hetvenhétszeres bosszú” jelentése egy jóval nagyobb szentségtörés, melynek következménye elkárhozás, nyilvánvaló a “hetvenhét” jelentéséből. Az, hogy a “hetes” szám szent, abból a tényből ered, hogy a “hetedik nap” jelenti a mennyei embert, a mennyei egyházat, a mennyei királyságot és legvégső értelmében magát az Urat. Mivel a “hetes” szám, bárhol is forduljon elő az Igében, mindazt jelent, ami szent, vagy megszentelt; és a szentség, a megszenteltség és a velük kapcsolatos dolgok az, amivel fogalakozunk. Ebből jön a “hetvenes” szám jelentése, amely hét korszakból áll; egy korszak az Igében tíz év. Amikor valamiről hangsúlyozták azt, hogy a legszentebb, vagy megszentelt, azt mondták “hetvenhétszeres”. Mikor az Úr azt mondta, hogy az embernek meg kell bocsátania embertársának nemcsak hétszer, de hetvenhétszer (Máté 18:22), ezalatt azt értette, hogy annyiszor kell megbocsátania, ahányszor vétkezett, a megbocsátásnak végtelennek, vagy örökkévalónak kell lennie, amely szent. Itt a Lámekhet “hetvenhétszer bosszulják meg” jelenti a kárhozatot a megszentelt ellen elkövetett erőszak miatt.

 

AC 434. 25. vers. Ádám pedig ismét ismeré az ő feleségét, és az szűle néki fiat, és nevezé annak nevét Séthnek: mert adott úgymond, énnékem az Isten más magot Ábel helyett, kit megöle Kain. A “férfiú” és “feleség” itt egy új egyházat jelent, melyet előzőleg Háda és Czilla jelképezett; a “fia”, kinek neve Séth volt egy új hitet jelent, mely által az emberszeretet megszerezhető. “Adott az Isten más magot Ábel helyett, kit megöle Kain” jelenti, hogy az emberszeretetet, melyet Kain elkülönített és megsemmisített, az Úr megadta ennek az új egyháznak.

 

AC 435. Az, hogy a “férfiú” és a “feleség” itt egy új egyházat jelent, melyet előzőleg Háda és Czilla jelenített meg, senki sem tudhatja meg vagy következtethet rá a betű szerinti tartalomból, mert előzőleg a “férj és feleség” a Legősibb Egyházat és annak utódait jelentette. De teljesen nyilvánvaló a belső értelemből, valamint a tényből, hogy közvetlenül ezután a következő fejezetben (Genezis 5:1-4), a férjet és feleséget, és nemzett fiúkat, Séthet újra említik, de teljesen más szavakkal, és ebben az esetben a Legősibb Egyház első utódját jelentik. Ha semmi mást nem jelentene a következő passzusban, nem lenne értelme ugyanarról a dologról beszélni itt is: ugyanúgy, ahogy az első fejezetben az embernek, a föld gyümölcseinek és az állatoknak a megteremtésével foglalkoztunk, aztán a második fejezetben újra, azért, mert az első fejezetben a lelki ember, a második fejezetben pedig a mennyei ember megteremtése volt a téma. Bármikor megismétlődik egy és ugyanazon személy, vagy tárgy említése, annak jelentése mindig más, de hogy mi, az csak a belső értelemből tudható meg. Itt maga a kapcsolat igazolja az adott jelentést és további szempont az, hogy az ember és feleség általános értelemben jelentik a kérdéses eredeti egyházat.

 

AC 436. Az, hogy a “fia”, akit Séthnek hívott, egy új egyházat jelent, mely által az emberszeretet visszatért, nyilvánvaló az előzőleg mondottakból, valamint Kainnal való rokonságából, akit “megbélyegzett az Úr, hogy senki meg ne ölje”. A tárgy, ahogy sorban jön, a következő: A hit elkülönült a szeretettől, amit ”Kain” jelképez; az emberszeretetet “Ábel”; és azt, hogy a hit az elkülönült voltában megsemmisítette az emberszeretetet, az jelenti, hogy Kain megölte Ábelt. A hit megóvását annak érdekében, hogy az Úr az emberszeretetet elültethesse, jelenti az, hogy az Úr megbélyegezte Kaint, hogy őt senki meg ne ölje. Ezek után a szeretet szentségét és az ebből eredő jóságot adta az Úr a hiten keresztül, amit Jábál jelent, akit Háda szült; a hit lelki dolgait, amit adott, fivére, Jubal jelenti. Az ezekből származó természeti jót és igazságot Tubálkain jelenti, akit Czilla szült. A Genezis 4. részének ezen két egymást követő verséből levonhatjuk a következtetést és összegezést mindezen dolgokról és hatásukról, vagyis hogy a “férj és feleség” jelenti az új egyházat, amelyet azelőtt Hádának és Czillának hívtak, és “Séth” jelenti a hitet, melyen keresztül az emberszeretetet visszaállították. Ebben a versben, amelyik most következik, Énosh jelenti az emberszeretetet, mely a hiten keresztül épült be.

 

AC 437. Itt Séth egy új hitet jelent, mely az emberszereteten keresztül jön, ezt magyarázza meg a neve, melyet azért adtak neki, mert az Úr “másik magot adott Kain helyet, aki megölé Ábelt”. Az Úr “másik magot adott” jelenti azt, hogy az Úr másik hitet adott; a “másik mag” az olyan hit, mely az emberszereteten keresztül jön. A “mag” jelenti a hitet, ahogy azt az előzőekből láthatjuk (255. fejezet)

 

AC 438. 26. vers. Séthnek is született fia, és nevezé annak nevét Énósnak. Akkor kezdték segítségül hívni az Úrnak nevét. Ahogy az előbb mondtuk, Séth jelenti a hitet, mely az emberszereteten keresztül jön; a “fia”, kinek neve “Énós” volt, mely egy olyan egyházat jelent, mely az emberszeretetre, mint a hit alapjára épül; “kezdték segítségül hívni az Úrnak nevét” jelenti ezen egyház istentiszteletét emberszeretetből.

 

AC 439. “Séth” jelent egy új hitet, mely az emberszereteten keresztül jön, amit már az előbbi versben megmutattuk. A “fia”, kinek neve “Énós” volt, mely egy olyan egyházat jelképez, mely az emberszeretetre, mint a hit alapjára épül, nyilvánvaló abból, amit már elmondtunk, valamint abból, hogy “Énósnak” hívták, ami “embert” is jelent. Nem mennyei embert, csak emberi lelki embert, aki itt “Énósnak” hívnak. Ugyanez nyilvánvaló a rögtön utána következő szavakból is: -“Akkor kezdték segítségül hívni az Úrnak nevét.”

 

AC 440. Az, hogy az idézett szavak az emberszereteten alapuló egyház tiszteletét jelentik, nyilvánvaló abból a tényből, hogy “hívták az Úr nevét”. Ez megszokott és bevett formája minden beszédnek, melyekkel az Urat szokták tisztelni. És hogy ez az emberszereteten alapuló tisztelet, nyilvánvaló abból a tényből, hogy itt “Urat” említettek, holott az előző versben “Istennek” nevezték, valamint abból a tényből is, hogy az Urat másként nem lehet imádni, csak emberszeretetből. Mivel az igaz istentisztelet nem eredhet olyan hitből, mely nem az emberszereteten alapul, mert az csupán az ajkon és nem szívben létezik. “Hívták az Úr nevét”, hogy ez megszokott és bevett formája minden beszédnek, melyekkel az Urat tisztelik, kitűnik az Igéből; azt mondták Ábrahámról, hogy “ott oltárt építe az Úrnak, és segítségűl hívá az Úr nevét” (Genezis 12:8; 13:4); és megint, hogy “tamariskusfákat ültete Beérsebában, és segítségűl hívá ott az örökkévaló Úr Istennek nevét” (Genezis 21:33). Ez a kifejezés magában foglal minden istentiszteletet, Ésaiásnál ez nyilvánvaló:

 

“És még sem engem hívtál segítségül Jákób, hanem megfáradtál én bennem Izráel!  Nem adtad nékem égőáldozatul bárányaidat, és áldozataiddal nem dicsőítettél engem; nem terheltelek ételáldozattal, és tömjénnel nem fárasztottalak.” (Ésaiás 43:22, 23)

 

Mely fejezetben összefoglalást adnak az összes képviselt vallásról.

 

AC 441. Az, hogy Úr megszólításába most nem kezdünk bele, kielégítően nyilvánvaló mindabból, amit előzőleg mondtunk a Legősibb Egyházzal kapcsolatban, mely bárki másnál jobban csodálta és imádta az Urat; valamint abból, hogy “Ábel is vive az ő juhainak első fajzásából”. Így ebben a fejezetben a “hívták az Úr nevét”semmi mást nem jelent, mint az új egyház istentiszteletét, miután az előző egyházat megsemmisítették azok, akiket “Kainnak” és “Lámekhnek” hívnak.

 

AC 442. A fentebb elmagyarázott fejezet tartalmából nyilvánvaló, hogy az ősi időkben sok tan és eretnekség különült el az egyháztól, mindegyiknek megvolt a maga neve, mely megkülönböztette a tanokat és eretnekségeket, és jóval mélyebben gyökereztek gondolataikban, mint napjainkban, mert olyan volt az emberi gondolkodás abban az időben.

 

NÉHÁNY PÉLDA A SZELLEMEKKEL VALÓ TAPASZTALATBÓL, HOGY MIT GOLDOLTAK A TESTI ÉLETÜK ALATT A LELKEKRŐL ÉS SZELLEMEKRŐL

 

AC 443. A másik életben megadatott tisztán észlelni azt, hogy mi volt a véleményük a lélekről, a szellemről és a halál utáni életről az embereknek, amikor még testükben éltek. Amikor olyan állapotban tartották őket, mintha a testükben volnának, ugyanúgy gondolkodtak, és gondolataikat olyan egyértelműen közölték, mintha hangosan beszélnének. Egy személy esetében, nem sokkal elhalálozása után, azt észleltem, (amit maga is beismert), hogy valójában hitt a szellem létezésében, de úgy képzelte, hogy az bizonyára a halál után, az élet egy ismeretlen fajtáját éli, mert ha a testi élet véget ér, semmi más nem marad, csak valamilyen mélység és ismeretlenség. Úgy tekintette az életet, mint testben élni, ezért a szellemre úgy gondolt, mint valami fantomra. Meggyőzte magát erről az elképzelésről, látván, hogy az állatok is élnek, mint az emberek. Most csodálkozott, hogy a szellemek és az angyalok a legnagyobb világosságban, és legnagyobb értelemben, bölcsességben és boldogságban élnek, észlelésük olyan kitűnő, hogy alig lehet leírni. Következésképpen életük is, messze lévén a homályostól, tökéletesen világos és tiszta.

 

AC 444. Társalogtam egy olyan személlyel, aki, míg ezen a világon élt, azt hitte, hogy a szellemnek nincs kiterjedése, és ezen a földön nem megengedett az olyan szó, ami kiterjedésre utal. Megkérdeztem őt, hogy most mit gondol magáról, látván azt, hogy ő most egy lélek, vagy szellem, és lát, hall, szagol, kitűnő tapintással bír, kívánságai, gondolatai vannak, annyira, hogy pontosan úgy érezte, mintha a testében lenne. Abban az állapotban tartották, amelyet a világon gondolt, és azt mondta, hogy a szellem egy gondolat. Megengedték nekem, hogy megkérdezzem: a világon élvén vajon nem volt-e abban biztos, hogy létezik-e nem testi látás a szem, vagy valami érzékszerv nélkül? És akkor hogyan lehet belső látás, vagy gondolat? Nem kell lennie valami szerves alkotórészének, amire gondolunk? Aztán elismerte, hogy testi életében olyan téveszmében élt, hogy a szellem csupán egy gondolat, megfosztva minden érzékszervtől és alaktól. Hozzátettem, ha a lélek, vagy szellem csupán egy gondolat, az embernek nem lenne szüksége ilyen nagy agyra, látván, hogy a teljes agy a belső érzékek szerve. Ha nem így lenne, a koponya üres lehetne, és a gondolat még úgy működne benne, mint a lélekben. Egyedül ezt figyelembe véve, ugyanúgy, mint az izmokra ható lélek működését, mely a mozdulatok olyan sok változatát adja, azt mondtam, hogy őt meg lehetne győzni arról, hogy a szellem szervi, vagyis szerves anyag, aminek következtében elismerte tévedését és csodálkozott azon, hogy lehetett ilyen bolond.

 

AC 445. Azt a továbbiakban megjegyezték, hogy a tanultak nem mást hisznek, mint hogy a halál után élő lélek, vagyis a szellem, egy elvonatkoztatott gondolat. Ez erős kifejezése annak a vonakodásnak, hogy bármilyen meghatározást elismerjenek, ami a kiterjedésre és a kiterjedéshez tartozó dolgokra vonatkozik, mert a gondolatnak, elvonatkoztatva a tárgytól, nincs kiterjedése. Ezért kiterjedés nélküli tárgyakat az emberek körülhatárolják, és kiterjedést adnak nekik, annak érdekében, hogy azokat megértsék. Ez nagyon világosan mutatja, hogy a tanultaknak nincs más felfogása a lélekről és szellemről, mint hogy az csupán gondolat és nem tudnak mást hinni, csak azt, hogy az megsemmisül, ha meghalnak.

 

AC 446. Társalogtam szellemekkel arról az általános véleményről, mely napjainkban az emberek között uralkodik, hogy a szellem létezésének nem adnak hitelt, mert nem látják azt a szemükkel, nem értik meg az ismeretanyaguk (scientias) alapján. Így nem csak azt tagadják, hogy a szellemnek van alakja, de annak az anyagát is, vitatkozván arról mi az anyag. Ahogy tagadják a szellem alakját, és vitatkoznak anyagáról is, úgy tagadják, hogy a szellem jelen van egy adott helyen, következésképpen az emberi testben sem. Még a legegyszerűbb ember is tudhatná, hogy lelke, vagy szelleme a testén belül van. Amikor ezen dolgokat elmondtam, a szellemek, akik között néhány egyszerű lélek is volt, csodálkoztak, hogy napjainkban az emberek milyen bolondok. Amikor hallották azokat a szavakat, melyekről vitáznak, mint például “részek, részek nélkül” és más ilyen meghatározásokat, esztelennek, képtelennek, és nevetségesnek nevezték őket, melyeknek nem szabadna eszükbe jutni, mert azok elzárják az értelemhez vezető utat. 

 

AC 447. Egy bizonyos újonc szellem, hallván a szellemekről beszélni engem, megkérdezte “Mi a szellem?”, feltételezve magáról, hogy ember. Mikor elmeséltem neki, hogy minden emberben van egy szellem, az életét tekintve az ember egy szellem. A test csupán arra való, hogy egy ember a földön élhessen, a hús és a csont, vagyis a test nem él, vagy gondolkodik. Láttam, hogy zavarban van, ezért megkérdeztem, hogy hallott-e már a lélekről. – Mi a lélek? – válaszolta – én nem tudom mi az. Megengedték nekem, hogy elmeséljem neki, hogy ő maga most egy lélek, vagy szellem, amit tudhatna abból a tényből, hogy a fejem fölött van, és nem a földön áll. Mikor megkérdeztem, hogy ezt vajon felfogta-e, megrémülve elrepült, azt kiabálva: “Szellem vagyok! Szellem vagyok!”. Egy bizonyos zsidó azt feltételezte, hogy teljes egészében a testében él, olyannyira, hogy alig lehetett meggyőzni az ellenkezőjéről. Mikor megmutatták neki, hogy ő egy szellem, még mindig kitartóan mondta, hogy ő egy ember, mert lát és hall. Ilyenek azok, akik a testüknek szentelték magukat a világi életükben. Eme példákhoz még nagyon sokat hozzá lehetne tenni, de ezeket csupán azért említettük, hogy igazoljuk azt a tényt, hogy az emberben lévő szellem hozza létre az érzést, nem pedig a test.

 

AC 448. Sok olyannak társalogtam, akiket ebből az életből ismertem (hosszú ideig tettem ezt – hónapokig, évekig) olyan tiszta hangon, bár ez belső hang volt, mint barátaimmal ezen a földön. Beszélgetésünk témája gyakran az ember halál utáni állapota volt, és csodálkoztak, hogy a testi élet folyamán senki sem tudja, vagy hiszi el, hogy így él, mikor a testi életnek vége van. Még azután is van folytatása az életnek, és ez a folytatás olyan, mintha az ember egy homályos életből egy világosba lépne át, azok pedig, akik hisznek az Úrban, egyre és egyre világosabb életbe lépnek. Azt kívánták tőlem, hogy meséljem el barátaiknak, hogy élnek, írjam meg és meséljem el milyen az állapotuk, ahogy elmeséltem sok dolgot nekik az itteni barátaikról. Azt válaszoltam, ha ilyen dolgokat elmesélnék a barátaiknak, vagy írnék nekik róluk, nem hinnék el, káprázatnak neveznék, vagy gúnyolódnának rajta és jeleket, vagy csodákat kérnének, mielőtt hinnének benne. Csupán nevetség tárgyának tenném ki magam. Azt, hogy ezek a dolgok igazak, talán csak néhányan hinnék el. Szívük mélyén az emberek tagadják a szellemek létezését, és még azok is, akik nem tagadják, kelletlenül hallják, hogy valaki a szellemekkel beszélhet. Az ősi időkben a szellemekkel kapcsolatos hit nem ilyen volt, de ilyen most, mikor őrült okoskodással az emberek megpróbálják kitalálni, hogy mi a szellem, meghatározásaik, feltételezéseik megfosztják őket az összes értelemtől, mi több, még tanultabbak akarnak lenni.

 

GENEZIS 5. fejezet

 

A MENNYRE ÉS MENNYEI ÖRÖMRE VONATKOZÓLAG

 

AC 449. Senki számára sem ismert a menny és a mennyei öröm természete. Azok, akik gondolkoztak ezen, kialakítottak egy olyan általános és otromba elképzelést, hogy azt alig lehet egyáltalán bármilyen elképzelésnek számítani. Hogy mi az elképzelés, amit kialakítottak a témáról, a szellemektől tudhattam meg a legpontosabban, akik most léptek át a földi életből a másik életbe. Amikor magukra hagyták őket, mintha a földön élnének, ugyanúgy gondolkodtak, mint azelőtt. Néhány példával szolgálok.

 

AC 450. Néhányuknak, akiknek úgy tűnt, hogy földi tartózkodásuk alatt kiváltképpen felvilágosultak voltak az Igével kapcsolatban, hamis elképzelésük volt a mennyről. Azt feltételezték, hogy akkor vannak a mennyben, ha magasan vannak, és azt képzelték, hogy ebből a helyzetből irányíthatják az összes lenti dolgot, öndicsőítők voltak és kiemelkedők a többiek közül. Mivel ilyen elképzeléssel bírtak, annak érdekében, hogy megmutassák nekik, hogy tévednek, a magasba vitték őket, és megengedték nekik, hogy bizonyos mértékig irányítsák az alattuk lévő dolgokat. Szégyenkezve felismerték, hogy ez a fantáziájuk mennyországa, a menny nem a magasságokban van, hanem bárhol, ahol valaki szeretetben és emberszeretetben, vagy az Úr királyságában él. Ott sincs menny, ahol előbbre valónak tekintik magukat, vagy nagyobbak akarnak lenni másoknál, mert ott csak pokol van.

 

AC 451. Egy bizonyos szellem, akinek földi életében hatalma volt, a másik életben is megtartotta kívánságát a parancsosztásra. Elmondták neki, hogy most másik királyságban van, mely örök. Uralkodása a földön véget ért. Ahol most van, senki mást nem tartanak nagyra, csak aki a jósággal és igazsággal, az Úr könyörületességével áll kapcsolatban, melyben ő is részesül. Továbbá, hogy a földi királyságban mindenkit a gazdagsága és az uralkodói kegy alapján ítéltek meg, itt azonban a jóság és igazság a gazdagság, az Úr könyörületessége az uralkodói kegy. Ha mégis parancsolgatni kíván, lázadó, tudván, hogy most más királyságban van. Ezt hallva elszégyellte magát.

 

AC 452. Társalogtam szellemekkel, akik azt feltételezték, hogy a menny és mennyei öröm a legnagyobbnak lenni. Elmondták nekik, hogy a mennyben legnagyobb az, aki a legkisebb, mert az, hogy a legkisebb lehet, adja a legnagyobb boldogságot, tehát ő a legnagyobb. Mi az, legnagyobbnak lenni, ha nem a legboldogabbnak lenni? Az, hogy az erősnek törekszik lenni az erős, gazdagnak lenni a gazdag. Azt is elmondták nekik, hogy a mennyben nem kívánnak legkisebbnek lenni, azért, hogy a legnagyobbak legyenek. A mennyben szívből kívánunk jobbat a többieknek, mint magunknak, szolgálatára szeretnénk lenni a másiknak, hogy annak boldogságát elősegítsük, mindezt nem irigységből, hanem szeretetből tesszük.

 

AC 453. Néhányuknak szórakoztatóan otromba elképzelésük volt a mennyről, azt feltételezték, hogy az csupán egy bebocsátás, valójában egy szoba, ahová egy ajtón keresztül lehet bejutni, melyet kinyitnak, és egy ajtónálló bocsátja be őket.

 

AC 454. Néhányan azt képzelik, hogy a mennyben könnyű élet létezik, ahol mások szolgálják ki őket. Elmondták nekik, hogy nem lehet a pihenés a boldogság eszköze, mivel mindenki azt kívánja, hogy a többiek boldogok legyenek, fölérendelve saját boldogságuknak. Mikor mindenki csak kívánja, akkor senki sem lesz boldog. Az ilyen fajta élet nem lehet tevékeny élet, csak lusta, melyben a tétlenség csak nőne, és mégis megtudhatnák, hogy csak a tevékeny életben van boldogság. Az angyali élet hasznos, és az emberszeretet jóságát tartalmazza. Az angyalok nem ismernek nagyobb boldogságot, mint azon szellemek tanítását és okítását, akik a földről érkeznek; szolgálatára lenni az embereknek, ellenőrizni a gonosz szellemeket, hogy a megfelelő határt ne lépjék át és ösztönözni az embereket a jóra. Felemelni őket a halálból az örök életbe, és aztán a lelkeket, ha lehetséges, bevezetni a mennybe. Mindezekből több boldogságot merítenek, mint ami leírható. Így ők az Úr képmásai, jobban szeretik felebarátiakat, mint önmagukat, ezért menny a menny. Az angyali boldogság a hasznosságban van, a hasznosságból ered és a hasznosság szerint él, vagyis a szeretet és emberszeretet jósága szerint. Amikor meghallották ezen dolgokat azok, akiknek az elképzelése az, hogy a mennyei öröm a könnyű élet, csupán lélegzés az örök boldogságban, megadatott nekik a megértés, hogy elszégyelljék magukat, és hogy megtudják, milyen az élet valójában, ami igen szomorú, és ami lerombolja az összes örömöt, és rövid idő multán undorodnának és émelyegnének tőle.

 

AC 455. Valakinek, aki ezen a világon a legtöbbet tanulta az Igét, olyan elképzelése volt a mennyei örömről, hogy az dicsőséges fény, mint mikor a napsugarak arany árnyalatban jelennek meg, így ő is könnyű életet feltételezett. Annak érdekében, hogy tévedéséről megbizonyosodjon, ilyen fényt biztosítottak neki, és a fény közepén lévén, élvezte, hogy a mennyben van, ahogy mondta. De nem tudott sokáig benne maradni, fokozatosan fárasztotta őt, és egyáltalán nem élvezte.

 

AC 456. Közülük a legjobban okítottak mind azt mondták, hogy a mennyei öröm az Úrhoz való imádságban és dicsőítésében van, lévén az élet megfosztva az emberszeretet jóságától, és ez a tevékeny élet. Elmondták nekik, hogy az Úrhoz való imádkozás és ünneplés nem olyan tevékeny élet, mint amit jelent, csak ennek az életnek egy hatása. Az Úrnak nincs szüksége imádságra, csak akaratra, hogy ők az emberszeretet jóságában cselekedjenek, és eszerint fognak boldogságot kapni az Úrtól. De még a legjobban kiokított személyek sem tudták kialakítani az öröm képzetét, csak annak szolgálatát az emberszeretet jóságának jegyében. Az angyalok kijelentették, hogy az ilyen fajta élet a legszabadabb, amely határtalan boldogsággal párosul.

 

AC 457. Majdnem mindenki, aki erről a világról a másik életbe lép azt feltételezi, hogy a pokol és a menny is ugyanaz mindenki számára. Mindkettő végtelen, különböző és változatos, sem a mennyben, sem a pokolban, egyetlen személy sem pontosan ugyanolyan, mint a másik, mint ahogy egy ember, szellem, vagy angyal sem ugyanolyan mint a másik. Amikor csupán gondoltam arra, hogy ketten egyformák, vagy azonosak lehetnek, a szellemek világának és az angyali mennyeknek lakói elborzadtak. Azt mondták, hogy mindenki az alkotórészek összhangjából alakul ki, amilyen az összhang, olyan az illető. Semmi sem lehet teljesen tökéletes, csak akkor, ha azt az alkotórészek összhangja eredményezi. A mennyben minden társadalom azonos, így válik az összes társadalom eggyé, vagyis az általános mennyé egyedül az Úr által, a szereteten keresztül. Egy bizonyos angyal csak a legáltalánosabbakat sorolta elő a szellemek örömeinek nemzetségéből, vagyis az első mennyből, ez körülbelül négyszázhetvennyolc volt. Ebből elképzelhetjük milyen számtalanok lehetnek a legkevésbé általános nemzetségek, és a fajok minden nemzetségben. Ha ebben a mennyben ilyen sok van, milyen korlátlan lehet a boldogság nemzetsége az angyali lelkek mennyországában, és még több az angyalok mennyországában.

 

AC 458. A gonosz szellemek néha azt feltételezik, hogy más menny is lehet az Úrén kívül. Megengedték nekik, hogy keressék, ahol csak tudják, de megdöbbenésükre soha nem találtak másik mennyet. A gonosz szellemek esztelenségeket követtek el, mind az Úr iránti gyűlöletük miatt, mind a belső szenvedésük miatt, így lettek ilyen képzelgéseik.

 

AC 459. Három menny van: az első a jó szellemek lakhelye; a második az angyali szellemeké; a harmadik az angyaloké. A szellemeket, angyali szellemeket és angyalokat megkülönböztetik mennyeire és lelkire. Mennyeiek azok, akik a szereteten keresztül kaptak hitet az Úrtól, mint a Legősibb Egyház emberei, akikkel már foglalkoztunk. A lelkiek azok, akik a hit tudásán kaptak emberszeretetet az Úrtól, és aszerint cselekszenek, amit kaptak. Ennek a témának folytatása a fejezet végén következik.

 

GENEZIS 5:1-32

 

. 1.Ez az Ádám nemzetségének könyve. A mely napon teremté Isten az embert, Isten hasonlatosságára teremté azt.
  2. Férfiúvá és asszonynyá teremté őket, és megáldá őket és nevezé az ő nevöket Ádámnak, a mely napon teremtetének.
  3. Élt vala pedig Ádám száz harmincz esztendőt, és nemze fiat az ő képére és hasonlatosságára és nevezé annak nevét Séthnek.
  4. És telének Ádám napjai, minekutánna Séthet nemzette, nyolczszáz esztendőre, és nemze fiakat és leányokat.
  5. És lőn Ádám egész életének ideje kilenczszáz harmincz esztendő; és meghala.
  6. Éle pedig Séth száz öt esztendőt, és nemzé Énóst.
  7. És éle Séth, minekutánna Énóst nemzette, nyolczszáz hét esztendeig; és nemze fiakat és leányokat.
  8. És lőn Séth egész életének ideje kilenczszáz tizenkét esztendő; és meghala.
  9. Éle pedig Énós kilenczven esztendőt, és nemzé Kénánt.
  10. És éle Énós, minekutánna Kénánt nemzette, nyolczszáz tizenöt esztendeig, és nemze fiakat és leányokat.
  11. És lőn Énós egész életének ideje kilenczszáz öt esztendő; és meghala.
  12. Éle pedig Kénán hetven esztendőt, és nemzé Mahalálélt.
  13. És éle Kénán, minekutánna Mahalálélt nemzette, nyolczszáz negyven esztendeig; és nemze fiakat és leányokat.
  14. És lőn Kénán egész életének ideje kilenczszáz tíz esztendő; és meghala.
  15. Éle pedig Mahalálél hatvanöt esztendőt, és nemzé Járedet.
  16. És éle Mahalálél, minekutánna Járedet nemzette, nyolczszáz harmincz esztendeig, és nemze fiakat és leányokat.
  17. És lőn Mahalálél egész életének ideje nyolczszáz kilenczvenöt esztendő; és meghala.
  18. Éle pedig Járed száz hatvankét esztendőt, és nemzé Énókhot.
  19. És éle Járed, minekutánna Énókhot nemzette, nyolczszáz esztendőt; és nemze fiakat és leányokat.
  20. És lőn Járed egész életének ideje kilenczszáz hatvankét esztendő; és meghala.
  21. Éle pedig Énókh hatvanöt esztendőt, és nemzé Methuséláht.
  22. És járt Énókh az Istennel, minekutánna Methuséláht nemzette, háromszáz esztendeig; és nemze fiakat és leányokat.
  23. És lőn Énókh egész életének ideje háromszáz hatvanöt esztendő.
  24. És mivel Énókh Istennel járt vala; eltűnék, mert Isten magához vevé.
  25. Éle pedig Methusélah száz nyolczvanhét esztendőt és nemzé Lámekhet.
  26. És éle Methusélah, minekutánna Lámekhet nemzette, hétszáz nyolczvankét esztendőt; és nemze fiakat és leányokat.
  27. És lőn Methusélah egész életének ideje kilenczszáz hatvankilencz esztendő; és meghala.
  28. Éle pedig Lámekh száz nyolczvankét esztendőt, és nemze fiat.
  29. És nevezé azt Noénak, mondván: Ez vígasztal meg minket munkálkodásunkban s kezünk terhes fáradozásában e földön, melyet megátkozott az Úr.
  30. És éle Lámekh, minekutánna Noét nemzette, ötszáz kilenczvenöt esztendőt; és nemze fiakat és leányokat.
  31. És lőn Lámekh egész életének ideje hétszázhetvenhét esztendő; és meghala.
  32. És mikor Noé ötszáz esztendős volt, nemzé Noé Sémet, Khámot és Jáfetet.
 

 

A TARTALOM

 

AC 460. Ez a fejezet főleg a Legősibb Egyház terjedésével foglalkozik az egymást követő nemzedékeken keresztül, majdnem az özönvízig.

 

AC 461. A Legősibb Egyházat magát, aki mennyei volt, “embernek” (homo) hívták és “Istenhez hasonlónak” (1. vers)

 

AC 462. A második egyházat, mely nem volt olyan mennyei, mint a Legősibb Egyház, “Séthnek” hívták. (2, 3. vers)

 

AC 463. A harmadik egyházat “Énósnak” (6. vers), a negyediket “Kénánnak” (9. vers), az ötödiket “Mahalálélnek” (12. vers), a hatodikat “Járednek” (15. vers), a hetediket “Énokhnak” (18. vers), a nyolcadik egyházat pedig Methusélahnak” hívták. (21. vers)

 

AC 464. Az említett nevű egyházat egy megszerkesztett tanként írták le, melyet a Legősibb Egyház tárt fel és fogadott el, és mely tant, bár nem volt haszna ebben az időben, megőrizte az utódok használatára. Ezt jelenti “Énokh eltünék, mert Isten magához vette.” (22, 23, 24. vers)

 

AC 465. A kilencedik egyházat “Lámekhnek” hívták. (25. vers)

 

AC 466. A tizediket, az özönvíz utáni három egyház szülőjét, “Noénak” nevezték. Ezt az egyházat hívták Ősi Egyháznak. (28, 29. vers)

 

AC 467. “Lámekhet” úgy írják le, mint aki semmit sem tartott meg abból a felfogásból, amit a Legősibb Egyház élvezett. “Noét” pedig új egyházként jellemezték. (29. vers)

 

BELSŐ ÉRTELEM

 

AC 468. Abból, amit az előző fejezetekben elmondtunk és megmutattunk, nyilvánvaló, hogy a nevek jelentik az eretnekségeket és tanokat. Látható, hogy a fejezetben szereplő nevek nem személyeket jelentenek, hanem dolgokat, jelen esetben tanokat, vagy egyházakat, melyeket megőriztek. Ennek ellenére változásokon mentek keresztül, a Legősibb Egyház idejétől egészen “Noéig.” De a helyzet minden egyházzal az, hogy az idők folyamán csökken, és végül csak kevesen maradnak. Azt a néhányat, aki megmaradt az özönvíz idejére, hívták “Noénak”.

 

[2] Az igaz egyház csökken, és csak néhányan maradnak, nyilvánvaló más egyházak esetéből, amelyek szintén csökkentek. Azokat, akik megmaradtak, az Igében “maradékoknak” és “maradványoknak” hívták, és azt mondták, hogy a “föld közepén” “között” vannak. Ez történik általánosságban, és külön-külön is, úgy az egyházzal, mint minden egyes emberrel. Hacsak az Úr a maradékot meg nem védi mindegyiknél, szükségszerűen örökre meg kell semmisülnie, azonban a lelki és mennyei élet a maradékokban van. Így történik ez általában és egyetemesen – ha nem lennének mindig néhányan, akik révén az egyház, vagy igaz hit megmarad, az emberi faj megsemmisült volna. Ahogy az köztudott, egy város, sőt, néha egy egész királyság is megmarad néhányak kedvéért. Ez van ilyen vonatkozásban az egyházzal, valamint az emberi testtel is. Ameddig szív dobog, van élet a szomszédos zsigerekben is, amikor a szív elgyengül, a test többi részei is megszűnnek dolgozni, és az ember meghal. Az utolsó maradványok azok, akiket “Noét” jelképez; amiért az egész föld romlottá vált. (Genezis 6:12).

 

[3] A megmaradókról, akik személyek is voltak, valamint az egyház is általánosságban, sokat beszélnek a prófétáknál, mint Ésaiásnál:

 

“És lészen, hogy a ki Sionban meghagyatik, és Jeruzsálemben megmarad, szentnek mondatik, minden, valaki Jeruzsálemben az élők közé beiratott. Ha elmosta az Úr Sion leányainak undokságát, és Jeruzsálem vérét eltisztítá belőle az ítélet lelkével” (Ésaiás 4:2,3)

 

Mely passzusban a megmaradók szentségéről beszélnek, mely az egyház, és az egyház embereinek megmaradását is jelenti. Aki “meghagyatik” Sionban és Jeruzsálemben nem lehet szent, mert őket csupán “meghagyták”. Újra:

 

“És lészen ama napon, hogy többé nem támaszkodik Izráel maradéka és a ki megmaradt Jákób házából, az őt nyomorgatóhoz, hanem támaszkodik az Úrhoz, Izráel Szentjéhez hűségesen;  A maradék megtér, a Jákób maradéka az erős Istenhez.” (Ésaiás 10:20, 21)

 

Jeremiásnál:

 

“Azokban a napokban és abban az időben, azt mondja az Úr, kerestetik az Izráel bűne, de nem lesz; a Júda vétkei, de nem találtatnak: mert kegyelmes leszek azokhoz, a kiket meghagyok.”  (Jeremiás 50:20)

 

Mikeásnál:

 

“És a Jákóbnak maradéka olyan lészen a sok nép között, mint az Úrtól való harmat, mint a zápor a fűnek” (Mikeás 5:7)

 

[4] Az ember vagy az egyház maradékait vagy maradványait képviselik a tizedek is, melyek szentek, így minden szám, melyben megvan a tíz, szintén szent, és a “tizet” ezért állítják a maradékról; mint Ésaiásnál:

 

“És az Úr az embert messze elveti, s nagy pusztaság lészen a földön; És ha megmarad még rajta egy tizedrész, ismétlen elpusztul ez is; de mint a terpentinfának és cserfának törzsük marad kivágatás után: az ő törzsük szent mag lészen!” (Ésaiás 6:12, 13)

 

Ahol a maradékot “szent magnak” nevezik. Ámósnál:

 

“Bizony így szól az Úr Isten: A mely város ezerrel indult ki, százzal marad csak meg; a mely pedig százzal indult ki, tízzel marad csak meg Izráel házául.” (Ámós 5:3)

 

Ebben és sok más fejezetben is a belső értelemben a “maradványok” jelentik azt, amiről beszélünk. Hogy egy várost megkímélnek az egyház maradékainak kedvéért, nyilvánvaló abból, amit Ábrahám mondott Szodomával kapcsolatban:

 

“És monda: Ne haragudjék kérlek az én Uram ha szólok még ez egyszer: Hátha találtatnak ott tízen? És Ő monda: Nem vesztem el a tízért.” (Mózes I. könyve 18:32)

 

AC 469. 1. vers. Ez az Ádám nemzetségének könyve. A mely napon teremté Isten az embert, Isten hasonlatosságára teremté azt. A “nemzetségének könyve” a számbavétele azoknak, akik a Legősibb Egyház tagjai voltak; “amely napon teremté Isten az embert” jelenti azt, hogy létezése lelkivé vált; “Isten hasonlatosságára teremté azt” pedig, hogy mennyeivé vált; tehát ez a Legősibb Egyház leírása.

 

AC 470. Hogy a “nemzetségének könyve” a számbavétele azoknak, akik a Legősibb Egyház tagjai voltak, nyilvánvaló a következőkből, ahol, ettől a fejezettől a tizenegyedikig, vagyis Héber idejéig, a nevek soha nem személyeket jelölnek, hanem valódi dolgokat. A legősibb időkben az emberek házakra, családokra, nemzetekre oszlottak; a ház az apát, az anyát és a gyerekeiket foglalta magába, kiegészülve néhány családtaggal, akik szolgáltak; a család több vagy kevesebb házból állt, akik nem éltek túl messze, de már nem is együtt; a nemzet pedig több vagy kevesebb családból.

 

AC 471. Az ok, hogy így magukban, egyedül éltek, és házakra, családokra, ill. nemzetekre különültek az, hogy így az egyházat csorbítatlanul megőrizhették, mert így minden ház és család a szüleitől függhetett, ezért megmaradtak a szeretetben és az igaz istentiszteletben. Megjegyzendő az is, hogy minden háznak volt egy saját szellemisége, ami különbözött mindegyik másiktól; az jól ismert, hogy a gyerekek, és még a legtávolabbi leszármazottak is örökölték ezt a saját szellemiséget a szüleiktől, és egy olyan jellegzetes karaktert, ami által arcról és egyéb sajátosságok alapján is megkülönböztethetőek. Ezért annak érdekében, hogy ne lehessen összekeverni, de pontosan meg lehessen különböztetni őket, az Úr örömét lelte abban, hogy így laktak. Az egyház az Úr királyságának élő képviselője volt; az Úr királyságában megszámlálhatatlan társadalom van, mindegyik különbözik a másiktól a szeretet és hit különbségei szerint. Ahogy a fentiekben megfigyeltük ezt jelenti az “egyedül élni”, és “sátrakban lakni”. Ugyanezen oknál fogva örült az Úr annak is, hogy a zsidó egyház szintén házakra, családokra és nemzetekre különült el, és mindenki a saját családján belül házasodott; erre vonatkozó dolgokat az Úr isteni könyörületességéből ezután beszélünk.

 

AC 472. “A mely napon teremté Isten az embert” jelenti, hogy létezése lelkivé vált, az “Isten hasonlatosságára teremté azt” pedig, hogy mennyeivé, kitűnik abból, amit az előzőekben megmutattunk és elmondtunk. A “teremt” kifejezés tulajdonképpen az újjáéledt, vagy újjászületett emberre vonatkozik; a “csinál” pedig, mikor tökéletes lett. Az Igében pontos megkülönböztetést figyelhetünk meg a “teremt”, “formál”, “alkot” szavak között, ahogy azt már a második fejezetben megmutattuk. Ott azt mondják arra, hogy a lelki ember mennyeivé válik, hogy “elvégezé Isten az ő munkáját, a melyet alkotott vala”; és más passzusokban is a “teremt” vonatkozik a lelki emberre, és az “alkot”, vagyis tökéletesít, pedig a mennyei emberre. (16, 88.)

 

AC 473. “Isten hasonlatossága” a mennyei ember, és az “Isten képe” a lelki ember, ahogy már előzőleg megmutattuk.  A “kép” előkészítés a “hasonlatosságra”, a “hasonlatosság” igazi hasonlóság, mivel a mennyei embert teljesen az Úr irányítja, mint a “hasonlatosságát”.

 

AC 474. Mivel a következőkben a Legősibb Egyház születésével, vagy terjedésével foglalkozunk, először ezt írják le, mint a lelkiből a mennyei állapotba való átmenetet, a terjedés ezt követi.

 

AC 475. 2. vers.  Férfiúvá és asszonynyá teremté őket, és megáldá őket és nevezé az ő nevöket Ádámnak, a mely napon teremtetének. A “férfiú és asszony” jelenti a hit és szeretet közötti házasságot; “nevezé az ő nevöket Ádámnak” jelenti, hogy ők voltak az egyház, melyet bizonyos értelemben “embernek (homo)” hívnak.

 

AC 476. Azt, hogy a “férfiú és asszony” jelenti a hit és szeretet közötti házasságot, a fentiekben már kifejtettük és bebizonyítottuk, ahol megmutattuk, hogy a férfi, vagy ember (vir) jelenti a megértést és mindent, ami ehhez tartozik, ebből következőleg a hitből is mindent. A nő, vagy asszony jelenti az akaratot és az akarathoz tartozó dolgokat, vagyis a szeretethez való bármilyen kapcsolatot. Ezért hívták Évának, a név életet jelent, ami egyedül a szeretet. A nő jelenti ezért az egyházat, ahogy előzőleg megmutattuk; a férfi pedig az egyház emberét (vir). A téma itt az egyház állapota, amikor az lelki volt, és amelyet később mennyeivé tettek, minélfogva a “férfit” előzőleg “nőnek” említették a Genezis 1:26, 27 verseiben. A “teremt” kifejezés hivatkozik a lelki emberre, de miután a házasság létrejött, vagyis az egyház mennyeivé vált, nem azt mondják, hogy “férfiú és asszony”, hanem “ember (homo)”. Házasságuk okán az ember mindkettőt jelenti; azért most az következik “nevezé az ő nevöket Ádámnak”, mely az egyházat jelenti.

 

AC 477. Az, hogy az “ember” a Legősibb Egyház, gyakran mondtuk és mutattuk meg a fentiekben; elsődleges értelemben egyedül maga az Úr az ember. Ezért hívták a mennyei egyházat embernek, lévén hasonló, és ebből a lelki egyházat is így hívták azután, mert az volt a kép. Általános értelemben mindenkit embernek hívnak, akinek emberi megértése van; az ember a megértés képessége miatt ember. Ezek szerint egyik személy jobban ember, mint a másik, habár egy ember megkülönböztetése a másiktól csak a hit szerint történhet meg, mely az Úrhoz való szeretet talaján áll.

 

[2] Az, hogy a Legősibb Egyházat, és minden igaz egyházat, valamint azokat, akik ezen egyházak tagjai, vagy akik az Úr iránti szeretetből, vagy hitből élnek, különösen “embernek” hívják és ez nyilvánvaló az Igéből, mint Ezékielnél:

 

 És megsokasítom rajtatok az embereket, Izráel házát egészen; És megsokasítom rajtatok az embereket és barmokat, hogy sokasodjanak és szaporodjanak, és lakatom őket rajtatok, mint régi időtökben, és több jóval lészek hozzátok, mint első napjaitokban; És járatok rajtatok embereket, az én népemet, Izráelt. (Ezékiel 36:10, 11, 12)

 

Ahol a “régi időtökben” jelenti az Legősibb Egyházat; az “első napjaitok” az Ősi egyházakat; az “Izráel háza” és “Izráel népe” az ősegyházat, vagy pogányok egyházát; és minden egyházat “embernek” neveznek.

 

[3] Mózesnél:

 

Emlékezzél meg az ős időkről; gondoljátok el annyi nemzedék éveit! Mikor a Felséges örökséget osztott a népeknek; mikor szétválasztá az ember fiait: megszabta a népek határait, Izráel fiainak száma szerint (Mózes V. könyve 32:7, 8)

 

Ahol az “ős idők” jelentik a Legősibb Egyházat; az “annyi nemzedék” az Ősi Egyházakat; az “ember fiai” azokat, akik hittek az Úrban, mely hit az “Izráel fiainak száma”. Az, hogy az újjászületett személyt “embernek” hívják, Jeremiásnál látszik:

 

Nézek a földre, de ímé kietlen és puszta; és az égre, de nincsen világossága! Nézek és ímé egy ember sincsen; és az ég madarai is mind elmenekültek. (Jeremiás 4:23, 25)

 

Ahol a “föld” jelenti a külső embert; az “ég” a belsőt; az “ember” a jó szeretetét; az “ég madarai” az igazság megértését.

 

 

 

[4] Újra:

 

“Ímé, eljőnek a napok, azt mondja az Úr, és bevetem az Izráel házát és a Júda házát embernek magvával és baromnak magvával.” (Jeremiás 31:27)

 

Ahol az “ember” jelenti a belső embert; a “barom” a külsőt. Ésaiásnál:

 

“Oh szünjetek meg hát az emberben bízni, a kinek egy lehellet van orrában, mert hát ugyan mire becsülhető ő?” (Ésaiás 3:1)

 

Ahol az “ember” jelenti az egyház tagját. Újra:

 

“És az Úr az embert messze elveti, s nagy pusztaság lészen a földön” (Ésaiás 6:12)

 

Ahol az “ember” azokat jelenti, akiknek van hitük. Újra:

 

“Puszták az ösvények, megszünt az úton járó; megszegte a frigyet, lenézte a városokat, nem gondolt az emberrel!  Sírt, meghervadt a föld” (Ésaiás 33:8, 9)

 

Jelentvén az embert, akinek héberül a neve “Énokh” Újra:

 

“Drágábbá teszem az embert a színaranynál, és a férfit Ofir kincsaranyánál.  Ezért az egeket megrendítem, és megindul helyéről a föld is” (Ésaiás 13:12, 13)

 

Ahol az első “ember” szó “Énokh”, a második “Ádám”.

 

AC 478. Az ok, amiért “Ádámnak” hívták az, hogy héberül az “Ádám” szó “embert” jelent, de sohasem hívták “Ádám” néven, csak “emberként”, teljesen nyilvánvaló ebből a passzusból és az előzőekből, ahol (néhány esetben) nem egyes számban beszélnek róla, hanem többes számban. Valamint abból a tényből is, hogy a meghatározást mind a férfira, mind a nőre alkalmazzák, együtt hívják őket “embernek”. Ezt mondják mindkettőjükről, mindenki láthatja az Igéből, amikor azt mondják “nevezé az ő nevöket Ádámnak, a mely napon teremtetének” és ugyanígy az első fejezetben is “Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonynyá teremté őket, uralkodjatok a tenger halain” (Genezis 1:27, 28). Így az is kiderülhet, hogy a téma, mellyel foglalkozunk, nem annak a néhány embernek a megteremtése, akik az emberiség első emberei voltak, hanem a Legősibb Egyházé.

 

AC 479. A “nevöket nevezé”, vagy “nevén hív” jelenti az Igében azt, hogy ismerik a dolgok jellegét, ahogy az előbb megmutattuk, és a jelen esetben ez kapcsolatban áll a Legősibb Egyház jellegével. Jelentése, hogy az embert felemelték a földről, vagy az Úr által újjászülettek; az “Ádám” szó jelenti a “földet”, és miután mennyeivé tették, a legelső “Emberré” vált, az Úr szeretetében gyökerező hit erejénél fogva.

 

AC 480. Azt, hogy “embernek” nevezték el azon a napon, mikor megteremtették, szintén az első fejezetből (Genezis 1:26, 27) tűnik ki, vagyis a hatodik nap végén, mely a sabbath estéjének felel meg, vagy mikor a sabbath, vagy hetedik nap megkezdődött; ezért a hetedik nap, vagy sabbath a mennyei ember, amint azt a fentiekben megmutattuk.

 

AC 48l. 3. vers. Élt vala pedig Ádám száz harmincz esztendőt, és nemze fiat az ő képére és hasonlatosságára és nevezé annak nevét Séthnek. A “százharminc esztendő” itt egy új egyház létrejötte előtti időt jelenti, amely egyház nem különbözik túlságosan a Legősibb Egyháztól, és azt mondják “az ő képére és hasonlatosságára” született. Azonban a “hasonlatosság” kifejezés a hithez, a “kép” a szeretethez való kapcsolatot jelenti. Ezt az egyházat “Séthnek” hívták.

 

AC 482. Az, hogy az “évek” és az “évek száma”, mely a fejezetben előfordul, a belső értelemben mit jelent, eddig ismeretlen volt. Azok, akik a betű szerint értelemhez ragaszkodnak, azt feltételezik, hogy ezek világi évek, pedig ettől a tizenkettedik fejezetig nincs semmi a történelmi betű szerinti értelmezés szerint, de minden dolog általánosságban, és minden egyes dolog részleteiben, tartalmaz más dolgot. Ez a helyzet nem csak a nevekkel, hanem a számokkal is. Az Igében gyakran említik a hármas és a hetes számot, és bárhol fordulnak is elő, mindig valami szentet, vagy igen szentségeset jelentenek azokkal az állapotokkal kapcsolatban, amiben az idő, vagy más dolgok leledzenek. Ugyanaz a jelentésük akár a legkisebb, akár a legnagyobb időtartamról van szó, akár az egészhez tartó részekről, a legkisebb dolgoktól a legnagyobbakig. Kell, hogy legyen hasonlóság azért, mert az egésznek a részekből, a nagynak a kicsiből kell összeállnia. Ésaiásnál:

 

“És most szól az Úr, mondván: Három esztendő alatt, melyek, mint napszámos esztendői, megaláztatik Moáb dicsősége” (Ésaiás 16:14)

 

Újra:

 

“Mert így szólott hozzám az Úr: Még egy esztendő, mely mint a béresnek esztendeje, és elvész Kédárnak minden dicsősége” (Ésaiás 21:16)

 

Ahol mind a legkisebb, mind a legnagyobb időszakot jelenti. Habakuknál:

 

“Uram, hallám, a mit hirdettél, és megrettenék! Uram! Évek közepette keltsd életre a te munkádat, évek közepette jelentsd meg azt!” (Habakuk 3:2)

 

Ahol az “évek közepette” jelenti az Úr eljövetelét. Kisebb időszakokban az Úr minden eljövetelét jelenti, amikor az ember újjászületik. A nagyobbakban pedig az Úr új egyházának megjelenését. hasonlóképpen “megváltottaim esztendejének” is hívták. Ésaiásnál:

 

Mert bosszúállás napja volt szívemben, és megváltottaim esztendeje eljött (Ésaiás 63:4)

 

Az ezer esztendő is, melyben a Sátánt megkötözték (Jelenések könyve 20:2, 7) és az első feltámadás ezer éve (Jelenések könyve 20:4, 5, 6) semmi esetre sem ezer évet jelent, hanem az állapotokat. Ahogy a “napok” is szoktak állapotot jelenteni, ahogy azt előzőleg megmutattuk, úgy az évek is, az állapotot az évek számával írják le. Így nyilvánvaló, hogy ebben a fejezetben lévő kötődések az állapotot is tartalmazzák. Minden egyház az elfogadásnak a többitől különböző állapotában volt, az értelem, az öröklődés és a kívánalmak különbözősége szerint.

 

AC 483. A következő nevek: “Séth”, “Énós”, “Kénán”, “Mahalálél”, “Járed”, “Énokh”, “Methuséláh”, “Lámekh”, “Noé” sok olyan egyházat jelölnek, melyek közül az elsőt és alapvetőt nevezték “Ádámnak”. Ezen egyházaknak fő jellemzője az elfogadás volt, minélfogva e kor egyházainak különbségei főleg az elfogadás különbségeiben jelentkeztek. Az elfogadásra vonatkozóan itt megemlíthetem, hogy az egyetemes mennyben semmi más nem uralkodik, mint a jó és igaz elfogadása, leírhatatlanul számtalan különbséggel, így nincs két olyan társadalom, amely hasonló érzékelést élvez. Az ott lévő észlelések fajokra és fajtákra különíthetők, és a fajok megszámlálhatatlanok, ugyanúgy, mint minden faj fajtái; de az Úr isteni könyörületességéből ezekről később. Mivel a fajok, valamint a fajok fajtái is, megszámlálhatatlanok, és így még nagyobb a változatosság a fajták terén, nyilvánvaló milyen keveset – szinte semmit sem – tud jelenleg a világ a mennyei és lelki dolgokra vonatkozólag. Még azt sem tudja, mi az elfogadás, és ha elmesélik neki, nem hiszi el, hogy ilyen dolog létezik, és ez így van más dolgokkal is. A Legősibb Egyház képviselte az Úr mennyei királyságát, még ha faji különbségei is voltak az elfogadásának. De mivel az érzékelés természete, még a legáltalánosabb nézet szerint is, napjainkban alig ismert, ezen egyházak elfogadásának fajai és fajtái szükségszerűen sötétnek és különösnek tűnhetnek. Ebben az időben házakra, családokra és nemzetekre különültek, házon és családon belül házasodtak annak érdekében, hogy az elfogadás fajai és fajtái fennmaradjanak, és pontosan öröklődjenek a szüleiktől, az ősi jelleg terjesztése miatt. Ezért laknak a Legősibb Egyház tagjai együtt a mennyben.

 

AC 484. Az, hogy a “Séthnek” hívott egyház majdnem olyan volt, mint a Legősibb Egyház, nyilvánvaló abból, hogy azt mondták, hogy az embert az ő hasonlatosságára nemzették, a képe szerint, és Séth néven nevezték; a “hasonlatosság” kifejezésnek kapcsolata van a hittel, a “képnek” a szeretettel. Ez az egyház nem volt olyan, mint a Legősibb Egyház a szeretet és az abból eredő hit tekintetében. Egyszerűen azért, mert éppen előzőleg mondták “férfiúvá és asszonynyá teremté őket, és megáldá őket és nevezé az ő nevöket Ádámnak”, mely a hatodik nap lelki emberét jelenti a fentiek szerint, így ez az ember a hatodik nap lelki emberéhez hasonló, vagyis, a szeretet nem volt annyira alapvető, de a hit még mindig összekapcsolódott a szeretettel.

 

AC 485. Hogy egy más egyházat jelent itt “Séth”, mint amelyet fentebb (a Genezis 4:25 versében) írtak le, a 435. pontban látható. A különböző tanok egyházait ugyanazon a néven hívták, ami nyilvánvaló a következő fejezetekben (Genezis 4:17, 18) említett “Énokh” és “Lámekh” nevekből, míg más egyházakat is ugyanúgy “Énokhnak” és “Lámekhnek” hívtak (Genezis 5.21, 30).

 

AC 486. 4. vers. És telének Ádám napjai, minekutánna Séthet nemzette, nyolczszáz esztendőre, és nemze fiakat és leányokat. A “napok” jelentik általában az időt és állapotot; az “évek” a különleges időt és állapotot; a “fiak és leányok” jelentik az általuk elfogadott igazságot és jóságot.

 

AC 487. Az, hogy “napok” jelentik általában az időt és állapotot, az első fejezetben megmutattuk, ahol a teremtés “napjainak” nem volt más jelentése. Az Igében megszokott dolog minden időt “napnak” hívni, ami nyilvánvaló a jelen fejezetből, és a következőkből is (5, 8, 11, 14, 17, 20, 23, 27, 31). Ezért az idők állapotát általában ugyanúgy a “napok” jelentik; és amikor a “éveket” is hozzáteszik, akkor az évszakok jelentik az állapot minőségét, a különleges állapotot. A legősibb embereknek megvoltak a számaik, melyek az egyházzal kapcsolatos különböző dolgokat jelenítettek meg. Ezek a számok a “hármas”, “hetes”, “tízes”, “tizenkettes” és több más, amelyek ezekből és másokból tevődtek össze, így írva le az egyház állapotát. Ezek a számok titkokat tartalmaznak, melyek megmagyarázása sok időt igényelne. Ez az egyház állapotainak számvetése vagy számolása volt. Ugyanez a dolog előfordul az Ige sok fejezetében, különösen a jövendölésekben. A zsidó egyház szertartásaiban szintén voltak számok, mind időbeli, mind mértékbeli, mint például az áldozatbemutatásnál, ételáldozatnál, felajánlásnál, és más dolgoknál, melyek mindenhol szent dolgokat jelentenek, alkalmazásuk szerint. Ezért a “nyolcszázas’ számba, a következő versben, a “kilencszázharmincas” számba, valamint a következő fejezetek évszámaiba - vagyis egyházuk állapotának a saját állapotukra alkalmazott változásai – tartozó dolgok túl számosak ahhoz, hogy elősoroljuk. Ennek a munkának egy következő részében, az Úr isteni könyörületességéből, alkalmunk lesz arra, hogy megmutassuk, mi a “tizenkettőig” terjedő számok jelentése. Amíg ezen számoknak a jelentését nem tudjuk, addig lehetetlen megérteni az összetett számok jelentését.

 

AC 488. Az, hogy a “napok” jelentése általában az állapot, az “éveké” a különleges állapot, kitűnik az Igéből, Ezékielnél:

 

“S közelebb hoztad napjaidat s eljutottál esztendeidig” (Ezékiel 22:4)

 

Azokról beszél, akik gyűlölködtek, és bűnökkel teltek el, akiknek általános állapotáról “napokként”, a különlegesről “évekként” beszéltek. Dávidnál:

 

“Adj napokat a király napjaihoz, esztendeit nemzedékről nemzedékre nyujtsd.” (Zsoltárok könyve 61:7)

 

Az Úrról és az Ő királyságáról beszélve, ahol a “napok” és az “évek” is az Ő királyságának állapotát jelentik. Újra:

 

“Elmélkedem a régi napokról, a hajdankor éveiről.” (Zsoltárok könyve 77:6)

 

Ahol a régi napok jelentik a Legősibb Egyház állapotát, és a “hajdankor évei” az Ősi Egyház állapotát. Ésaiásnál:

 

“Mert bosszúállás napja volt szívemben, és megváltottaim esztendeje eljött.” (Ésaiás 63:4)

 

A régi időkről beszél, ahol a “bosszúállás napja” jelenti az elkárhozás állapotát, a “megváltottaim esztendeje” az áldottság állapotát. Újra:

 

“Hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét, és Istenünk bosszúállása napját; megvígasztaljak minden gyászolót” (Ésaiás 61:2)

 

 

Ahol mind a “nap”, mind az “esztendő” állapotokat jelent. Jeremiásnál:

 

“Újítsd meg a mi napjainkat, mint régen” (Jeremiás siralmai 5:21)

 

Ahol egyszerűen állapotot jelent.

 

[2] Jóelnél:

 

Mert eljő az Úrnak napja; mert közel van az. Sötétségnek és homálynak napja; felhőnek és borulatnak napja; a milyen nem volt öröktől fogva és nem is lesz utána többé, nemzetségről nemzetségre. (Jóel 2:1, 2)

 

Ahol a “nap” jelenti a sötétségnek és homálynak, a felhőnek és borulatnak állapotát, mindegyiknek külön-külön és általánosságban is. Zakariásnál:

 

“Eltörlöm e földnek álnokságait egy napon. Azon a napon, így szól a Seregeknek Ura, kiki hívja majd a maga felebarátját a szőlőtő alá és a fügefa alá.” (Zakariás 3:9, 10)

 

Másutt:

 

“De lesz egy nap, a melyet az Úr tud, se nappal, se éjszaka, és világosság lesz az estvének idején” (Zakariás 14:7)

 

Ahol világos, hogy állapotot jelent, mivel azt mondják, hogy lesz egy nap “se nappal, se éjszaka, és világosság lesz az estvének idején”. Ugyanezt láthatjuk a Tízparancsolat kifejezéseiben is:

 

Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj, és hogy jól legyen dolgod azon a földön (Mózes V. könyve 5:16)

 

Ahol a “hosszú ideig élj” nem az élet hosszát jelenti, hanem egy boldog állapotot.

 

[3] Betű szerinti értelemben bizonyára úgy tűnik, mintha a “nap” az időt jelentené, de a belső értelemben ez az állapotot jelenti. Az angyalok, akik a belső értelemben léteznek, nem ismerik az időt, számukra nincs nap, vagy hold, ami felosztaná azt. Következésképpen azt sem tudják, hogy napok és évek vannak, csak az állapotot és annak változásait ismerik. Az angyalok előtt, akik a belső értelemben léteznek, minden, ami az anyagra, térre, és időre vonatkozik, eltűnik, mint ezen fejezet betű szerinti értelmében Ezékielnél:

 

“Mert közel egy nap és közel az Úrnak napja, felhőnek napja, a pogányok ideje lesz az.” (Ezékiel 30:2)

 

 

 

 

És erről Jóelnél:

 

“Jaj ez a nap! Bizony közel van az Úrnak napja, és mint a pusztítás, úgy jön el a Mindenhatótól.” (Jóel 1:15)

 

Ahol a “felhőnek napja” jelenti a felhőt, vagy hamisságot; a “pogányok napja” jelenti a pogányokat, vagy gonoszságot; az “Úr napja” jelenti az ürességet. Amikor az idő fogalmát eltávolítjuk, akkor azon dolgok állapotának fogalma marad meg, amik ebben az időben léteztek. Ugyanez az eset a “napok” és “évek” vonatkozásában, melyeket oly gyakran említenek ebben a fejezetben.

 

AC 489. Az, hogy a “fiak és leányok” jelentik az igazságot és jóságot, melyet elfogadtak, a “fiak” valóban az igazság, a “leányok” a jóság, nyilvánvaló sok fejezetből a prófétáknál, az Igében és a régebbi időkben az egyház fogantatását és születését “fiaknak és leányoknak” hívták, mint Ésaiásnál:

 

“És népek jönnek világosságodhoz, és királyok a néked feltámadt fényességhez.
Emeld fel köröskörül szemeidet és lásd meg: mindnyájan egybegyűlnek, hozzád jönnek, fiaid messziről jönnek, és leányaid ölben hozatnak el.  Akkor meglátod és ragyogsz örömtől, és remeg és kiterjed szíved”
(Ésaiás 60:3, 4, 5)

 

Mely fejezetben a “fiak” jelentik az igazságot, és a “leányok” a jóságot.

 

[2] Dávidnál:

 

“Ragadj ki és ments meg engem az idegen-fiak kezéből, a kiknek szájok hazugságot beszél, s jobbkezök a hamisság jobbkeze. Hogy fiaink olyanok legyenek, mint a plánták, nagyokká nőve ifjú korukban; leányaink, mint a templom mintájára kifaragott oszlopok” (Zsoltárok könyve 144:11, 12)

 

Ahol a “idegen-fiak” jelentik a hamis igazságot, vagy hamisságot; a “fiaink” jelenti az igazság tanát; a “leányaink” a jóság tanát.

 

[3] Ésaiásnál:

 

Mondom északnak: add meg; és délnek: ne tartsd vissza, hozd meg az én fiaimat messzünnen, és leányimat a földnek végéről, Hozd ki a vak népet, a melynek szemei vannak, és a süketeket, a kiknek füleik vannak (Ésaiás 43:6, 8)

 

Mely fejezetben a “fiak” jelentik az igazságot; a “leányok” a jóságot; a “vakok” azokat, akik láthatnák az igazságot, a “süketek” pedig azokat, akik engedelmeskedhetnének nekik.

 

 

 

[4] Jeremiásnál:

 

És ez a gyalázatosság emésztette a mi atyáink szerzeményét gyermekségünk óta: juhaikat, szarvasmarháikat, fiaikat és leányaikat! (Jeremiás 3:24)

 

Ahol a “fiak” és “leányok” jelentik az igazságot és jóságot. Az, hogy a “gyermekek” és “fiak” jelentik az igazságot, kiderül Ésaiásnál:

 

“Nem szégyenül meg többé Jákób, és nem sáppad meg többé az ő orczája.  Ha látni fogják gyermekei kezeim munkáját közöttük, megszentelik nevemet, megszentelik Jákób Szentjét, és félik Izráel Istenét. És megismerik a tévelygő lelkűek az értelmet, és a kik zúgolódnak, tanulságot tanulnak.” (Ésaiás 29:22, 23, 24)

 

Ahol “Jákob szentje, Izráel Istene” jelenti az Urat; a “gyermekek” jelentik az újjászületést, akik a jó és igazság megértésével bírnak, ahogy azt megmagyarázták.

 

[5] Újra:

 

Ujjongj te meddő, ki nem szűltél, ujjongva mert többek az elhagyottnak fiai a férjnél való fiainál (Ésaiás 54:1)

 

Ahol az “elhagyottnak fiai” jelenti az egyszerű Egyház, vagy a pogányok igazságait; a “férjnél való fiai” a zsidó egyház igazságait.

 

[6] Jeremiásnál:

 

“Sátorom elpusztíttatott, köteleim mind elszakadoztak, fiaim elszakadtak tőlem és oda vannak ők” (Jeremiás 10:20)

 

Ahol a “fiak” jelentik az igazságot. Újra:

 

“És az ő fiai olyanok lesznek, mint eleintén, és az ő gyülekezete erősen megáll az én orczám előtt” (Jeremiás 30:20)

 

Ahol a “fiak” jelentik az Ősi Egyház igazságait. Zakariásnál:

 

“Felindítom fiaidat, oh Sion, a te fiaid ellen, oh Jáván, és olyanná teszlek, mint a hős fegyvere.” (Zakariás 9:13)

 

Ami a szeretet hitének igazságát jelenti.

 

AC 490. Az Igében a “leányok” gyakran jelentik a jóságot; mint Dávidnál:

 

Királyok leányai a te ékességeid; jobb kezed felől királyné áll ofiri aranyban.
Tyrus leánya is, a nép dúsai, ajándékkal hizelegnek néked. Csupa ékesség a király leánya bent, vont aranyból van a ruhája.  Atyáid helyett fiaid lesznek
(Zsoltárok könyve 45:10, 11, 13, 17)

 

ahol a szeretet és hit jóságát és szépségét írják le a “leányok” által. Így az egyházakat “leányoknak” hívják a jóság erénye miatt, mint “Sionnak leánya” és “Jeruzsálem leánya” (Ésaiás 37:22). Nevezik még őket “Népem leányának” (Ésaiás 22:4), “Tarsis leányának” (Ésaiás 23:10), “Sidon leányának” (Ésaiás 23:12) és “mezők leányainak” (Ezékiel 26:6, 8).

 

AC 491. Ugyanazokat a dolgokat jelentik a “fiak” és “leányok” ebben a fejezetben (4, 7, 10, 13, 16, 19, 26, 30. versek), de amilyen az egyház, olyanok a “fiak és leányok”, vagyis a jóság és igazság. Az itt említett igazság és jóság olyan, amelyet határozottan elfogadtak, mert azt a Legősibb Egyház  tanította, minden más leszármazott egyház alapja és szülője.

 

AC 492. 5. vers. És lőn Ádám egész életének ideje kilenczszáz harmincz esztendő; és meghala. Az “idő” és “esztendő” itt az időket és állapotokat jelenti, mint előzőleg; a “meghala” pedig azt, hogy az ilyen elfogadás többé nem létezik.

 

AC 493. Hogy a “napok” és “esztendők” az időt és állapotot jelentik, nem szükséges tovább magyaráznunk, egyedül csak azt elmondanunk, hogy a világon szükségünk van időre és mértékekre, melyeket számokkal fejezünk ki a természet alapelve szerint. Amikor azonban az Igében alkalmazzák ezeket, a napok és évek száma és ezek mértéke elvonatkoztatott jelentéssel bír az időről és mértékről a szám jelentésével kapcsolatban. Ahol azt mondják, hogy a munka hat napja és a hetedik a szentségé, mint fent; hogy az évfordulót minden negyvenkilencedik évben kell kikiáltani, és az ötvenedikben megünnepelni; hogy Izrael népe tizenkét törzsből állt, és az Úr apostolai is tizenketten voltak; hogy hetven vén volt, és ugyanannyi tanítványa az Úrnak; és még annyi példa van, ahol a számoknak különleges jelentése van a dolgok szerint, melyekre alkalmazzák őket. Amikor elvonatkoztatnak, akkor mondják ki, hogy mit jelentenek a számok.

 

AC 494. Az, hogy a “meghalt” jelentése, hogy nem volt több elfogadás, nyilvánvaló a “meghal” szó jelentéséből, vagyis, hogy a dolgok megszűntek olyanok lenni, mint amilyenek addig voltak. Jánosnál:

 

A Sárdisbeli gyülekezet angyalának is írd meg: Ezt mondja az, a kinél van az isteni hét lélek és a hét csillag: Tudom a te dolgaidat, hogy az a neved, hogy élsz, és halott vagy.
Vigyázz, és erősítsd meg a többieket, a kik haló félben vannak; mert nem találtam a te cselekedeteidet Isten előtt teljeseknek.
(Jelenések könyve 3:1, 2)

 

Jeremiásnál:

 

És elvetlek téged és a te anyádat, a ki szűlt téged, idegen földre, a melyben nem születtetek, és ott haltok meg. (Jeremiás 22:26)

 

Ahol az anya jelenti az egyházat. Ahogy már mondtuk, az egyház csökken és elkorcsosul, és elveszti hajdani teljességét, főleg az öröklődő gonoszság növekedése miatt, mivel minden leszármazó szülő új gonoszságot tesz hozzá az öröklöttekhez. A szülőkben minden meglévő gonoszság egy fajta természetet tesz hozzá, és ami gyakran jelentkezik, természetes lesz számukra, hozzáadódik az örökletes gonoszsághoz és átöröklődik gyermekeikre, utódaikra. Ily módon az örökletes gonoszság nagymértékben nő a leszármazottakban. Ez abból a tényből is nyilvánvaló, hogy a gyermekek gonosz természete pontosan olyan, mint az elődeiké. Teljesen hamis azoknak a véleménye, akik azt gondolják, hogy nincs örökletes gonoszság, állításuk szerint csak az, amit Ádám által beléjük ültettek (313. pont). Az igazság az, hogy az örökletes gonoszságot mindenki a saját bűnei által  csinálja, hozzáadja az örökölt gonoszsághoz, és így az felhalmozódik, az összes leszármazottban  megmarad, nem csökken, kivéve azoknál, akik az Úr által újjászületnek. Minden egyháznál ez a fő oka az elkorcsosulásnak, és így volt ez a Legősibb Egyháznál is.

 

AC 495. Hogy hogyan kisebbedett a Legősibb Egyház, addig nem mutatkozik meg, amíg ismert nem lesz, hogy mi az elfogadás, mivel az elfogadó egyház volt, olyan, mely napjainkban nem létezik. Egy egyház elfogadása abból áll, hogy tagjai az Úrtól elfogadják a jóságot és igazságot, mint az angyalok; nem annyira a polgári társadalom jóságát és igazságát, hanem az Úr iránt való szeretet, és a benne való hit jóságát és igazságát. Az élet által igazolt hitvallásból ismerhető meg, mi az elfogadás, és vajon létezik-e.

 

AC 496. 6. vers. Éle pedig Séth száz öt esztendőt, és nemzé Énóst. “Séth”, ahogy már megfigyeltük, a második egyház, kevésbé mennyei, mint a Legősibb Egyház, a szülője, mégis a legősibb egyházak egyike. “Százöt esztendőt élt” jelenti, mint előzőleg, az időket és állapotokat. “Nemzé Énóst” jelenti, hogy belőlük származott le egy másik egyház, amit “Énósnak” hívtak.

 

AC 497. Az, hogy “Séth”, a második egyház kevésbé mennyei, mint a Legősibb Egyház, a szülő, mégis a legősibb egyházak egyike, kitűnhet abból, amit előzőleg mondtunk Séthről (3. vers). Ahogy már mondtuk, a lényeg az, hogy az egyházak az idők folyamán fokozatosan kisebbednek, a fent említett oknak köszönhetően.

 

AC 498. Az, hogy “nemzé Énóst” jelenti, hogy belőlük származott le egy Énósnak hívott egyház, nyilvánvaló abból a tényből, hogy ebben a fejezetben a nevek semmi mást nem jelentenek, csak egyházakat.

 

AC 499. 7, 8. vers. És éle Séth, minekutánna Énóst nemzette, nyolczszáz hét esztendeig; és nemze fiakat és leányokat. És lőn Séth egész életének ideje kilenczszáz tizenkét esztendő; és meghala. A “napok” és az “évek” számai itt is az időket és állapotokat jelentik. A “fiaknak és leányoknak” szintén ugyanaz a jelentése, mint előzőleg, valamint annak a megállapításnak is, hogy “meghalt.”.

 

AC 500. 9. vers. Éle pedig Énós kilenczven esztendőt, és nemzé Kénánt.”Énós”, ahogy előbb mondtuk, jelenti a harmadik egyházat, ami még kevésbé mennyei, mint a “Séth” egyház, mégis a legősibb egyházak egyike. “Kénán” jelenti a negyedik egyházat, mely az előzőek utódja.

 

AC 501. Az egyházakkal kapcsolatban, ahogy az idők folyamán egymást követték, és amelyekről azt mondják, hogy egymásból születtek, ugyanaz a helyzet, mint a gyümölcsökkel, vagy magvaikkal. Középen, azaz a belsejükben olyanok, mint a gyümölcsök gyümölcse, vagy magok magja, melyből élnek az egymást követő részek szabályos sorrendben. Minél távolabb vannak ezek a bensőtől a külső felé, a gyümölcs, vagy mag lényegéből egyre kevesebb van bennük, míg végül hártyák, vagy héjak lesznek, ahol a gyümölcsök, vagy a magok véget érnek. Vagy az agy esetében, melynek legbelsőbb részeiben finom szervi formák vannak, melyeket kérgi állománynak hívnak, a lelki folyamatok ezekből és ezek által működnek. Ebből szabályos sorrendben a finomabb burkolatok követik egymást, aztán a sűrűbbek, és végül a közös burkolat, melyet agyburoknak hívnak, mellyel befejeződnek a burkolatok, végül a legközösebb fejezi be, mely a koponya.

 

AC 502. Ez a három egyház “Ádám”, “Séth” és “Énós” alkotja a Legősibb Egyházat, az elfogadás teljességének különbözőségeivel; az első egyház elfogadó képessége fokozatosan csökkent a következő egyházakban és általánosabbá vált, mint ahogy megfigyelhető a gyümölcsnél, vagy annak magjánál, valamint az agynál. A teljesség tisztán magában foglalja az elfogadás képességét, mely képesség csökken, ha az elfogadás kevésbé megkülönböztethető, de általánosabb. Egy zavarosabb elfogadásnak sikerül elfoglalnia egy világosabb helyét, így az kezd eltűnni.

 

AC 503. A Legősibb Egyház elfogadó képessége nem csak abban áll, hogy elfogadja mi a jó és az igaz, hanem a jócselekedetek gyakorlásából eredő boldogságból és örömből is. E nélkül a boldogság és öröm nélkül, hogy jót tegyenek, az elfogadó képesség nem élő, csak az ilyen boldogság és öröm ad annak életet. A szeretet és elfogadó hit élete, amelyet a Legősibb Egyház élvezett, az az élet, melyben a hasznosság alkalmazásában, vagyis a hasznosság jóságában és igazságában létezik: hasznosságból, hasznosság által, hasznosság szerint, az Úr által adott élet. Nem lehet élet a haszontalanságban, bármilyen haszontalanság ezért eldobandó. Ebből a szempontból a legősibb emberek hasonlítottak az Úrra, ezért elfogadó erejük az Úréhoz hasonlóvá vált. Az elfogadó erő a jó és igaz tudása, ebből következőleg a hité is. Ő, aki szeretetben van, nem a tudás miatt boldog, hanem a jó és igaz cselekedete miatt, vagyis, hogy hasznos.

 

AC 504. 10, 11. vers És éle Énós, minekutánna Kénánt nemzette, nyolczszáz tizenöt esztendeig, és nemze fiakat és leányokat. És lőn Énós egész életének ideje kilenczszáz öt esztendő; és meghala. Itt a “napok”, az “évek” számai, a “leányok és fiúk” és a “meghal” hasonló dolgokat jelentenek.

 

AC 505. “Énós”, ahogy előbb megfigyeltük, a harmadik egyház, még egyike a legősibb egyházaknak, de kevésbé mennyei, így kevésbé elfogadó, mint “Séth” egyháza. Az utóbbi nem volt olyan mennyei és elfogadó, mint az anyaegyház, amit “Ádámnak” hívtak. Ez a három alkotja a Legősibb Egyházat, mely a következő egyházakhoz képest, a gyümölcsök, vagy magok belső része volt, így a következő egyházak viszonyításként ezek hártyás részei.

 

AC 506. 12. vers. Éle pedig Kénán hetven esztendőt, és nemzé Mahalálélt. Kénán jelenti a negyedik egyházat, Mahalálél pedig az ötödiket.

 

AC 507. A “Kénánnak” nevezett egyház nem számít a három legtökéletesebb közé, mivel az elfogadásban, melyben az előző egyházak pontosak voltak, általánossá kezdtek válni, többé-kevésbé úgy, mint az első és puhább hártyák, a gyümölcsök vagy magvak belső részéhez képest. Ezt az állapotot valójában nem írják le, de még a következőkből is kitűnik, az “Énoknak” és “Noénak” nevezett egyházak leírásából.

 

AC 508. 13. 14. vers. És éle Kénán, minekutánna Mahalálélt nemzette, nyolczszáz negyven esztendeig; és nemze fiakat és leányokat. És lőn Kénán egész életének ideje kilenczszáz tíz esztendő; és meghala. A “napok” és “esztendők” számai ugyanazt jelentik, mint előzőleg. A “fiak és leányok” itt is az igazságot és jóságot jelentik, vagyis az egyház tagjai bírtak elfogadással, de még általánosabb módon. “Meghala” jelenti az elfogadás ilyen állapotának megszűnését.

 

AC 509. Itt csak megjegyzendő, hogy minden dolgot az egyház állapotához fűződő kapcsolata határoz meg.

 

AC 510. 15. vers. Éle pedig Mahalálél hatvanöt esztendőt, és nemzé Járedet. “Mahalálél”, mint előzőleg mondtuk, jelenti az ötödik egyházat, “Járed” a hatodikat.

 

AC 511. Mivel az elfogadó képesség csökkent, és kevésbé részletes és pontos lévén, általánosabbá, vagy homályosabbá vált, így a szeretet, vagy hasznosság élete is. Amilyen a szeretet és hasznosság élete, olyan az elfogadó képesség. Jóságból ismerni az igazságot mennyei dolog; azok élete, akik a “Mahalálélnak” nevezett egyházat alkották, olyan volt, hogy előnyben részesítették az igazságból származó örömöt a hasznosság öröménél, ez megadatott nekem, hogy tapasztalatból megtudjam tőlük a másik életben.

 

AC 512. 16, 17. vers. És éle Mahalálél, minekutánna Járedet nemzette, nyolczszáz harmincz esztendeig, és nemze fiakat és leányokat. És lőn Mahalálél egész életének ideje nyolczszáz kilenczvenöt esztendő; és meghala. Ezek a szavak is ugyanazt jelentik, mint az előzőek.

 

AC 513. 18. vers. Éle pedig Járed száz hatvankét esztendőt, és nemzé Énókhot. “Járed”, ahogy előbb mondtuk a hatodik egyház, “Énókh” pedig a hetedik.

 

AC 514. A “Járednek” nevezett egyházhoz semmi sem kapcsolódik. Jellemzőjéről “Mahalálél” egyházéból tudhatunk, mely az elődje volt és “Énókh” egyházéból, mely követte, ez a kettő között volt átmenet.

 

AC 515. 19, 20. vers. És éle Járed, minekutánna Énókhot nemzette, nyolczszáz esztendőt; és nemze fiakat és leányokat. És lőn Járed egész életének ideje kilenczszáz hatvankét esztendő; és meghala. Ezeknek a szavaknak jelentése hasonló az előzőekben elmondottakéhoz. Az özönvíz előttiek kora nem volt olyan nagy, hogy Járed kilencszáz hatvankét esztendőt éljen, Methuséláh pedig kilencszáz hatvankilencet, ez mindenki számára látható, különösen abból, amit az Úr isteni könyörületességéből elmondanak a következő fejezetben (Genezis 6:3), ahol azt olvassuk “Napjai százhúsz év lesznek” , így az évek száma nem egy bizonyos ember korát jelentik, hanem az egyház idejét és állapotát.

 

AC 516. 21. vers. Éle pedig Énókh hatvanöt esztendőt, és nemzé Methuséláht.
”Énókh”, mint előbb mondtuk, jelenti a hetedik egyházat, “Methuséláh” pedig a nyolcadikat.

 

AC 517. Az “Énókh” egyház minőségét a következő versekben írják le.

 

AC 518. 22. vers. És járt Énókh az Istennel, minekutánna Methuséláht nemzette, háromszáz esztendeig; és nemze fiakat és leányokat. A “járt Istennel” jelenti a hitre vonatkozó tant. “Nemze fiakat és leányokat” jelenti az igazságra és jóságra vonatkozó tantételeket.

 

AC 519. Ekkor voltak néhányan, akik a tanokat megalkották azokból a dolgokból, amelyek az elfogadás módjai voltak a legősibb egyháznál és annak utódainál, annak érdekében, hogy egy ilyen tan szabályként szolgálhatna arra vonatkozólag, hogy mi a jó és igaz: ezen személyeket hívták “Énókhnak”. Ez az, amit a “járt Énókh az Istennel” szavak jelentenek és így hívták ezt a tant; amit az “Énókh” név jelképez, aminek a jelentése az, hogy “utasít”. Ugyanez nyilvánvaló a “járt” kifejezés jelentéséből és abból a tényből, hogy azt mondták “járt az Istennel”, nem pedig “járt Jehovával”. A “járt Istennel” az, hogy a hit tana szerint tanított és élt, de a “járt Jehovával” az, hogy a szeretet életét élte. A “járt” a beszéd szokásos formája, melynek jelentése, élni, mint “törvény szerint élni”, “rendelet szerint élni” “igazság szerint élni”. A “járni” hivatkozással bír egy helyes út felé, mely az igazsággal kapcsolatos, ebből következőleg a hittel, vagy a hit tanával is. Hogy mit jelent az Igében a “járás”, bizonyos mértékben kitűnik az alábbi passzusokból.

 

[2] Mikeásnál:

 

“Megjelentette néked, oh ember, mi légyen a jó, és mit kíván az Úr te tőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel.” (Mikeás 6:8)

 

Ahol a “járj Isteneddel” jelenti az itt feltüntetett dolgok szerinti életet; bár itt azt mondják “Isteneddel”, míg Énókhnál más szót használnak, mely azt is jelenti, hogy “az Istentőll”, így a kifejezés kétértelmű. Dávidnál:

 

Mert megszabadítottad az én lábaimat az eleséstől; hogy járjak Isten előtt az életnek világosságában. (Zsoltárok könyve 56:14)

 

Ahol “járjak Isten előtt” a hit igazságában járni, mely az “életnek világossága”.

 

Ugyanígy Ésaiásnál:

 

“A nép, a mely sötétségben jár vala, lát nagy világosságot” (Ésaiás 9:2)

 

Azt mondja az Úr Mózes által:

 

“És közöttetek járok, és a ti Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek.” (Mózes III. könyve 26:12)

 

Jelentése, hogy a törvény szerint kell élniük.

 

[3] Jeremiásnál:

 

“És kiterítik azokat a napra és a holdra és az égnek minden serege elé, amelyeket szerettek, és a melyeknek szolgáltak, és a melyek után jártak, és a melyeket kerestek” (Jeremiás 8:2)

 

Ahol szemmel látható megkülönböztetés van a szeretet és hit dolgai között; a szeretet dolgait a “szerettek”, “szolgáltak” fejezik ki, a hit dolgait pedig a “jártak”, “kerestek” szavak. Minden prófétai írásban minden kifejezést pontosan használnak, egy meghatározást sem használnak egy másik helyén. A “járni Jehovával”, vagy “Jehova előtt” az Igében azt jelenti, hogy a szeretet életét élni.

 

AC 520. 23. 24. vers. És lőn Énókh egész életének ideje háromszáz hatvanöt esztendő.  És mivel Énókh Istennel járt vala; eltűnék, mert Isten magához vevé. Az ”Énókh egész életének ideje háromszáz hatvanöt esztendő” azt jelenti, hogy kevesen voltak. Az “Istennel járt” jelenti, mint fent, a hitre vonatkozó tant. Az “eltűnék, mert Isten magához vevé” jelenti a tan megmentését az utódok használatára.

 

AC 521. Mivel az “eltűnék, mert Isten magához vevé” jelenti a tan megmentését az utódok használatára, Énókh esetében, ahogy már mondtuk, a tanra csökkentette mindazt, ami a Legősibb Egyháznál az elfogadás ügye volt, és amely annak az egyháznak idején nem volt megengedhető. Az elfogadás általi tudás nagyon különbözik a tan általi tanulástól. Azoknak, akik az elfogadásban vannak, nem szükséges tanulniuk a kialakított tanból, mert azt már ismerik. Például: annak, aki tudja hogyan gondolkodjon helyesen, nincs oka arra, hogy megtanítsák a művészet bármilyen szabálya szerinti gondolkodásra, ily módon a jól gondolkodási képessége megsérülne, mint azok esetében, akik erősen ragaszkodnak a tudálékos homályhoz. Azoknak, akik az elfogadás szerint tanulnak, az Úr megengedi, hogy belülről tudják mi a jó és az igaz. Azonban azok, akik a tanokból tanulnak, kívülről kapják a tudást, vagy testi érzékekből. A különbség olyan, mint a világosság és sötétség között. Figyelembe véve azt is, hogy a mennyei ember elfogadása olyan, hogy leírást nem fogad be, a legpillanatnyibb és legrészletesebb dolgokba lépnek be az állapotok és körülmények szerinti összes változattal. De mivel már sejthető volt, hogy a Legősibb Egyház elfogadása megsemmisül, és ezután az emberiség a tanokból tanulja meg mi az igaz és a jó, vagy a sötétség világossá válik, ezért mondják itt, hogy “Isten magához vevé”, vagyis, hogy a tant megmentik az utódok használatára.

 

AC 522. Az “Énókhnak” nevezettek elfogadásának állapotát és minőségét is megismertették velem. Ez egy fajta általános, homályos elfogadás volt bármilyen határozottság nélkül; ez történik, amikor az ész határozza meg a kívülről jövő látásmódot a tan dolgaira.

 

AC 523. 25.vers. Éle pedig Methusélah száz nyolczvanhét esztendőt és nemzé Lámekhet.

“Methusélah” jelenti a nyolcadik egyházat, “Lámekh” pedig a kilencediket.

 

AC 524. Nem történik említés ennek az egyháznak a minőségére vonatkozóan; de, hogy az elfogadása általános és homályos volt, nyilvánvaló a “Noénak” nevezett egyház leírásából, tehát hogy a tökéletessége csökkent, ezzel együtt a bölcsessége és a megértése is.

 

AC 525. 26, 27.vers. És éle Methusélah, minekutánna Lámekhet nemzette, hétszáz nyolczvankét esztendőt; és nemze fiakat és leányokat. És lőn Methusélah egész életének ideje kilenczszáz hatvankilencz esztendő; és meghala. Ezek a szavak hasonló jelentésűek.

 

AC 526. 28. vers. Éle pedig Lámekh száz nyolczvankét esztendőt, és nemze fiat. “Lámekh” itt a kilencedik egyházat jelenti, melyben az igaz és jó elfogadása olyan általános és homályos volt, hogy az már a semmi közelében volt, így az egyház megsemmisült. A “fiú” jelentése egy új egyház felemelkedése.

 

AC 527. Az, hogy “Lámekh” egy olyan egyházat jelent, melyben az igaz és jó elfogadása olyan általános és homályos volt, hogy az már a semmi közelében volt, így az egyház megsemmisült, kitűnik abból, amit a vonatkozó fejezetekben mondtak, valamint a következő versben. “Lámekhnek” a vonatkozó fejezetben majdnem ugyanaz a jelentése, mint ebben, nevezetesen az üresség (Genezis 4:18, 19, 23, 24); és őt, aki nemzette, majdnem ugyanúgy hívták: “Methusáél”, így a nevek jelentése megközelítően azonos. “Methusáél”, és “Methuséláh” valami olyasmit jelent, mint meghalni; “Lámekhé” pedig azt, ami megsemmisült.

 

AC 528. 29. vers. És nevezé azt Noénak, mondván: Ez vígasztal meg minket munkálkodásunkban s kezünk terhes fáradozásában e földön, melyet megátkozott az Úr. “Noé” jelenti az Ősi Egyházat. “Ez vígasztal meg minket munkálkodásunkban s kezünk terhes fáradozásában e földön, melyet megátkozott az Úr” jelenti a tant, ami által azt, ami lezüllött, helyreállították.

 

AC 529. Az, hogy “Noé” jelenti az Ősi Egyházat, vagy az özönvíz utáni három egyház anyaegyházát, a következő oldalakból tűnik ki, ahol Noéval részletesebben foglalkozunk.

 

AC 530. Ebben a fejezetben a nevek, ahogy előzőleg mondtuk, egyházakat jelentenek, vagy, ami ugyanaz, tanokat. Az egyház létezik és tanból való a neve. “Noé” jelenti az Ősi Egyházat, vagy a tant, mely a Legősibb Egyháztól maradt. Hogy mi történt az egyházakkal vagy tanokkal, már kijelentettük, vagyis hanyatlottak, addig, míg a hit jóságából és igazságából semmi sem maradt, aztán Igében azt mondják, az egyházról, hogy megsemmisítendő. De a maradványok még mindig megmentendőek, vagy azok néhányan, akiben a hit jósága és igazsága megmarad, bár nagyon kis számban vannak. Amennyiben a hit jóságát és igazságát ebben a néhány emberben nem őrizték volna meg, nem lenne kapcsolata a mennynek az emberiséggel. A maradvány vonatkozásában, ami egy emberben egyénenként megvan, ez minél kevesebb, annál kevesebb világosodik meg az általuk birtokolt magyarázat és tudás dolgaiból, a jóság és igazság világossága a maradványból, vagy maradványokon keresztül özönlik be az Úrtól. Ha nincs maradvány az emberben, nem lesz ember, és minél több maradvány van benne, annál inkább ember. A maradványok olyanok, mint néhány égi csillag, mely, ha kisebb, kevesebb fényt ad, ha nagyobb, több fényt. Az a néhány dolog, ami megmaradt a Legősibb Egyháztól azok között van, akikből a Noéról elnevezett egyház állt, de ezek nem az érzékelés maradványai voltak, hanem a tökéletességé, valamint azoké a tanoké, amelyek a legősibb egyházak elfogadásának dolgaiból eredtek. Ezért az Úr most egy új egyházat emelt, mely a legősibb egyházaktól teljesen eltérő természetes jellemzővel rendelkezett, ezért hívták Ősi Egyháznak – ősi a tény miatt, mert az özönvíz előtt idők végén már létezett és az özönvíz után első időszakban is. Erről az egyházról az Úr isteni könyörületességéből, még a továbbiakban beszélünk.

 

AC 531. Az, hogy “vígasztal meg minket munkálkodásunkban s kezünk terhes fáradozásában e földön, melyet megátkozott az Úr” jelenti a tant, minélfogva ami lezüllött, azt helyreállították, szintén kiderül, az Úr isteni könyörületességéből, a következő oldalakon. A “munkálkodás” jelenti, hogy nem tudták elfogadni azt, ami igaz, kivéve a munkát és nyomort. “Kezük terhes fáradozása e földön, melyet megátkozott az Úr” jelenti azt, hogy semmi jót nem tudtak tenni. “Lámekh” által ezt írják le, mely a megsemmisült egyház. “Munkálkodás és kezük terhes munkája” olyankor létezik, ha maguktól, vagy hozzátartozójuk által, az embereknek ki kell találniuk mi az igaz, és azt kell cselekedniük, ami jó. Ami ebből következik a “föld, melyet megátkozott az Úr”, vagyis, hogy semmi más nem jön ki ebből, mint hamisság és gonoszság. Mit jelent az Úr átka, lásd 245. pont. A “vigasztal” a “fiúra” vonatkozik, vagy Noéra, aki egy új nemzedéket jelent, azaz egy új egyházat, mely az Ősi Egyház. Ez az egyház, vagy “Noé” ezért pihenést, és a pihenésből eredő kényelmet jelenti, ahogy azt a Legősibb Egyháznál mondták a hetedik napról, melyen az Úr pihent (84-88.).

 

AC 532. 30, 31. vers. És éle Lámekh, minekutánna Noét nemzette, ötszáz kilenczvenöt esztendőt; és nemze fiakat és leányokat. És lőn Lámekh egész életének ideje hétszázhetvenhét esztendő; és meghala. “Lámekh”, ahogy előzőleg mondtuk, jelenti a megsemmisült egyházat. A “fiak és leányok” jelentik egy ilyen egyház fogantatását és születését.

 

AC 533. Mivel semmi más nem kapcsolódik Lámekh-hez, mint az, hogy fiakat és leányokat nemzett, akik egy egyház fogantatása és születése, mi nem foglalkozunk többet ezzel a témával. Milyenek voltak ezek a születések, vagyis a “fiak és leányok”, az egyházból kiderül; amilyen az egyház, olyanok a születések. Mind a két egyház, “Mathuséláh” és “Lámekh” véget ért az özönvíz előtt.

 

AC 534. 32. vers. És mikor Noé ötszáz esztendős volt, nemzé Noé Sémet, Khámot és Jáfetet. “Noé”, ahogy már mondtuk, jelenti az Ősi Egyházat. “Sém, Khám, Jáfet” jelenti a három ősi egyházat, melyeknek a “Noénak” nevezett egyház volt az anyaegyháza.

 

AC 535. A “Noénak” nevezett egyház nem számolandó be az özönvíz előtti egyházak közé, ami a 29. versből kitűnik, ahol azt mondják “vígasztal meg minket munkálkodásunkban s kezünk terhes fáradozásában e földön, melyet megátkozott az Úr”. A “vígasztal” az, hogy túl fogja élni, és ki fogja bírni. Az Úr isteni könyörületességéből Noéról és fiairól itt beszélünk.

 

AC 536. Mivel a megelőző oldalakon sokat beszéltünk az özönvíz előtti egyházak elfogadásáról, és mivel napjainkban az elfogadás olyan dolog, amely teljesen ismeretlen, annyira, hogy némelyek az képzelhetik, hogy az egy fajta folyamatos kinyilatkoztatás, vagy valami ami emberekben van elültetve; mások azt, hogy csupán képzelgés, mások, hogy az valamilyen dolog. És mivel az elfogadás a legmennyeibb dolog, amit az Úr adott azoknak, akik a szeretet hitében vannak, és mivel az elfogadás a végtelen változatú általános mennyben van: ezért annak érdekében, hogy az emberekben legyen valamilyen elképzelés arról, mi az elfogadás, az Úr isteni könyörületességéből, a következő oldalakon leírhatom az elfogadás alapvető fajtáit, melyek a mennyekben léteznek.

 

FOLYTATÁS A MENNYRE ÉS A MENNYEI ÖRÖMRE VONATKOZÓLAG

 

AC 537. Egy bizonyos szellem, aki a bal oldalamhoz csatlakozott, megkérdezett engem, tudom-e hogyan juthat a mennybe. Megengedték nekem, hogy elmondjam azt, hogy a mennybe való bebocsátás csakis az Úrra tartozik, aki egyedül tudja milyen az ember minősége. Nagyon sokan érkeznek a földről, akik csak arra törekednek, hogy a mennybe jussanak, teljesen figyelmen kívül hagyva azt, mi a menny és mi a mennyei öröm, hogy a menny a kölcsönös szeretet, és a mennyei öröm származékos öröm.  Ezért azokat, akik ezt nem tudják, tapasztalatszerzésre utasítják. Például: volt egy bizonyos szellem, újonnan érkezett a földről, aki hasonló módon vágyott a mennybe, és annak érdekében, hogy megtudhassa milyen természetű a menny, a lelkét megnyitották, hogy érezhessen valamit a mennyei örömből. Ahogy azonban azt megérezte elkezdett siránkozni és gyötrődni, és könyörögni, hogy szállítsák el, mondván nem képes a fájdalom miatt élni; ezért a lelkét lezárták a mennyek felé, és ily módon helyrehozták. Ebből a példából láthatjuk, hogy lelkiismeret furdalással és fájdalommal kínozzák meg azokat, akik nincsenek felkészülve, hogy kicsit is beléphessenek.

 

AC 538. Voltak néhányan, akik bebocsátást kerestek a mennyekbe anélkül, hogy tudták volna mi a menny. Elmondták nekik, hogy amennyiben nincsenek a szeretet hitében, a mennyekbe való belépés olyan veszélyes lehet, mint a lángokba; de ők még mindig keresték. Amikor az első belépő kapuhoz értek, ahogy mondták, az angyali szellemek alacsonyabb szférája olyan keményen odaütött, hogy fejhossznyival hátraestek, ily módon megtanulták azt, milyen veszélyes még csak megközelíteni is a mennyet addig, míg nincsenek felkészítve az Úr által a hit hatásainak befogadására.

 

AC 539. Egy bizonyos lélek, aki testi életében házasságtöréseket követett el, kívánságának megfelelően bebocsáttatást nyert a mennyek első küszöbére. Ahogy megjött, azonnal elkezdett szenvedni és érezte a saját hullaszerű bűzét, végül nem bírta tovább elviselni. Úgy tűnt neki, ha továbbmenne, megsemmisülne, és mikor lepillantott az alul lévő földre, dühös lett, hogy ilyen szenvedést kell éreznie a mennyek első küszöbén, csupán azért, mert olyan szférába érkezett, melynek ellenére volt a házasságtörés. Boldogtalanok között van.

 

AC 540. Majdnem mindenki, aki a másik életbe jön, tudatlan a mennyei öröm és üdvösség természetét illetően, mert nem ismerik a belső öröm természetét és minőségét. Kialakítanak egy elképzelést, mely csupán a test és a világ élvezeteire és örömeire épül. Nem tudják, hogy az elképzelésük semmi, és hogy az igazság az, hogy a testi és világi örömök viszonylag nem létezők és visszataszítók. Ennek érdekében ezért azok, akik készségesek, megtanulhatják és megtudhatják mi a mennyei öröm, és elsőként viszik őket a paradicsomba, ami minden elképzelést felülmúl (amire vonatkozóan az Úr isteni könyörületességéből lejjebb lesz szó), és azt feltételezik, hogy a menny paradicsomába érkeztek. Aztán megtanítják nekik, hogy ez nem az igazi mennyei boldogság, ezért megengedik nekik, hogy az öröm belső állapotát megtapasztalják, amely elfogadható a belső létüknek. Aztán a béke állapotába szállítják őket, a még belsőbb létbe, és ők elismerik, hogy ebből egyáltalán semmi nem fejezhető ki és képzelhető el. Végül bevezetik őket az ártatlanság állapotába, a belső érzésig. Ily módon megengedik nekik, hogy megtanulják az igazi szellemi és mennyei jó természetét.

 

AC 541. Bizonyos szellemeket, akik tudatlanok a mennyei öröm természetét illetően, váratlanul a mennyekbe vittek, miután olyan állapotba hozták őket, hogy ez lehetséges lett, vagyis egy olyan állapotba, melyben testi dolgaik és különös elgondolásaik elcsendesedtek. Itt hallottam egyiküktől, hogy most először érezte, hogy milyen nagyszerű a mennyei öröm, és hogy nagyot tévedett, mivel más elképzelése volt erről, de most elismerte, hogy belül az öröm mérhetetlenül nagyobb, mint amit bármilyen testi örömben érzett, amilyeneket az emberek élveznek a testi életükben, és amelyeket visszataszítónak nevezett.

 

AC 542. Azok, akiket felvittek a mennybe annak érdekében, hogy megtudhassák a minőségét, mind a testi dolgaik, mind különös elgondolásaik lecsendesedtek – senki sem léphet a mennyekbe a testi dolgokkal és különös elgondolásokkal, ha azt magukkal hozzák a földről – vagy körülvette őket a szellemek szférája, akik csodálatosan mérséklik ezen dolgokat, mivel azok tisztátalanok és ez nézeteltéréshez vezethetne. Néhányuk lelkét megnyitják. Így és más módon készítik elő őket, életük és természetük szerint.

 

AC 543. Bizonyos szellemek vágyakoznak megtudni a mennyei öröm természetét, és ezért megengedték nekik, hogy felismerjék a saját bensőjüket, ez olyan fok, hogy többet nem tudnak elviselni; ez még nem az angyali öröm, sőt alig egyenlő a legalacsonyabb angyali örömmel, mivel megadatott nekem, hogy felismerjem az örömük közlését. Az olyan törékeny volt, mintha fagyos lenne, és mégis a belső örömükben lévén, a legmennyeibbnek hívták. Ebből nem csak az volt nyilvánvaló, hogy az örömöknek van foka, hanem az is, hogy valakinek a bensője alig közelíti meg a másik külsejét, vagy közepét, és hogy amikor valaki megkapja a saját benső örömét, akkor mennyei örömben van, és nem tudja elviselni azt ami még beljebb van, mert az fájdalmas.

 

AC 544. Bizonyos szellemek, akiket bebocsátottak az első menny ártatlanság mennyébe, beszéltek hozzám és bevallották, hogy az öröm és boldogság állapota olyan, amilyet sohasem tudtak volna elképzelni. Ez még csak az első mennyben volt, és három menny van, az ártatlanság állapotai mindegyikben, megszámlálhatatlan változatossággal.

 

AC 545. Annak érdekében, hogy megismerhessem a menny és mennyei öröm természetét és minőségét, sokáig és gyakran megengedte az Úr, hogy érzékeljem a mennyei öröm gyönyörűségét, így, ahogy megismerhettem a gyakorlati tapasztalatból, valóban ismerem, de nincs eszköz, amivel leírhatnám. Annak érdekében, hogy néhány elképzelést adjak erről, elmondhatom, hogy a mennyei öröm megszámlálhatatlan öröm és boldogság hatása, amelyek egy általános örömöt alakítanak ki egyidejűleg, amely általános örömben, vagyis általános hatásban, megszámlálhatatlan hatás összhangja van, ami nem kapcsolódik világosan az elfogadáshoz, csak rejtetten, mert az elfogadás nagyon általános. Még azt is megengedték nekem, hogy felismerjem, hogy ebben a dolgok megszámlálhatatlanok, olyan sorrendben, hogy nem is lehet leírni, ezek a megszámlálhatatlan dolgok olyanok, mint a mennyei állapotok folyama. Ilyen állapot létezik a hatás minden apró dolgában, melyek mindegyike együtt jelenik meg és együtt érzékelik nagy általánosságban, annak befogadóképessége szerint, aki alanya annak. Egyszóval, minden általános örömben, vagy hatásban határtalan dolgok vannak legtökéletesebb formába rendezve, és semmi sincs, ami nem élő, vagy nincs hatással létünk belső dolgaira, mert a mennyei örömök a bensőből fakadnak. Azt is felismertem, hogy az öröm és boldogság, ha szívből jön, nagyon könnyen beépül az összes belső jellemvonásba, így az összegyűlt természetbe, a gyönyör egy olyan belső érzetével, hogy a természet nem más, mint öröm és boldogság, és az egész eredendő elfogadás és érzékelési kör ugyanaz, hemzseg a boldogságtól. Összevetve ezeket a testi boldogság örömeivel olyan, mint a vastag, szúrós por, összehasonlítva a tiszta és kellemes szellővel.

 

AC 546. Azért, hogy megismerhessem, hogy mi a helyzet azokkal, akik a mennyekben kívántak lenni, és nem voltak olyanok, hogy ott lehettek volna, egyszer, amikor némely mennyei társaságban voltam, egy angyal, mint csecsemő, megjelent nekem, világoskék virágokból készült koszorúval a fején és más színű virágfüzérrel a teste körül. Ezáltal megadatott megtudnom, hogy olyan társaságban vagyok, ahol emberszeretet van. Aztán néhány jóindulatú szellemet engedtek be ugyanabba a társaságba, akik abban a pillanatban, amikor beléptek, még értelmesebbekké váltak, és úgy beszéltek, mint az angyali lelkek. Azután még néhányat beengedtek, akik maguktól kívántak ártatlanok lenni, akiknek állapotát egy csecsemő jelképezte, aki tejet hány ki a szájából. Ilyen volt az állapotuk. Aztán beengedtek még néhányat, akik feltételezték, hogy maguktól is értelmesek, az állapotukat az arcuk mutatta, mely élesnek tűnt, de elég becsületesnek; és úgy tűnt, mintha csúcsos kalapot viselnének, melyről egy éles pont világított, de az arcuk nem olyan volt, mint az emberi hús, hanem mintha kifaragott és élettelen lett volna. Ilyen állapotban voltak azok, akik azt hitték, hogy ők maguktól lelkiek, vagyis képesek a hitet maguktól bírni. Más szellemeket is beengedtek, akik nem maradhattak ott, és megdöbbentek, elcsüggedtek és elrepültek.

 

6. FEJEZET

 

A MENNYRE ÉS MENNYEI ÖRÖMRE VONATKOZÓLAG

 

AC 547. A lelkek, akik a másik életbe jönnek, teljesen tudatlanok a menny és mennyei öröm természetének vonatkozásában. Nagyon sokan azt feltételezik, hogy az egy olyan fajta öröm, melyet bárki megkaphat, mindegy hogyan élt, még azok is, akik gyűlölték felebarátjaikat, és házasságtörésben éltek. Nincsenek tudatában annak a ténynek, hogy a menny közös és szűzies szeretet, és a mennyei öröm származékos boldogság.

 

AC 548. Néhányszor beszélgettem olyan szellemekkel, akik újonnan jöttek a világból, az örök élet állapotáról, elmesélve nekik, milyen fontos számukra ismerni ennek a királyságnak az Urát, a kormányzás természetét, éppen úgy, mint azoknak, akik ezen a világon más királyságba mennek, érdekeltek abban, hogy tudják ki és milyen a király, a kormányzás természetét, és más egyéb dolgokat, melyek a királyságra vonatkoznak. Ugyanennyire érdekeltek lennének ebben a királyságban, ahol örökre élni fognak. Elmondtam nekik, hogy az Úr egyedül kormányozza mind a mennyet, mind a világegyetemet, Ő az, aki uralkodik, az egy, aki uralkodik másokon. A királyság, amiben most vannak az Úr királysága, melynek törvényei örök igazságok, melyek azon nagy törvényen alapulnak, hogy az emberek szeressék az Urat mindenek felett és felebarátjaikat, mint önmagukat, sőt, most jobban, mint önmagukat, mert ha olyanok szeretnének lenni, mint az angyalok, ezt kell tenniük. Mindezekre nem tudtak válaszolni, mert testi életükben hallottak ilyesmit, de nem hitték el. Csodálkoztak, hogy ilyen szeretet létezik a mennyben, hogy valaki jobban szeresse felebarátját, mint önmagát, látván, amit hallottak, hogy szeressék felebarátjaikat, mint önmagukat. Megmondták nekik, hogy a másik életben minden jóság mérhetetlenül megnagyobbodik, és hogy a testben lévő élet olyan, hogy nem mehet tovább annál, hogy a felebarátját úgy szeresse, mint önmagát, mert a testi dolgokban élnek. Amikor azonban azt eltávolítják, a szeretet tisztább lesz, végül angyali, melyben a felebarát iránti szeretet nagyobb lesz, mint az önmaguk iránti. Az ilyen szeretet lehetősége nyilvánvaló a kapcsolódó szeretetből, mely néhány személynél létezik, akik inkább választanák a halált, minthogy házastársuk megsérüljön; vagy a szülői szeretet gyermekeik iránt, amikor az anya az éhezést vállalja, nehogy gyermekét éhesen lássa, még a madarak és állatok között is. Ugyancsak nyilvánvaló az őszinte barátságból, mely a veszélyben mutatkozik meg; és még az udvarias és színlelt barátságból is, mely utánozná az igaz barátságot, jobb dolgokat ajánlva azoknak, akiknek jót kívánunk, nagyszerű kijelentéseket téve, még ha azok nem is jönnek szívből. Végül a lehetősége nyilvánvaló a szeretet igazi természetéből, mely megtalálja örömét mások szolgálatában, nem a maga javára, hanem a szeretet saját javára. Ezt mind nem érthetik meg azok, akik önmagukat jobban szeretik, mint másokat, akik testi életükben nyereségre kapzsiak voltak, és legkevésbé a fösvények.

 

AC 549.  Az angyali állapot olyan, hogy mindenki közli saját örömét és boldogságát a másikkal. A másik életben tökéletes közlése és elfogadása van minden hatásnak és gondolatnak, annyira, hogy minden egyes személy közölheti örömét mindenkivel, és mindenki eggyel, és ez olyan, mintha mindenki a középpontban lenne. Ez a mennyei forma. Ezért minél többen alkotják az Úr királyságát, annál nagyobb a boldogság, mert ez egyenes arányban nő a számokkal, ezért a mennyei boldogság kifejezhetetlen. A közlés, mindenki eggyel és egy mindenkivel, akkor létezik, ha mindenki jobban szereti a másikat, mint önmagát. De ha valaki jobbat kíván magának, mint a másiknak, az önszeretet uralkodik, mely semmit sem közöl a másikkal, csak a saját elképzelést, ami nagyon alávaló, és amikor ezt felfogják, ezt a személyt azonnal száműzik és elutasítják.

 

AC 550. Ugyanúgy, mint az emberi testben, minden dolog mind általánosan, mind részleteiben csatlakozik minden egyéb általános és egyéni használatához, és így van ez az Úr királyságában is, melyet úgy alkottak meg, mint egy embert és valójában úgy hívják Nagy Ember. Ily módon mindenki közreműködik közelebbről, vagy távolabbról, sokféleképpen, mindenki boldogságában, az egyedül az Úr által felállított és következetesen fenntartott parancs szerint.

 

AC 551. A végtelen mennynek kapcsolata van az Úrral, és ott ugyanígy mindenkinek, mind általánosságban, mind részleteiben kapcsolata van a Nagy és Egyedüli Élőlénnyel a végtelenben mind egészében, mind a legegyénibb összetevőiben; onnan jön a parancs, onnan jön az egyesülés, onnan jön a közös szeretet és onnan jön a boldogság; ily módon minden egyes egyén kapcsolódik mindenki jólétéhez és boldogságához, ahogy mindenki az egyénekéhez.

 

AC 552. Hogy a mennyekben minden öröm és boldogság egyedül az Úrtól ered, sok tapasztalatból tudtam meg, melyekhez a következők kapcsolódnak. Láttam azt, hogy a lehető legnagyobb szorgalommal néhány angyali szellem egy lámpaoszlopra lámpákat szerelt, és gazdagon díszítették virágokkal az Úr tiszteletére. Egy, vagy két óráig megengedték nekem, hogy szemtanúja legyek annak, milyen nagy fájdalommal dolgoztak, hogy minden gyönyörű és figyelemreméltó legyen, feltételezvén, hogy mindezt maguktól teszik. Azonban megadatott nekem a felismerés, hogy maguktól semmit sem tudtak volna megtervezni. Végül néhány óra múlva azt mondták, hogy kialakítottak egy igen szép, figyelemreméltó lámpaoszlopot az Úr tiszteletére, mely megörvendeztette szívüket. De én elmondtam nekik, hogy maguktól semmit sem gondoltak és alakítottak ki, csak az Úr segítségével. Először alig hitték el, de angyali lelkek lévén, megvilágosodtak és beismerték ezt. Így van minden más jellegzetes dologgal, és a hatások és gondolatok mindenségével is, általánosságban és részleteiben is, valamint a mennyei örömmel és boldogsággal – ezek legeslegkisebb része is egyedül az Úrtól van.

 

AC 553. Azok, akik közös szeretetben élnek a mennyben, folyamatosan haladnak fiatalságuk tavasza felé, és egyre örömtelibb és boldogabb a tavasz minél több ezer évet élnek, és folyamatosan emelkednek az öröklétbe a közös szeretet, emberszeretet és hit előrehaladása és fokozatai szerint. Azok a nőnemű személyek, akik öreg korukban haltak meg és elgyengítettek az évek, és akik az Úr hitében és felebarátjaik iránti emberszeretetben éltek, valamint felebarátjaik és férjeik iránt boldog összetartó szeretetet tápláltak, a leélt évek után egyre jobban közelednek fiatalságuk hamvasságához, asszonyiságuk korai szakaszába kerülnek, és megszépülnek, olyannyira, hogy az ilyen szépség felülmúl mindent, ami természetes látással érzékelhető. A jóság és emberszeretet alakítja és mutatja meg a saját kedvességüket, és az emberszeretet fénye és szépsége ennek révén sugárzik arcuk minden kis részéről, így ők az emberszeretet igazi alakjai: néhányat megláttak és csodáltak. Az emberszeretet alakja, mint ahogy a másvilági életben látható, ugyanolyan, mint maga az emberszeretet, ami ábrázol, és amit ábrázol, vagyis mint a teljes angyal, különösen az arca, mintha emberszeretet volna. Az emberszeretet egyszerűen megjelenik, hogy lássák, és az elme elfogadja. Amikor azt az alakot meglátják, ez a hihetetlen szépség, mely emberszeretettel párosul, azonnal az észlelő elméjének legbelsejébe kerül. Ennek az alaknak a szépségén keresztül a hit igazságait látja meg képzeletben, és el is fogadja abból. A másik életben ilyen alakokká, vagy szépségekké válnak azok, akik az Úr hitében élnek, vagyis az emberszeretet hitében. Az összes angyal ilyen alakú, végtelen változatossággal és mennyekkel.

 

GENEZIS 6:1-8

 

1. Lőn pedig, hogy az emberek sokasodni kezdének a föld színén, és leányaik születének.
  2. És láták az Istennek fiai az emberek leányait, hogy szépek azok, és vevének magoknak feleségeket mind azok közűl, kiket megkedvelnek vala.
  3. És monda az Úr: Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben, mivelhogy ő test; legyen életének ideje száz húsz esztendő.
  4. Az óriások valának a földön abban az időben, sőt még azután is, mikor az Isten fiai bémenének az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szűlének nékik. Ezek ama hatalmasok, kik eleitől fogva híres-neves emberek voltak.
  5. És látá az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz.
  6. Megbáná azért az Úr, hogy teremtette az embert a földön, és bánkódék az ő szívében.
  7. És monda az Úr: Eltörlöm az embert, a kit teremtettem, a földnek színéről; az embert, a barmot, a csúszó-mászó állatokat, és az ég madarait; mert bánom, hogy azokat teremtettem.
  8. De Noé kegyelmet talála az Úr előtt.

 

A TARTALOM

 

AC 554. A tárgy, amivel itt foglalkozunk az özönvíz előtti emberek állapota.

 

AC 555. Az emberről, ahol az egyház volt, érzéki vágyakról, melyek a “leányok” - elkezdtek uralkodni. A hit tanát összekapcsolták érzéki vágyaikkal, így gonoszságban és hamisságban megerősítették magukat, melyet az “Istennek fiai vevének magoknak feleségeket, embernek leányait” (1, 2 vers) jelent.

 

AC 556. Mivel a jóságból és igazságból semmi sem maradt, azt megjósolták, hogy az embert másmilyenre kellene formálni, annak érdekében, hogy megmaradhasson, ezt jelenti a “száz húsz esztendő” (3. vers).

 

AC 557. Azok, akik a hit tanait az érzéki vágyaikba, ennek következtében az önszeretetbe is süllyesztették, borzasztó meggyőződést alakítottak ki önnön nagyságukról másokkal szemben, ezt jelentik az “óriások” (4. vers).

 

AC 558. Ezek következtében többé nem maradt akarása, vagy elfogadása a jónak és igaznak (5. vers).

 

AC 559. Az Úr könyörületességét a “megbáná és bánkódik az ő szívében” jelenti (6. vers). Olyanokká váltak, hogy érzéki vágyaik és meggyőződésük szükségszerűen végzetesnek bizonyult számukra (7. vers). Annak érdekében, hogy az emberiséget megmentsék, új egyháznak kellet létrejönnie, mely “Noé” (8. vers).

 

BELSŐ ÉRTELEM

 

AC 560. Mielőtt tovább folytatnánk, meg kell említenünk, mi történt az egyházzal az özönvíz előtt. Általánosságban beszélve, az volt mind az utód egyházakkal, mind a zsidó egyházzal az Úr eljövetele előtt, valamint a keresztény egyházzal az Úr eljövetele után, hogy az igaz hit tudása elzüllött és megromlott; de különösen, mint az özönvíz előtti egyház embereire vonatkozóan, az idők folyamán borzasztó meggyőződéseket fogadott be, és a hit jóságait és igazságait a bolond érzéki vágyaira süllyesztette olyannyira, hogy azokból alig maradt valami. Amikor elérték ezt az állapotot, szenvedtek maguktól, mert az emberek nem élhetnek maradványok nélkül. Ahogy már mondtuk, ezek a maradványok különböztetik meg az ember életét a vadállatokétól. A maradványokból, vagyis az Úrtól származó maradványokon keresztül képes az ember embernek maradni, tudni mi a jó és igaz, mindenre odafigyelni, és végezetül gondolkodni és okot keresni; egyedül a maradványokban van lelki és mennyei élet.

 

AC 561. Mik ezek a maradványok? Nem csak a jóság és igazság, amit az ember az Úr Igéjéből megtanul gyermekkora óta, és így az emlékezetébe vésődik, hanem minden ebből eredő állapot is, úgymint a kisgyermek ártatlanságának állapota; a szülők, testvérek, tanárok, barátok iránt szeretet állapota; a felebarát iránti emberszeretet és a szegények és szükséget látók iránti sajnálat állapota; egyszóval a jóság és igazság minden állapota. Ezen állapotokat az emlékezetbe vésődött jóságokkal és igazságokkal együtt, hívják maradványoknak, melyeket az Úr megőrzött és felhalmozott az emberben, teljesen annak tudta nélkül, a belső emberben. Teljesen elkülönítette azoktól a dolgoktól, melyek az embernek megfelelnek, vagyis a gonoszságtól és hamisságtól. Az Úr olyannyira megőrizte az emberben ezeket az állapotokat, hogy semmi sem veszett el. Megadatott megtudnom ezt abból a tényből, hogy egy ember minden állapota, a csecsemőkortól a végleges öregségig, nemcsak megmarad a másik életben, hanem vissza is tér, sőt valójában pontosan úgy tér vissza, amilyen akkor volt, mikor ezen a világon élt. Nemcsak az emlékezet jósága és igazsága az, ami megmarad és visszatér, de az ártatlanság és emberszeretet minden állapota is. Amikor azonban a gonoszság és hamisság állapota elevenedik fel – minden egyes és az összes, még a legkisebb is megmarad és visszatér – a z Úr a jóság állapotának eszközével csillapítja. Mindebből nyilvánvaló, hogy az olyan ember az örök kárhozatra kerül, akinek nincsenek maradványai. (468. fejezet)

 

562. Az özönvíz előtti embereknek végül alig volt maradványuk, mert olyan tulajdonságaik voltak, hogy átitatódtak borzalmas és hihetetlen meggyőződéssel minden olyan dologra vonatkozóan, ami eszükbe jutott, vagy kigondoltak, nem léptek volna vissza egy fikarcnyit sem, a leghatalmasabb önszeretettel rendelkeztek, azt feltételezték magukról, hogy olyanok, mint az istenek és bármilyen gondolatuk isteni. Ilyen meggyőződés egyetlen emberben sem létezett sem előtte, sem azóta. Ez halálos és fojtogató, és ezért a másik életben az özönvíz előttiek nem lehetnek együtt más szellemekkel, mert amikor ők jelen vannak, elveszik a gondolkodás erejét az által, hogy beléjük oltják a félelmetesen meghatározott meggyőződésüket, nem említve más ügyeket, melyekről az Úr könyörületességéből a továbbiakban beszélni fogunk.

 

563. Amikor egy ilyen meggyőződés az embert a birtokába keríti, olyan, mint a ragasztó, melyre ráragad a jóság és igazság, melyek egyébként maradványok lennének, és azt eredményezi, hogy a maradványok már nincsenek felhalmozva, vagy ami még fel van halmozva, az használhatatlan. Ezért amikor ezek az emberek az ilyen meggyőződés tetőfokára érnek, saját egyetértésük megszűnik és megfojtja egy árvízhez hasonló áradás; ezért a megszűnésüket az “özönvízhez’ hasonlítják és a legősibb emberek szokása szerint így is írják le.

 

AC 564. 1. vers Lőn pedig, hogy az emberek sokasodni kezdének a föld színén, és leányaik születének. Itt az “ember” az emberiség azon fajtáját jelenti, mely ebben az időben élt. A “föld színe” jelenti mindazt a területet, ahol az egyház volt. A “leányok” itt azokat a dolgokat jelentik, melyek ezeknek az embereknek akaratához tartozott, vagyis az érzéki vágyat.

 

AC 565. Az, hogy az “ember” jelenti itt az ekkor létező emberiséget, és hogy ez a faj gonosz és romlott volt, kitűnik a következő fejezetekből: “Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben, mivelhogy ő test” (3. vers). “megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz”(5. vers). “Eltörlöm az embert, a kit teremtettem” (7. vers); és a következő fejezetből (Genezis 7:21, 22) “És oda vesze minden földön járó test, és minden ember a minek orrában élő lélek lehellete vala”. Az emberről már elmondtuk, hogy az Úr az egyedüli Ember, tőle ered minden mennyei ember, vagy mennyei egyház, ezt hívták “embernek”. Ezután minden más egyházat embernek hívtak; minden egyes embert, nem számít milyen hitű, hogy megkülönböztessék az állatoktól. Ettől még nem ember az ember, és nem különbözik az állatoktól, csak a maradvány erkölcse miatt, ami az Úrtól való. Ezek miatt hívják az embert embernek, és mivel a maradványok okán hívják őket így, melyek az Úrhoz tartoznak, és tőle van, hogy az embernek, akármilyen gonosz is, ember a neve, mert az ember semmi esetre sem ember, hanem az állat leghitványabbja, ha nincs maradványa.

 

AC 566. Az hogy a “föld színe” jelenti mindazt a térséget, ahol az egyház volt, nyilvánvaló a “föld” jelentéséből: az Igében lényeges különbség van a “föld” és “szárazföld” között; a “föld” mindenütt az egyházat jelenti, vagy olyat, ami az egyházhoz tartozik. Ebből jön az “ember”, vagy az “Ádám”, mely a “föld”; a “szárazföld” olyan különböző helyeket jelent, ahol nincs egyház, vagy egyházhoz tartozó dolog, mint az első fejezetben, ahol a “szárazföldet” csak megnevezik, mert még nem volt egyház, vagy újjászületett ember. A “földet” először a második fejezetben említik, mert akkor már létezett az egyház. Ezért itt, és a következő fejezetben azt mondják, (Genezis 7:4, 23), hogy “mindenek eltöröltetének a földről”, ami azt a térséget jelenti, ahol volt egyház. De a Genezis 7:3 fejezetében egy egyházról beszélnek, melyet megalkottak, azt mondják “magvok maradjon az egész föld színén”. A “földnek” ugyanaz a jelentése mindenütt az Igében; Ésaiásnál is:

 

“Mert könyörül az Úr Jákóbon, és ismét elválasztja Izráelt, és megnyugotja őket földjükön;  És felveszik őket a népek, és elviszik őket lakhelyökre, és Izráel háza bírni fogja őket az Úr földén” (Ésaiás 14: 1, 2)

 

Az egyházról beszél, amelyet megcsináltak; ahol nem volt egyház azt néhány fejezetben “földnek” hívták (Ésaiás 14:9, 12, 16, 20, 21, 25, 26)

 

[2] Újra:

 

“És Júda földe félelmére lesz Égyiptomnak. Ama napon lesz öt város Égyiptomnak földén, a melyek Kanaán nyelvén szólanak” (Ésaiás 19:17, 18)

 

Ahol a “föld” jelenti az egyházat, a “földén”azt a helyet, ahol nincs egyház. Ugyanúgy:

 

“Inogva meging a föld, miként a részeg. Meglátogatja az Úr a magasság seregét a magasságban, és a föld királyait a földön.” (Ésaiás 24:20, 21)

 

Jeremiásnál:

 

“A föld miatt, a mely retteg, mert nem esett eső a földön, szégyenkeznek a szántóvetők, és befedik fejöket.  Még a szarvas-üsző is megellik a mezőn” (Jeremiás 14:4, 5)

 

Ahol a “föld”, mely tartalmazza a “földet”, és a “föld”, mely tartalmazza a mezőt.

 

[3] Ugyanúgy:

 

“A ki kihozta és a ki haza vezérlette Izráel házának magvát az északi földről és mindama földekről, a melyekre kiűztem vala őket, és lakoznak az ő földjökön.” (Jeremiás 23:8)

 

Ahol a “föld” és “földek” azt a helyet jelentik, ahol nincsenek egyházak; a “Föld” pedig ahol az egyház és igaz imádás van. Újra:

 

“Olyanná teszem Jeruzsálem maradékát, a kik itt maradnak e földön, és azokat, a kik Égyiptom földén laknak.  És kiteszem őket rettegésnek, veszedelemnek a föld minden országában;  És fegyvert, éhséget és döghalált bocsátok reájok mindaddig, a míg elfogynak a földről, a melyet nékik adtam és az ő atyáiknak.”  (Jeremiás 24:8, 9, 10)

 

Ahol a “föld” jelenti a tant és imádatot, ami ebből eredt, ugyanúgy, mint Jeremiásnál 25:5.

 

[4] Ezékielnél:

 

“Egybegyűjtelek titeket a tartományokból, melyeken elszéledtetek.  És megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, mikor beviszlek titeket Izráel földjére, arra a földre, melyért fölemeltem kezemet, hogy adom azt a ti atyáitoknak.” (Ezékiel 20:41, 42),

 

Ahol a “föld” jelenti a belső imádatot; és “tartománynak” hívják, amikor nem volt belső imádat. Malakiásnál:

 

“És megdorgálom érettetek a kártevőt, és nem veszti el földetek gyümölcsét, és nem lesz a szőlőtök meddő a mezőn. És boldognak mondanak titeket mind a nemzetek; mert kívánatos földdé lesztek ti” (Malakiás 3:11, 12)

 

Ahol a “föld” a tartalmat, és ezért egyszerűen az embert jelenti; akit “földnek” hívnak, amikor a “föld” jelenti az egyházat, vagy tant.

 

[5] Mózesnél:

 

“Ujjongjatok ti nemzetek, ő népe! Ő földjének és népének megbocsát!” (Mózes V. könyve 32:43)

 

ez nyilvánvalóan a pogányok egyházát jelenti, melyet “földnek” neveznek. Ésaiásnál:

 

“Mert mielőtt e gyermek megtanulná megvetni a gonoszt, és a jót választani, elpusztul a föld, melynek két királyától te reszketsz.” (Ésaiás 7:16)

 

Az Úr eljöveteléről beszél; “elpusztul a föld” jelenti az egyházat, vagy a hit igaz tanát. Az is nyilvánvaló, hogy a “földet” és “mezőt” hívják maggal bevetettnek; mint Ésaiásnál:

 

“És ad esőt a magra, a melylyel a földet beveted. A barmok és a szamarak, a melyek a földet szántják” (Ésaiás 30:23, 24)

 

Joelnél:

 

“Elpusztíttatott a mező, gyászol a föld; mert elpusztíttatott a gabona.” (Jóel 1:10)

 

Nyilvánvaló, hogy az “ember”, aki zsidó nyelven “Ádámnak” hívnak a “föld” után, az egyházat jelenti.

 

AC 567. Minden olyan területet az egyház területének hívnak, ahol azok élnek, akiket az igazi hit tana vezérel; mint Kánaán földjét, amikor a zsidó egyház ott volt és Európát, ahol most a keresztény egyház van; ezen kívüli földek és országok nem az egyház területei, vagy a “föld felszíne”. Ahol az özönvíz előtt volt az egyház, szintén előtűnhet a földekről, melyeket az Éden kertjéből eredő folyók öveztek, melyeket az Ige számos fejezetében úgy írnak le, mint Kánaán földjének határait. És abból is, ami következik az óriásokra vonatkozóan, hogy a “földön” voltak; hogy ezek a Nephilimek  (óriások) Kánaán földjén éltek, nyilvánvaló abból, amit Anák fiairól mondanak, hogy ők az “óriásoktól” származtak. (Mózes IV. könyve 13:33)

 

AC 568. Az, hogy a “leányok” jelentik mindazon dolgokat, mely az ember akaratához kapcsolódik, következésképpen az érzéki vágyat is, nyilvánvaló abból, amit mondtunk és megmutattunk a “fiakra és Leányokra” vonatkozóan a vonatkozó fejezetben (Genezis 5:4), ahol a “fiak” jelentik az igazságot, és a “leányok” a jóságot. A “leányok”, vagy a jóság az akaraté, de amilyen egy ember, amilyen a megértése és akarata, olyanok a “fiak és leányok”.  Jelen fejezetben a romlott állapotú emberrel foglalkozunk, akinek nincs akarata, csak érzéki vágya az akarat helyett, melyről azt feltételezi, hogy az akarat és úgy is nevezi. Amit állítanak a dolgok minőségével kapcsolatban, amikről beszélnek, és hogy az ember, akinek lányairól itt beszélnek, romlott ember volt, már előzőleg megmutattuk. Az ok, amiért a “leányok” jelentik az akarat dolgait és ahol nincs meg a jóság akarata, érzéki vágy van; és amiért a “fiak” jelentik a megértés dolgait és azt, ahol nincs meg az igazság megértése, képzelődés van, az, hogy a női nemet olyanná alakították, hogy inkább az akarat, vagy érzéki vágy uralkodik benne, mint a megértés. Ilyen a teljes jellemük és természetük, ellentétben a férfi nemmel, akit úgy alakítottak, hogy bennük az értelem, vagy a józan ész uralkodik, és ilyen a jellemük és a természetük is. Így a kettejük házassága olyan, mint az akaraté és megértésé, melyek minden emberben megvannak; ettől a naptól fogva nincs meg a jóság akarata, csak az érzéki vágyé; és mégis, hogy még valami értelmet, vagy ésszerűt lehessen nekik adni, sok törvényt vezettek be a zsidó egyházban a férj előjogaira és a feleség engedelmességére.

 

AC 569. 2. vers És láták az Istennek fiai az emberek leányait, hogy szépek azok, és vevének magoknak feleségeket mind azok közűl, kiket megkedvelnek vala. Az “Istennek fiai” jelentik a hit elvi dolgait. A “leányok” itt is, mint előzőleg, az érzéki vágyat. A “láták az Istennek fiai az emberek leányait, hogy szépek azok, és vevének magoknak feleségeket mind azok közűl, kiket megkedvelnek vala” jelenti, hogy a hit elvi dolgai csatlakoztak az érzéki vágyakhoz, valójában bármilyen érzéki vágyhoz.

 

AC 570. Az, hogy az “Istenek fiai” jelenti a hit elvi dolgait, nyilvánvaló a “fiak” jelentéséből (hivatkozással éppen a fentiekre, és a vonatkozó fejezetre (Genezis 5:4), ahol a “fiak” jelentik az egyház igazságát). Az egyház igazságai hitelvi dolgok, melyek magukat tekintve igazságok, mert amelyekkel itt foglalkozunk, a legősibb emberek hagyománya, ezért hívják őket az “Isten fiainak”; viszonyítva is így hívják őket, mert az érzéki vágyakat az “ember leányainak” hívják. Ezen egyház tagjainak értéke itt le van írva, nevezetesen, hogy belemerültek az egyház igazságaiba, melyek szentek voltak, érzéki vágyaikkal bemocskolták azokat; ily módon azokat az elveket fogadták el, melyeket olyan erősen elhitettek magukkal. Hogy ez hogyan fordulhatott elő, könnyen megérthető bárki által, megfigyelve, hogy mi történik benne és másokban: azokban, akik meggyőzik magukat valamilyen témával kapcsolatban, megerősítik magukban ezt a meggyőződést, amelyet igaznak képzelnek el, még az Úr Igéjében foglaltakat is beleértve; és mialatt ragaszkodnak a kapott elvekhez,  meggyőzötté válnak, és mindent javuk és belátásuk szerint cselekednek. Minél inkább az önszeretet befolyása alatt áll valaki, annál szilárdabban teszi ezt. Ilyen volt ez a faj, akikről az Úr isteni könyörületességéből eljutottunk oda, hogy a kárhozatos meggyőződéseikkel foglalkozzunk, melyeknek – furcsa ezt mondani – nem engedték meg, hogy az érvek által befolyásoltassanak, csak az érzéki vágyak által, másként megölték volna a szellemekben lévő minden ésszerűséget. Így kitűnik, mit jelent a “láták az Istennek fiai az emberek leányait, hogy szépek azok, és vevének magoknak feleségeket mind azok közűl, kiket megkedvelnek vala”, vagyis, hogy egyesítették a hit elvi dolgait az érzéki vágyakkal, tulajdonképpen bármelyik érzéki vággyal.

 

AC 571. Amikor egy ember olyan természetű, hogy a hit igazságait belemeríti a bűnös érzéki vágyaiba, akkor megszentségteleníti az igazságot, és megfosztja magát a maradványoktól, melyek ugyan megmaradnak, de nem kerülnek elő, és amint ismét előkerülnek, a szentségtelen dolgok újra megszentségtelenítik azokat; az Ige megszentségtelenítései eredményezik az érzéketlenséget, mely akadályt állít, és megszünteti a maradványok jóságát és igazságát. Ezért óvják az embert az Úr Igéjének megszentségtelenítésétől, mely az örök igazságokat tartalmazza, melyben élet van, bár akinek hamis elvei vannak, nem hiszi, hogy azok igazságok.

 

AC 572. 3. vers. És monda az Úr: Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben, mivelhogy ő test; legyen életének ideje száz húsz esztendő. “Monda az Úr: Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben” jelenti azt, hogy az embert többé már nem vezetik; “mivelhogy ő test” jelenti, hogy mert már testivé vált; “legyen életének ideje száz húsz esztendő” jelenti, hogy a hit maradványaival bírnia kellene. Ez egy jóslat is a jövőbeni egyházzal kapcsolatban.

 

AC 573. “Monda az Úr: Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben” jelenti azt, hogy az embert többé már nem vezetik, és ez nyilvánvaló az előző és következő történésekből; előzőekben az emberek olyanokká váltak az elvi dolgoknak, vagy hit igazságainak az érzéki vágyakba merítésének következtében, hogy többé nem lehetett őket megróni, vagyis tudni mi gonosz. Minden képességüket, hogy az igazságot és jót fogadják el, a saját meggyőződéseik tették semmivé; így azt hiszik, hogy csak az igaz, ami meggyőződéseikkel megegyezik. A következők vonatkozásában az özönvíz utáni egyház embere különbözővé vált abban, hogy tudatával sikerült az elfogadást a helyére tenni, melyen keresztül meg lehet róni. Az “Úr lelkének rosszallása” ezért egy belső késztetést, elfogadást, vagy tudatot jelent; az Úr lelke” az igaz és jó beáramlását jelenti; Ésaiásnál is:

 

“Mert nem örökké perlek, és nem mindenha haragszom, mert a lélek előttem megepedne, és a leheletek, a kiket én teremtettem.” (Ésaiás 57:16)

 

AC 574. Az, hogy a “test” jelenti azt, hogy az ember testivé vált, kitűnik a “test” jelentéséből az Igében, ahol ezt használják mind az összes emberre általában, mind, különösen, a testi emberre. Az összes emberre használva Joélnél:

 

“És lészen azután, hogy kiöntöm lelkemet minden testre, és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok” (Jóel 2:28),

ahol “test” jelenti az embert, a “lélek” pedig az Úrtól származó igazság és jóság beáramlását. Dávidnál:

 

“Oh könyörgést meghallgató, hozzád folyamodik minden test.” (Zsoltárok könyve 65:3)

 

ahol a “test” az összes embert jelenti. Jeremiásnál:

 

“Átkozott az a férfi, a ki emberben bízik és testbe helyezi erejét” (Jeremiás 17:5)

 

ahol a “test” jelenti az embert és az “erő” a hatalmat. Ezékielnél:

 

“És megérti minden test” (Ezékiel 21:5)

 

Zakariásnál:

 

“Hallgasson minden test az Úr előtt” (Zakariás 2:13)

 

ahol a “test” minden embert jelent.

 

[2] Az, hogy különösen a testi ember jelenti, nyilvánvaló Ésaiásnál:

 

“Hiszen Égyiptom ember és nem Isten, és lovai hús és nem lélek” (Ésaiás 31:3)

 

jelenti, hogy az ismeretanyagunk (scietificum) testi; a “lovak” itt, és az Igében máshol i az ésszerűséget jelentik. Újra:

 

“Jobbkézre vág és megéhezik, eszik balkézre és nem elégszik meg; mindnyájan karjoknak húsát eszik” (Ésaiás 9:20),

 

olyan dolgokat jelent, mint az ember tulajdona, melyek mind testiek. Ugyanott:

 

“Lelkétől mind testéig megemészti” (Ésaiás 10:18)

 

ahol a “test” jelenti a testi dolgokat. Újra:

 

“És megjelenik az Úr dicsősége, és minden test látni fogja azt; mert az Úr szája szólt.  Szózat szól: Kiálts! és monda: Mit kiáltsak? Minden test fű” (Ésaiás 40: 5, 6)

 

a “test” itt minden testi embert jelent.

 

[3] Ugyanott:

 

“Mert az Úr tűzzel ítél és kardjával minden testet, és sokan lesznek az Úrtól megöltek.” (Ésaiás 66:16)

 

ahol a “tűz” jelenti az érzéki vágyak büntetését; a “kard” a hamisságok büntetését, és a “test” az ember testi dolgait. Dávidnál:

 

“Azért eszébe vevé, hogy test ők, és olyanok, mint az ellebbenő szél, a mely nem tér vissza.” (Zsoltárok könyve 78:39)

 

azokról az emberekről beszél, akik a pusztaságban húst kívántak, mert azok testiek voltak; a hús utáni vágyuk képviselte azt, hogy  csak testi dolgok után vágynak. (Mózes IV. könyve 11:32, 33, 34).

 

AC 575. Az, hogy az ember életének legyen ideje száz húsz esztendő, azt jelenti, hogy a hit maradványaival bírnia kellene, kitűnik abból, amit a Genezisben (5:3,4) mondtak a “napokra” és “évekre” vonatkozólag az idő és az állapot jelentéséről; a legősibb emberek helyzetéről a számok változó összetétele jelenti az egyházban lévő állapotokat és változásokat; de egyházi számítás jellegük teljesen kiveszett. Itt is, mint máshol, az évek számát említik, melyek jelentését bárki is képtelen megérteni, hacsak nem ismerte meg minden egyes szám rejtett értelmét “egytől tizenkettőig”, és így tovább. Egyszerűen felismerhető, hogy valami mást is rejtenek, ami titok. Az, hogy az emberek “százhúsz” évig éltek nem áll kapcsolatban a vers megelőző részével, sem azzal, hogy százhúsz évig éltek, nyilvánvaló az özönvíz utáni emberekből (11. fejezet), ahol Sémről azt mondják, hogy ötszáz évet élt, miután Arphaxadot nemzette”, Arphaxad “négyszázhárom” évet élt, miután Sélahot nemzette, Sélah “négyszázhárom” évet élte, miután Ébert nemzette, Ébert “négyszázharminc” évet élt, miután Peleget nemzette és Noé az özönvíz után “háromszázötven” évet élt (Genezis 9:28), és így tovább. Hogy mi van a “százhúszas” számban, kitűnik a “tíz” és “tizenkettő” jelentéséből, melynek összeszorozva százhúszat adnak, és ezeknek az összetett számoknak a jelentéséből látható, hogy a “százhúsz” jelenti a hit maradványait. A “tízes” szám, mint ahogy a “tizedik” is, az Igében a maradványokat jelenti és képviseli, melyeket az Úr megőrzött a belső emberben, mely szent, mert egyedül az Úrtól van; a “tizenkettes” szám jelenti a hitet, vagy hithez kapcsolódó dolgokat teljes egészében, ezek összetevői tehát a hit maradványait jelentik.

 

AC 576. Az, hogy a “tízes” és a “tizedik” szám jelenti a maradványokat nyilvánvaló az Ige következő passzusaiból:

 

“Sok házak pusztasággá lesznek, a nagyok és szépek lakos nélkül,  Mert tíz hold szőlő egy báth bort ereszt, és egy hómer mag egy efát terem.” (Ésaiás 5:9, 10)

 

a lelki és mennyei dolgok hiányáról beszél: “tíz hold szőlő egy báth bort ereszt” jelenti, hogy a lelki dolgok maradványa nagyon ritka; “egy hómer mag egy efát terem” jelenti, hogy a mennyei dolgok maradványai is nagyok ritkák. Ugyanott:

 

“S nagy pusztaság lészen a földön;  És ha megmarad még rajta egy tizedrész, ismétlen elpusztul ez is” (Ésaiás 6:12, 13)

 

ahol a “nagy pusztaság” jelenti a belső embert; a “tizedrész” jelenti a maradványok kicsiségét. Ezékielnél:

“Igaz mérőserpenyőitek legyenek és igaz éfátok és igaz báthotok:  Az éfa és a báth egy mértékűek legyenek, úgy hogy a hómernek tizedét fogadja be a báth, és a hómernek tizede legyen az éfa, a hómerhez kell mértéköket igazítani És az olajból rendelt rész egy báth olajból: a báth tizede a kórból, tíz báthból, egy hómerből, mert tíz báth egy hómer.” (Ezékiel 45: 10, 11, 14)

 

ebben a passzusban Isten szent dolgait mértékegységként kezeli, amit a szent dolgok fajtáit jelentik; a “tíz” itt a mennyei és eredendő lelki dolgok maradványait jelenti; hacsak nem tartalmaznának ilyen szent titkokat, mi értelme lenne, vagy ennyi mértékegységet szándékoztak leírni számokkal meghatározva ebben és ugyanannak a prófétának előző fejezeteiben, melynek témája a mennyei Jeruzsálem és az Új Templom?

 

[2] Ámósnál:

 

“Elesett, nem kel fel többé Izráelnek szűze. Bizony így szól az Úr Isten: A mely város ezerrel indult ki, százzal marad csak meg; a mely pedig százzal indult ki, tízzel marad csak meg Izráel házául.” (Ámós 5:2, 3)

 

ahol a maradványokról beszélvén azt mondja, hogy nagyon kevés maradt, csak “tized rész”, vagy maradványok maradványa. Újra:

 

“Útálom a Jákób kevélységét és gyűlölöm az ő palotáit; azért prédára vetem a várost mindenestől.  És ha egy házban tíz ember maradna is meg, még az is meghal.” (Ámós 6:8, 9)

 

a maradványokról beszél, amelyekből alig maradt valami. Mózesnél:

 

“Az Ammoniták és Moábiták se menjenek be az Úrnak községébe; még tizedízig se menjenek be az Úrnak községébe, soha örökké” (Mózes V. könyve 23:3)

 

az “Ammonitál és Moábiták” jelentik a hit mennyei és lelki dolgainak megszentségtelenítését, azok maradványairól beszélve, melyek az előzőekben vannak.

 

[3] Így az is látható, hogy a “tizedik” szintén a maradványokat képviseli. Malakiásnál:

 

“Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hogy legyen ennivaló az én házamban, és ezzel próbáljatok meg engem, azt mondja a Seregeknek Ura, ha nem nyitom meg néktek az egek csatornáit, és ha nem árasztok reátok áldást bőségesen.” (Malakiás 3:10)

 

“legyen ennivaló az én házamban” jelenti a belső ember maradványait, melyek az “ennivalóhoz” hasonlítanak, mert oly sok gonoszság és hamisság furakodott közéjük lopva; minden áldás ezen maradványok által jön. Minden ember emberszeretete a maradványok által jön, melyek a belső emberben vannak, ahogy ezt a zsidó egyházban ezzel a kijelentéssel mutatják:

 

“A tizednek esztendejében, minden termésedből egészen megadod a tizedet, és adod a lévitának, a jövevénynek, az árvának és özvegynek” (Mózes V. könyve 26:12)

 

[4] Mivelhogy a maradványok egyedül az Úrtól vannak, ezért a tizedet “az Úrnak szóló szentségnek” hívják; mint Mózesnél:

 

“ A földnek minden tizede, a föld vetéséből, a fa gyümölcséből az Úré; szentség az az Úrnak. És minden tizede a baromnak és juhnak, mindabból, a mi a vessző alatt átmegy, a tizedik az Úrnak legyen szentelve.” (Mózes III. könyve 27:30, 32)

 

Az, hogy a Tízparancsolat “tíz” szabályból áll, vagy “tíz” szóból és hogy Isten táblára írta őket (Mózes V. könyve 10:4) jelenti a maradványokat, és az, hogy Isten keze írta jelenti, hogy a maradványok egyedül az Úrtól származnak; jelenlétüket a belső emberben a táblák mutatják.

 

AC 577. Az, hogy a “tizenkettes” szám jelenti a hitet, vagy a szeretet dolgait és egészében véve az eredendő hitet, az Igének sok fejezetéből megerősíthető, így Jákob “tizenkét” fiától és neveiktől, Izrael “tizenkét” törzsén át, az Úr “tizenkét” apostoláig; de ezekről, az Úr isteni könyörületességéből később, különösen a Genezis 29. és 30. fejezetében.

 

AC 578. Egyedül ezekből a számokból nyilvánvaló, hogy mit tartalmaz az Úr Igéje rejtett és belső rejtekében, és hogy milyen sok titok rejtőzik benne, mely egyáltalán nem jelenik meg puszta szemünk előtt. Mindenütt így van: minden szóban hasonló dolgok vannak.

 

AC 579. Hogy az özönvíz előttieknek, akikkel foglalkoztunk, kevés, szinte semennyi maradványuk nem volt, abból is kijelenthető, az Úr isteni könyörületességéből, amit ezután mondunk el róluk; mivel semennyi maradványt nem lehetett megőrizni bennük, itt megjósolták az új egyházat, melyet “Noénak” hívtak, akinek volt maradványa; az Úr isteni könyörületességéből szó lesz.

 

AC 580. 4. vers. Az óriások valának a földön abban az időben, sőt még azután is, mikor az Isten fiai bémenének az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szűlének nékik. Ezek ama hatalmasok, kik eleitől fogva híres-neves emberek voltak. Az “óriások” jelentik azokat, akik saját önteltségükről és felsőbbrendűségről való meggyőződésük miatt könnyen vették a szent és igaz dolgokat; “az Isten fiai bémenének az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szűlének nékik” jelenti, hogy ez akkor fordult elő, amikor érzéki vágyaikba süllyesztették a hit tanait és hamis elképzelést alakítottak ki; önszeretetük miatt hívták őket “hatalmasoknak”; “híres-neves emberek” jelenti, hogy már előzőleg is ilyenek voltak.

 

AC 581. Az, hogy az “óriások” jelentik azokat, akik saját önteltségükről és felsőbbrendűségről való meggyőződésük miatt könnyen vették a szent és igaz dolgokat, kitűnik az előzőekből és következőkből, vagyis, hogy érzéki vágyaikba süllyesztették a hit tanait, amit “az Isten fiai bémenének az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szűlének nékik” jelent. Az önmagukra és képzeletükre vonatkozó elfogadás növekszik azon dolgok sokszorozódásával, amelyek ebbe belépnek, egészen addig, míg eltörölhetetlen lesz; amikor a hit tanait hozzáadják, aztán a legerősebb meggyőződés elvéből kiindulva könnyen veszik mindazt, ami szent és igaz és “óriássᔠválnak. Ez a faj, mely az özönvíz előtt élt, olyan volt, hogy megölt és megfojtott minden lelket végzetes képzelete által (mely belőlük úgy áradt, mint egy ölő és fojtó bűz), a lelkeket teljesen megfosztották a gondolkodás erejétől, és félholtnak érezték magukat. Hacsak az Úr nem jött volna e világra, hogy megszabadítsa a lelkek világát ettől a mérgező fajtól, most senki sem létezhetne, végezetül az emberiség, akit az Úr irányít a lelkeken keresztül, megsemmisült volna. Ezért őket most a pokolban tartják, mintha az egy homályos és tömör szikla lennének a bal láb sarka alatt, és a legkisebb kísérletet sem tehetik, hogy kilépjenek onnan. Így a lelkek világa megszabadult ettől a veszélyes rétegtől, akikről, és akiknek legmérgezőbb meggyőződéseikről az Úr isteni könyörületességéből az alábbiakban még szó lesz. Ezek azok, akiket “óriásoknak” hívnak, és akik könnyen veszik a szent és igaz dolgokat. További említést tesznek róluk az Igében, de leszármazottaikat “Anakimnak” és “hatalmasnak” hívták. Az, hogy “Anakimnak” hívták őket, nyilvánvaló Mózesnél:

 

“És láttunk ott óriásokat is, az óriások közül való Anáknak fiait, és olyanok valánk a magunk szemében, mint a sáskák, és az ő szemeikben is olyanok valánk.” (Mózes IV. könyve 13:34)

 

“Árnyaknak” hívják őket, kitűnik szintén Mózesnél:

 

“Az Emeusok laktak abban annak előtte, nagy nép, sok és szálas, mint az Anákok. Óriásoknak állíttatnak vala azok is, mint az Anákok, és a Moábiták Emeknek hívták őket.” (Mózes V. könyve 2: 10, 11)

 

az óriásokat nem említik többé, csak az árnyakat, akiket úgy írnak le a próféták, ahogy a fentiekben mondtuk. Mint Ésaiásnál:

 

“Alant a sír megindul te miattad megérkezésedkor, miattad felriasztja árnyait, a föld minden hatalmasit” (Ésaiás 14:9)

 

a sírról beszél, mely az ilyen lelkek tartózkodási helye. Ugyanott:

 

“A meghaltak nem élnek, az árnyak nem kelnek föl: ezért látogatád meg és vesztéd el őket, és eltörléd emlékezetöket” (Ésaiás 26:14)

 

ahol szintén a sírra hivatkoznak, ahonnan sohasem kelnek ki újra. Ugyanott:

 

“Megelevenednek halottaid és holttesteim fölkelnek: serkenjetek föl és énekeljetek, a kik a porban lakoztok, mert harmatod az élet harmata, és visszaadja a föld az árnyakat!” (Ésaiás 26:19)

 

Az “árnyak földje” a sír, amiről az előbb beszültünk. Dávidnál:

 

“Avagy a holtakkal teszel-é csodát? Felkelnek-é vajjon az árnyak, hogy dicsérjenek téged?” (Zsoltárok könyve 88:11)

 

oly módon beszélve, mint az árnyak sírjáról, és abból nem tudnak felkelni és ellepni a lelkek világát a meggyőződéseik végzetes mérgével. Az Úr elintézte, hogy az emberiség ne legyen átitatva többé ilyen borzalmas képzelgésekkel és elképzelésekkel. Azok, akik az özönvíz előtt éltek, olyan természetűek és gondolkodásúak voltak, hogy átitatódhattak, még ismeretlen okokból, melyre vonatozóan a következőkben lesz szó az Úr isteni könyörületességéből.

 

AC 582. Mikor az Isten fiai bémenének az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szűlének nékik. Ez jelenti azt, hogy óriásokká váltak, amikor az érzéki vágyaikba merítették a hit tanait. Nyilvánvaló ez abból, amit a fentiekben elmondtunk és megmutattunk (2. vers) , vagyis hogy az “Isten fiai” jelentik a hit tani dolgait és a “leányok” jelentik az érzéki vágyakat.  Ezért a születettek szükségszerűen könnyen vették, és megszentségtelenítették a hit szent dolgait, az érzéki emberi vágyak kedvéért, mivel önmagukat és a világot szerették, mindannak ellenkezőjét, ami szent és igaz. Most az emberben az érzéki vágy uralkodik, így aztán az, ami szent és igaz, és ilyennek elismert, az érzéki vágyakba merül, az ember számára mindennek vége, mert az érzéki vágy nem téphető ki és különíthető el. Ők ragaszkodnak minden elképzeléshez, és a másik világban ezt az elképzelést adják tovább egymásnak, tehát amint egy szent és igaz elképzelés felbukkan, valami szentségtelen és hamis csatlakozik hozzá, melyet azonnal észlelnek. Ezért az ilyen személyeket el kell különíteni és a pokolra juttatni.

 

AC 583. Az, hogy az óriásokat “hatalmasoknak” hívták az önszeretetük miatt, nyilvánvaló az Ige különböző fejezeteiből, ahol “hatalmasoknak” hívták őket, mint Jeremiásnál:

 

“Babilon vitézei felhagytak a viadallal, erősségeikben ülnek, elfogyott a vitézségök, asszonyokká lettek” (Jeremiás 51:30)

 

Ahol “Babilon vitézei” azokat, akik tele vannak önszeretettel Ugyanott:

 

“Fegyver lesz az ő varázslóin, és megbolondulnak; fegyver lesz az ő vitézein, és elijednek.” (Jeremiás 50:36)

 

Újra:

 

“Mit látok? Ők megriadva hátrálni kezdenek, vitézeik leveretnek és futásnak erednek, és vissza sem tekintenek! Mindenfelől félelem.  Nem futhat el a gyors, és az erős sem menekülhet el; Jőjjetek fel lovak, és zörögjetek szekerek, jőjjenek ki a vitézek, a szerecsenek és a Libiabeliek, a kik paizst viselnek, és a Lidiabeliek, a kik kézívet viselnek!” (Jeremiás 46: 5, 6, 9)

 

Következtetésekből származó meggyőződésről beszélve. Újra:

 

“Mimódon mondjátok: Hősök vagyunk és vitéz férfiak a harczra?  Elpusztul Moáb” (Jeremiás 48:14, 15)

 

Újra:

 

“Bevétettek a városok, és az erősségek elfoglaltattak, és a Moáb vitézeinek szíve olyan volt e napon, mint a vajudó asszonynak szíve.” (Jeremiás 48:41)

 

Ugyanezt mondják:

 

Edom vitézeinek szíve (Jeremiás 49:22)

Újra:

 

Mert megváltotta az Úr Jákóbot, és kimentette a nálánál erősebbnek kezéből (Jeremiás 31:11)

 

Ahol az “erőset” más szóval fejezik ki. Az, hogy Anák óriás volt, akit “hatalmasoknak” is neveztek, nyilvánvaló Mózesnél:

 

“Te általmégy ma a Jordánon, hogy bemenvén, örökségül bírj náladnál nagyobb és erősebb népeket, nagy és az égig megerősített városokat; Nagy és szálas népet, Anák-fiakat, a kikről magad is tudod és magad is hallottad: kicsoda állhat meg Anák fiai előtt?” (Mózes V. könyve 9:1, 2)

 

AC 584. 5. vers. És látá az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz. “Látá az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön” jelenti, hogy elkezdték nem akarni a jót; “szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz” jelenti, hogy az igazság és jóság elfogadása nem létezett.

 

AC 585. Az, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön” jelenti, hogy elkezdték nem akarni a jót, nyilvánvaló a fentiekben elmondottakból, nevezetesen, hogy nem volt már akarat, csak érzéki vágy; az “ember a földön” jelentéséből is. Betű szerint értelmezés alapján a “föld” az, ahol az ember van. Belső értelemben az, ahol a szeretet van, mivel a szeretet akarati, vagy érzéki, a föld ezért magát az emberi akaratot jelenti. Az ember az akarattól ember, nem annyira a tudástól és a megértéstől, mert ezek az akaratából erednek; ha semmi sem ered az akaratából, nem hajlandó tudni, vagy megérteni; még ha beszél, vagy tesz valamit, amit nem akar, még akkor is van valami akarati rész, ami a beszédét, vagy tettét irányítja. Az, hogy a “Kánaán földje”, vagy a “szent föld” jelenti a szeretetet, ebből következőleg a mennyei ember akaratát, az Ige sok fejezetéből igazolható; hasonlóan a különböző népek földjei az ő szeretetüket, mely általában ön- és világszeretet; de ez a téma olyan gyakran előfordul, hogy nem szükséges belemélyednünk.  Az is kitűnik, hogy az “ember gonoszsága a földön” jelenti a természetes gonoszt, amely akarati, és amelyre azt mondják “megsokszorozódik”, mert nem volt olyan romlott minden, hanem jót is kívántak másoknak, még ha a maguk érdekében is; de a gonoszág kiteljesedett, ezt jelenti “szíve gondolatának minden alkotása”.

 

AC 586. A szív gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz, azt jelenti, hogy az igazság és jóság elfogadása nem létezett, aminek az oka, mint azt az előbb elmondtuk és megmutattuk, a hit tani dolgait az erkölcstelen érzéki vágyaikba merítették, amikor ez történt, minden elfogadás elveszett, helyébe egy borzalmas meggyőződés került, egy mélyen gyökerező és halálos képzelgés, mely pusztulásuk és szenvedésük okozója lett. Ezt a halálos képzelgést itt a “szív gondolatának minden alkotása” jelenti, de a “szív alkotása” a “gondolat” szó nélkül az önszeretet, vagy az érzéki vágy gonoszságát jelenti a következő fejezetben is, ahol Isten azt mondta, miután Noé égő áldozatot mutatott be neki: “Nem átkozom meg többé a földet az emberért, mert az ember szívének gondolatja gonosz az ő ifjúságától fogva” (1Mózes 8:21). Egy “alkotás” az, amit az ember kitalált magának, amiről meggyőzi magát, mint Habakuknál:

 

“Mit használ a faragott kép, hogy a faragója kifaragta azt? vagy az öntött kép és a mely hazugságot tanít, hogy a képnek faragója bízik abban, csinálván néma bálványokat” (Habakuk 2:18)

 

A “faragott kép” a hamis elképzelést jelenti, mely saját elgondolásából és ötletéből ered; a “faragó” az olyan személy, aki ön-képzelgő, akinek az “alkotásáról” beszélnek. Ésaiásnál:

 

“Mily együgyűek vagytok! Avagy a fazekas olyan, mint az agyag, hogy így szóljon a csinálmány csinálójának: Nem csinált engem! és az alkotmány ezt mondja alkotójának: Értelmetlen!”  (Ésaiás 29:16)

 

az “alkotmány” itt az ember hozzátartozójától eredő gondolatot jelenti, és a meggyőződést, ami a hamisságból eredt. Az “alkotmány” vagy “alkotás” általában az, amit egy ember a szívéből, vagy akaratából talál ki, valamint az is, amit a gondolatából, vagy meggyőződéséből talál ki, mint Dávidnál:

 

“Mert ő tudja a mi formáltatásunkat; megemlékezik róla, hogy por vagyunk.” (Zsoltárok könyve 103:14)

 

Mózesnél:

 

“Mert tudom az ő gondolatát, a mely szerint cselekszik már most is, minekelőtte bevinném őt arra a földre” (Mózes V. könyve 31:21)

 

AC 586a. 6. vers. Megbáná azért az Úr, hogy teremtette az embert a földön, és bánkódék az ő szívében. Az, hogy “megbánᔠjelenti a könyörületességet; “bánkódék az ő szívében” hasonló jelentéssel bír; “megbánᔠa bölcsességre utal; “bánkódék az ő szíve” a szeretetre.

 

AC 587. Az, hogy az “Úr megbáná, hogy teremtette az embert a földön” jelenti a könyörületességet, és hogy a “bánódik az ő szívében” hasonló jelentésű, nyilvánvaló abból, hogy Isten sohasem bán meg semmit, mert előre lát mindent a végtelenségben mind általánosságban, mind részleteiben. Amikor az embert teremtette, vagyis újjáteremtette, és addig tökéletesítette, míg mennyei nem lett, szintén előre látta, hogy az idők folyamán olyanná lesz, mint ahogy azt leírtuk, és mivel előre látta, nem bánhatta meg. Ez világosan kitűnik abból, amit Sámuel mondott:

 

“Izráelnek erőssége pedig nem hazudik, és semmit meg nem bán, mert nem ember ő, hogy valamit megbánjon” (Sámuel I. könyve 15:29)

 

 

 

Mózesnél:

 

“Nem ember az Isten, hogy hazudjék és nem embernek fia, hogy megváltozzék. Mond-é ő valamit, hogy meg ne tenné? Igér-é valamit, hogy azt ne teljesítené?” (Mózes IV. könyve 23:19).

 

De “megbánni” azt jelenti, hogy könyörületesnek lenni. Az Isten, vagy Úr könyörületessége magában foglal mindent, amit az Úr az emberiségért tett, akik olyan állapotban vannak, hogy az Úr sajnálja őket, minden egyest az állapota szerint. Így sajnálja azok állapotát, akinek büntetését engedélyezi, és sajnálja azokat is, akiknek a jóság élvezetét megadja. Könyörületességből büntet, mert a könyörületesség a büntetés minden gonoszságát jósággá változtatja. A könyörületesség a jóság élvezetét nyújtja, mert senki sem érdemel meg bármilyen jót. Az egész emberiség gonosz, és magától mindenki a pokolra jutna, ezért könyörületesség volt, amit adott. Semmi más, csak könyörületesség, mivel Neki nem volt szüksége az emberre. A könyörületesség neve abból a tényből ered, hogy megszabadította az embert a nyomorúságtól és a pokoltól. Ezért hívják könyörületességnek az emberiség vonatkozásában, mert az a szenvedés ilyen állapotában van, és ez a mindnyájuk felé irányuló szeretet hatása, mert mindenki ilyen.

 

AC 588. Az Úrról azt állították, hogy “megbánᔠés “bánkódik az ő szívében”, mert úgy tűnik ilyen érzés van jelen minden emberi könyörületességben, így amit itt az Úrról mondanak, hogy “megbánᔠés “bánkódik”, a megfelelés szerint beszélnek, mint ahogy az Igének sok más fejezetében. Mi az Úr könyörületessége, senki sem tudhatja, mert végtelenül meghaladja az emberi felfogást; de azt, hogy mi az emberi könyörületesség, a megbánás, és bánkódás azt mindenki tudja; ha, egy ember az Úr könyörületességről való elképzelését a saját felfogása szerint alakítja, nem lehet fogalma arról, és ezért nem okítható. Ezért ez az oka, amiért az emberi tulajdonságról gyakran azt állítják, hogy Istenhez és az Úrhoz kötődik, mivel Isten, vagy az Úr büntet, kísértésbe, megsemmisítésbe visz és haragvó. Mégis, az Úr sohasem büntet meg senkit, nem visz kísértésbe, nem semmisít meg semmit sem és sohasem haragszik. De mivel ilyen dolgokat állítanak az Úrról, az következik, hogy megbánást és bánatot állíthatnak az Úrról; az egyik állítás követi a másikat, ami az Ige következő fejezeteiből derül ki.

 

[2] Ezékielnél:

 

“És teljessé lesz haragom s nyugtatom rajtok búsulásomat s vígasztalást veszek” (Ezékiel 5:13)

 

Itt, mert “haragot” és “búsulást” állítanak, “vígasztalást” is állítanak. Zakariásnál:

 

“A miképen elgondoltam vala, hogy veszedelmet hozok reátok, mikor atyáitok megharagítottak vala engem, így szól a Seregeknek Ura, és nem könyörültem: Azonképen megtértem és elgondoltam e napokban, hogy jót teszek Jeruzsálemmel és Júda házával” (Zakariás 8:14, 15)

Itt azt mondják, hogy az Úr “elgondolta, hogy veszedelmet hoz”, de az Úr még sohasem gondolt arra, hogy veszedelmet hozzon bárkire, csak jóságot mindenkire és bárkire. Mózesnél, amikor az Úr színe előtt türelemért imádkozott:

 

Múljék el a te haragod tüze, és hagyd abba azt a néped ellen való veszedelmet. És abba hagyá az Úr azt a veszedelmet, melyet akart vala bocsátani az ő népére. (Mózes II. könyve 32:12, 14)

 

Itt is a “harag tüze” az Úrhoz kötődik és végül “megbocsát”. Jónásnál Ninive királya azt mondta:

 

“Ki tudja? talán visszatér és megengesztelődik az Isten és elfordul haragjának búsulásától, és nem veszünk el!” (Jónás 3:9)

 

Ily módon itt “búsulásról” beszélnek, mert “haragról” is.

 

[3] Hóseásnál:

 

“Megesett bennem az én szívem; fellángolt minden szánalmam! Nem végzem el haragomnak hevét” (Hóseás 11:8, 9)

 

Ahol ugyancsak a szívről azt mondják, hogy “megesett” mint a vonatkozó fejezetben, ahol azt mondják, hogy “búsul a szíve”. A “megesés” egyszerűen nagy könyörületességét jelent. Jóelnél is:

 

“Úgy térjetek meg az Úrhoz, a ti Istenetekhez; mert könyörülő és irgalmas ő; késedelmes a haragra és nagy kegyelmű, és bánkódik a gonosz miatt.” (Jóel 2:13)

 

Ahol a “bánkódik” nyilvánvalóan szintén a könyörületességet jelenti. Jeremiásnál:

 

“Hátha szót fogadnak, és mindenki megtér az ő gonosz útjától, akkor megbánom azt, a melyet nékik okozni gondoltam az ő cselekedeteik gonoszsága miatt.” (Jeremiás 26:3)

 

Jelenti azt, hogy könyörületességgel bír. Újra:

 

“De megtér az a nép az ő gonoszságából, én is megbánom a gonoszt” (Jeremiás 18:8)

 

Ahol szintén a “megbán” jelenti azt, hogy van könyörületesség, mely megtéríti őket. Az ember az, aki elfordul az Úr könyörületességétől; az Úr sohasem fordul el az embertől.

 

AC 589. Ezekből, és sok más fejezetből nyilvánvaló, hogy az Igében az emberi megjelenés szerint beszélnek. Ezért bárki igazolni kívánja a hamis elveket az Igében elbeszélt megjelenés szerint, megteheti ezt számtalan passzussal. Azonban egy dolog igazolni a hamis elveket az Igével, és más dolog, egyszerűen elhinni azt, ami az Igében van. Aki igazolja a hamis elveket, először egy elvet feltételez, melytől egyáltalán nem fog visszalépni, a legkisebb mértékben sem, hanem összeszedegeti és összegyűjti az igazolásokat, ahonnan csak tudja, így az Igéből is, míg oly erősen meg nem győzi magát, hogy többé nem láthatja az igazságot. Aki viszont egyszerűen, vagy egyszerű szívvel hisz, először nem elveket feltételez, hanem azt gondolja, hogy mivel az Úr mondta, ezért az igaz; ha az Ige más mondásai útbaigazítják, hogy hogyan kell értelmeznie, szívből beleegyezik és csatlakozik. Az ember, aki egyszerűségében elhiszi, hogy az Úr haragos, büntet, megbán és szomorkodik, fél a gonosztól és jót cselekszik, nem szenved el bántalmat; a hite miatt azt is elhiszi, hogy az Úr mindent lát; és mivel ilyen hitben él, később megvilágosodik a hit egyéb dolgairól is, ha előbb nem, akkor a másik életben. Nagyon különbözik ettől azok esete, akik egyetértésben a bolond ön- és világszeretettel meggyőzik magukat, hogy bizonyos dolgokat elhiggyenek, melyeket a már magukévá tett tényekből vezetnek le.

 

AC 590. Az, hogy a “bán” által a bölcsességre, a “szívből bánkódik” által pedig a szeretetre történik utalás, megmagyarázhatatlan az emberi értelemnek, de megőrizhető az emberi dolgokkal kapcsolatban, vagyis a megjelenítés eszközeivel. Az emberben lévő gondolat minden elképzelésében van valami a megértésből és akaratból, vagy a gondolatából és szeretetéből. Ha egy elképzelés nem az akaratából, vagy szeretetéből ered, akkor az nem elképzelés, mert máshogyan, mint az akaratából, egyáltalán nem tud gondolkodni. Ez egy bizonyos fajta házasság a gondolat és az akarat között, örökmozgó és felbonthatatlan, így az emberi gondolat elképezései magában foglalják, vagy ragaszkodnak az akaratának vagy szeretetének dolgaihoz. Az emberben lévő dolgok állapotából meg lehetne tudni, vagy inkább úgy látszik, hogy lehetséges lenne kialakítani néhány elképzelést arról, hogy mit tartalmaz az Úr könyörületessége, nevezetesen bölcsességet és szeretetet. A prófétáknál, különösen Ézsaiásnál, majdnem mindenütt kettős kifejezést használnak mindenre; egyik vonatkozik a mennyeiekre, a másik a lelkiekre. Az Úr könyörületességének lelki dolga a bölcsesség, a mennyei pedig a szeretet.

 

AC 591. 7. vers. És monda az Úr: Eltörlöm az embert, a kit teremtettem, a földnek színéről; az embert, a barmot, a csúszó-mászó állatokat, és az ég madarait; mert bánom, hogy azokat teremtettem. “És monda az Úr: Eltörlöm az embert” jelenti azt, hogy az ember megsemmisítené magát; “a kit teremtettem, a földnek színéről” jelenti Legősibb Egyház utódjának emberét; “az ember, a barom, a csúszó-mászó állatok” jelenti, hogy akármi származik az akaratból, az megsemmisíti őt; “ég madarai” jelentenek bármit, ami megértés, vagy gondolat;  “mert bánom, hogy azokat teremtettem” jelenti, mint ezelőtt, a könyörületet.

 

AC 592. “És monda az Úr: Eltörlöm az embert” jelenti azt, hogy az ember megsemmisítené magát, nyilvánvaló abból, amit már előzőleg megmagyaráztunk, vagyis, hogy Istenről, vagy Úrról azt mondják, hogy büntet, megkísért, gonoszt cselekszik, megsemmisít, vagy öl, és átkoz. Például, hogy megölte Hért, Júda elsőszülött fiát és Ónánt, Júda másik fiát (Genezis 38:7,10), hogy az Úr elpusztította Egyiptom összes elsőszülöttjét. (Mózes II. könyve 12:12, 19). Jeremiásnál:

 

“Kiket én haragomban és bosszúállásomban megöltem” (Jeremiás 33:5)

 

 

Dávidnál:

 

“Rájok bocsátá haragjának tüzét, mérgét, búsulását és a szorongatást: a gonosz angyalok seregét.” (Zsoltárok könyve 78:49)

 

Ámósnál:

 

“Vajjon lehet-é baj a városban, a mit nem az Úr szerezne?” (Ámós 3:6)

 

Jánosnál:

 

“Hét aranypoharat, a mely az örökkön örökké élő Istennek haragjával teljes vala” (Jelenések könyve 15:7)

 

Mindezen dolgokat beszélték az Úrról, holott teljesen ellenkező a természete. Az előzőleg elmagyarázott okok miatt mondták ezeket Róla; annak érdekében, hogy az emberek először egy nagyon általános elképzelést alakítsanak ki arról, hogy az Úr uralkodik és rendelkezik minden dolog felett mind általánosságban, mind részleteiben; és csak ezek után tanulják meg, hogy az Úrtól nem származik semmi gonosz, még kevésbé öl. Az ember az, aki magára hozza a gonoszt és megsemmisíti és elpusztítja magát, bár nem az ember, hanem a gonosz lelkek, akik ösztönzik és vezetik őt. Mégis ember, mert azt hiszi, hogy ő cselekszik. Most itt azt mondják az Úrról, hogy “eltörli az embert”, mikor valójában az ember semmisítené és pusztítaná el önmagát.

 

[2] Az eset körülménye teljesen nyilvánvaló lehetne azok által, akiket a másik életben kínoznak, és pokolban vannak, és akik folyamatosan jajveszékelnek, és a büntetés minden gonoszságát az Úrnak tulajdonítják. Így a gonosz lelkek világában olyanok vannak, akik örömmel, sőt a legnagyobb örömmel sértenek és büntetnek meg másokat, és azok, akiket megsértenek és megbüntetnek, azt hiszik, hogy az Úrtól származik.  Azonban elmondták és megmutatták nekik, hogy a gonosz egyáltalán nem az Úrtól származik, hanem ezt ők idézték magukra; mert a másik életben ilyen állapotú és egyensúlyú minden dolog, a gonosz visszatér arra, aki gonoszságot követ el és ez a büntetés gonoszságát eredményezi, ez elkerülhetetlen. Azt mondják ez megengedhető a gonosz javításának kedvéért. De az Úr mégis jóra fordítja a büntetés összes gonoszságát, tehát az Úrtól csak jó származik. De ez idáig senki sem tudta, mi az, hogy jóváhagyás; amit szabad, arra azt hitték, hogy az Úr teszi lehetővé, mert Ő engedélyez. A tény azonban teljesen más, melyre vonatkozóan az Úr isteni könyörületességéből a következőkben beszélünk.

 

AC 593. “A kit teremtettem, a földnek színéről”, hogy ez jelenti a Legősibb Egyház utódjának emberét nem csak abból nyilvánvaló, hogy azt mondták, az ember “akit Isten teremtett”, vagyis aki általa újjászületett, akit aztán addig tökéletesített és alkotott újjá, míg az ember mennyeivé nem vált; hanem abból is, hogy azt mondták, a “föld színéről”. A “föld” az, ahol az egyház van, ahogy ezt már előzőleg megmutattuk. Ugyanez nyilvánvaló abból a tényből, hogy azokkal foglalkozunk, akik a hit dolgait az érzéki vágyaikba merítették, és azokkal, akiknek nem voltak hittani dolgai, így ezt nem tehették. Azok, akik az egyházon kívül vannak, az igazságot és jóságot figyelmen kívül hagyják, és azok, akik tudatlanok, egy bizonyos fajta ártatlanságban élnek, mialatt a hit igazságának és jóságának ellenkezője szerint beszélnek és cselekednek; mert ők bizonyos lelkesedéssel bírhatnak az istentiszteletek iránt, amellyel át vannak itatva a gyermekkor óta, ezért hitték azt, hogy az igaz és jó. A helyzet azonban teljesen más azoknál, akik a hit tanait maguk között bírják. Ezek összekeverhetik az igazságot a hamissággal és a szent dolgokat a szentségtelenekkel. Mivel a helyük a másik életben sokkal rosszabb, mint azoké, akiket pogányoknak hívnak, akikre vonatkozóan az Úr isteni könyörületességéből a következőkben beszélünk.

 

AC 594. “Az ember, a barom, a csúszó-mászó állatok.” Hogy ez azt jelenti, hogy bármi is származik az akaratból, az semmisíti meg őt, nyilvánvaló az “ember”, “barom” és “csúszó mászó állat” jelentéséből.  Az ember kizárólag az akarat és megértés által ember, mely megkülönbözteti a baromtól, minden más vonatkozásban nagyon hasonló hozzá. Ezeknek az embereknek esetében a jóság akarata és igazság megértése teljesen eltűnt. A jóság akarata helyett bűnös érzéki vágyak következtek, az igazság megértése helyén pedig bűnös képzelgések; és ezek keveredtek az érzéki vágyaikkal, ezek után a maradványaik megsemmisültek, így nem tehettek mást, mint, hogy eltűnjenek. Hogy az akaratból származó minden dolgot “barmoknak és csúszó-mászó állatoknak” hívnak, nyilvánvaló abból, amit előzőleg mondtunk a “barmokra és csúszó-mászó állatokra” vonatkozóan. De itt, mivel az ember természetével foglalkozunk, a “barmok” nem a jó hatásokat jelentik, hanem a gonoszt, következésképpen az érzéki vágyakat, míg a “csúszómászó állatok” az örömöket, mind a testit, mind az értelmit. Azt, hogy ilyen dolgokat jelentenek a “barmok és csúszómászó állatok” nem szükséges igazolni az Igével, mert előzőleg már foglalkoztunk vele. (45, 46, 142, 143 fejezet)

 

AC 595. Azt, hogy az egek madarai jelentik mindazt, ami megértésből, vagyis a gondolkodásból származik, a fentiekben szintén láthattuk. (40. fejezet)

 

AC 596. 8. vers. De Noé kegyelmet talála az Úr előtt. “Noé” egy új egyházat jelent. “Kegyelmet talála az Úr előtt” azt jelenti, hogy az Úr előre látta, hogy az emberiséget meg lehet menteni.

 

AC 597. “Noé” egy új egyházat jelent, melyet Ősi Egyháznak hívnak, hogy megkülönböztessék a Legősibb Egyháztól, mely az özönvíz előtt létezett, ez az egyház azonban az özönvíz után volt. Ennek a két egyháznak az állapota teljesen különböző. A Legősibb Egyháznak az állapota olyan volt, hogy az Úrtól kapták a jó elfogadását és az ebből eredendő igazságot. Az Ősi Egyház, vagy “Noé” állapota olyan volt, hogy tudatában voltak az igazságnak és jóságnak. Amilyen a különbség az elfogadás birtoklása és tudása között, olyan a Legősibb Egyház és Ősi Egyház közötti különbség is. Az elfogadás nem tudatos: a mennyeinek elfogadása van, a szelleminek tudata. A Legősibb Egyház mennyei volt, az Ősi pedig szellemi.

 

[2] A Legősibb Egyház azonnali kinyilatkoztatást kapott az Úrtól az angyalok és szellemek érintkezésével, látomásokon és álmokon keresztül; minélfogva általános tudást kaptak arról mi a jó és igaz; és miután az általános tudással megismerkedtek, ezeket az általános vezérelveket, ahogy őket hívhatjuk, számlálhatatlan dologgal igazolták, az elfogadás eszközeivel. Ezek a megszámlálhatatlan dolgok részletek, vagy egyes dolgok voltak az általános elvekből, melyekhez kapcsolódtak. Az általános vezérelveket így napról napra megerősítették; és bármit, ami nem egyezett az elvekkel, nem fogadták el; valamint bármit, ami egyezett az elvekkel, azt elfogadták. Ilyen a mennyei angyalok állapota is.

 

[3] A Legősibb Egyház általános elvei mennyei és örökké való igazságok voltak, - mivel  az Úr kormányozza a világegyetemet, minden jóság és igazság az Úrtól van, minden élet az Úrtól van; az ember Hozzátartozója semmi más, mint a gonosz és önmagában halott; sok más hasonló természetű dologgal együtt. Az Úrtól kapták a számtalan dolog elfogadását, melyek igazolták és támogatták ezeket az igazságokat. Ezek alapján a szeretet volt a hit alapja. Az Úr adta nekik a szeretetet, hogy elfogadjanak bármit, ami a hitről szól, így a bennük lévő hit a szeretet volt, ahogy azt már előzőleg mondtuk. Az Ősi Egyház azonban teljesen más volt, melyről az Úr isteni könyörületességéből a következőkben szólunk.

 

AC 598. “Kegyelmet talála az Úr előtt” jelenti azt, hogy az úr előre látta, hogy az emberiség megmenthető. Az Úr könyörületessége magában foglalja a teljes emberiség üdvözülését és vigyáz arra; ugyanez vonatkozik az Úr “kegyelmére” is, ezért az emberiség üdvözülését jelenti. “Noé” nemcsak egy új egyházat jelent, de ennek az egyháznak a hitét is, mely az emberszeretet hite volt. Az Úr előre látta, hogy az emberiség az emberszeretet hitén keresztül megmenthető (a hitre vonatkozóan a továbbiakban).

 

[2] Van különbség a “könyörületesség” és “kegyelem” szavak között az Igében, ennek következtében azok között is van eltérés, akik ezekben részesülnek; a “könyörületességet” alkalmazzák a mennyeieknél, a “kegyelmet” pedig a szellemieknél; mert a mennyei elismerés semmi más, mint könyörületesség, a szellemi alig más, mint kegyelem. A mennyeiek nem ismerik a kegyelmet, a szellemiek pedig alig tudják, mi a könyörületesség, melyet azonosítanak a kegyelemmel. Ez a két oly különböző élőlény alázatának alapjából ered; azok, akiknek a szívéből ered, az Úr könyörületességért esdekelnek; de azok, akiknek a gondolatából, az Úr kegyelméért könyörögnek; és ha ezek rimánkodnak könyörületességért, a kísértés állapotában is vannak, vagy csak a szájukkal, de nem szívből kérik. Mivel a “Noénak” nevezett új egyház nem mennyei, hanem szellemi volt, csak azt lehet mondani, hogy “kegyelmet”, nem pedig “könyörületességet” kapott az Úr előtt.

 

[3] Az, hogy az Igében van eltérés a “könyörületesség” és “kegyelem” szavak között, sok szakaszból egyértelmű, ahol az Urat “könyörületesnek és kegyelmesnek” nevezik. (Zsoltárok könyve 103:8; 111:4; 145:8; Joél 2:13). Ez a megkülönböztetés máshol is megtalálható, mint Jeremiásnál:

 

“Ezt mondja az Úr: Kegyelmet talált a pusztában a fegyvertől megmenekedett nép, az Isten ő előtte menvén, hogy megnyugtassa őt, az Izráelt. Messzünnen is megjelent nékem az Úr, mert örökkévaló szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem reád az én irgalmasságomat.” (Jeremiás 31:2, 3)

 

Ahol a “kegyelemről”, mint szellemiről, az “irgalmasságról”, mint mennyeiről beszélnek. Ésaiásnál:

 

“S azért vár az Úr, hogy könyörüljön rajtatok, és azért felséges ő, hogy megkegyelmezzen néktek” (Ésaiás 30:18)

 

Itt is a “kegyelem” a szellemiekre, a “könyörületesség” a mennyeiekre vonatkozik. A következő fejezetben Lót azt mondja az angyalnak:

 

“Ímé a te szolgád kegyelmet talált te előtted, és nagy a te irgalmasságod, melyet mutattál irántam, hogy életemet megtartotta” (Mózes I. könyve 19:19)

 

Hogy a “kegyelem” szellemi dolgokkal hozható összefüggésbe, mint a hit vagy a megértés, egyértelmű itt is, ahol mondták, “kegyelmet talált te előtted”; és hogy az “irgalmasság” a mennyei dolgokra vonatkozik, mely a szeretet vagy akarat, nyilvánvaló abból a tényből, mikor az angyalnak azt mondták, hogy “irgalmasságod, melyet mutattál irántam” és “életemet megtartotta”.

 

GENEZIS 6:9-22

 

 9. Noénak pedig ez a története: Noé igaz, tökéletes férfiú vala a vele egykorúak között. Istennel jár vala Noé.
  10. És nemze Noé három fiat: Sémet, Khámot és Jáfetet.
  11. A föld pedig romlott vala Isten előtt és megtelék a föld erőszakoskodással.
  12. Tekinte azért Isten a földre, és ímé meg vala romolva, mert minden test megrontotta vala az ő útát a földön.
  13. Monda azért Isten Noénak: Minden testnek vége elérkezett előttem, mivelhogy a föld erőszakoskodással telt meg általok: és ímé elvesztem őket a földdel egybe.
  14. Csinálj magadnak bárkát gófer fából, rekesztékeket csinálj a bárkában, és szurkozd meg belől és kivűl szurokkal.
  15. Ekképen csináld pedig azt: A bárka hoszsza háromszáz sing legyen, a szélessége ötven sing, és a magassága harmincz sing.
  16. Ablakot csinálj a bárkán, és egy singnyire hagyd azt felülről; a bárka ajtaját pedig oldalt csináld; alsó, közép, és harmad padlásúvá csináld azt.
  17. Én pedig ímé özönvizet hozok a földre, hogy elveszessek minden testet, a melyben élő lélek van az ég alatt; valami a földön van, elvész.
  18. De te veled szövetséget kötök, és bemégy a bárkába, te és a te fiaid, feleséged és a te fiaidnak feleségei teveled.
  19. És minden élőből, s minden testből, mindenből kettőt-kettőt vígy be a bárkába, hogy veled együtt életben maradjanak: hímek és nőstények legyenek.
  20. A madarak közűl az ő nemök szerint, a barmok közűl az ő nemök szerint és a földnek minden csúszó-mászó állatjai közűl az ő nemök szerint; mindenből kettő-kettő menjen be hozzád, hogy életben maradjanak.
  21. Te pedig szerezz magadnak mindenféle eledelt, mely megehető, és takarítsd be magadhoz, hogy neked is, azoknak is legyen eledelűl.
  22. És úgy cselekedék Noé; a mint parancsolta vala néki Isten, mindent akképen cselekedék.

A TARTALOM

 

AC 599. A téma, amivel itt foglalkozunk a “Noénak” nevezett egyház állapota a megújhodás elõtt.

 

AC 600. Ennek az egyháznak az emberét úgy írják le, hogy megújulhatott (9. vers); de három fajta tan keletkezett, melyek “Sém, Khám és Jáfet” (10. vers)

 

AC 601. A Legõsibb Egyházból maradt ember nem újulhatott meg a borzalmas elképzelései és bolond érzéki vágyai miatt (11, 12 vers); ezért teljesen el kell vesznie (13. vers)

 

AC 602. De a “Noénak” nevezett egyház embere, akit “bárkaként” írnak le nem ilyen volt (14. vers), a maradványait a méretekkel írják le (15. vers); a megértésének dolgait “ablak”, “ajtó” és “padlás” fejezi ki (16. vers)

 

AC 603. Õt megmentették, amikor a többieket megsemmisítették a gonosz és hamisság áradatával. (17. vers)

 

AC 604. A vele lévõ igazságot és jóságot megmentették (18. vers); És az újjászületés által, bármi volt is a megértés és az akarat, (19, 20. vers) fel kellett készüljön ennek a befogadására; (21. vers); és így lett. (22. vers)

 

BELSÕ ÉRTELEM

 

AC 605. A téma, amivel most foglalkozunk egy új egyház létrehozása, melyet “Noénak” neveznek; megalapítását a bárkával írják le, ahová mindenféle élõlény befogadtatott. Mivel nem ez szokott lenni a helyzet, mielõtt az új egyház létrejöhetett volna, szükség volt arra, hogy az egyház embere sok kísértéstõl szenvedjen, melyet a bárka felemelésével, hánykolódásával és a vízen való késlekedésével írnak le. Végül, hogy igazi szellemi emberré vált és megszabadították, ezt a vizek megszüntetésével és sok más dologgal írják le, melyek ezután következnek. Senki sem veheti ezt észre, aki ragaszkodik a betû szerinti értelemhez, (különösen ebben az esetben) minden dolog történelmileg észszerûen összefügg és a történelmi események elképzelését képviselik. Ilyen volt e kor emberének stílusa, a legnagyobb örömet az okozta nekik, hogy minden dolgot egy jelképes alakba csomagoltak és ezeket történelmi formában adhatták elõ; minél összefüggõbb volt a történelmi sorozat, annál jobban illett a gondolkodásmódjukhoz. Azoknak az õsi idõknek az emberei nem hajlottak annyira az ismeretanyag (scientiis) felé, mint a maiak, de mélyen szántó gondolataik voltak, mely eredményeit így írták le. Ez volt az õsi emberek bölcsessége.

 

AC 606. Hogy az “özönvíz” , a “bárka” és az ezekkel kapcsolatos dolgok leírása jelenti a megújhodást, és a megújhodást megelõzõ kísértések csak bizonyos fokon ismertek a mai tanult emberek között, akik a megújhodást és kísértéseket az özönvízhez hasonlítják.

 

AC 607. Az egyház tulajdonságait ezután fogjuk leírni. Hogy ennek egy elképzelését bemutathassuk, röviden el kell mondani, hogy a Legõsibb Egyház mennyei volt, mint ahogy már megmutattuk, ez az egyház azonban szellemivé vált. A Legõsibb Egyház elfogadta a jóságot és igazságot; ez az egyház, vagy Õsi  Egyház nem bírt elfogadással, csak egy más fajta paranccsal, amely tudatnak nevezhetõ.

 

[2] Ami még ismeretlen a világ számára, és valószínû elhinni is nehéz, az az, hogy a Legõsibb Egyház embereinek belsõ légzése volt és csak néma külsõ légzése. Ezért kevesebb szóval beszéltek, mint késõbb, vagy manapság, inkább elképzeléssel, mint az angyalok teszik; tekintetük és arcuk megszámlálhatatlan változásával tudták kifejezni magukat, különösen az ajkukkal. Az ajkakon számtalan idegszál van, melyek napjainkban nem szabadulnak fel, de azon idõk embereinél szabadok voltak, így ezekkel bemutatni, jelezni, elképzeléseket tudtak megmutatni. Egy percnyi idõ alatt tudták mindazt kifejezni, ami most egy órába kerül, hogy hangokkal, vagy szavakkal mondjuk el: sokkal teljesebben és tisztábban érzékelték és értették meg, mint ahogy ez szavakkal, vagy szavak láncolatával lehetséges. Ez hihetetlennek tûnhet, de mégis igaz. Sokan mások vannak, nem e földrõl valók, akik hasonló módon beszéltek, és még napjainkban is így beszélnek; akikre vonatkozóan az Úr isteni könyörületességébõl a továbbiakban szólunk.

[3] Megadatott, hogy megismerjem a belsõ légzés természetét, és azt, hogy hogyan változott az idõk folyamán. A legõsibb embereknek ugyanolyan légzésük volt, mint az angyaloknak, akik hasonló módon lélegeznek, mélyen szántó gondolataik voltak, képesen voltak olyan elfogadásokra is, melyet nem lehet leírni, még akkor sem, ha igaznak tûnik a leírás, nem hihetõ, nem lehet felfogni. Az utódoknál a belsõ légzés lassanként véget ért, azoknál, akik szörnyû elképzelésekkel és képzelgésekkel bírtak, ez olyanná vált, hogy gondolataik elképzelését többé nem tudták megjeleníteni, csak alacsonyabb fokon. Ennek hatása az volt, hogy ezt nem tudták túlélni, így kialudtak.

 

AC 608. Amikor a belsõ légzés megszûnt, a külsõ légzés fokozatosan elõtérbe került majdnem olyan módon, mint amilyen napjainkban; a külsõ légzéssel a szavak nyelve, vagy hangok kiejtése az, amelyen a gondolatok kifejezését meghatározzák. Ezért az ember állapota teljesen megváltozott, miután a továbbiakban nem bír olyan elfogadással, hanem az elfogadás helyett egy fajta paranccsal, melyet tudatnak lehet hívni, vagy a tudathoz hasonlónak, bár ez egy köztes állapot az elfogadás és a napjainkban ismert tudat között. Amikor a gondolati elképzelés ilyen meghatározása elfoglalja helyét, mondhatni, a beszéd szavaiban, azoknak többé nem lehet parancsolni, mint ahogy a legõsibb emberek tették a belsõ emberen keresztül, csak a külsõn keresztül. Ezért a Legõsibb Egyház kinyilatkoztatási helyére a tani dolgok kerültek, amelyeket legelõször a külsõ értelem fogadott be és belõlük az emlékezet anyagi elképzelései alakulhattak ki, ezekbõl pedig a gondolat elképzelései, melyek által és melyek szerint õket irányították. Ilyen volt az egyház, melynek teljesen más gondolkodása volt, mint a Legõsibb Egyháznak, és ha az Úr nem hozta volna erre a gondolkodásra, vagy ebbe az állapotba az emberiséget, akkor az embert nem lehetett volna megmenteni.

 

AC 609. Ezen egyház emberének állapota, melyet “Noénak” hívtak, teljesen megváltozott a Legõsibb Egyház emberééhez képest, õt nem lehetett – ahogy elõbb mondtuk – ugyanolyan módon tájékoztatni és felvilágosítani, mint a legõsibb embert; a bensõje be volt zárva, többé már nem lépett kapcsolatba a mennyel, hacsak nem öntudatlanul. Ugyanezért nem irányíthatták, csak az értelem külsõ módjával, vagy az értelemmel. Ennek érdekében az Úr birodalmát, a hit tani dolgait, a Legõsibb Egyház kinyilatkoztatásának némelyikét az utód használatára megõrizték. Ezeket a tani dolgokat elõször “Káin” gyûjtötte össze és halmozta fel, hogy ne vesszenek el; ezért mondják róla “megbélyegzé az Úr Kaint, hogy senki meg ne öl” (erre vonatkozóan látható amit mondtunk ezen a helyen) (Genezis 4:l5). A tani ügyeket tanokra csökkentette ezekután  “Énokh”, de mert ezek a tanok senki hasznára nem voltak ez idõ tájt, csak az utódok számára azt mondták “Isten magához vevé” (Genezis 5:24). A hit ezen tani dolgait, az Úr megõrizte az utódok, vagy egyház használatára; az Úr elõre látta, hogy az elfogadás el fog veszni, ezért úgy intézte, hogy a tani dolgok fennmaradjanak.

 

AC 610. 9. vers. Noénak pedig ez a története: Noé igaz, tökéletes férfiú vala a vele egykorúak között. Istennel jár vala Noé. “Noé története” jelenti az új egyház átalakulásának, vagy megújhodásának leírását. “Noé igaz, tökéletes férfiú vala” jelenti, hogy emberszeretettel volt felruházva; az “igaz” (vagy “igazságos”), hogy kapcsolódott az emberszeretet jóságához és a “tökéletes”, hogy kapcsolódott az emberszeretet igazságához. Az “egykorúak” a hittel bírók voltak. Az “Istennel jár”jelenti itt is azt, amit elõzõleg Énokhnál mondtunk, a hit tanát.

 

AC 611. Az, hogy “Noé története” jelenti az új egyház átalakulását, vagy megújhodását nyilvánvaló azokból, amit elõzõleg mondtunk. (Genezis 2:4; 5:1).

 

AC 612. Noé volt az igaz és tökéletes ember az egykorúak között, ami azt jelenti, hogy olyan volt, aki azonosulni tudott az emberszeretettel, ez pedig nyilvánvaló az “igaz és tökéletes” jelentésébõl; az “igaz” (vagy igazságos) jelenti, hogy tisztelte az emberszeretet jóságát, a “tökéletes” pedig, hogy tisztelte az emberszeretet igazságát; ennek az egyháznak alapjaiból lett az emberszeretet, melyre vonatkozóan az Úr isteni könyörületességébõl a következõkben beszélünk. Az, hogy az “igaz” (vagy “igazságos”) az emberszeretet iránti tisztelet és a “tökéletes” az emberszeretet igazsága nyilvánvaló az Igébõl, mint Ésaiásnál:

 

“Holott õk engem mindennap keresnek, és tudni kivánják útaimat, mint oly nép, a mely igazságot cselekedett és Istene törvényét el nem hagyta; kérik tõlem az igazságnak ítéleteit, és Istennek elközelgését kivánják” (Ésaiás 58:2)

 

Itt a “törvény” jelenti az igazság dolgait, az “igazság” jelenti a jóság dolgait. Hogy, “igazságot és törvényt cselekedtek” olyan lett. mintha egy sablon lenne arra, hogy hogyan cselekedjenek igazat, és jót. (Ésaiás 56:1; Jeremiás 22:3, 13, 15; 23:5; 33:14, 16, 19). Az Úr azt mondta:

 

“Akkor az igazak fénylenek, mint a nap, az õ Atyjoknak országában.” (Máté 13:43)

 

Az “igazak” jelentik azokat, akik az emberszeretettel és a kor beteljesedésének tiszteletével megáldottak. Az Úr azt mondta:

 

“Eljõnek majd az angyalok, és kiválasztják a gonoszokat az igazak közül” (Máté 13:49)

 

Itt szintén az “igazak” jelentik azokat, akik az emberszeretet jóságában vannak.

 

[2] A “tökéletes” jelenti az emberszeretetbõl való igazságot, de nagyon sok más eredetû igazság is van; azonban az Úrtól eredõ emberszeretet jóságát “tökéletesnek” és “tökéletes embernek” hívják, mint Dávidnál:

“Uram, kicsoda tartózkodhatik sátorodban, kicsoda lakozhatik szent hegyeden? A ki tökéletességben jár, igazságot cselekszik, és igazat szól az õ szívében” (Zsoltárok könyve 15:1, 2)

 

A “tökéletes” (vagy “teljes”) embert itt írják le. Újra:

“Az irgalmashoz irgalmas vagy: a tökéleteshez tökéletes vagy” (Zsoltárok könyve 18:26)

 

Ahol a “tökéletes ember” az, aki szentségbõl, vagy emberszeretet jóságából ered. Újra:

“Az Úr, nem vonja meg a jót azoktól, a kik ártatlanul élnek.” (Zsoltárok könyve 84:11)

 

[3] Az, hogy a “tökéletes ember” a jóság igaza, vagy aki az emberszeretetbõl eredõ jóság szerint beszél és cselekszik, nyilvánvaló a “jár” és “út” szavakból, melyeket gyakran alkalmaznak arra, ami tökéletes, vagyis a teljességre, vagy világegyetemre, valamint az “egyenes” és “egyenesség” szavakból, melyek az igazsággal járnak együtt. Dávidnál:

“Gondom van a tökéletes útra: mikor jössz el hozzám? Szívemnek tökéletessége szerint járok én az én házamban” (Zsoltárok könyve 101:2)

 

És a hatodik versben:

 

“A tökéletesség útjában járó, az szolgál engem” (Zsoltárok könyve 101:6)

 

Újra:

 

“Boldogok, a kiknek útjok feddhetetlen, a kik az Úr törvényében járnak.” (Zsoltárok könyve 119:1)

 

És újra:

 

“Ártatlanság és becsület védelmezzenek meg engem” (Zsoltárok könyve 25:21)

 

És másik helyen:

 

“Ügyelj a feddhetetlenre, nézd a becsületest, mert a jövendõ a béke emberéé” (Zsoltárok könyve 37:37)

 

Ezekbõl a fejezetekbõl nyilvánvaló, hogy azt hívják “becsületesnek”, aki jót cselekszik, és “tökéletesnek”, aki igazat, mely szintén “igazságot és törvényt cselekszik”. A “szentség” és “becsületesség” a hit mennyeisége; a “tökéletesség” és “törvényesség” pedig az ebbõl eredõ szellemiség.

 

AC 613. Az, hogy az “egykorúak” a hit, nem tûnik ki a betû szerinti értelembõl, mely történelmi; de mint a belsõ dolgok, amivel itt foglalkozunk, a hit nemzedékeit jelentik.Ez nyilvánvaló a kapcsolatból is, hogy a nemzedékek itt nem mások. Ugyanez van az Ige más fejezeteiben is, mint Ésaiásnál:

 

“És megépítik fiaid a régi romokat, az emberöltõk alapzatait felrakod, és neveztetel romlás építõjének, ösvények megújítójának, hogy ott lakhassanak.” (Ésaiás 58:12)

 

Mindezen dolgok azt jelentik, hogy mi a hit; a “megépítik a régi romokat” jelenti a hit mennyei dolgait; “az emberöltõk alapzatai” a hit szellemi dolgait, ezek az õsi idõktõl fogva léteztek, így ugyanazokat jelentik. Újra:

“És megépítik a régi romokat, az õsi pusztaságokat helyreállítják, és a puszta városokat megújítják, és a régi nemzetségek pusztaságait” (Ésaiás 61:4)

 

hasonló jelentéssel. És újra:

 

“Nem fáradnak hiába, nem nemzenek a korai halálnak, mivel az Úr áldottainak magva õk, és ivadékaik velök megmaradnak” (Ésaiás 65:23)

 

itt is a “nemzenek” a hit dolgairól beszélnek; “fáradnak” pedig a szeretetérõl. Az utóbbiról azt mondják “az Úr áldottainak magvai”, az elõbbirõl pedig, hogy “ivadékok”.

 

AC 614. Az “Úrral jár” jelenti a hit tanát, ez abból látható, amit elõzõleg mondtunk Énokhra vonatkozóan (Genezis 5:22, 24), akirõl szintén mondták, hogy az “Úrral járt”; ez azt jelenti, hogy a hit tanát megõrizték az utódok használatára. Ezek az utódok, akiknek a használatára megõrizték, a tárgya annak, amit most újra felvetünk.

 

AC 615. Ezen egyház embereinek minõségét itt általánosságban írjuk le, nem azt, hogy milyen volt – a következõkben lesz szó a kialakulásukról – hanem milyenné válhatott volna: azt mondhatjuk, hogy a hit ismerete által áldott lehetett volna, és emberszeretetbõl cselekedhetett volna, az emberszeretet jóságából tudhatta volna mi az igaz. Ezért az emberszeretet jósága, vagy “igaz” az elsõ, az emberszeretet igazsága, vagy “tökéletes” pedig ezt követi. Az emberszeretet, ahogy már elõzõleg is mondtuk, a felebarát iránti szeretet és könyörületesség; ez a Legõsibb Egyház szeretetének, mely az Úr szeretete volt, egy alsóbb foka. Ez a szeretet most lesüllyedt és külsõbbé vált, és ezt emberszeretetnek hívják.

 

AC 616. 10. vers. És nemze Noé három fiat: Sémet, Khámot és Jáfetet. “Nemze Noé három fiat” jelenti, hogy a tan három fajtája jött létre, melyet “Sém, Khám és Jáfet” jelez.

 

AC 617. Nemze Noé három fiat. Ez jelenti azt, hogy a tan három fajtája jött létre, és ez nyilvánvaló mindabból, amit elõzõleg megmutattunk a nevekrõl, amelyek semmi mást nem jelentenek, mint egyházakat, vagy tanokat, ami ugyanaz. Így van itt is; de itt alig említik õket a megelõzõ dolgok folyamatában, vagy azzal kapcsolatban, melyet az Úr elõre látott, hogy az ilyen gondolkodású ember áldott lehet az emberszeretettel; de még a tan ezen három fajtája sem születhetett volna meg, mely tanokat, az Úr isteni könyörületességébõl, itt leírjuk, ahol Sémmel, Khámmal és Jáfettel foglalkozunk.

 

AC 618. “Noé volt az igaz és tökéletes ember” és “az Úrral járt” és “három fiat nemzett”, mindezt múlt idõben mondják, mégis ezek a kifejezések a jövõbe mutatnak. Az tudható, hogy a belsõ értelem olyan, hogy nincs kapcsolatban az idõvel; az eredeti nyelvet kedveli, ahol egy vagy ugyanaz a szó néha bármikor, bárhol használható anélkül, hogy különbözõ szavakat használnának, ezzel az eszközzel a belsõ dolgok még nyilvánvalóbbá válnak. A belsõ értelembõl eredõ nyelv még több rétû, mint ahogy azt bárki gondolná és ezért nem korlátozza magát az idõ és megkülönböztetések által.

 

AC 619. 11. vers. A föld pedig romlott vala Isten elõtt és megtelék a föld erõszakoskodással. A “föld” jelenti a fajt, amit elõzõleg említettünk. Azt mondják “romlott” a borzasztó elképzeléseik miatt; “megtelik erõszakoskodással” a szörnyû érzéki vágyaik miatt. Itt, és a fejezet következõ verseiben azt mondják “Isten”, mert nem volt egyház.

 

AC 620. Az, hogy a “föld” jelenti a fajt, amellyel elõzõleg foglalkoztunk, nyilvánvaló mindabból, amit már elmondtunk a “föld” jelentésére vonatkozóan. A “föld” az igében gyakran használt kifejezés; ez jelenti az “országot”, ahol az Úr igaz egyháza van, mint Kánaán földje; “föld” az is, ahol nincs egyház, mint Egyiptom, vagy a pogányok földje. Az jelenti azt is, ahol a faj lakik, és jelenti a fajt; ugyanúgy jelent minden egyes fajt, aki ott lakik. Az egyházat a mennyei szeretet “földjének” hívják, mint “Kánaán földjét”, és tisztátalan szeretetnek a “pogányok földjét”. De “földnek” hívják a hitet is, melyet elültettek; mint ahogy mondtuk a föld vagy ország a föld tartalma, a föld a mezõ tartalma, mint a hit tartalma a szeretet és a hit a hit ismeretének tartalma, melyet elültettek. Itt a “földet” fajként veszik, melyben az összes mennyei szeretet és egyház megsemmisült. Amirõl beszélnek már ismert téma.

 

AC 621. Hogy a földre azt mondják, hogy “romlott volt” a borzasztó elképzeléseik miatt és “megtelék erõszakoskodással” a rettenetes érzéki vágyaik miatt, nyilvánvaló a “romlott” és “erõszakoskodás” szó jelentésébõl. Az Igében egy kifejezést sohasem használnak másra, de egységesen alkalmazzák azt a szót, mely megfelelõen fejezi ki azt a dolgot, melyrõl szó van; ilyenek a szavak melyeket használnak, amelyekbõl egyértelmûen a belsõ értelem azonnal kitûnik, mint a “romlott” és “erõszakoskodás” szavakból. “Romlottként” beszélnek a megértés dolgairól, amikor azt elhagyták; “erõszakoskodásként” pedig az akarat dolgairól, amikor az elterjedt. Így a “romlottság” a képzelgések, és az “erõszakoskodás” pedig az érzéki vágyak.

 

AC 622. Hogy “romlottságként” beszélnek a képzelgésekrõl, nyilvánvaló Ésaiásnál:

 

“Nem ártanak és nem pusztítnak sehol szentségemnek hegyén, mert teljes lészen a föld az Úr ismeretével” (Ésaiás 11:9)

 

És ugyanígy Ésaisánál (65:25), ahol az “árt” kapcsolatban van az akarattal, vagy érzéki vágyakkal, és a “pusztít” a megértéssel, vagy a hamis meggyõzõdéssel. Újra: “Oh gonosz nemzetség, hamissággal megterheltetett nép, gonosz mag, nemtelen fiak! elhagyták az Urat, megútálták az Izráel Szentjét, és elfordultak tõle.” (Ésaiás 1:4). Itt is, ahogy más helyen, a “nemzetség” és “gonosz mag” jelenti a gonoszokat, melyek gonosz akarattal, vagy érzéki vágyakkal bírnak; a “nép” és “nemtelen fiak” pedig, hogy  hamissak, ami a megértésre, vagy elképzelésekre vonatkozik. Ezékielnél:

 

“De aztán gonoszabb valál azoknál minden útadban.” (Ezékiel 16:47)

 

Itt a “gonoszként” a megértés, ok, vagy gondolat dolgairól beszélnek; az “út” olyan szó, mely az igazságot jelenti. Dávidnál:

 

“Megromlottak, útálatosságot cselekedtek; nincs, a ki jót cselekedjék.” (Zsoltárok könyve 14:1)

 

Itt a “megromlottak” jelenti a borzalmas elképzeléseket, és az “útálatosság” a bolond érzéki vágyakat, melyek a cselekedeteikben voltak, vagy a cselekedeteikbõl eredtek. Dánielnél:

“A hatvankét hét mulva pedig kiirtatik a Messiás és senkije sem lesz. És a várost és a szenthelyet elpusztítja a következõ fejedelem népe; és vége lesz mintegy vízözön által, és végig tart a háború, elhatároztatott a pusztulás.” (Dániel 9:26)

 

Itt ugyanúgy az “elpusztítja” jelenti az elképzelést, ami hamis; “vízözönrõl” beszélnek.

 

AC 623. Megtelék a föld erõszakoskodással. A bolond érzéki vágyai miatt mondják ezt, és fõleg azok miatt, akik önszeretettel, vagy mérhetetlen önteltséggel rendelkeznek, ez nyilvánvaló az Igébõl. “Erõszakoskodásnak” hívják, amikor az emberek a szent dolgokat erõszakkal megszentségtelenítik, mint az özönvíz elõttiek, akik a hit tani dolgait az érzéki vágyak minden fajtájába süllyesztették. Ezékielnél:

 

“És elfordítom tõlük arczomat, hadd fertéztessék meg szent helyemet; s betörjenek belé a rontók és megfertéztessék. Készítsd a lánczot; mert a föld tele van véres ítélettel, és a város tele van erõszakossággal.” (Ezékiel 7:22, 23)

 

Az “erõszakot” itt úgy írják le, hogy õk azok, és hogy ilyenek voltak, ezt már kijelentettük. Újra:

 

“Kenyeröket félelemmel eszik és vizöket ájulással iszszák, hogy pusztaságra vetkõzzék földje bõségébõl minden lakói álnoksága miatt.” (Ezékiel 12:19)

 

A “kenyeröket félelemmel eszik” a mennyei dolgok, a “vizöket ájulással iszszák” pedig a lelki dolgok, melyekkel erõszakoskodtak, vagy megszentségtelenítettek.

 

[2] Ésaiásnál:

 

“Pókhálójukból nem lesz ruha, csinálmányok nem felvehetõ; cselekedeteik hamisságnak cselekedetei, és erõszak tette van kezeikben” (Ésaiás 59:6)

 

Itt a “pókháló” és “ruha” a megértés dolgait jelenti, vagyis a gondolatét; “hamisság” és “erõszak” az akarat dolgait, vagyis a cselekedetét. Jónásnál:

 

“Térjen meg kiki az õ gonosz útáról és az erõszakosságból, a mely az õ kezökben van!” (Jónás 3:8)

 

Ahol a “gonosz út” a hamisság, mely a megértés; az “erõszakosság” pedig az akarat. Jeremiásnál:

 

“Mikor egyik esztendõben hír jõ, hogy erõszakosság van a földön” (Jeremiás 51:46)

 

A “hír” jelenti a megértés dolgait, az “erõszakosság” az akarat dolgait. Ésaiásnál:

 

“Pedig nem cselekedett hamisságot, és álnokság sem találtatott szájában.” (Ésaiás 53:9)

 

Itt is a “hamisság” jelenti az akarati dolgokat; “álnokság a szájában” a megértésé.

 

AC 624. Nem ez az állapota annak az egyháznak, amivel foglalkozunk, nyilvánvaló abból a ténybõl, hogy itt és a fejezet következõ verseiben az “Isten” nevet használják, de a megelõzõ fejezetekben az “Úr” nevet. Amikor nincs egyház, Isten meghatározást használnak, és amikor van egyház, az “Úr” nevet, mint a Genezis elsõ fejezetében, amikor nem volt egyház, de a második fejezetben, amikor volt egyház “Úr Istent” mondtak. Az Úr név a legszentebb és csak az egyházhoz tartozik; azonban az Isten név nem olyan szent, mert nem volt olyan nemzetség, melynek istene ne lett volna, ezért nem olyan szent az Isten név. Senkinek sem engedték meg, hogy “Úr” nevét mondja, csak akkor, ha a hit tudásával (cognitio) bírt, más csak “Isten” nevet mondhatott.

 

AC 625. 12. vers. Tekinte azért Isten a földre, és ímé meg vala romolva, mert minden test megrontotta vala az õ útát a földön. “Tekinte azért Isten a földre” azt jelenti, hogy az Úr ismerte az embert; “meg vala romolva” jelenti, hogy semmi más nincs, csak hamisság; “minden test megrontotta vala az õ útát a földön” jelenti, hogy az ember testi természete teljesen megsemmisítette az igazság megértését.

 

AC 626. Tekinte Isten a földre. Azt jelenti, hogy az Úr ismerte az embert, és ez nyilvánvaló mindenki számára; az Úrnak, aki minden dolgot ismer és a világegyetemrõl mindent tud, nincs szüksége arra, hogy lássa milyen az ember. A “látás” emberi, és ezért, ahogy már a hatodik versnél és másutt mondtuk, az Igében a dolgok megjelenítése az emberek szerint van, és ez olyan fokozat, melyre még az Úr is azt mondta “szemmel látni”.

 

AC 627. Minden test megrontotta vala az õ útát a földön. Azt jelenti, hogy az ember testi természete megsemmisítette az igazság minden megértését, és ez nyilvánvaló a “test” jelentésébõl, melyre vonatkozóan a 3. versben szó van, mely általánosságban minden embert jelent, és részleteiben a testi embert, vagyis a testet; az “út” jelentése pedig az, hogy létezik az igazság megértése, vagyis maga az igazság. Az “út” az igazság megértése, vagyis az igazság, ami nyilvánvaló azokból a fejezetekbõl, melyeket már különbözõ helyeken elõhoztunk elõzõleg, valamint a következõkbõl is. Mózesnél:

 

“Akkor monda az Úr nékem: Kelj fel, hamar menj innen alá; mert elvetemedett a te néped, hamar eltértek az útról, a melyet parancsoltam vala nékik, öntött bálványt készítettek magoknak.” (Mózes V. könyve 9:12)

 

Azt jelenti, hogy eltértek a parancsoktól, mely az igazság volt.

 

[2] Jeremiásnál:

 

“A kinek szemei jól látják az emberek fiainak minden útait, hogy kinek-kinek megfizess az õ útai szerint, és az õ cselekedeteinek gyümölcse szerint” (Jeremiás 32:19)

 

Az “út” itt a parancs szerinti élet; a “gyümölcs” az emberszeretet szerinti élet. Az “út” az igazságról beszél, mely azoknak van, akik a szabályok és parancsok szerint élnek. Az “ember fia” (homo) és “ember” jelentését pedig már fent megmutattuk. Jeremiásnál is (7:3; 17:10).

Hóseásnál:

 

“Megbüntetem õket az õ útaikért, és megfizetek néki cselekedeteiért” (Hóseás 4:9)

 

Zakariásnál:

“Térjetek meg kérlek a ti gonosz útaitokról, és a ti gonosz cselekedeteitekbõl. A mint elhatározta vala a Seregeknek Ura, hogy a mi útaink és cselekedeteink szerint bánik velünk” (Zakariás 1:4, 6)

 

Itt az értelem hasonló, de az elõzõnek ellentéte, mert “gonosz utaik és cselekedeteik” vannak. Jeremiásnál:

 

“És adok nékik egy szívet és egy útat” (Jeremiás 32:39)

 

A “szív” jelenti a jóságot, és az “út” az igazságot. Dávidnál:

 

“Add értenem a te határozataidnak útát! A hamisságnak útját távoztasd el tõlem, és a te törvényeddel ajándékozz meg engem! Az igazság útját választottam. A te parancsolataidnak útján járok.” (Zsoltárok könyve 119:27, 29, 30, 32)

 

Itt a “határozatok útját” hívják az “igazság útjának” – ellentétben a “hamisság útjával”.

 

[3] Újra:

 

“Útjaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem. Vezess engem a te igazságodban és taníts engem” (Zsoltárok könyve 25:4, 5)

 

Itt is az “út” nyilvánvalóan az igazságot jelenti. Ésaiásnál:

 

“Kivel tanácskozott, hogy felvilágosítsa Õt, és tanítsa Õt igazság ösvényére, és tanítsa ismeretre, és oktassa Õt az értelem útára” (Ésaiás 40:14)

 

Nyilvánvaló az igazság megértése. Jeremiásnál:

 

“Így szólt az Úr: Álljatok az utakra, és nézzetek szét, és kérdezõsködjetek a régi ösvények felõl, melyik a jó út, és azon járjatok” (Jeremiás 6:16)

 

Itt is az “út” az igazság megértése. Ésaiásnál:

 

“A vakokat oly úton vezetem, a melyet nem ismernek, járatom õket oly ösvényeken, a melyeket nem tudnak; elõttök a sötétséget világossá teszem” (Ésaiás 42:16)

 

A kifejezések, mint “út”, “ösvény”(semita) (trames), “utca” (platea) (vicus) az igazságról szólnak, mert ezek az igazsághoz vezetnek, mint Jeremiásnál:

 

“Elcsábították õket az õ útaikról, az õsrégi nyomról, hogy ösvényeken, járatlan úton járjanak” (Jeremiás 18:15)

 

Így a Bírák könyvében is:

 

“Jáhel idejében pihentek az utak, És az útonjárók tekervényes ösvényekre tértek. Megszüntek a kerítetlen helyek Izráelben” (Bírák könyve 5:6, 7)

 

AC 628. Itt a belsõ értelem az, hogy minden ember, azon a földön, ahol az egyház volt, “megrontotta útját”, úgy, hogy nem értette az igazságot. Minden ember testivé vált, nem csak azok, akikre a vonatkozó fejezetben hivatkoztunk, de azok is, akiket “Noénak” hívtak, és akikkel különösképpen foglalkozunk itt és a következõ versben, ilyenek voltak, mielõtt újjászülettek. Ezeket a dolgokat kell elõrevenni, mert a következõ versekben az újjászületésükrõl lesz szó. És mert az egyházból kevés maradt, “Istennek” nevezték most, nem “Úrnak”. Ez a vers azt jelenti, hogy semmi sem volt igaz, és a következõ versben, hogy semmi sem volt jó, kivéve a maradványokat, akiket “Noénak” hívtak (mert a maradványok nélkül nincs újjászületés) és a tani dolgokat, melyeket õk ismertek. De nem volt igazság megértése, ami alól nem lehet kivétel ott, ahol a jóság akarata van. Ahol nincs akarat, ott nincs megértés, és amilyen az akarat, olyan a megértés. A legõsibb emberek bírtak a jóság akaratával, mert szerették az Urat; ebbõl eredõen az igazság megértésével is rendelkeztek, de ez a megértés teljesen megsemmisült az akarattal. Bár egyfajta ésszerû igazság, valamint a természetes jóság is, megmaradt azoknál, akiket “Noénak” hívnak, ezért tudtak újjászületni.

 

AC 629. 13. vers. Monda azért Isten Noénak: Minden testnek vége elérkezett elõttem, mivelhogy a föld erõszakoskodással telt meg általok: és ímé elvesztem õket a földdel egybe. “Monda Isten” azt jelenti, hogy ez így történt; “minden testnek vége elérkezett elõttem” jelenti, hogy az emberiség nem tehetett mást, minthogy megsemmisül; “mivelhogy a föld erõszakoskodással telt meg” jelenti, hogy nincs meg többé a jóság akarata; “elvesztem õket a földdel egybe.” azt jelenti, hogy az emberiség az egyházzal együtt semmisülne meg.

 

AC 630. Az, hogy “monda Isten” azt jelenti, hogy ez így történt, nyilvánvaló abból a ténybõl, Istennél nincs más csak Létezés (Esse).

 

AC 631. Az, hogy “minden testnek vége elérkezett elõttem” jelenti, hogy az emberiség nem tehetett mást, minthogy megsemmisül, nyilvánvaló magukból a szavakból és a “test” jelentésébõl, ami az embert jelenti általában, és egyedileg is, és különösen a testi embert, ahogy már megmutattuk.

 

AC 632. Az hogy, “mivelhogy a föld erõszakoskodással telt meg” jelenti,, hogy nincs meg többé a jóság akarata, nyilvánvaló abból , amit már elõzõleg elmondtunk és megmutattunk az “erõszak” jelentésére vonatkozóan (11. vers). A vonatkozó versben az igazság megértésérõl beszéltünk, itt a jóság akaratáról, mert mindkettõ megsemmisült az egyház emberével.

 

AC 633. Az eset a következõ: Nincs ember, akinél meglenne az igazság megértése és a jóság akarata, még azoknál sem, akik a Legõsibb Egyház emberei voltak. De amikor az emberek mennyeivé váltak, úgy tûnik, mintha meg lenne náluk a jóság akarata és az igazság megértése, és ez egyedül az Úrtól van, ahogy õk is tudják, elismerik, és elfogadják. Így van ez az angyalokkal is. Olyan igazság ez, hogy aki nem tudja, nem fogadja el, és nem ismeri el, hogy ez így van, abban nincs meg az igazság megértése és jóság akarata. Minden emberrel, és minden angyallal, még a legmennyeibbel is az van, hogy ami a sajátja, az semmi más, mint hamisság és gonoszság; mert tudott az, hogy a mennyek nem tiszták az Úr elõtt (Jób 15:15) és minden jóság és minden igazság egyedül az Úrtól van. De amíg egy ember, vagy egy angyal képes arra, hogy tökéletes legyen, az Úr isteni könyörületességébõl tökéletes lesz, és úgy észleli, mintha az igazság megértése és jóság akarata volna; de ez csak látszólag van így. Minden ember tökéletes lehet – az Úr isteni könyörületességébõl végül is megkapja ezt az ajándékot - életének valódi dolgaival kapcsolatban, és valamilyen módon alkalmazkodik a szüleitõl kapott