EMANUEL SWEDENBORG:
A CSELEKVŐ SZERETET TANA

(DOCTRINA NOVAE HIEROSOLYMAE DE CHARITATE)


”Bár Swedenborg a szeretetről való értekezését soha ki nem adta, ez legfontosabb poszthumusz írásainak egyike. Az eredeti kézirat két hiányos és pontatlan másolatát halála után néhány évvel adták ki; amikor aztán egybevetették ezeket, sor kerülhetett a hibák részleges korrekciójára.
1840-ben G. I. Wilkinson publikálta a szöveg angol nyelvű fordítását. Az eredeti kéziratot az összes többivel együtt a stockholmi Királyi Akadémián őrzik. A kézirat reprodukciójára 1870-ben került sor, R. L. Tafel „Fényképlitográfiai kéziratai”-nak nyolcadik kötetében. Ezt másolta ki S. H. Worcester, amit a rákövetkező latin kiadás is forrásként használt fel”.
(Ez egy töredékekben fennmaradt írás, amit a szerző láthatóan további kiegészítésekkel és részletesebb kifejtéssel szándékozott ellátni, de befejezni már nem tudott. A kézirat néhány részlete nyilvánvalóan elveszett. Az olvasót megzavarhatja az egységesség hiánya és a töredékes jelleg, de az első kéziratokban ez még feltűnőbb. Pl. az elején feltüntet egy tartalomjegyzék-vázlatot, ami a mű végén is megjelenik, de egyiket sem követi pontosan az összeállításban. Mégis hasznos gyakorlati gondolatok forrásául szolgálhat ebben a fontos témában.)

ELSŐ KÉZIRAT

I. A SZERETET FELÉ VEZETŐ LEGELSŐ LÉPÉS AZ, HOGY AZ EMBER AZ ÚRRA TEKINTSEN ÉS A GONOSZSÁGOT MINT BŰNT MEGBÁNÁS ÁLTAL ELKERÜLJE

Ezt a következő sorrend szerint fogjuk kifejteni:

I.) Amennyiben nem kerüli az ember a gonoszságot mint bűnt, mindvégig benne marad

II.) Amennyiben nem ismeri fel és nem érti meg a bűn természetét az ember, végig úgy látja, hogy attól teljességgel mentes

III.) Amennyiben felismeri és megérti a bűn természetét az ember, képes azt felfedezni önmagában, megvallani az Úr színe előtt és megbánást tanúsítani

IV.) Megbánás előtt a jó nem igazi jó, és a szeretet sem az, mivel a jó a szeretetből fakad

V.) Következésképpen a szeretet először is abban áll, hogy az ember az Úrra tekint és elkerüli a gonoszságot, lévén az bűn

1. A SZERETET FELÉ VEZETŐ LEGELSŐ LÉPÉS AZ, HOGY AZ EMBER AZ ÚRRA TEKINTSEN ÉS A GONOSZSÁGOT MINT BŰNT MEGBÁNÁS ÁLTAL ELKERÜLJE.

2. (I.) Ha az ember nem az Úrra tekint és a gonoszságtól, mint bűntől el nem áll, élete végéig benne marad.

Mindennemű gonoszságba beleszületünk. Az ember akarata, azaz énje sem más, mint a gonoszság maga. Ezért, ha át nem alakul és újjá nem születik, nemcsak hogy megrögzül a születés utáni gonoszság helyzetében, hanem sok megöröklött gonoszságához még az önmaga által életre hívottakat is hozzá teszi, és még gonoszabbá válik. Ilyen állapotban marad, ha a gonoszságot azaz a súlyos vétket nem kerüli.
A rossztól mint bűntől való elfordulás azt jelenti, hogy az ember távol tartja magát tőle, mint olyan ördögi dologtól, mely rá halált hoz, és örök megsemmisülését rejti magában. Ha így tekint rá, elhiszi, hogy van pokol és van menny, és az Úr akkor tudja távol tartani tőle a gonoszságot, ha az ember maga is törekszik az attól való elszakadásra. Ennek példáját ld.” Az Életről való Tanítás az Új Jeruzsálem számára” című munkában, (108-113 sz.), a következőkkel kiegészítve:
Az összes gonoszság örömteli élvezetként jön a világra, mivel az ember az önszerelembe beleszületik, és ez a szerelem önmaga előtt egész bensőjét elbűvölőnek láttatja, mindazt, amit magából kiindulva akar és gondol, sőt, ha a születése óta benne gyökerező sokféle gonoszságok gyönyörérzését magában le nem igázza, élete végéig megmarad bennük. Ezek csak akkor semmisíthetők meg, ha úgy gondol reájuk, mint édes méregre, vagy mint egy látványnak szépséges, de kelyhében mérget rejtő virágra, más szóval, ha tudatosítja magában kárhozatba vezető valódi lényegüket, míg a végén vonzerejük már többé nincs rá hatással.

3. (II.) Amennyiben nem ismeri fel, és nem érti meg a bűn természetét az ember, végig úgy látja, hogy attól teljességgel mentes.

Isten Igéje kereken kimondja, hogy az ember bűnben jár, tetőtől talpig gonoszság borítja, mégis, ha nincs a nála levő vétkek tudatában, akkor képtelen lesz ennek felfogására. Imádkozhat ugyan és bűnvallást is tehet zengő hangon, bensőjében mégis szentül meg lesz róla győződve, hogy őbenne valójában semmi rossz nincsen, és ez a meggyőződése a túlvilági létben válik nyilvánvalóvá. Az emberek akkor majd így szólnak: „Tiszta vagyok,” „Bűntelen vagyok,” „Ártatlan vagyok,”, ám vizsgálatuk során szennyesnek, bűnösnek, romlottnak találtatnak. Olyan ez, mint amikor a tetszetős, csillogó bőrréteg alatt a benső a szívből kiindulva betegséggel fertőzött, vagy mint egy fénylő felszínű, de pangástól bűzlő üledékű folyadék.

4. (III.) Amennyiben felismeri és megérti a bűn természetét az ember, úgy képes azt felfedezni önmagában, megvallani az Úr színe előtt, és miatta megbánást tanúsítani.

Megteheti ezt, ha akarja, márpedig az, aki az örök életet tartja szem előtt, erre fog törekedni. Mégis, nemcsak a cselekedetre magára kell itt gondolni, hanem annak indítékára is: mihelyt az ember engedékennyé lesz a gonoszsággal, meg is fogja tenni azt, vagy ha mégsem, az csak a külvilág miatt lesz. Van belső és külső hatás, belső és külső foglalatosság. A külső cselekvés a bensőből következik, úgy fakad belőle, mint törekvésből a végső tett. A törekvés az emberben maga az akarás.
Ha aztán test szerint nem is követ el semmi rosszat, szándéka attól még megmarad és ez már szellemileg cselekedetnek minősül. Ezért a hibák számon tartása, azok felismerése valójában gondolatok számontartását, felismerését jelenti, annak meglátását, mit tart megengedhetőnek az ember, mi az, amit keres, miféle gondolkodásmód felé hajlik inkább. Vajon eszébe jut-e, mennyire súlyos bűn a házasság törése, vagy a gyűlölet, a bosszúvágy, a lopás és ehhez hasonlóan a kevélység, arrogancia, mások lenézése, a pénzsóvárság?
Ezekről a gonosz dolgokról le kell rántani a leplet (amit kibúvókból szőttünk), utána kell járni Isten Igéjében, és tisztán látni.
5.) Ha az ember végre megérti, hogy a gonoszság bűn, akkor képes lesz rá, hogy rádöbbenjen, mennyi romlottság rejtezik benne, de ha gondolataiban felmentést ad neki, akkor, ha test szerint, látszólag, el is ítéli, tartva a nyilvános megszégyenüléstől, felismerésére igazából mégsem lesz képes. Olyan ez, mintha a tükör visszájában szemlélnénk arcunkat, vagy mintha előzőleg fátyollall fedtük volna be.

6 . (IV.) Megbánás előtt a jó nem igazi jó, és a szeretet sem az, mivel a jó a szeretetből fakad.

Akkor a gonoszság mélyen, legbelül van, nem mutatkozik meg, így nem is gyógyítható, márpedig az igazi jó a rosszból nem fakadhat – ez a forrás tisztátalan. Az, ami gonoszságból ered, hordozhatja ugyan a jónak a látszatát, de ha az ember ebben lakozik, valójában saját legbensőbb hajlamának felel meg. Minden cselekedetünk egyben saját képmásunk is. Az angyalok előtt az ember közvetlenül így ábrázolódik, az önmagán kívüli teljes valóságában, ezt ezerszer is láttam. A testiek szerint véghezvitt jó cselekedet azoknak a szemében, akik csak a külsőre tekintenek, tűnhet könyörületes szeretetnek, de az akarat és szándék mögött álnokság lappanghat - az a vágy például, hogy igaznak és jónak tartsanak bennünket, miközben valójában egy pozíció, vagy a nyereség kedvéért lelkeket orozunk. Egyszóval, az ilyen nemű jóság álszent, képmutató, avagy pokoli, megtévesztésre, bosszúra, ölésre törekvő. Halála idején, amikor mindenki a saját legbenső természetébe lesz belehelyezve, az ember ettől a jótól meg lesz fosztva, s annak helyén ott marad a kendőzetlen, lelepleződött gonoszság.
<*Megjegyzés az eredeti kézirat bal margóján: „Önvizsgálat. (1) Ha csak a cselekedetekből, ez keveset tár fel. Nem eleget. [Add meg] az okot /= indokold meg/ (2). Ha gondolkodásból és szándékból van, többet fed fel. (3) És ha megvizsgálja, mi az, amit az ember bűnnek tart vagy nem tart annak, akkor az kiderül. Mert az ember megteszi azt, amit bensőjében megengedhetőnek vél. Az, hogy megengedhetőnek tartja, akaratából következik, törekvés ez, mely szellemben már meg is tétetett; és erre sor kerül majd test szerint is, mihelyt az akadályok elhárulnak. Ilyenek a macchiavelisták.”>

7. Mindaz a jó szolgálat, amit az ember felebarátjának tesz, szeretetből fakad, ill. az a szeretet maga.
A szeretet milyensége három javasolt próba által ismerszik meg:
1., mennyire kerüli az ember a gonoszságot, mint végzetes hibát,
2., mennyire fogja fel, mi is az, hogy bűn és milyen mértékben van tisztában annak természetével,
3., milyen részletességgel ismeri fel önmagában, vallja és bánja meg azt.
Ezek a próbatételek kimutatják, miféle szeretetben van az ember.

8. (V.) Épp ezért a szeretet legelső lépése: az Úrra tekinteni és elkerülni a gonoszságot, mert az bűn.

Mindazt a jó szolgálatot, amit felebarátunk javáért, kedvéért, vagy magáért a jóért és az igazságért, így az Isten Igéjével való harmónia vagy a vallás okából teszünk, egyszóval szeretetből vagy a szellemi indíttatás szerelméből, szeretetből fakadó jónak vagy szeretetmunkásságnak nevezzük.
Nem attól jóság ez, hogy az emberben megvan, hanem annyiban, amilyen mértékben ered az Úrtól emberi közvetítéssel. Az Úr mindenkivel jót tesz, általában másokon keresztül, és mégis oly módon, hogy az embernek úgy tűnik, mintha mindez őbelőle fakadna. A Benne nem hívőket is gyakran ösztönzi arra, hogy másokkal jót tegyenek, de náluk ez saját énjük szerelméből vagy a világ szerelméből ered. Az érdem valójában az Úré, tőle jön, ám érzéki ember nyereségre nem számíthat; ellenben, ha nemcsak természeti, hanem szellemi indíttatástól is vezérelve teszi a jót, viszonzásban részesül. Ez nem más, mint olyan szerelemből és behatásból fakadó mennyei örömérzet, mely az örökkévalóságig kísérni fogja, attól függően, mennyire nem magából kiindulva cselekszik, azaz olyan mértékben, amennyire hiszi, hogy minden jó az Úrtól származik, és <ezért> ő maga nem kérkedik.

9. Látható ez az „Életről való Tanítás az Új Jeruzsálem számára” című munka Tízparancsolattal kapcsolatos részeiből (9-17. 18-31), hogy az ember önmagából semmi igazán jót előhozni nem képes, csak ha eláll az álnokságtól, mint bűntől, akkor cselekszi a jót, és teszi azt nem önmagából, hanem az Úrból.

10. Ebből egyértelműen kitetszik, hogy a bűnbánatot megelőzően nem létezik szeretet, melynek jósága az Úrtól származna, hanem csak az embertől, viszont a súlyos vétkek megbánása után ez olyan szeretetté válik, melynek forrása nem az ember, hanem az Úr Maga.
Az Úr jelenléte nem tudja betölteni az embert, és általa bármilyen pozitív hatást gyakorolni, mielőtt az magából a gonoszságot - valójában az ördögöt – el nem távolítja, hanem csak ennek megtörténte után, ami belülről fakadó megbánással érhető el. Ezután tud belépni az Úr, és ember által tenni a jót, mégis, oly módon, hogy az ember ezt nem érzékeli, csak úgy, mintha ő maga cselekedne, miközben tudja, hogy ez az Úrtól ered.

11. E megfontolások világossá teszik, hogy a szeretet első fokozata a gonoszságnak mint bűnnek az elkerülése, megtérés által. Ki ne látná, hogy a vétkeit meg nem bánó személy gonosz? Ki ne venné észre, hogy a gonosz ember nem lehet a szeretet birtokában? Ki ne fogná fel, hogy az, akiben szeretet nincsen, nem képes abból cselekedni? A könyörületes szeretetnek a bensőnkben meglévő szeretetből kell fakadnia.

12. (VI.) Végezetül hivatkoznék néhány igei passzusra - például az Úrnak a farizeusokhoz intézett szavaira, amikor arról beszél, hogy először a bensőnket kell megtisztítani, Ésaiás könyvére (1), és az „Életről való Tanítás az Új Jeruzsálem számára” című könyvre (28-31).

13.) A SZERETETBEN A MÁSODIK LÉPÉS AZ, HOGY AZ EMBER JÓTETTEKET GYAKOROL, MERT EZEK MIND HASZNOK

Ezt a következő sorrend szerint fogjuk kifejteni:

(I.) Az, hogy az ember nem akar gonoszt cselekedni felebarátjával, szeretet.
(II.) Az, hogy az ember jót akar cselekedni felebarátjával, szeretet.
(III.) Az ember képes a jóra, amit szeretetnek vél, és közben a rosszat nem kerüli, mégis, a szeretettel minden gonoszság ellentétes.
(IV.) Az ember, amilyen mértékben nem akar gonoszt cselekedni felebarátjával, olyan mértékben szeretne vele jót tenni, és nem fordítva.
(V.) A gonoszságot, mely az igaz szeretettel ellentétes, először el kell távolítani, ami annyit tesz, hogy az embernek csak egyedül az Úrra kell néznie, s vétkeit színe előtt megbánnia , hogy az előzőleg megtett jó élő szeretetté lényegülhessen át.
(VI.) Amilyen a gonoszság felismerésének és megbánás általi eltávolításának mértéke, olyan a szeretetből eredő jó mértéke.
(VII.) Következésképpen a szeretet először is abban áll, hogy az ember az Úrra tekint és elkerüli a gonoszságot, mint súlyos vétséget, másodszor, hogy a jót valóra is váltja.

14. (I.) A szeretet arra ösztönzi az embert, hogy ne akarjon rosszat tenni felebarátjának.

A szeretet felebaráti szeretet, ezért nyilvánvalóan nem okozhat semmi gonoszságot. Aki a másikat szereti, óvakodik attól, hogy rosszat tegyen neki, hiszen ők ketten lelki összeköttetésben vannak. Ha az ember gonoszt tesz azzal, akivel szeretet általi közösségben van, lelkében ez úgy tűnik fel, mintha sajátmagának okozna rosszat. Ugyan ki lenne képes arra, hogy gyermekeivel, hitvesével, barátjával aljas módon bánjon? A gonoszság cselekvése ellentétben áll a szeretet jóságával.

15. Nem látjuk-e mindnyájan, hogy az, aki gyűlölettel és ellenséges érzülettel viszonyul a másikhoz, ellene bosszút forral, vagy a halálát kívánja, nincs szeretettel felebarátja iránt? Aki házasságot tör más feleségével, ártatlan lányokat becstelenít meg és hagy cserben, avagy asszonyokkal erőszakoskodik, szeretheti-e felebarátját? Vagy az, aki megrabolja a másikat, vagy bármi ürügyén megfosztja javaitól, és rágalmazással – hamis tanúbizonysággal – teszi tönkre jó hírnevét? Vagy aki megkívánja felebarátja házát, hitvesét, és bármijét, amije csak van?
Nyilvánvaló hát: a szeretet arra indít, hogy ne akarjunk embertársunknak rosszat tenni.

16. Ilyen értelemben szól Pál két passzusban is arról, hogy a felebaráti szeretet betölti a törvényt, de ezzel kapcsolatban az Ige bármely más részére is lehetne hivatkozni. <*kétségtelen, hogy ez a két rész a Római levél 8:8-10, és a Galata levél 5:14; általában e kéziratban ES csak az utolsó vázlatok után helyettesítette be a Szentírásból idézett passzusokat>

17. (II.) A szeretet arra indít, hogy felebarátunkkal jót tegyünk.

Ezt mindnyájan tudjuk, hiszen általánosan elfogadott nézet, hogy a szegényeknek való adakozás, a szükségben levők megsegítése, az özvegyek és árvák támogatása, a szolgákkal való jó bánásmód, az egyházaknak, kórházaknak való könyöradományok és egyéb jámbor cselekedetek sora mind a szeretet műve; úgyszintén az, ha az éhezőnek enni, a szomjazónak inni adunk, ha befogadjuk a jövevényt, felruházzuk a mezítelent, meglátogatjuk a beteget és a börtönben a rabot, és még sok egyéb dolog is a szeretetből fakadó jó.
És mégis: mindez a jót csak annyiban jelenti, amennyire az ember bűnként kerüli a gonoszságot. Ha annak előtte tesz így, mielőtt a rossztól elhatárolódna, akkor ez a jó pusztán külsődleges, és valójában nem más, mint tisztátalan forrásból eredő képmutatás. Mert ami ilyen forrásból ered, az legbenső mivoltát tekintve gonoszság. Saját énünk és a világ ilyen természetű jóságban van.

18. Közismert az a vélekedés, hogy a keresztényi jócselekedetek gyakorlása irgalmas szeretet. Sokan még azt is gondolják, hogy a jó érvényteleníti a gonoszt, s hogy az már nincs bennük, vagy hogy már elhanyagolható. Csakhogy, ha nem számolunk a gonosszal, és nem tartunk bűnbánatot, a jó azt semmiképp el nem törölheti.

19. Így hitték sokan, azt gondolván, hogy bennük semmi rossz nincsen. De mikor megvizsgálásukra sor került, bevallották, hogy telve vannak gonoszsággal, és ha nem tartattak volna meg a külső dolgokban, menthetetlenek lettek volna.

20. (III.) Az ember képes a jóra, amit szeretetnek vél, és közben a rosszat nem kerüli, ám akkor is: minden gonoszság a szeretet ellen hat.
A gonosztól való elállás és a jótettek gyakorlása nyilvánvalóan két teljesen különböző dolog. Vannak emberek, akik minden jócselekedetet jámborságból, az örök élet gondolatával tesznek, és mégsem fogják fel igazán, hogy a gyűlölet és bosszú táplálása, a házasságtörés, mások kifosztása és megsebzése, rágalmazása, a hamis tanúság stb. mind-mind gonoszság. Vannak olyan bírák, akik életüket hivatásuknak szentelik, mégsem tartják bűnnek, ha barátok, rokonok érdekének megfelelő ítéletet hoznak tekintély- és nyereségvágyból. Ezt persze tudják, de meggyőzik magukat arról, hogy ez nem is gonoszság ; és még sokan tesznek hasonlóképpen.
Egyszóval, a gonoszság bűnként való elkerülése és a kegyes keresztényi cselekedetek gyakorlása két teljesen különböző dolog. Az, aki a gonoszságtól, mint bűntől távol tartja magát, valóban véghezviszi a keresztényi jótettet, de az, aki jót tesz és közben a gonoszságtól, mint bűntől el nem áll, semmiféle igazi jótettet végre nem hajt, mert a gonosz a jóval ellentétes és ezért el kell távolítani, mielőtt a jót szeretetben vagy a szeretet kifejeződéseként megcselekednénk. Senki sem tehet jót és akarhat rosszat egyidejűleg, vagy másképp, senki sem törekedhet egyszerre a jóra és a rosszra is.

21. Minden önmagában való jóság benső akaratunkból fakad. Ebből az akaratból mozdítható el a gonoszság a megtérés eszközével (az a gonoszság, amelybe beleszületett az ember, szintén itt lakozik), és, hacsak bűnbánatot nem tanúsít, belső akaratában meg is marad és bármiféle jót csak külső akaratából kifolyólag tesz. Ez visszás helyzet. Ugyanis a benső határozza meg a külsőt, nem a külső a bensőt. Az Úr azt mondja „tisztítsd meg először a pohár és tányér belsejét”

22. Az ember akarata kettős: benső és külső. A benső akarat megtéréssel tisztítható meg, és akkor a külsőleg megtett jó már a belső akaratból fakad. Pusztán külsődleges jótett nem képes megszüntetni a bűnös sóvárgást, sem kiirtani gyökerestől a gonoszságot.

23. (IV.) Az ember, amilyen mértékben nem akar gonoszt cselekedni felebarátjával, olyan mértékben szeretne vele jót tenni, és nem ellenkezőleg.

Van polgári jó, erkölcsi jó és szellemi jó. Amikor az ember még nem bűnként kerüli a gonoszságot, jósága polgári vagy erkölcsi. Ám ha a rossztól annak bűnös mivolta miatt távolodott el, akkor a polgári és erkölcsi jóság szellemivé válik.

24. A rosszra való hajlam ott rejtőzik bensőnk legmélyén, a belőle fakadó öröm pedig inkább a külsőkhöz köthető.. Ha az ember gondolkodása gonosz hajlamból és annak öröméből ered, akkor vagy megrögződik a benne meglévő gonoszságban, megengedhetőek tartván azt, vagy egyetlen rossz tulajdonságának sincs tudatában, és így önmagát tökéletesnek hiszi.

25. Az embernek bizony őszintén be kéne ismernie önnön bűnös mivoltát, azt, hogy velejéig romlott. Ezt persze mondhatja ismeretből kifolyólag, de mégsem hiszi igazán, hacsak önvizsgálata folyamán erről meg nem győződött. Akkor mondhatja ki észrevételei alapján, hogy benne magában semmiféle igazság nincsen. Az üszkös seb csak így tárható fel és gyógyítható meg, bármilyen egyéb gyógymód tüneti kezelés csupán.

26. Annakidején az Úr a megtérést hirdette. És a tanítványai is. Keresztelő János szintén. Ésaiás azt mondta, először el kell szakadni a gonoszságtól, csak azután tanulhatja meg az ember, hogyan tegyen jót. Addig nem lehet arról fogalma, mi a jó, milyen a természete. A rossz nem képes felfogni a jót, ám a jó felismeri a a gonoszt.

27. (V.). A gonoszságot, lévén az a szeretettel ellentétes, először (megbánással) el kell távolítani ahhoz, hogy a megcselekedett jó valóban szeretetből fakadó jó lehessen.

Mivel ahhoz, hogy a gonoszságot kiiktassuk, először tisztába kell jönni annak természetével, a Tízparancsolat lett Isten Igéjének kiindulópontja. A keresztény világban mindenütt ez képezi az egyházi tanítás legelső tételét. Mindenkit úgy vezetnek be az egyházba, hogy először is megtanítják neki, mi a gonoszság, mit ne tegyen, azért, mert az Istennel való szembefordulás.

28. Épp azért volt az Igének ez az alapvető tétele annyira szent, mert senki sem gyakorolhat keresztény jócselekedetet, amíg a parancsolatokat be nem tartja.

29. A tény, hogy a jó csak ezután következhet, ebből is nyilvánvaló.

A bíró így szól magában: „Ez és ez okból nem hozok gonosz ítéletet, hanem csak az igazságnak megfelelőt” – és jót cselekszik.
30. A gazda így szól magában: „Nem teszem dolgomat másképp, csak híven és igazán” – és jó munkát végez.

31. És így tovább, ezer és ezer példán át. Amikor az ember nem követ el gonoszságot, akkor tesz jót.

32. Ezért fogadjuk el mint szabályt, hogy a gonoszság bűnnek tekintése és ez okból való elhagyása jótettnek minősül.

33. (VI.) Amilyen az ember gonoszságot felismerő, és azt megbánással következetesen elkerülő képessége, olyan a jó, mely a szeretetből fakad.

Azazhogy annak megfelelően, mennyire ismeri fel a gonoszt, többé vagy kevésbé, mennyire van tisztában a hithez, és az élethez tapadó gonoszság természetével és milyen mértékben szakít ezzel, s teszi ezt oly módon, hogy az Úrra tekint, és Őbenne bízik.

34. Példák hozhatók fel magyarázatként, hogy milyen a bensője: minél tisztább az, annál édesebb víznek a forrása, amellyel a jó a felszínre tör.

35. Egyszóval, a jó mindenkinek annyiban jó, amennyire gonosznak tekinti a gonoszt. Az egyik nem különíthető el a másiktól.

36. Amennyire az ember levetkezi régi énjét, csak annyira képes felvenni az újat.

37. Amennyire megfeszíti a testet, annyira él szellemében.

38. Senki sem lehet egyszerre két úr szolgája.
Az ismeret magában foglalja az igaznak és a hamisnak a tudását. Az ettól való eltávolodás pedig az akarat cselekedete, és mindkettő az életből származik.

40. (VII..) Következésképpen a szeretet először is abban áll, hogy az ember az Úrra tekint és elkerüli a gonoszságot mint bűnt, másodszor, hogy a jót valóra is váltja.

A rossz ember, akárcsak a jó, képes kegyes cselekedetekre. Segíthet másokon, sok szolgálatot tehet jóindulatból, kedvességből, barátságból és szánalomból. Ezek a cselekedetek azonban mégsem azokra nézve jelentenek irgalmasságot, akik a jót véghezviszik, hanem azok előtt, akik számára megtétetnek. Külsőleg persze ez szeretetnek tűnik.

41. Ám csak azt követően lehet jelen mint jóság, amelyre képes az ember, miután néhányszor már elállt a gonosztól, mert tudja,hogy az bűn.
Mindkettő megvan bennünk, ám az egyiknek valóban elsődlegessé kell válnia, hangsúlyosan bensőségessé kell lennie.

42. III. SZELLEMI ÉRTELEMBEN A SZERETNIVALÓ FELEBARÁT A JÓ ÉS AZ IGAZ

Azért „szellemi értelemben”, mert ilyen az ember szellemi mivoltának képzete, és az angyalok is így látják őt. Ez a képzet anyagtól, időtől, tértől, és főképpen személytől független, létező.
Ezt a következő sorrend szerint fogjuk kifejteni:

(I.) Az ember nem külső megjelenéséből nyeri emberi mivoltát, hanem a benne meglévő jó és igaz, vagy – ami ugyanaz – akarata és értelme természetéből.
(II.) Az emberben meglévő jó és igaz a szeretnivaló felebarát
(III.) A felebarát a rá jellemző jó természete szerint felebarát. Amilyen az ember, olyan a felebarátja.
(IV.) Az ember annyira felebarát, amilyen mértékű a nála levő jó és igaz. Senki sem lehet a másikkal megegyező módon felebarátunk.
(V.) A belső akaratból fakadó jó a szeretnivaló felebarát, és nem a külső akarat jósága, hacsak ez utóbbi egységet nem képez az előbbivel.
(VI.) Az igaz annyira felebarát, amennyire a jóval egyesítve van, mint ahogy forma képez egységet a lényeggel.

43. (I.) Az ember nem külső megjelenéséből nyeri emberi mivoltát, hanem a benne meglévő jó és igaz, vagy – ami ugyanaz – akarata és értelme természetéből.

Ismeretes, hogy az embert saját akarata és gondolkodása teszi igazán emberré, nem pedig arcának és testének jellemző formája. Félkegyelműek és elmebetegek is rendelkeznek ilyen kinézettel. Ismét mások annyira benne vannak a külső, természeti gondolkodásban, hogy a beszéd képességétől eltekintve leginkább állatokhoz hasonlók. Vannak végül az értelmesek és a szellemi beállítottságúak, akik külsőre lehetnek kevésbé szépek, mégis, emberibbek az előbbieknél. Távolítsd csak el az emberből a jót és az igazat, és üres testforma maradna csupán, amelyből maga az ember hiányozna. Olyan lenne, mint egy festmény, vagy bálványkép, vagy majomhoz lenne hasonló.

44. A „jó és igaz”, ill. „akarat és értelem” fogalmakat váltakozva használjuk, mivel a jó az akaratra, az igaz meg az értelemre utal, hiszen az akarat a jó, az értelem pedig az igaz tárháza. A jónak s az igaznak természetesen valamilyen tárgyiasult formában kell testet öltenie. Semmi sem vonható el önnönmaga tárgyától. Ezért ember a felebarát, de szellemi értelemben ezen azt az igazat és jót értjük, ami az embert igazán emberré teszi.

46. (II.) Ígyhát az emberekben meglévő jó és igaz a szeretnivaló felebarát.

Tegyük fel, hogy ház körüli munkára szeretnénk alkalmazni egyvalakit három, vagy inkább tíz jelölt közül. Nem a bennük meglévő jó és igaz mértéke szerint döntenénk? E kettő tesz minket emberré. Amikor szolgálatra szemeljük ki az illetőt, nem akaratát és értelmét nézzük-e?

48. A szeretnivaló felebarát az, akit majd kiválasztunk.
Arcvonásai szerint a pokoli szeretetű ember is tűnhet olyan kedvesnek, mint az angyali indíttatású. De hát nem inkább ez utóbbi méltó a szeretetre, mint amaz? Az ember inkább az angyali hajlamúval tesz jót a benne lévő jó és igaz mértéke szerint; nem úgy az ördögi lelkületű másikkal. A szeretet arra indít, hogy a gonoszt cselekvőt büntessük meg, míg az angyali felfogású ember tetteit érdemének megfelelő jutalomban részesítjük.

49. Ha feleséget szeretnél választani tíz hajadon közül, kiknek fele kacéran, fele pedig tartózkodóan viselkedik, nem a szerények közül választanál-e olyat, akinek jósága a tiéddel megegyezik?

50. (III..) A felebarát a rá jellemző jó természete szerint az. Amilyen az ember, olyan a felebarát.

Hogy nem minden ember egyformán felebarát, azt az Úr a rablók által megsebzett ember példázatában tanítja, amelyből megtudjuk, hogy az a felebarát, aki a másiknak segítségére siet.

51. Ha az ember téved annak megítélésében, ki a felebarátja a hozzá tartozó jó és igaz minősége szerint, akkor újra és újra csalatkozni fog. Szeretete egyre inkább összezavarodik, mígnem semmivé foszlik. Az ördögi ember így kiáltozhat: ”A felebarátod vagyok! Tégy jót énvelem!” – és ha jóhiszeműen segítesz rajta, elpusztíthat téged és másokat is. Így segítő kezed valójában tőrt vagy kardot nyújt át a gonosznak.

52. Az együgyűek ezt teszik. Azt mondják, minden ember egyformán felebarát és nem az ő dolguk megítélni, milyen természetben van a másik. „Isten látja ezt”. „Muszáj segítenem a felebarátomon”.
Csakhogy ez nem felebaráti szeretet. Amikor az ember igazán szereti a másikat, megvizsgálja, milyen az valójában és annak jósága természete szerint, elővigyázatosan van hasznára.

53. A másik életben a balgákat a gonosz szellemektől elvonják és távol tartják, nehogy azok megtévesszék őket, hogy aztán segítséget nyújtsanak nekik, és a jóknak ezzel kárt okozzanak. A gonoszok így kiáltoznak: „Szabadíts meg! Segíts rajtam!”. A legnagyobb erő, amit az aljasság magáénak mondhat, pont ebből adódik. Az együgyűek segítsége, azaz összeköttetés híján a gonosz tehetetlen, ám azok által, akiket félrevezet a’ felebarátiság’ kifejezéssel, hatalmas erőre tesz szert.

54. A valódi irgalmas szeretet bölcs és megfontolt. Bármilyen egyéb könyörületesség ennek csak vérszegény utánzata lehet, csak akaratból vagy jóból azármazik, ám ugyanakkor nem értelemből és nem igazságból.

55. (IV) Az ember annyira felebarát, amilyen mértékű a nála levő jó és igaz.

Senki sem lehet a másikkal megegyező módon felebarátunk. A jóságnak pedig megkülönböztethető fokozatai vannak: polgári, erkölcsi és szellemi.

56. A szellemi jóság az a felebarát, akit az ember tiszta szívből szeret.
E nélkül a jóság nélkül szeretet nem is létezik. Szelleminek nevezzük, mert a mennyben mindenki ennek mértékében kapcsolódik a másikhoz.

57. Az erkölcsi jóság, ami tulajdonképpen emberi jóság (mert az értelemből fakad, mely által képes az embek közösségben élni a többiekkel, testvéreivel,és társaival), annyiban nevezhető felebarátinak, amilyen mértékben részesül a szellemi jóból. A szellemi színezettel nem bíró jóság ugyanis csak külsődleges, mivel az ember külső akaratából származik, és az lehet akár gonosz is; ez esetben benne semmi szeretnivaló sincsen.

58. A polgári jóságot az jelenti, ha az ember életét a polgári törvényeknek megfelelően vezeti: és ennek a kezdete és megalapozása, hogy a büntetés félelme tartsa vissza az embert a törvénnyel való összeütközéstől. Amikor az erkölcsi és szellemi jóság, melynek ott helye lenne, a polgári jóságból hiányzik, akkor az olyan jóság természetét veszi fel, mint amilyet egy leláncolt vagy ketrecbe zárt vadállat mutat az őt ellátó és fegyelmező gondozójának.

59. Az ember a jót zsenge gyermekkorában a Tízparancsolatból ismeri meg. A Tízparancsolat törvényei először polgári, aztán erkölcsi, végezetül szellemi jósággá alakulnak; a jóság így válik szeretetté az említett fokozatoknak megfelelően.

60. Az igazi szeretet mindenekelőtt az emberi lélek szellemi értelmű jóságára irányul és abban kedvét leli, mivelhogy vele összeköttetésben van, utána tekint az erkölcsi jóságra, annyi örömöt találva benne, amennyire az szellemi tökéletesedése felé vezeti az embert. Végül a polgári jóságot nézi, melynek segítségével az ember a világban eligazodni képes
A polgári jóság által kötődik az ember a világhoz.
Az erkölcsi jóság arányában a föld felett és a menny alatt foglal helyet.
A szellemi jó mértékében kapcsolódik a mennyhez vagy az angyalokhoz. Az emberek kölcsönös társulását elsősorban ez a jó befolyásolja, aztán az alacsonyabb fokon lévő jóság nemei gyakorolnak rá hatást. Példaként vegyük a jót akaró, de azt helytelenül értelmező embert, márpedig aki helytelenül értelmezi, az helyesen nem is gyakorolhatja, így aligha nevezhető értelmi-erkölcsi teremtménynek . Aki pedig érti a jót, de akaratát mégsem az vezeti, értelem szerint sem felebarát. Bármennyire is legyen tisztában az ember a jóság természetével, ha azt megtenni nem áll szándékában, nem lehet felebarátunk.

61. Egyszóval, akarat teszi a felebarátot és az értelem, amennyiben az akarattal megegyezik.

62. (V.) A belső akaratból fakadó jó a szeretnivaló felebarát, és nem a külső akarat jósága, hacsak ez utóbbi egységet nem képez az előbbivel.
Ahogy van belső és külső akarat, hasonlóképpen létezik belső és külső értelem.

63. A belső értelem a mennyel van összeköttetésben, a külső pedig a világgal.

64. Minden jónak kútfője az akarat, és a szeretet jósága a benső jóból fakad.

65. A két akarat elkülönülten van jelen az emberben, főleg az álszentekben, a tettetőkben, a nyereségért hízelkedőkben.

66. Ám mikor a két akarat eggyé olvad össze, akkor a kétféle jóság is egyesítve van, és ezt jelenti a felebarát.
Ezt majd példákkal és hasonlatokkal fogom szemléltetni.

67. (VI.) Az igaz annyira felebarát, amennyire a jóval egyesítve van, mint ahogy forma képez egységet a lényeggel.
Minden forma a lényegéből nyeri minőségét. A forma az, ami a lényeg maga.

68. Ezt eléggé mutatja a tény, hogy a legmélyebb értelemben vett megértés ugyanaz, mint az akarat.

69. Szemléltethető ez a hangzás és a beszéd példájával és más dolgokkal is

70. Lásd a „Kifejtett Apokalipszis” című könyvben, hogy az igaz a rendszerbe foglalt jó.

71. Ebből egyértelműen kitűnik, hogy a jó, vagy az ember, jósága mértékében a szellemi értelemben vett felebarát, akit szeretni kell.

72. IV A SZERETETMUNKÁSSÁG TÁRGYÁT AZ EGYÉN, A KÖZÖSSÉG, A HAZA ÉS AZ EMBERISÉG KÉPEZI. A SZÓ TÁGABB VAGY SZŰKEBB ÉRTELMÉBEN EZEK JELENTIK A FELEBARÁTOT
.
Azt mindnyájan tudjuk, hogy az egyéni ember a felebarát. A közösség is felebarát, mivel összetett emberként fogható fel, a haza is az, mivel társaságokból áll és így egész kiterjedésében egy még összetettebb embert formáz. Az emberi nem szintén felebarát, hiszen társadalmak sokasága alkotja és ezek mindegyike egy hatványozottan összetett embert képez ; az, hogy a szó legtágabb értelmében ember, így értendő.
Ezt a következő sorrend szerint fogjuk kifejteni:
(I.) Minden ember a benne meglévő jóság természete szerint felebarát.
(II.) A kisebb vagy nagyobb társaság annyiban felebarát, amilyen mértékű szeretetszolgálatnak veti magát alá.
(III.) A haza a szellemi, erkölcsi és polgári jó mértékében felebarát.
(IV.) Az emberi nem a legtágabb értelemben vett felebarát, ám, mivel birodalmakra, királyságokra és köztársaságokra oszlik, ezek bármelyike felebarát a hitéletéből adódó jó szerint és annak a jónak megfelelően, amivel országa, ill. saját boldogulásán munkálkodik.

73. (I.) Minden ember a benne meglévő jóság természete szerint felebarát.

Mivel szellemi értelemben a jó a felebarát, és az ember ennek a jónak nemcsak tárgya, hanem cselekvő alanya is egyben, következésképpen, természeti értelemben az ember a felebarát.

74. Egyik ember nemcsak személy szerint lehet inkább felebarát, mint a másik, hanem aszerint a jó szerint is, ami őt egyedivé varázsolja. A felebarátok közti különbség mértéke éppen akkora, amennyit a jó változatossága tesz ki, azaz: végtelen számú.

75. Az emberek azt hiszik, hogy a testvér vagy rokon inkább felebarát, mint egy idegen, a honfitárs inkább az, mint egy másik ország fia, pedig mindenki a benne meglévő jó mértéke szerint felebarát, legyen bár pogány vagy keresztény.

76. Mert az ember szellemi rokonságtól vagy barátságtól függően felebarát. Ez nyilvánvaló abból, hogy minden emberi lény a halál után a magához hasonlókhoz vezettetik, akikhez hasonló jónak, vagy – ami ugyanaz - hasonló örömnek a rokoni szálai fűzik. Sőt mi több, a világi rokoni kapcsolatok a halál után elenyésznek, átadván helyüket a szellemieknek. A mennyei közösségekben mindenki felismeri a másikat és kapcsolódik hozzá, mert mindnyájan a jó hasonló mértékében vannak egyesítve. Ha, mondjuk, a világi életben tízen voltak testvérek, öten közülük lakozhatnak a pokolban, öten meg a mennyben, és ráadásul mindannyian eltérő társaságokban. Amikor találkoznak, egyik sem ismeri fel a másikat. Mindegyik saját nyilvánvalóvá lett hajlamának felel meg. Egyértelmű hát, hogy minden ember a benne meglévő jó minősége szerint felebarát.

77. Az emberekben meglévő jó sokfélesége mindenekelőtt szellemi javak összességként fogható fel. A szeretet elsősorban ezekre tekint.

78. (II.) A kisebb vagy nagyobb társaság annak arányában felebarát, amilyen mértékű szeretetszolgálatnak veti magát alá.

Egy birodalomban minden közösség a változatos hasznok számára tevékenykedik. Vannak közösségek, melyek különféle közügyek lebonyolítására hivatottak – sokrétű dolgokra, bonyolult jogi ügyektől kezdve rengeteg gazdasági műveleten át egész az egyházzal összefüggő ügyekig – az egyháztanácsokhoz, akadémiákhoz, iskolákhoz hasonlóan, emellett számos tudományos társaság is működik.

79. Csak úgy tekinthetjük ezeket, mint egy összetett emberi szervezetet. Ezért a közösség a felebarát, az általa nyújtott szolgálat hasznának arányában. Amikor kiemelt fontosságú szolgálatot teljesít, nagyobb mértékben felebarát, ha alacsonyabb szintűt, akkor kevésbé az, ha gonosz hasznot hajt, csak úgy felebarát, mint egy rossz ember, akinek a javát szeretnénk, hogy ismét jóvá legyen, amennyire csak lehet; az ember keresi annak módját, hogyan segítse elő kedvező fejlődését, bár ezért sokszor a fenyegetés, a büntetés, a pénzbírság és a megvonás eszközéhez kénytelen folyamodni.

80. A konkrét feladatot ellátó közösségre nem is tekinhetünk másképpen, csak úgy, mint egy összetett emberre. Amikor a királyságot így nézzük, néhányan a kormányzás tagjainak neveztetnek, ám ezek egymás között egy embert formáznak, akinek részei az összeset mintegy külön-külön alkotják.

81. Ez a mennyben fennálló helyzethez hasonlít. Mindegyik ottani közösség - legyen kisebb vagy nagyobb - egy embert formáz, pontosan annak látszódik. Jeles társaságok tűntek fel előttem úgy, mintha egyetlen ember lett volna. A menny maga is ember alakú.

82. A földi társadalom, hasonlóképpen, úgy rémlik fel a menny angyalai előtt, mintha szintén egy ember lenne.

83. (III.) A haza a belőle származó szellemi, erkölcsi és polgári jó mértékében felebarát.

Általában úgy szoktunk gondolni országunkra, mintha az egy önálló létező entitás lenne, melynek mindegyik vezető testülete vagy összes törvénye úgy működik, hogy egy emberként érvényes mindenkire. A hazánk ennek megfelelően ténylegesen emberhez hasonlítható. Államtestnek is nevezzük, melyben a legfelsőbb hely az uralkodót illeti. Az országhoz kapcsolódó jót, amelyet mindnyájunknak észben kell tartanunk, közjónak vagy közösségi javaknak hívjuk. A király alattvalóiról is úgy beszélünk, mint azokról, akik e testhez tartoznak.

84. Ha az Úrnak úgy tetszik, bármely mennyei birodalom az angyalok előtt emberként jelenik meg, minőségének megfelelő formában. Általánosságban, a forma a szellemi indíttatás megnyilvánulása – az arc formája a szellemi jó hajlamát, a testé a polgári jót fejezi ki, míg a modor, a beszéd és hasonlók az értelmi jót képviselik. Ha az emberi birodalmat úgy szemléljük, mint egyes embert, láthatjuk, milyen szeretetindíttatásban van, és ennek megfelelően felebarát.

85. Származása senkit sem tesz nagyobb mértékben felebaráttá a másiknál, sem anyja, sem apja, sem műveltsége. Ezek a természeti jó szempontjai. Sem szomszédság, sem a rokonság foka, sem a haza nem tesz jobban felebaráttá a többieknél. Hazánkat a belőle fakadó jó természete szerint kell szeretnünk. Kötelességünk azt szolgálni, ami abban áll, hogy a hasznosságot tekintjük mérvadónak; ezzel már mindent figyelembe is vettünk. Nem érvényes ez a hazán kívüli királyságokra, mert egy birodalom nemhogy a másik javát nem óhajtja, hanem éppenséggel szét szeretné azt zúzni, gazdagsága, tekintélye és önvédelmi eszközrendszere megsemmisítésére törekszik. Az ember saját hazája érdeke ellen hatna, ha jobban szeretne egy másik birodalmat, vagy annak érdekeit nagyobb mértékben tartaná szem előtt, ezért tehát hazánkat kell mindenekfelett szeretnünk.

86. Tegyük fel, például, hogy velencei vagy római születésű református keresztény vagyok. Köteles vagyok-e szeretni országomat és szülőhazámat a benne meglévő szellemi jó irányultsága miatt? Nem vagyok az, még az erkölcsi és polgári jó miatt sem, ha ez a kettő a szellemi jó folyománya, mint ahogy részben így is van. Ám amennyiben nem az, képes vagyok szeretni a hazámat, még akkor is, ha az utálattal tekint rám. És nem gyűlöletet kívánok iránta táplálni, mintha ellenségem vagy rosszakaróm lenne, hanem szeretetet, nem kárát, hanem javát akarom, figyelembe véve az abból fakadó jót, amennyiben az tényleg kedvező hatást gyakorol rá, de úgy nem, hogy közreműködjek bármiféle hamis vagy gonosz dologban való megrögződésében.
De a haza szerelméről még lesz szó máshol.

87. (IV.) Az emberi faj a legtágabb értelemben vett felebarát, ám, mivel birodalmakra, királyságokra és köztársaságokra oszlik, ezek bármelyike is lehet felebarát a vallásából és erkölcseiből fakadó jó irányultsága szerint és annak a jóságnak megfelelően, amivel országa boldogulásán munkálkodik, egyben saját javának tekintve azt.

Ezek a megállapítások túl tömörek ahhoz, hogy mindegyiket külön-külön példával szemléltessük.
Elég az hozzá, hogy, mondjuk, ha egy másik királyságból érkező emberrel egyazon házban vagy városban tartózkodom, akkor ő a benne meglévő jó irányultsága szerint felebarátom. Ez bárki másra is igaz, aki ugyanabból a királyságból való, mint ő. Tegyük fel, hogy nagykövetként van jelen, királyát és így birodalmát is képviselve. Az országának vallásából és erkölcséből eredő jó iránya szerint, és annak arányában, amennyire az a királyság az én hazám és saját javára is törekszik, bizonyára felebarátom ő; főleg, míg e két érdek egybeesik.

88. Nem másról, hanem a szeretetből fakadó, valóságos jóról beszélünk. Gonosz emberek, rablók és ördögök is szerethetik egymást, ám ez nem irgalomból vagy a benső szeretetből származó jó szerint van; egymásnak kölcsönösen úgy felebarátai, ahogyan gonosz dolgok művelésében közösködnek, fosztogatásban, paráznaságban, bosszúállásban, gyilkolásban, rágalmazásban. De most ne ezekről essék szó, mert itt a szeretettel és a belőle kiáradó jóval foglalkozunk.

89. A világon mindenkit szerethetek vallása szerint, saját honfitársaimat nem jobban más királyságok lakosainál, Európa polgárait sem jobban Afrika népeinél. Jobban szeretem a pogányt a kereszténynél, ha életvezetése vallásával összhangban van, ha szívből jövően imádja Istenét, mondván, ”nem teszem meg ezt a gonosz dolgot, mert Isten ellen való”. Nem tantételei miatt fogom tehát szeretni, hanem aszerint, amilyen életet él, mert ha dogmái miatt kedvelném, úgy szeretném csak, mint külső embert, ám ha életét is nézem, akkor már belső énjében gyönyörködöm. Mert ha abban benne van a vallás hitében meglévő jó, akkor már az erkölcsi és polgári jó is társul hozzá; ezek egymástól el nem különíthetők. A pusztán elvi- világnézeti tudással rendelkező személyből hiányzik a vallásosság mélysége. A belőle kiáradó erkölcsi és polgári jó valójában élet nélkül való, csupán külsődleges, becsvágy vezérli, és viszonzásra tart igényt.

90. V.AZ EMBER A SZERETET ALANYA. ALANYI MINŐSÉGÉT A BENNE MEGLÉVŐ SZERETET MINŐSÉGE HATÁROZZA MEG. AZT, HOGY MILYEN SZERETETET FOG TANÚSÍTANI FELEBARÁTJA IRÁNT, SZINTÉN EZ DÖNTI EL.

Ezt a következő sorrend szerint fogjuk kifejteni:

(I.) Az ember azért lett megteremtve, hogy a szeretet és a bölcsesség formáját alkossa.
(II.) Korunkban, hogy az ember igazi emberré lehessen, a szeretet alakját kell felvennie.
(III.) Az embernek a szeretet alakját kell felvennie, de nem önmagából, hanem az Úrból, ami annyit tesz, hogy a szeretet befogadójává kell válnia
(IV.) Minden ember annak mértékében lehet a szeretet formája, amennyire az akaratából eredő jó és az értelméből fakadó igaz benne egyesítve van.
(V.) Minden, ami az emberből mint a szeretet megtestesüléséből ered, hasonló természettel bír, így az is szeretet.
(VI.) Kedvelhetjük embertársunkat nem belső szeretetből kifolyólag, ám ha belegondolunk, ennek a felebaráti szeretethez semmi köze.
(VII.) Az szereti igazán a felebarátját, aki szíve teljességéből fakadó szeretettel szereti.

91. (I.) Az ember azért lett megteremtve, hogy a szeretet és a bölcsesség formáját alkossa.
Hiszen Isten képmására és hasonlatosságára teremttettünk. És Isten Maga a Szerelem és Maga a Bölcsesség.(Gen.1:26)

92. Tudjuk, hogy az ember az, ami a bölcsessége. Mégis, a szeretet a bölcsesség élete és lényege, míg a bölcsesség az a forma, amelyet a szeretet nyer, amint azt már sokszor kimutattuk „Az Isteni Szeretet és Bölcsesség” című értekezésben. Itt most nem szükséges ehhez bármit is hozzátenni.

93. (II..) Hogy igazivá lehessen, korunk emberének a szeretet alakját kell felvennie.
Azért fektetünk hangsúlyt a mára, mert az idők folyamán az ember a teremtés kezdete óta külsődlegessé vált, az Úr szerelmétől elfordulván saját bölcsességéhez folyamodott. Evett a bölcsesség és tudás fájáról, azaz: benső szerelme külsővé alakult át.

94. A harmadik menny –mely a legelső emberektől ered – szerelemben és bölcsességben van, ám a második menny már a szerelem egy alacsonyabb fokából árad, melynek neve könyörületes szeretet, és az értelemnek nevezett bölcsességből. Amikor végezetül az ember teljesen külsőségessé vált, szerelmének könyörületesség, bölcsességének pedig hit a neve.
Ilyen az ember egyházának a helyzete napjainkban.

95. Néhányan szellemi, de nem mennyei szerelemben vannak, és a szellemi szerelem maga a szeretet. Számukra a hit az igazságot jelenti, és az igazság az, ami a megértést vagy értelmességet alakítja.

96. A megtestesült, vagy formát öltött szeretet úgy értendő, hogy a szeretet az ember élete, mert a forma az életből ered; azt, hogy miképpen, majd a következő gondolatmenet során, a negyedik cikkelyben fogjuk kifejteni.

97. Az angyal a mennyben megtestesült szeretetként jelenik meg. Ennek jellege arcán látható, hangjából kihallható. Mert a halál után saját szerelmünkké leszünk, azaz szerelmünk indíttatásává. A szellem vagy angyal ez és semmi egyéb. Valójában a szellem vagy angyal egész teste szerint a szeretet formájának leképeződése. Figyelemreméltó, hogy egy angyalra tekintve, néhányan még a szeretet <konkrét> formáját is felismerni vélték tagjaiban.

98. Minket itt a világban nem jellemez a szeretet arc-, test- és hangbéli kifejeződése, ám elménk lehet ennek megtestesülése, s a halál után az elme ember alakú szellemként él tovább. Mégis, az igaz ember némiképp felismerhető arcáról és hangjáról, bár adódik ebben bizonyos nehézség, hisz élnek köztünk alakoskodók is, akik az őszinte könyörületesség látszatát tettetni képesek, magukra öltve és mintegy életre keltve azt. Ám ha egy angyal vizsgálja az arcot és hallgatja a hangot, tudja, milyen természetben van az ember, nincs rá hatással az anyagi álarc, amit a földi ember oly nagy gondossággal munkál.

99. A szeretet megtestesüléseinek mennyisége szám szerint fel nem sorolható, ez épp annyi, amennyi angyal alkotja a második mennyet, azaz végtelen számú. Annyi a változata, amennyi a jóból fakadó igaz indíttatásé. Ez az indíttatás pedig a könyörületes és cselekvő szeretet.

100. Amennyiben valaki nem a szeretet megtestesülése, akkor az a gyűlöleté, vagy ha nem az igazból következő jó örömének formája, akkor a gonoszságból eredő hamisság örömét testesíti meg. Ezek alkotják a poklot, ahol a gyűlölet és gonosz szenvedély minden változata megtalálható.

101.) Ahogy az érzelmi indíttatásnak nemei és azon belül különböző fajtái vannak, úgy a szeretetnek is. Ezért ezt a szót többes számban is használhatjuk. Mindezeken belül két típus fokozatát különböztetjük meg, mely fokozatokról már értekeztem az „Angyali Tanítás az Isteni Szeretetről és az Isteni Bölcsességről” című munka harmadik részében.


102. (III.) Az embernek a szeretet alakjává kell lennie, de nem önmagából, hanem az Úrból, ami annyit tesz, hogy a szeretet befogadójává kell válnia.

Mindenkinek az élete, kinek új emberré kell lennie, az igazból következő jó öröme, vagy a szeretet.
Élet csak az Életből, azazhogy az Úrból fakad, aki az Élet Maga, aminthogy azt is tanítja, hogy „Ő az Út, az Igazság és az Élet” (Ján.14:6, és másutt),mert amiként az Atyának élete van önmagában, akként adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában”(Ján.5:26 és másutt)
És mert az Élet maga Isten, isteni lényeg lévén, ember énje által - mely véges és teremtett - ki nem sajátítható, hanem abba csak mint befogadóba tud beleáramlani, ily módon lépve kapcsolatba vele, mint ahogy a szem nem maga a fény, csak annak felvevője, vagy ahogy a fül nem a hallás maga, csak a hang befogadója; igaz ez az összes többi érzékszervre, beleértve az elmét és annak benső érzékeit.

103. Ezért hát az ember a szeretet alanya, mégpedig befogadói minőségű alanya, merthogy az élet felvevőjének alakjában lett megalkotva, ahogy a szem a fény felvevőjének, s a fül a harmóniákkal teljes hang felvevőjének formájában teremtetett.

104. Az az ember, aki azt gondolja, hogy ő önmagából eredően a szeretet megtestesülése, tévedés áldozata.

Akkor ugyanis Istennek, vagy legalábbis az Isteni Lényeg tárházának akarja hinni önmagát, következésképpen tagadja Istent, vagy ha nem így gondolja, akkor érdemet keres a szeretetszolgálatban, külső, és nem benső szeretetet gyakorol, és így nincs közösségben az Úrral, Aki nem az ember bensőjében, hanem Önnönmaga Lényegében lakozik. Saját Isteni Princípiumában van szállása, és éppen ezért kell az embert Önnön cselekvő Isteni Lényegének hordozójává, azaz szeretetté tennie.

105. Úgy lettünk megteremtve, hogy énünkből kiindulva gondolkodjunk és akarjunk, magunkból kifolyólag beszéljünk és cselekedjünk. Másrészt viszont értésünkre adatott, hogy a szeretet minden jósága és a hit minden igazsága az Úrtól származik. Amikor ezzel az igazsággal ellentétesen gondolkodunk, nem az igazság, hanem az értetlenség fényében vagyunk, ami a menny világosságából nézve sötétségnek látszik. Akkor az ember semmi más igazságról sem világosítható fel, kivéve azt, ami az emlékezet dolgaival kapcsolatos, de nem a szellemi felfogással – mivel ez lényegét tekintve már a hit maga.

106. Világos tehát, hogy az ember nem több mint annak a szeretetnek a megtestesülése, mely benne jelen van, de valójában az Úré, s hogy az ember képes úgy cselekedni, mintha maga lenne a szeretet, míg végül annak valódi befogadójává válhat, s ily módon életre hívhatja a kölcsönös összekapcsolódást Istennel magával.

107. (IV.) Az ember akkor válhat a szeretet megtestesülésévé, amikor az akaratból eredő jó és az értelemből fakadó igaz benne egyesítve van.

Mindazt, ami az akarathoz tartozik, jónak nevezzük, és mindazt, ami az értelemhez kapcsolódik, igaznak; mert az akarat mennyei melegségben, az értelem pedig mennyei fényben van. Az akaratról elmondhatjuk, hogy az értelemtől elkülönítve jellegét veszti és nem is nevezhető akkor semminek, ám életet és jelleget az értelemmel összekapcsolódva, annak tartalma szerint nyer. Ugyanez mondható el az igaztól elkülönített, ill. az azzal egybekapcsolt jó viszonylatában.

108. Ezért meg kell tanulnunk, mik a valódi igazságok. Az akaratból származó jó egyesül velük, és ennek folyamatában alakul a szeretet jósága.

109. A szeretetből fakadó jó összes változata ebből, vagy a megértésben fogant igazból ered, mert az igaz lényegét tekintve jó és a jónak egyszersmind a formája is, ahogy a beszéd a hang egy formája (példákkal alátámasztandó).

110. A hangnak kétféle formája van: az ének és a beszéd. Ugyanígy kettős a jóból vagy szeretetből eredő igaz indíttatása is. Ezekre megfelelő figyelmet kell fordítanunk.

111. Elmondtuk hát, hogy a szeretet a jóból eredő igaz örömérzete vagy a szellemi igazság indíttatása. Ebből az indítékból fakad az értelmi vagy erkölcsi, ill. a polgári vagy természeti igazság.

112. Akik szeretetben vannak, épp ezért világosságban járnak, vagy ha történetesen mégsem, akkor is a fény szerelmesei. A fény igazság, a melegség pedig jóság. Tudjuk azt, hogy a növényi élet és annak gyümölcse igaz által származik a jóból, és ugyanígy van ez a szellemi növekedéssel és termékenységgel is.

113. Akik nincsenek a szeretet állapotában, nem kedvelik az igazságot a fényben, de szerethetik azt a homályban. Valóban, manapság a hit igazsága ilyen rend szerint van jelen, nevezetesen, hogy egy dologról elhiszik, hogy az igaz, még akkor is, ha értelemmel meg nem ragadható, ám akkor a hazugság játszi könnyedséggel kiáltható ki igazságnak, és megrögződés által annak helyére tehető.

114. (V.) Minden, ami az emberből mint a szeretet megtestesüléséből ered, hasonló természettel bír, így az is szeretet.

Az emberből három dolog fakadhat: a gondolkodás, a beszéd és a cselekvés. A szeretet alakját hordozó embernél a gondolkodás a szeretet életöröméből születik; a beszéd az életörömöt hordozó hangzásból, melyben benne van a gondolat öröme, a cselekvés pedig a szeretet lendületéből adódik. Ez a lendület a törekvésben keletkezik, melyet viszont a gondolat irányultsága hív elő.

115. A szeretet formája leginkább az ember benső érzékelésében rejlik, amely a szellemi melegség és világosság folyománya. Ebben található emberi mivoltunk lényege. A szeretet ezután alacsonyabb szintű származékaiban terjed tovább, majd felszínre tör, növekedésnek indul, ahogy a magból sarjad a hajtás, mely aztán fává terebélyesedik. A fa az, ami kiállta az idő próbáját. Gyümölcse az akaratból fakadó jó és az értelemből származó igaz által, test szerint megtett jó haszon. Így kerül a fa legelőször a létezés áramába.

116. A szeretet legbensőbb megtestesülése olyan, akár a mag. Mindenki érti, hogy abból semmi más életre nem hívható, csak az, ami csírájában eleve megvan benne. Mindezek egymáshoz hasonlók, csak a hasonlatosságon belül nagy a variációk száma. És mégis, a hajtás és a gyümölcsöt termő ág is ugyanazon fához tartozik.

117. Habár a tett, a szó és a gondolat változatossága végtelen, akkor is egy tőről fakadnak, és ez a szeretet formáját képező ember bensője.
Mindaz, amit tesz, saját sokoldalú leképeződése, egy általánosan jellemző formával, amely mindenütt megnyilvánul, és melyből, mint táptalajból, a jó összes változata kisarjad.

118. Így ismeri fel beszédéről és tetteiről egyik ember a másikat, feltéve, hogy tudja, milyen irányultságú életörömben van, mi a végcélja, milyen szeretetnek engedelmeskedik, azaz, beszéde és cselekvése milyen forrásból ered.
Az Úr azt tanítja, hogy a rossz fa rossz gyümölcsöt, a jó pedig jót terem, és rossz fa jó gyümölcsöt nem hozhat.

119. Az ember élete megnyilvánul mindabban, amit akar vagy gondol, mond és tesz. Senki sem cselekedhet más életből, csak sajátjából.
(megjegyzés a bal margón:
Van a szánalom, ami a szeretethez tartozik, szintúgy a megbocsátás, a barátság, a kedvesség, a szerénység, szóval, az összes erény, mely mind-mind a szeretetből fakad. Csak épp másként nevezzük, és sokféleképpen osztályozzuk azokat).

120. Minden, amit tesz, ennek az életének a kifejeződése, azaz, arra jellemző. A szellemvilágban minden hajlam megtalálja önnön tárgyi kifejeződését, lehet az fa, madár, állat stb. Ezekben a dolgokban az ember képzete jelenik meg, s ezek annak kifejezőeszközei.

121. Egyszóval, minden egyes dolog ezek közül az embert ábrázolja.


122. (VI.) Kedvelhetjük embertársunkat nem belső szeretetből kifolyólag, ám ha belegondolunk, ennek a felebaráti szeretethez semmi köze.
Ezt rögtön meg is világítom egy példával.
Rossz ember szeretheti a jót anélkül, hogy annak belső jósága hatással lenne rá. Sőt, még az istentagadó is meghatódhat keresztény embertársán, amikor amaz arról beszél, hogy őszintén kell végeznie a feladatát, mivel ez Isten akarata.
Aki nincs szeretetettel saját országa iránt, látszatra kedvelheti hazájáért lelkesedő honfitársát, mondván ’ez egy jószívű ember, ez tényleg szeretetből beszél így’. Alkalmam nyílott látnom száznál is több embert, akik mély megrendüléssel hallgatták hazaszeretetétől közismert társukat; közülük jó, ha tízen akadtak, kikben hasonló érzelem munkált. Ugyanígy szeretheti hallgatósága az Ige hirdetőjét, aki Isten jelenlétével telve szól hozzájuk, felszítva lelkükben a rajongás tüzét, s ők meghatódva hallgatják, annak ellenére, hogy valójában az Isten iránti szeretetnek és bárminemű hitnek híján vannak.
A beszélőt csodálják, dicsérik, szeretettel veszik körül, ajándékokkal halmozzák el. Hűséges ember bírja a hűtlen szeretetét, igazságos az álnokét, hívő a hitetlenét, s a feleségét hűen szerető embert a házasságtörő magasztalja.

123. Ez a helyzet, míg az értelem az egyetemes gondolkodás állapotában van. Mihelyt azonban e befolyás megszűnik, a fény azonnal kialszik. Akkor az értelem ismét egy alacsonyabb szintű tudatállapotba zuhan vissza, alantasabb perspektívából tekint a magasabb rendűre, kétségbe vonva és az önmagából való gondolkodásnak alávetve azt, mely gondolkodást az emberi én vagy a világ fénye világítja meg. De az egyetemes, mindenek felett való értelem fényét a menny fényétől nyeri. Ez folyamatosan áramlik az ember elméjébe, hacsak az vissza nem ereszkedik az önmagából való világosságába. Amikor viszont így tesz, a mennyből érkező összes fényt kioltja.
Az igazság egyetemes felfogása mindannyiunkban megvan, de az alantasabb dolgok szeretete letaszít erről a magaslatról az önszeretetbe és az abból való érzékelésbe. Ez anyagi természettel bír, s a látszattal van összhangban. Ilyen a szenvedély, vagy a képzelet káprázata.

124. (VII.) Akkor szeretjük a másikat igazán, ha a bennünk meglévő, szívből jövő szeretettel közelítünk hozzá.

Akkor az embertársunkban lakozó jó és nem személyes rokonszenv miatt kapcsolódunk hozzá. Hagyná csak el a jót, bizony már nem is szeretnénk olyan nagyon…
A kapcsolódás tehát szellemi jellegű dolog, mert szellemi felfogásban a jó és az igaz a mi felebarátunk.

125. Ígyhát azért, hogy igazából képes legyen szeretni a másikat, az embernek a felebaráti szeretet alakjává kell lennie.


126. VI. AZ EMBER AZÉRT JÖTT ERRE A VILÁGRA, HOGY SZERETETTÉ LEGYEN ÉS CSAKIS ÚGY TUD AZZÁ LENNI, HOGY FOLYAMATOSAN, BELÜLRŐL FAKADÓ ÖRÖMBŐL TESZI FELEBARÁTJÁNAK A HASZNOSSÁGBÓL EREDŐ JÓT

Ennek általános magyarázatát a következő sorrend szerint fogjuk kifejteni:

I.) A közjó az egyén által véghezvitt hasznok sokféle jóságából sarjad, míg az általa előteremtett hasznos javak sokasága a közjóban gyökerezik.
II.) Az egyén által előteremtett hasznos javak, melyekből a közjó származik, a lelki szolgálattevés, a hivatás gyakorlása, a szeretettel ellátott tisztviselői teendők és a foglalkozások sokszínűsége.
III.) A hivatások és foglalkozások összessége egy királyságon, közösségen és államon belül, amit a hasznosságból fakadó jónak tekintünk, egy formát képez, mely a mennyei formának felel meg.
IV.) Ezek egyúttal olyan formát is alkotnak, mely az emberi formának felel meg.
V.) Ezen a formán belül minden egyes ember annak a haszonnak a jósága, amelyet hivatása és foglalkozása mértékében hajt.

127. (I.) A közjó az egyének által véghezvitt sokféle jó haszonból sarjad, míg az általuk előteremtettt hasznos javak sokasága az közjóban gyökerezik.

’Hasznos javakról’ beszélünk, mert mindennemű, a felebaráti vagy könyörületes szeretetből származó jó egyben haszon is, a javak sokasága pedig a jó sokféleségét jelenti. Ezért itt most a „hasznos javak” fogalmával élünk. A ’haszon gyümölcsei’ kitételt is alkalmazhatnánk.

128. Mint tudjuk, mindenki szeretetmunkásságra született, azért, hogy embertársainak szolgálatára legyen. Aki nem ezt teszi, az hasznot nem hajtó embernek minősítik és kirekesztés lesz osztályrésze. A pusztán önmagát szolgáló ember szintén haszon nélkül való, még akkor is, ha ezt nyíltan nem lobbantják szemére. Egy jól irányított államban ezért a tétlenségnek elejét veszik. A resteket munkára fogják, még a koldust is, ha megvan hozzá az egészsége.

129. Gyermekek, kisfiúk, míg nevelők és tanítók gondjára vannak bízva, haszonból fakadó jót ugyan nem tehetnek még, ezt tegyük világossá, hiszen ők még csak tanulják annak módját, hogy majdan ez legyen végcéljuk, mivel a hasznosságból szárbaszökő jó képezi mindeneknek a legvégső célját.
Ahhoz, hogy egy ház felépüljön, először össze kell gyűjteni annak anyagát, meg kell vetni az alapozást, aztán kerülhet sor a falak felhúzására, s csak a legvégén lehet beköltözni. A ház haszna az, hogy lakható.

130. Az közjó abban áll, hogy egy társadalomban vagy királyságban :
1. legyen jelen az Isteni Lényeg az emberek közt
2. legyen jelen a törvény az emberek közt
3. legyen jelen az erény az emberek közt
4. legyen jelen a kitartó szorgalom, a tudás és becsületesség az emberek közt
5. legyenek meg az alapvető életfeltételek
6. legyenek meg az alapvető munkafeltételek
7. legyenek meg az alapvető védelmi feltételek
8. legyen elegendő bőség, mert ez utóbbi három feltétel csak általa teljesülhet.

131. Mivel a közjó ezekből áll össze, az nem lehetséges, hogy csak úgy önmagából kifolyólag lépjen működésbe, hanem egy közösség egyénein keresztül, az általuk meghozott jó haszon arányában. Mert még az Isteni Lényeg is lelkipásztori közvetítéssel, a törvény ereje köztisztviselők és bírák közreműködésével, az erkölcs az Isteni Lényeg és a törvény ereje által lép érvénybe, az életfeltételek pedig a munkálkodásból és üzleti tevékenységből adódnak, és így tovább.

132. Köztudott, hogy minden egyetemes dolog részekből áll össze. Ebből származik elnevezése is. Bármely általános entitás csak olyan lehet, amilyenek annak alkotóelemei. A kert a fákról és azok gyümölcseiről kapja nevét. A rét az, ami a terménye; a mező elnevezése gabonafélékkel, növény- és virágfajokkal van összefüggésben; a hajót is az alkatrészek összessége teszi azzá, ami.
A részek elrendezése és jellege teszi az általánost tökéletessé vagy kevésbé tökéletessé.

133. Az is ismeretes, hogy az egyes embertől származó számos jó haszon táptalaja a közjó, mivel egyéni hasznos javait mindenki a közösségből meríti. Minden szükséglet forrása a közjó, legyen szó akár munka-, akár védelmi, akár életszükségletről. Mert közjóra nemcsak egy állam és annak társadalma tekintetében gondolunk, hanem ország és királyság tekintetében is.
De ennek tárgya túlságosan messzire visz, ezért majd a következőkben fejtem ki részletesebben. Mert ugyan rengeteg változat lehetséges, mégis, mind ehhez a törvényhez igazodik.

134. (II.) Az egyedi ember által kimunkált hasznos javak összessége-ami a közjó éltető forrása- nem más, mint a lelki szolgálattevés, a szeretettel ellátott tisztviselői teendők, valamint a hivatások, ill. szakmák sokszínűsége.

Lelki szolgálattevésről a dolgát hűséggel végző papság esetében beszélünk, tisztviselői teendők esetében a polgári közintézmémyek sokaságára gondolunk, szakmákon a kézművesek, mesteremberek különböző tevékenységét értjük, melyek sokrétűek, hivatáson az üzleti, szolgálati és kereskedelmi ügyeket lebonyolítók mnukálkodását.
E négyből áll össze az állam, ill. a társadalom.

135. A lelkipásztori hivatalokban lévők gondoskodnak az Isteni Lényeg jelenlétéről, a polgári hivatalokban serénykedők a törvény és erényesség, úgyszintén a szorgalom, az ismeret és becsületesség jelenlétéről, a mesteremberek az élethez szükséges dolgok meglétéröl, a kereskedők a sokféle foglalkozáshoz szükséges dolgok meglétéről, a katonák az alapvető védelem meglétéről, s ez utóbbi szolgálja azt a célt is, hogy meglegyen a bőség, amit a földművesek teremtenek elő munkájukkal.

136. Azt mindenki belátja, hogy a közjó lényege a foglalkozások és törekvések összességéből adódó sokféle egyedi jó összhangjában rejlik.

137. (III.) .) A hivatások és foglalkozások összessége egy királyságon, közösségen és államon belül, amit a hasznosságból fakadó jónak tekintünk, egy formát képez, mely a mennyei formának felel meg.

A mennyei forma szerint mindenki kiveszi részét a munkából, valamilyen szolgálat, elhívás, tisztség, foglalkozás és szakma terén. Az összes mennyei társaság olyan, hogy a semmittevést hírből sem ismeri. Senkit, aki tétlenségre, henye életmódra vágyik, vagy csak arra, hogy jókat diskuráljon, sétálgasson, és nagyokat alhasson, ott elviselni nem képesek.
A dolgok elrendezése folytán mindenki teret kap, mégpedig szolgálattétele arányában a társaság középpontjához közelebb vagy attól távolabb; minél közelebb van hozzá, annál fenségesebb palota lészen lakhelye, a középponttól távolabb eső házak már kevésbé pompázatosak, s mindez különbözik keleti, nyugati, déli és északi irány szerint is. Mindenkit, aki saját társaságához kerül, bevezetnek hivatásába és munkájának megfelelő lakhely jut osztályrészéül.
Az összes társaság teljes elrendezettsége szerint a szeretethajlamok sorát képezi le.

138. Mindenki saját törekvéséből nyeri örömét, ez elragadtatásának legfőbb forrása. A tétlenséget mindnyájan úgy kerülik, mint valami ragályos betegséget. Ennek oka abban keresendő, hogy munkáját mindenki a hasznos szolgálat szerelméből végzi, szívbéli öröme telik benne, s az egyetemes jó így bensőjébe átáramlik. Ismeretes, főképp a mennyei tárasaságok példájából, hogy nemcsak a különböző érzelmi indíttatások szerint a társaságban helyet foglaló egyénekből alakul az egyetemes jó, hanem az is, hogy minden egyes személy a rá jellemző jót az egyetemes jóból nyeri.

139. Az evilági létben is hasonló helyzet áll fenn, mert a földi társadalom a mennyeivel megfelelésben van, s e megfelelés által jut benne érvényre az Isteni Lényeg, a törvény, az erény és becsület, a bölcsesség, és a szorgalom. A teljességből ez az egyénbe átáramlik, amikor mindenik része, ami az angyal, szeretetben van.
140. Annyira részesül az általános jóból fakadó élet- és szolgálatszükségletből, a bőségből, és legfőképpen az örömből és boldogságból, amennyire ö maga mint angyal, a szeretet felvevője.

141. De itt a földi létben, ahol a gyönyört és az áldást pozíció és vagyon nagyságában mérik, erről mi sem tudható; akik életük folyamán így járnak el, silánynak és nyomorultnak találtatván a pokolba szállnak alá, akik viszont szívből jövő szeretettel tették a jót embertársaikkal, mennyei társaságba lépnek be.

142. Az ottani foglalkozások, hivatások és munkák megszámlálhatatlanok, a szellem régiójába tartoznak, olyannyira, hogy éppenséggel leírhatók, ám az értelem számára meg nem ragadhatók.

143. (IV.) Ezek egyúttal olyan formát is alkotnak, mely az emberi formának felel meg.

Hasonló a helyzet az emberi szervezet esetében, ahol minden a haszonból eredő jó, annak legtökéletesebb alakjában, amik pedig e legtökéletesebb formában vannak, egyként érzékelhetőek és mégis mindegyik különböző, és ezen a különbözésen belül is újabb dolgok sokasága található, a maga helye és rendje szerint. Adottak az érzékszervek, melyekből öt van; vannak a belső szervek, amik sokszámúak, vannak a szaporodás szervei, ezek mindkét nemnél még többfélék, vannak a tagok, s van még az ezeknél is számosabb dolgok sokasága, mely az elméhez kapcsolódik, ami az akarat és értelem székhelye.

144. A testben az általánossal való legerőteljesebb összeköttetés szív és tüdő tekintetében áll fenn. Ezek működése átáramlik a test minden részébe, a szervekbe, zsigerekbe, tagokba. Az elmében az akarat és értelem az, ami az általánosnak megfelel, mely az egyéni dolgokra úgy tekint, mint saját alkotórészeire, amelyekből összetevődik; az általános figyelembe veszi a rész szerint valót, melyből lételét meríti.*
<* ebben a mondatban egy áthúzás van, amiből némi zavar adódik. ES valószínűleg azt szándékozta leírni, hogy „ az általános dolgok úgy tekintenek az egyediekre, mint részelemekre, melyből lételüket nyerik, és a részelemek úgy tekintenek az általánosra, mint származásuk forrására.”>

145. A test összes alkotóeleme haszonból, haszonban és a haszon kedvéért lett megalkotva; minden a hasznot jeleníti meg.

146. Az élő fizikai testben úgy érvényesül a kormányzás formája, hogy bármely rész az általánosból meríti feladatát, annak tudatában, hogy az általános az, mely a rész szerint valót fenntartja, hogy az létezhessen. A szív vérrel lát el az egész szervezeten belül minden egyes alkotórészt, s bármely ezek közül szükségletének megfelelő mennyiséget vesz fel, ill. maga is hozzájárul az egész szervezet fenntartásához, egyszóval, mindent összevetve: a forma csodálatraméltó.

147. A haszon jóságának mennyei formája benne foglaltatik, amint az a tény is alátámaszt, hogy bármely mennyei társasági kör emberhez hasonlatos, sőt: egyenesen annak látszódik. Hasznos működés teszi ott az embert, mivel a mennyei társadalom megfelel az élő fizikai szervezet kiábrázolódásának, annak hasznossága szerint.

148. A mennyei forma az ember, annak legkisebb és legnagyobb mértékében; következésképpen az egyetemes menny – Ember, mindegyik társasága ember, minden egyes angyal is ember. Ez pedig azért van, mert az Úr, Akiből a menny árad, Ember.*
<* a kéziratban ezen a helyen az ötödik alfejezet áthúzott kivonata után következő megállapítás, „Az Ember a mennynek a formája…”A kézirat beható vizsgálata arra enged következtetni, hogy ezt a részt ES valószínűleg törölte >

149. (V.) Ezen a formán belül minden egyes ember ama haszon jóságának képmása, amelyet hivatása és foglalkozása mértékében hajt.
A szeretet nem egyéb, mint az igazság jóságának életöröme, és az igazságból való jó életöröme a hasznos szolgálattevés ; ugyanis, ha a jóból fakadó igazság öröme cselekedetté nem lesz, megsemmisül; a munkálkodás gyümölcse pedig a hasznosság.

150. A tiszta igazság, melyet a szeretet szelíd örömérzete hat át, semmi másra nem tekint, mint a másik ember <felebarát> életére; következésképpen a jó is, melyből az életöröm igazsága ered, állandóan ezt tartja szem előtt: a jóság, melyből ez az indíttatás fakad, a szolgálattevés szakadatlan vágya, és a tudás vágya is, csakis azért, hogy az a tetthez elvezessen; máskülönben nem igazi jó az, amiből az igazság származik.

151. Ennélfogva, amikor az ember haszon, vagy a haszon jósága, akkor egyben szeretet is.

152. Ez esetben az ember a szeretet alakzatának neveztetik, és valóban annak képmása. Az ilyen emberben minden dolgot a szeretet hoz létre, mert amikor általánosságban árad belőle a jótevés vágya, akkor minden porcikáját is ugyanez a szándék hatja át. Élete és lelke a hasznos szolgálat szerelmévé, vagy életörömévé válik.

153. És akkor bensejéből az Úrra figyelmez, külsőleg pedig a munkájára ügyel.

154. (VI.) Az ember világrajöttének az a végső célja, hogy szeretetté legyen, de nem képes azzá válni, hacsak állandóan nem teszi felebarátjának az önnön hajlamából és gyönyörűségéből fakadó jó hasznot.
A következő részben kifejtjük, hogyan képes az ember állandó módon a haszonból gyümolcsöző jót tenni a másikkal, mégpedig belső indíttatás és öröm által.

155. Az ember nem képes a szüntelen szeretetmunkásságra, ha azt hiszi, hogy a szeretet pusztán csak a jótettek gyakorlásából áll.

156. Ha a hasznos munkálkodás nem folyamatos, hanem megszakított, akkor a közbeeső intervallumban az ember könnyen elcsábulhat, az összes alantasabb szerelem és szenvedély felé elfordulhat, és nemhogy a szeretettel, hanem a jó tevésével is felhagyhat; szeretete így az ellenség kezén hamuvá porlad, ő maga pedig két úr szolgájává lesz.

157. Teheti az ember a hasznos jót dicsőség, hírnév és nyereség indíttatásából, az ezekből áramló gyönyörérzet vágyából; és akkor ez már nem szeretet, hanem kedvtelés; az ember olyankor aztán nem a menny, hanem a pokol alakját ölti magára. A pokolban is végez mindenki hasznos szolgálatot, csak éppen nem saját benső hajlamától ösztönözve tesz így, hanem külső kényszer hatására fanyalodik rá.

158. VII. MINDEN, AZ ÚRRA TEKINTŐ ÉS A ROSSZAT BŰNKÉNT ELHAGYÓ EMBER, HA HIVATÁSÁNAK MUNKÁJÁT ŐSZINTESÉGGEL, IGAZSÁGGAL ÉS HŰSÉGGEL VÉGZI, AZ ÉLŐ SZERETET KÉPMÁSA.

Az előzőkből következik, hogy az ember azért jött a világra, hogy szeretetté lehessen; ehhez folyamatosan tennie kell a jót, bensője hajlamából és öröméből, amikor pedig szívből jövően, gyönyörűséggel végzi a dolgát és munkáját őszinteség, igazság és hit kíséri,akkor állandóan a hasznosság jóságában van, éspedig nemcsak a közösség vagy a nyilvánosság felé, hanem annak minden polgára, minden egyes tagja irányában is. Persze erre csak akkor képes, ha az Úrra tekintve eláll a gonoszságtól, azaz a bűntől, ahogy már esett szó erről a keresztényi szeretet felé vezető legelső lépés (8. sz.), és a jótettek gyakorlása mint második lépés kapcsán. A jó, amit nap mint nap megcselekszik, a haszon jósága; vagy ha még meg nem cselekedte, gondolatban akkor is ezen fáradozik, belső emberének irányultsága vele marad, s vágyát ez táplálja. Ígyhát folyamatosan a gyümölcsözés jóságában van, reggeltől estelig, évről évre, zsenge korától kezdve egészen élete végéig. Máskülönben nem válhat az igaz szeretet képmásává, azaz felvevőjévé.

159. Most pedig essék szó az igaz szeretet jelenlétéről: a lelkésznél, a kormányzónál és beosztottainál, a bíráknál, a hadvezérnél és az alatta szolgáló tiszteknél, a sorkatona esetében, ill. a kézművesnél, a földművesnél, a hajóskapitánynál és tengerészeinél, valamint a szolgák foglalatosságában.

160. [(1.)] A lelkésznél lévő szeretetről
Amennyiben a lelkész egyedül az Urat nézve és a gonoszságtól mint bűntől tisztán végzi rábízott hivatásának magasztos feladatát, őszinteséggel, igazsággal és hűséggel, annyiban folyamatosan a haszon jóságában van, így lehet a keresztényi szeretet képmásává. Akkor lesz azzá, ha a hívők üdvösségre vezetése ujjongó gyönyörérzettel árasztja el bensőjét. Ha ez az öröm kíséri, valójában az igazság érinti meg, mely igazságban a lelkek a mennybe nyernek bebocsátást; a pap akkor vezet a mennyekbe ezen igazság által, amikor a lelkeket az Úrhoz vezérli. És olyankor áthatja őt az Ige szorgalmatos átadásának szerelme, mert az Isten Igéjéből való kiokosítás valójában az Úrból fakadó tanítás; hiszen Ő nemcsak Maga az Ige (Ján.I, 1-2; 14), hanem az Út, az Igazság és az Élet(Ján. XIV:6), és az Ajtó. Az, ki az Úr által mint ajtó által lép be az akolba, az a jó pásztor, ám aki nem az Úr által nyit be, annak a juhokra nincsen gondja, rossz pásztor ő, aki tolvajnak és rablónak neveztetik (Ján. X:1-9)


161. [(2.)] A kormányzónál lévő szeretetről
Államhivatali kormányzókon a királyságok, köztársaságok,tartományok, városok és közösségek elöljáróit értjük, akik kiemelkedő fontosságú polgári ügyekben döntésre jogosultak. Ha az ilyen munkával foglalatoskodó ember a maga helyén az Úrra tekintve a rossztól mint bűntől elhatárolódva tesz eleget magas hivatalával járó kötelezettségeinek, becsülettel, igazsággal és hűséggel, akkor állandóan a hasznothajtás jóságában van a közösség és az azt kitevő egyének felé, és a szeretet alakját is így veszi fel. Ez akkor történik meg, amikor a polgároktól vagy alanyoktól kiinduló jó hatás által megilletődik. Amikor ez a helyzet, az érzés ösztönzőleg hat rá, és arra indítja, hogy a többi értelmes, Istent félő emberrel közösen hasznos törvényeket dolgozzon ki, győződjön meg betartatásukról, és legfőképpen, hogy maga is ezeknek megfelelő életmódot folytasson, hasonlóan, hogy válasszon maga köré értelem és készség dolgában jól ellátott beosztottakat, akik által, és akiknek felügyeletével a jog és az ítélkezés igazságossága kellő módon megvalósulhat és a közjó stabilan érvényre juttatható. Sajátmagát a legelsőnek fogja gondolni azok sorában, akik másoknak teszik a jó szolgálatot, éspedig nem úgy, mint fő, mert az a test összes többi tagját magából a szereteből és bölcsességből kormányozza, márpedig a szeretet és bölcsesség forrása csakis az Úr, aki a legfőbb elöljárót is úgy veszi figyelembe mint szolgát.

162. [(3.)] A kormányzó alárendeltjeinél lévő szeretetről
A kormányzó alárendeltjein azokat az általa a többi ember fölé kinevezett tisztviselőket értjük, akik fontos és hasznos hivatást töltenek be. Bármelyikük - feltéve hogy az Úrra figyelmez, hibáiból megtér azoknak bűnös volta okából, és hivatala ügyeit jóhiszeműen, igaz módon és híven intézi, szeretetet testesít meg, mert folyamatosan munkálja a hasznos jót, akár szolgálatban, akár azon kívül, mivel elméje akkor a jótevés hajlamában van és e hasznos ténykedés vágya gondoskodik arról, hogy benne a szeretet jelen lehesen. Célszerűség vezérli és nem dicsvágy, hacsak nem a haszon kedvéért. Minden egyes hivatalnokra a közjónak egy csekélyebb része hárul, feladatköre jelentőségének arányában, hogy aztán a nagyobb, majd a legnagyobb – a királysághoz vagy nemzetközösséghez tartozó - általános jónak vettessék alá.
Amikor a hivatali dolgozó, a felebaráti szeretet hordozója, jóhiszeműen, igaz módon és híven teljesíti kötelességét, akkor a közös jónak az őrá eső legkisebb hányadával tisztában van, s a dolog így halad a nagyobb, majd legnagyobb felé. Ugyanez a helyzet áll fenn, mint a kormányzó esetében, akinek keze alá dolgozik, csak annyi a különbség, mint amennyi a nagyobb és kisebb, szélesebb és szűkebb, az általános mértékű haszon és részleges mértékű haszon közt fennáll; valamint az, hogy beosztottként a másikkal függőségi viszonyban van.

163. [(4.)] A bíráknál lévő szeretetről
A bírák, ha tekintetüket az Úr felé fordítják, kerülik a rosszat, hogy bűnbe ne essenek, és igaz ítéleteket hoznak, a keresztényi szeretet alakját képezik le, mivel hasznosságból fakadó jót gyakorolnak úgy a közösséggel mint az egyénnel, azaz: a felebaráttal; és folyamatosan ezt teszik, akár üléseznek, akár nem; igazságból gondolkodnak, igazságból szólnak és igazságból cselekszenek. Az igazság az ő szellemi értelemben vett felebarátjuk, és ezért tetteik mozgatórugója is. A korrekt bíró mindenki dolgában igaz és részrehajlás nélküli, mert e kettő egymástól el nem választható; s így egyben törvény szerint is ítél, mivel az egész törvénynek e kettő a végcélja. Amikor agyafúrt ember kísérli meg kiforgatni a törvény értelmét, az igazságos bíró berekeszti a tárgyalást. Bűnnek tartja, ha barátság, adomány, rokoni kapcsolat, szimpátia és tekintély, ill. bárminemű érdek a törvénykezés során nagyobb súllyal esik a latba, mint az életével a törvényhez igazodó állampolgár biztonsághoz való joga. Még igazságos döntés esetében is súlyos hibának tartja, ha az igazság nem a legelső, csak a második helyen szerepel. Az igaz bíró minden törvénykező ítélete a szeretet folyománya; még abban az esetben is, ha történetesen bírságot vagy pénzbüntetést ró ki a gaztettek elkövetőire, mert így a helyes útra tereli vissza őket és ügyel rá, hogy a többi ártatlan embernek – a felebarátnak - kárt ne okozhassanak, akár egy apa, aki, ha gyermekeit igazán szereti, ráncbaszedi őket, amikor azok rossz fát tesznek a tűzre.


164. [(5.)] A hadvezérnél lévő szeretetről
Hadvezéren a sereg legfőbb parancsnokát értjük, a királyt, fővezért vagy az általuk kinevezett, a hadsereg élén álló személyt, aki tőlük fogadja az utasításokat. Ha az Úrhoz odafordulván maga mögött tudja gonoszságait, amik bűnök, és ha vezetői és parancsnoki tisztében az ügyek iránt odaadással, őszinteséggel és hűséggel viseltetik, akkor a haszon gyümölcseit érleli, amik valójában a szeretet jóságai, melyek felett szüntelenül elmélkedik, alkalmazkodik hozzájuk, majd azokat tettekre váltja s így igaz szeretetté alakul át. Legyen akár király, akár fővezér, nem a viszályt, hanem a békét kedveli, még a háború idején is. Csak akkor vonul hadba, ha országát támadás éri, ílyenkor nem agresszor, hanem védelmező. Utána, persze, amikor már javában dúl a harc, ő is támadásba lendül, mert a védelemhez épp ez szükségeltetik. Ütközetben, hacsak másmilyennek nem született, vitéz és rettenthetetlen, ám csata után jámborságot és irgalmasságot tanúsít; ha előzőleg oroszlánként küzdött, utóbb szelíd bárányhoz hasonlatos. Nem ujjong, amikor legyőzi ellenfelét, és nem sütkérezik a győzelem dicsfényében, hanem annak örül, hogy hazája, népe feje felől elhárította a leigázottság, azaz a romlás és pusztítás fenyegető rémét. Körültekintően jár el, hűséggel figyelmez seregére, ahogy egy családapa ügyel gyermekeire és házanépére; szeretettel van minden egyes embere iránt, mikor az odaadással és derekasan teszi a dolgát, és sok más ehhez hasonlót cselekszik. Fortélyossága pedig tulajdonképpen nem is fortélyosság, hanem inkább elővigyázatosság.

165. [(6.)] A hadvezér tisztjeinél lévő szeretetről
A tisztek közül bármelyik élő szeretetté lehet- ami a menny angyala- ha szemét az Úrra szegezve eláll az aljasságtól, nehogy istentelent cselekedjen; becsülettel, méltósággal és illendően hajtja végre parancsba kapott feladatát; olyankor a hasznosságból fakadó jót teszi, ami a szeretetből szökken szárba; elméje ezekben a jóságokban lakozik és ha folyamatosan ilyen állapotban van, az elme a szeretet alakját képezi. A katonatiszt számára a felebarát a haza ; szellemi értelemben a haza megvédelmezése a leigázás és kifosztás elhárítása; nincs benne hamis diadalérzet, ha nincs érdemi része az események menetében, és akkor sem, ha mégis megtett valamit, ami elismerést érdemelne, mivel arra gondol, hogy egyszerűen csak a kötelességét teljesítette; ez békéssé teszi elméjét, és nem becsvágyóvá. A háborúban szeretettel viszonyul az alá beosztott katonákhoz gyorsaságuk, hűségük és engedelmességük miatt; gondoskodik róluk, és ugyanúgy jószándékkal van irántuk, mint ahogy sajátmaga iránt, hiszen az ő áldozatukon át vívja ki saját elismerését, mert a hadvezért illeti meg a haszon és becsület dicsösége, s azok, akikben a szeretet ölt testet, a dicsőséget a hasznosságban, s nem a becsületben látják. A tisztekre is az áll, ami a hadvezérekre, azonban különbség rejlik a parancs indítékában. Ilyen hadvezéreket láttam a legfelsőbb mennyben; és másmilyeneket is - a pokolban.

166. [(7.)] A sorkatonánál lévő szeretetről
A katona, aki az Úrra tekint, a gonoszságot bűnként kerüli és tisztességgel, az igazsággal és becsülettel összhangban végzi feladatát, szintén szeretetté lesz (és ebben nincs személyválogatás), ha a törvényellenes fosztogatás borzalommal tölti el és a jogtalan vérontástól irtózik; nem úgy a harcban, ahol nem érez viszolygást, mivel az ellenségre van gondja s annak vérét venni kívánja, ám a küzdelem befejeztét jelző dobpergés véget vet a heves indulatnak, s akkor azonnal eláll az öldökléstől. A győzelem után a hadifogolyban meglátja a felebarátot, a nála lévő szeretet természete szerint.
Ütközet előtt az Úrhoz emeli fel elméjét, és életét az ő kezébe ajánlja; miután ezt megtette, gondolatai ismét a test régióiba szállnak alá, és ő maga bátorságosan lakozik, ám a vitézség mögött önkéntelenül is kifejti hatását az Úr jelenlétének tudata: ha leteszi életét, Elébe teszi le, ha pedig megmarad, Őnéki marad meg.

167 [(8.)] A kereskedőnél lévő szeretetről
A kereskedő szeretetet testesít meg, ha az Úrra ügyel, távol marad a bűnt jelentő gonoszságtól és becsületesen, igaz és megbízható módon intézi üzleti ügyeit. Olyan körültekintéssel jár el, mely mintha a sajátja volna, mégis, ezzel együtt az Isteni Előrelátásba veti bizalmát. Ezért nem szegi kedvét kudarc, nem részegíti meg siker. Gondol is a másnappal meg nem is. Elképzeli, mit és hogyan kell véghezvinni a következő napon, de még sincs gondja a holnapra, mert a jövendő dolgait Isten Gondviselésére bízza, nem pedig saját előrelátására, amelyet valójában a Gondviselésnek tud be. A kereskedelemnek szenteli magát annak szeretetéből, a pénz pedig csak kellék számára; ez utóbbit nem teszi az első helyre, az előbbit pedig nem tekinti eszköznek, ahogy a zsidók közül oly sokan. Így munkája, mely önmagában véve jelenti a hasznosságból fakadó jót, képezi szeretetének tárgyát, nem pedig annak eszköze; ő maga nem is különbözteti meg ily módon a kettőt, ám amikor az Úrra tekint és mint végzetes hibát kerüli a rosszat, legfőképpen pedig a fösvénységet, mely maga a gonoszság és a többi aljasságnak a töve, ez a különbség mégis létrejön. Amikor áthatja őt saját hasznos munkálkodásának szeretete, akkor tulajdonképpen a közjó szeretete az, ami bensőjét eltölti, mert ez benne rejtve van, akár gyökér a föld mélyén, melyből a fa növekszik, virágot nyit, majd gyümölcsöt ád; nem úgy értendő ez, hogy sajátjából erőn felül adakozik, hanem úgy, hogy a közjó polgártársai javát is jelenti egyben, akik iránt rokonszenvvel van, mely belőle mint testté lett szeretetből kiárad. Senki sem ismerheti szeretetének titkos dolgait, melyek a szem előtt rejtve maradnak, csakis az Úr Maga.
168. [(9.)] A kétkezi munkásoknál lévő szeretetről
Munkásokon az iparoslegények és mesteremberek színes sokféleségét értjük. Ha az Úrra tekintenek, semmi rosszat, azazhogy bűnös dolgot, el nem követnek, és őszintén, igazán és híven végzik munkájukat, akkor a szeretet alakzataivá lesznek, aminthogy mindegyikük szereti saját mesterségét és annak szenteli magát, mert foglalkozása a hasznosságnak a jósága a felebarát szolgálatában - annak különböző szükségletei és igényei szerint, azaz étel, ruházkodás, lakás, védelem, létfenntartás, szórakozás és egyebek tekintetében – és ez egyben az állam, a köz ügyeinek szolgálatában végzett erőkifejtést is jelenti. Ha az ember elméjével munkájára és foglalkozására koncentrál annak szerelméből, akkor belső hajlama és gondolata szerint benne él és ezért meg van kímélve a hiábavalóság szerelmétől és gondolatától, és ezután az Úr a jónak a szerelme és gondolata felé tereli őt, és egyszersmind ennek a jónak az eszközei felé is, amik igazságok; ám az, kinek egyáltalán nem fűlik a foga a munkához, más irányítás alatt áll. Minden kézműves, ki lelki szemével az Urat nézi, s az álnokság vétkét elhagyja, kerüli a dologtalan életet, mely az ördög fejealja*, becstelenségtől és csalárdságtól, tobzódástól és mértéktelenségtől örizkedik; kitartó, nyíltszívű, józan, sorsával elégedett; a másik embernek úgy végez munkát, mintha sajátmagának tenné, és olyan szeretettel van mesterségében iránta, mint sajátmaga iránt, azaz egyforma mértékben. <*dán közmondás>

169. [(10.)] A gazdálkodóknál lévő szeretetről.
A gazdák, avagy föld- és szőlőművesek, akik félik az Urat, s kerülik a gonoszságok vétkekkel teli útjait, ha dolgukat állhatatossággal, a bevett szokás szerint, becsületesen végzik, szellemük szerint szeretetet képeznek, s a halál után ilyen szellemekké is lesznek, szeretetük képmását alkotva (ami emberi forma, amelyet a halál után mindnyájan nyernek).
Az ilyen gazda korán kel, kiosztja az aznapi teendőket, szívesen fogja meg a munka végét, s ebben mindig öröme telik. Dolga végeztével nem költekezik, józan és elővigyázatos. Övéivel otthon méltányosan bánik, és idegenben is másokkal. A polgári törvényeket, akárcsak a Tízparancsolat Isteni Törvényét, betartja, és híven szolgálja. Szeretettel van mezője, szőlőskertje iránt azoknak terményei miatt, és a termények iránt, lévén az áldás; hálát ad érte az Úrnak s így következetesen reá figyelmez.

170. [(11.)] A hajóskapitányoknál lévő szeretetről
A hajóskapitányok, akik felelősek a hajóért és annak rakományáért, vagy ezeknek birtokosai, szintén szeretetté lesznek, ha az Úrhoz odafordulván elhatárolódnak a bűnt jelentő gonoszságtól, s vállalkozásukat hűséggel, igazsággal és hittel vezetik. Az ő foglalkozásuk a többiekénél nagyobb mértékben jelenti a haszon jóságát, mivel általa jön létre az egész világ és annak részei, illetve a részek és a világ közötti kölcsönös kommunikáció és kapcsolat. És ez a kiemelkedő fontosságú munka hasznos jóvá lesz, ami a bennük meglévő szeretet, mikor legjobb tudásuk szerint, kellő megfontoltsággal járnak el s minden erőt latba véve, higgadtan törekednek a sikerre, és nem teszik ki magukat felelőtlenül a veszélyeknek, ám váratlan bajban sem esnek kétségbe ; a megmenekülés után pedig hálával és dicsérettel adóznak az Úrnak; a tengerészekkel tisztességgel, baráti közvetlenséggel bánnak, a hajótulajdonosokkal becsületesek, az idegenekhez pedig, akiknek kikötőjébe beérkeznek, tisztelettel közelednek. Nem közösködnek kalózokkal, megelégszenek a bérükkel és az azon felüli törvényes juttatásokkal. A tengerjáró emberek - a szeretet megnyilvánulásai- akik az Úrra tekintenek és őrizkednek a gonoszságtól,azaz a vétkes hibáktól, feladatuk végzésében állhatatosak, igazak és hűségesek, sokkal inkább az Úrra hagyatkoznak a reggeli és esti imák és éneklés során, mint a szárazföldön élő emberek, mert jobban bíznak az Isteni Gondviselésben. Ezért, a hajóskapitányoknak elsősorban azt ajánlanám, hogy az Úrhoz imádkozzanak, mert Ő és senki más a menny, a föld, és a tenger Istene (Ján.3:25; 17;12; Mt 11:27)

171. [(12.) A tengerészeknél lévő szeretetről
A tengerészek is szeretetté lesznek, feltéve hogy az Úrra koncentrálnak, és távol maradnak a rossztól, ami a bűnök sokasága, munkájuk végzése közben őszinték, igazságban és hitben járnak,mert tudják, hogy amikor az álnokságoktól elállnak, akkor az ördögöt magát kerülik, aki a legfőbb gonoszsággal egyenlő. Az Úr befogadja őket olyankor és a jóság gyümölcsei, amit akkor érlelnek, Őtőle Magától származnak. Sehogy másképpen nem teszik annyira a folyamatos jót, mint éppen a tengerészlét tekintetében. Ez a foglalatosság jó munka, mert hasznot hajtó jóság: és a felebarát szeretete sem jelent egyebet mint a feléje irányuló hasznos jót. Amikor az ördögtől elfordulnak és az Úr által elfogadtatnak, nem teszik a Tízparancsolatban leírt gonosz dolgok egyikét sem, azaz nem ölnek, nem törnek házasságot, nem lopnak, nem tanúskodnak hamisan, mert senki, aki igazán szereti a másik embert, ilyet nem tesz. Nem szereti felebarátját az, ki annyi gyűlölettel van iránta, hogy az életére támad, nem szereti, ki elveszi mástól a feleségét, hogy házasságot törjön, sem az, aki lopással tulajdonától fosztja meg, és az sem szereti, aki hamis tanúbizonyságot tesz ellene, és így tovább. Ezek azok az aljasságok, amiktől biztosan távol áll az, aki az Úrhoz folyamodik; nem fél a pusztulástól, mert ha halni kell, az Úrban hal, és a mennybe jut, ahol mindnyájan testvéri szeretettel vannak egymás iránt és kölcsönös jó szolgálattal. A tengerészeknek is csak azt mondhatom, amit kapitányaiknak: járuljanak az Úr elébe, és imádkozzanak Hozzá, mert Ő, és senki más, a menny, a föld és a tenger Istene.

172. [(12.)] A szolgáknál lévő szeretetről
Akárcsak gazdáik, a szolgák is szeretetté, azaz angyalokká lesznek, ha az Úrra figyelnek, kerülik a sokféle gonoszság bűnét, és szolgai tisztüket hűséggel, igazsággal és hittel látják el. Az ő hivatásuk az – és ez az igaz keresztényi szeretetből fakadó, különleges és állandó jóság - hogy urukat várják, hogy jóindulattal legyenek iránta, ne beszéljenek róla gonoszul, ugyanolyan becsületesek legyenek távolléte idején is, mint amikor jelen van, ne tartsák méltóságon alulinak a szolgálatot, hisz mindnyájunknak, a rang mértékének megfelelően, szolgálattevőknek kell lennünk, még a király is az Úr szolgája. Amennyire hűséggel van iránta szolgaként, olyannyira szereti és vezeti őt az Úr; mindenki, aki Őrá tekint, és álnokságot el nem követ, hogy bűnbe ne essék, szabad akaratából teszi a szolgálatot, nem pedig külső kényszer hatására.


173. VIII. A SZERETET JELE MINDAZ, AMI AZ IMÁDSÁG VELEJÁRÓJA

A szeretet minden dolga arra vonatkozik, hogy az ember aláveti magát az Úrnak, a gonoszságtól mint végzetes hibától tartózkodik, és elhivatása szerinti hasznos foglalatosságának megfelelően teszi a jót. De mindaz, ami a hódolattal együtt jár, a test és az értelem külsődlegessége; a fizikummal függ össze a tett és a szó, az elmével pedig az érzelem és az akarat, amelyek kapcsolódnak a testi külsődlegességhez.

174. Az imádsággal összefüggő test szerinti külsőségek:
1.) Temlomok látogatása; 2.) Prédikációk hallgatása; 3.) Odaadó ének, térdeplő imádkozás; 4.) Az úrvacsora szentségének vétele.: --otthon, 1.) Reggeli, esti, ebéd és vacsora közbeni ima; 2.) Társalgás a többiekkel szeretetről, hitről, Istenről, a mennyről, örök életről és az üdvösségről; 3.) Lelkészek esetében igehirdetés, egyéni tanácsadás; 4.) Mindenki más esetében, gyermekekkel és a szolgákkal való ezzel kapcsolatos helyes bánásmód megtanácskozása; 5.) Isten Igéjének olvasása, valamint életvezetési tanácsokkal szolgáló, és vallásos témájú könyvek forgatása.

175. Az imádsággal összefüggő értelem szerinti külsőségek:
1.) Istennel, és a mennyel, az örök élettel és üdvözüléssel kapcsolatos gondolkodás és meditáció; 2.) Gondolatok, szándékok felett való elmélkedés, azzal kapcsolatban, hogy azok gonoszok-e avagy jók és hogy a gonoszok az ördöghöz, a jók pedig Istenhez állnak közel; 3.) Az elmének a trágár, illetlen, szennyes beszédtől való elfordítása 4.) A gondolatok mellett vannak még a lelki állapotok, melyeknek az ember képzeletében és megérzéseiben van szállásuk.

176.) Ezeket külsődlegeseknek nevezzük, mert a test külső megjelenésében egymással összefüggésben vannak.

177. Hogy az imádság külsőségei milyenek és hogy azok a szeretet ismérvei, a következő sorrendben fejtjük ki:

(I.) A szeretet maga a bensőben működő lélekben lakozik, annak ismérvei pedig a külsőhöz kötődnek.
(II.) Amilyen a belső szeretete, mely az embert emberré teszi, olyan a külsőségekben megnyilvánuló mindennemű imádat ismérve.
(III.) A külső ember szíve mélyéből jövő imádat az angyalok tekintete előtt zászlóvivőként tűnik fel; ám ha az imádság nem a bensőből indul ki, azt úgy látják, mint egy szerepet alakító színészt, aki kezében izzó parazsat tart.

178. (I) A szeretet maga az ember bensőjében van, látható jelei pedig a külsőségében nyilvánulnak meg.
Hogy az embert külső és belső lényeg alkotja, ismeretes; hogy a belső ember szellem, a külső meg test, ez is köztudott. Sokan mondják, néhányan pedig tudni vélik, hogy test és szellem közt küzdelem zajlik. A szellem, aki a testtel vívja harcát, a benső ember, aki maga a szeretet.

179. Hogy a benső ember milyen természetben van, azt szem nem láthatja, hanem csak a külső ember által jut napvilágra, a külsővel vívott küzdelem során fedi fel önmagát. Akkor nyilvánul meg igazán, amikor az ember önvizsgálatot tart, meglátja saját álnokságait, értelmével belátja és megvallja azokat, bánkódik felettük s eképpen ellenállást tanúsítva nekivág egy új élet útjának.

180. Ha nem ezt teszi, akkor bensőjével a gonoszságban van, ha pedig így cselekszik, úgy jóságban lakozik. Az Úr a belső ember által fejti ki hatását a külsőre, ami rossz csak található abban, arra mindre csapást mér. A külső ember, ami a test, pokoli szellemek tanyája, kiknek ördög a neve; az Úr pedig a belső ember által a külsőre befolyást gyakorol, és - ha az ember is küzd, mintegy önmagától - a benne rejlő rosszat térdre kényszeríti; ennek arányában kap teret a jóság a bensőben. Így igazul meg és születik újjá sikeresen az ember.

181. Mindazt, amit a belső ember magából kivetít és az így a külsőben is érződik, ismertetőjelnek hívjuk.
Ha a bensőben szeretet uralkodik, az arra ösztönzi az embert, hogy gondolkodjon el alantas dolgain, és így tudatában lesz hibáinak, rájuk ismer, stb. Ha nem tesz így, akkor a külső ember nem a szeretet ismertetőjele, még akkor sem, ha istenfélőnek és szelídnek tűnik is kívülről, ez csak külsőleg mutatott szeretet belső tartalom híján, ami nem is szeretet igazából.

182. Ismertetőjelen azt értjük, hogy legyen létezésének kézzelfogható bizonyítéka, mert az juttatja kifejezésre, az jelzi, sejteti és tesz róla tanúbizonyságot.

183. Nem létezik olyan dolog az ember szívében, melynek ne lenne külső ismertetőjele és kifejeződése; ha van szeretet a bensőben, vagy szellemben és nem küzd a külső, testi ember ellen, akkor az olyan szeretet semmivé lesz. Úgy, mint a tiszta vízű forrás, ha vizének nincs elvezetődése: akkor vagy megszűnik az áramlás, vagy lápszagú posvánnyá lesz.
Mindezt majd Isten Igéjével fogom alátámasztani.
*******************************
<Itt a kéziratból hiányzik két lap, mely a következő rész taglalását vezette be>

184. IX. [A SZERETET JÓTÉTEMÉNYEIT JELENTI MINDAZ A JÓ, AMIT AZ EMBER, AKI SZERETET, HIVATÁSÁVAL ÉS SZABAD AKARATÁBÓL CSELEKSZIK.— tartalomjegyzékból való átvétel]

185. (IV.) Senki sem üdvözülhet jótettei által, hanem a benne meglévő szeretetből és az abból fakadó cselekvésből.

A jótett az emberen kívül van, a szeretet pedig bensőjében lakik, és mindenki a benne meglévő szeretet vagy jóság mértéke szerint nyeri el a kegyelmet. Halál után a legtöbben, akik a világban a megmenekedésen gondolkodtak, amikor meglátják, hogy életben vannak , és meghallják, hogy létezik menny és létezik pokol, azzal kérkednek, hogy jótetteket gyakoroltak, adakoztak a szegényeknek, vagy segítették a rászorulót, és nemes célokra tettek felajánlásokat. Akkor így szólnak majd hozzájuk: ’Milyen indítékból cselekedtétek mindezt? Vajon elhagytátok-e a bűnt jelentő gonoszságokat? Gondolkodtatok-e azokon?’ - Amire ők azt felelik, hogy hitük van. Erre az a válasz érkezik: - ’Ha nem gondolkodtok a bennetek rejlő gonoszságok és bűnök felől, akkor hogyan lehet hitetek? Hit és gonoszság egymásnak nem társai.’
Akkor sor kerül életvezetésük vizsgálatára, arra, hogy hírnév, dicsőség és nyereség, mint alapvető javak vágyából, s így saját kedvtelésbőlt gyakorolták-e hivatásuk jótetteit, avagy a felebarát kedvéért. S ők azt mondják, nem tettek a kettő közt ilyen különbséget. Azt a feleletet kapják: - ’Ha az Úrra bíztátok magatokat és tartózkodtatok a rossz tettektől mint vétkektől, akkor az eltérés nyilvánvaló, mivel az Úr az, aki e kettőt egymástól elválasztja.’
Amennyiben nem ezt tették, gonoszságból, nem pedig jóságból cselekedtek. Mindenki benső indíttatása nyomot hagy a spirituális világban, és természete szerint mutatkozik meg. Amilyen az ember legbelül gyökerező hajlama, olyan minden, ami belőle kiárad. Igy mindenki ahhoz a társasághoz vezettetik, amelynél ez a vonzalma megtalálható.

186. Akik kegyes cselekedeteket vagy jótetteket hajtanak végre, és szeretet nincs bennük, belsőleg pokoli szellemekkel van összeköttetésben, külsőleg pedig mennyeiekkel; ám mindattól, ami nem a személy sajátja, az ember a végén megfosztatik és benső indulatára lesz rábízva.

187. X. A SZERETET KÖTELEZETTSÉGEI MINDAZOK A DOLGOK, AMIKET AZ EMBERNEK – A FENT EMLÍTETTEKEN TÚL – MEG KELL TENNIE.

A szeretet kötelezettsége az állam sokféle szükségletét fedező, hasznosságot jelentő adózás, melynek súlya az alattvalókra és polgárokra hárul, a vámadó fizetése, a háztartás különféle ügyes-bajos dolgaira és fenntartására hivatott kiadások és ráfordítások, melyek az emberrel magával, a feleségével, gyermekeivel, a szolgáival, a cselédlányokkal, a munkásokkal, és viszont, az ő költségeikkel is kapcsolatosak; az adott szó betartása is a szeretet kívánalma. Mindezen túl ott van még a tisztelet, engedelmesség, becsület és a társas eszmecsere polgári kötelessége, amiket azért nevezünk így, mert az embernek muszáj azokat megtennie. De ha szám szerint kéne mindet felsorolni, az egy egész oldalt is kitenne.
A sokféle kötelességet, melyeket a királyság törvénye ró az emberre, a szeretet követelményének mondjuk, ezeket a szeretetnek kell teljesítenie, nem saját kezdeményezésből ugyan, de mégis a belőlük fakadó hasznosságot nézve és hűségesen, jóindulattal téve eleget azoknak.
Mindenkiben, aki szeretetben jár, a tartozás megadásában ez a hűség és jóindulat szívból jövő, ám mind az egyik, mind a másik a hasznossággal összhangban van, és a kötelesség teljesítésekor, valamint a haszonnal való sáfárkodásban is tevékeny részt vállal.

188. Egyúttal kívülről nézve ezek a kötelességek ugyanolyannak látszódnak a szeretet híján levő embereknél is, de a benső szerint már nem áll fenn hasonlóság; mert bennük sem hűség sem jóindulat nem található; amikor nincsenek tisztelettel a törvény iránt, vagy bármi ürüggyel módot találnak kijátszására, csaláshoz folyamodnak. Az ilyeneknek nemcsak a fent említett dolgok jelentenek terhet, hanem már maga a jog törvénye is; mert csak a büntetéstől és a jó hírnév elvesztésétől való félelem kényszeríti őket a törvény betartására, így kénytelenségből és nem igazság- vagy emberszeretetből cselekszenek.

189. XI. A SZERETET IDŐTÖLTÉSEI SZÁMOSAK, AMIK A TESTI ÉRZÉKEK SOKFÉLE ÖRVENDETESSÉGEI ÉS GYÖNYÖRŰSÉGEI, MELYEK A TERMÉSZETI ELME [animus*] FELÜDÜLÉSÉT SZOLGÁLJÁK.

Ilyenek a társas kapcsolatok, ill. azok révén a a köz- és magánélet, a gazdaság ügyeiről folytatott beszélgetések, a séták, ill. azok során a díszes paloták és házak, a fák és a kerti virágok, az erdők-mezők, emberek, madarak, nyájak örömteli szemlélése, a sokféle látványosság, mely a kiválóság erényeit jeleníti meg, vagy olyan eseményeket, melyekben megcsillan az Isteni Előrelátás fényének valami szikrája.
Ezek és a hozzájuk hasonlók adják a látás érzékének felüdülését. Van aztán a zene és az ének sokféle harmóniája, mely hat a lélekre annak benső hajlamának megfelelő módon, és emellett még sok színes., vidám motívum, ami azt felpezsdíti.
Ezek a hallás érzékét üdítik fel. És vannak a vendégségek, lakomák, ünnepek, és az ezeket kísérő vigalom; emellett még az otthoni játékos foglalatosságok, a kockázás, labdázás, kártyázás ; és a tánc is, menyegzők és ünnepi összejövetelek alkalmával. Az ilyesmi az ember természeti elméjének kikapcsolódását elősegítő hasznos szórakozás; van még a kétkezi elfoglaltság, mely a testet edzi és eltereli az elme figyelmét hivatali teendőiről; valamint tartalmas történetekkel és tanulságokkal szolgáló könyvek olvasása, ill. hírek böngészése az újságban.

<* ES két kifejezéssel él az „elme” esetében: a mens és az animus terminust használja. Általánosságban véve, az elsőről a magasabb szint esetén beszél,
amikor az akarat és az értelem racionális értelemben véve aktív, míg a másodikat alacsonyabb szinten alkalmazza, ahol is a testtel és világgal kapcsolatos vágyak és a gondolatok aktivitásáról esik szó; a mens kifejezést esetenként használja, tágabb értelemben.>
190. Ilyen a hivatását vagy foglalkozását gyakorló ember időtöltése, mely ennek megfelelően nevezhető hivatás- vagy foglalkozás szerinti kikapcsolódásnak is; azonban ezek valójában annak a hajlamnak az időtöltése, melyből az ember a munkáját végzi; minden dologban megtalálható az a motívum, mely az elmét megfeszíti, a kötelesség felé irányítja s a munkára vagy a célra való folyamatos koncentrálásra rábírja. Pihenés hiányában az elme eltompul, a törekvés elveszti minden zamatát, mint ahogy a só is , megromolva többé nem ízesít, vagy ahogyan az állandó felajzottság állapotában tartott íj elveszíti rugalmasssága erejét; hasonlóképpen van ez az elme esetében is, melyet napról napra ugyanazok a gondolatok foglalkoztatnak, vagy a szem esetében, mely állandóan ugyanarra a tárgyra vagy színre szegeződik, mert ha kitartóan a fekete, vagy a vörös, vagy a hófehér színre mered, az látáskárosodást okoz; ám ha egyidejűleg vagy egymás után több színben gyönyörködik, élénkebben is látja őket. Minden forma önnön változatosságával örvendeztet, akár egy szépen elrendezett sokszínű rózsákból álló virágfüzér. Ezért van az is, hogy a szivárványt jobban kedveljük, mint magát a fényt.

191. Az állandó munka feszültségében élő elme pihenésre vágyik, és amíg nyugalomban van, lebocsátkozik a test régiójába és ott keresi a maga foglalatosságainak megfelelő örömöket, amelyeket bensőjének állapota szerint talál meg a test zsigerein belül; a szervezet ezen alkotóelemei főleg az érzékszervekből, így a látásból, hallásból, szaglásból ízlelésből és tapintásból származtatják gyönyöreiket; ezek tehát folyamatosan beleáramlanak a test azon részeibe, melyeket tagoknak és zsigereknek nevezünk. Onnan és sehonnan máshonnan származnak az örömök és kellemetességek. Az egyes idegrostok és rostkötegek, külön-külön minden egyes, s ezekből az összes hajszálér véredénye és az összes zsiger együttvéve vonzza magához a pozitív ingereket. Mindezt az ember nem külön-külön érzékeli, hanem összességben, mint egyetemesen szétáradó érzeményt; ám ez az indulat, aszerint, milyen domináns jelleggel bír a benső elme; lehet tiszta vagy tisztátalan, spirituális vagy természeti, mennyei vagy pokoli; mert a test minden érzeménye az akarat és indíttatás szeretete és ebből az értelem teszi érzékelhetővé az örömöket, mivel az akaratban meglévő szeretet a maga hajlamaival alakítja ki mindenki életét és az értelemmel együttjáró felfogásból ered az érzékelés ; innen adódik minden öröm és kellemesség érzete.
<[megjegyzés a bal margón:] -- A test láncolatszerűen egybekapcsolt mű és forma. Az érzékelés úgy kötődik hozzá, mint egy impulzus ereje, mely minden egyes láncszemhez kapcsokkal illeszkedik, s önmagában véve olyan, mint egy forma, mely a láncolatok folyamatosságából forrott ki (valójában : sicut forma quae ex perpetuis catenis conflata est)>.

192. Ám mivel a szolgálat, tisztség, hivatal és foglalkozás munkája feszültségben tartja az elmét, különféle sokszínű kikapcsolódással kell azt ellazítani, felüdíteni és megújítani; látható, hogy a sokféle időtöltés az emberben meglévő hajlamtól függően különbözik, másmilyen akkor, ha a szeretet indíttatása benne megtalálható, s megint más, ha valakit csak becsület- vagy puszta nyereségvágy vezérel, vagy ha csak a betevő falatért és legalapvetőbb életszükségletek miatt teszi a dolgát, ismét más, ha csak a hírnév miatti dicsőségért, anyagi ellenértékért vagy meggazdagodás érdekében, vagy csak azért, hogy saját örömeinek éljen, stb.

193. Ha a sokféle szórakozásban megvan a szeretet indíttatása, akkor az összes fent említett dolog, valamint a bemutatók, a játék, a zene és ének harmóniái, a mezők-kertek minden ékessége, és általában véve a társalgás kelleme az elme megnyugvását szolgálja. A hasznos foglalatosságra való hajlam a kikapcsolódás közepette is megmarad, s annak során eredményesen újul meg. Az a vágy, hogy az ember tegye a dolgát, végül megtöri vagy meg is szakítja ezt a folyamatot. A kedvtelésekbe az Úr és a menny áramlik belé, és általuk teremt újjá, az öröm belső értelmével ruházva fel őket, - persze minderről mit sem tudnak azok, kiket nem szeretet vezérel - mintegy üde illatot vagy édes érzetet lehell beléjük, aminek érzékelésére csak maga az ember képes. Üde illatnak hívjuk, ám valójában ezen szellemi élvezetességek értendők, az édességén pedig a spirituális elragadtatás. A szellemi élvezetességet bölcsességen, ill. az azt kísérő értelmi felfogáson alapulónak nevezzük, míg az elragadtatottságot a dolgok szerelméhez és így az akaratban rejlő vonzalmakhoz kötődőnek mondjuk. Azokból, akik nincsenek a szeretet indíttatásában, mindezek hiányoznak, mert az ő spirituális elméjük a lezártság állapotában van; és amilyen mértékben húzódnak el a szeretettől, annyira tűnik úgy, mintha elméjük akarati részét valami enyvszerű anyag töltené ki.

194. Akikben csak a hírnév motiváltsága van meg, s akik pusztán a megbecsültség után sóvárogva végzik hivatásuk munkáját, azért, hogy elismerésben és ünneplésben lubickolhassanak, azoknál ezek az időtöltések kívülről nézve hasonlóak; hisz ők is tevékenykednek, munkájukban rátermettséget tanúsítanak és temérdek hasznot hajtanak, de nem a jótett, hanem önnönmaguk szerelméből tesznek így, nem a felebarát szeretete, hanem a dicsőség szerelme az, ami vezérli őket, s bár a tisztségükkel kapcsolatos munka során érezhetnek örömöt, ez az öröm pokoli; az ő szemükben mégis mennyeinek tűnhet fel, mivel mindkettő külsőségeiben egyformának látszik, ám boldogságuk valójában ürömmel teli, mert elméjük nem lel nyugalomra sem békességre, hacsak nem hírnév és presztízskérdéseken rágódik, és amíg a többiek tisztelettudó módon, hódolatteljesen közelítenek hozzájuk; amikor pedig nem ezen jár az eszük, féktelenül belevetik magukat az érzéki örömökbe, részegeskedésbe, fényűzésbe, paráznaságba; gyűlölködnek, bosszúra szomjaznak, s ócsárolják a felebarátot, ha az nem magasztalja őket fennhangon. Mikor pedig nem emelkedhetnek feljebb a ranglétrán, megcsömörlenek a munkától, semmittevésnek adják át magukat, naplopókká válnak, és távozván e világból, démonokká lesznek.

195. Azoknál, akik csak a nyereségvágy indíttatásában vannak, a sokféle kikapcsolódás valóban az, ami, csakhogy ezen a testi értelemben vett szórakozás értendő, melyet a gazdagság öröme ihlet meg. Szorgalom, megfontoltság és iparkodó igyekezet jellemző rájuk, főleg ha kereskedők és munkások. Ha hivatalnokok, fáradozásukat hivatali kötelezettségeiknek fölébe helyezik, és áruba bocsátják a hasznot, amit megtermeltek, ha bírák, az igazságot árulják, ha lelkészek, az üdvözüléssel kereskednek. Az ő felebarátjuk a nyereség. Hivatásuknál fogva kedvelik a nyereséget, szeretik az ebből a szolgálatból következő kézzelfogható hasznot. Magasrangú állami tisztviselők kiárusíthatják az országot, és az ország hadseregét és polgárait kiszolgáltathatják az ellenségnek. Mindebből világos, miféle szeretet is az, amely náluk a fent említett sokféle kikapcsolódást uralja: nem más ez, mint a zsákmányszerzés kívánsága; sőt mi több: amennyiben nem tartanak a polgári törvényektől vagy a nyilvános büntetéstől, és a vágyva vágyott nyereséget biztosító hírnév elvesztésétől, rabolnak és lopnak; kívülről őszintének látszódnak ugyan, de belül tele vannak becstelenséggel. A haszon, amit hivatásukkal és munkájukkal hajtanak, nekik olyasféle örömöt és élvezetet jelent, amilyet disznónak a sár, vagy macskának az egér. A többi emberre úgy tekintenek, ahogyan tigris vagy farkas szemlél juhot és bárányt, csak az alkalmas pillanatra várva, hogy aztán lecsaphasson rá. Szeretetszolgálatról, arról, hogy ilyesmi egyáltalán létezik, halvány sejtelmük sincsen. Kikapcsolódásaikban benne van a pokol összes szenvedélye és kéje. Olyanok ők, akár a szamár, mely nem lát a rétből és mezőből egyéb szépséget, azon kívül, amit éppen legel, legyen az búza vagy árpa kalásza.
Ám mindezek a dolgok, amiről itt szó esett, a fösvényekre vonatkoznak.

196. Azoknál, akik csak a napi betevőért és alapvető életszükségleteik biztosítása miatt veselkednek neki feladatuknak, embereknél, kik pusztán a jó hírnév és az elismertség szomjából teszik kötelességüket, valamint azoknál, akik ugyanezt csak a jövedelemért magáért cselekszik, azért, hogy meggazdagodván kedvük szerint élhessék világukat, a fent említett kikapcsolódások tényleg csak önmagukban véve jelentenek hasznot. Ezek a testi-érzéki emberek, szellemükben a világhoz kapcsolódnak, kéjvágy és szenvedély űzi őket. Hivatásuk feladatait csak azért végzik el, hogy aztán kedvteléseiknek hódolhassanak. Vérszomjas emberi ragadozók ők, élő halottak; állásuk teher gyanánt nehezedik rájuk; alárendelteket hajtanak fel, hogy azok intézzék a hivatalos ügyeket, ám az érdemet és jövedelmet ők maguk zsebelik be. Amikor nem merülnek bele a szórakozásba, tétlenek és tunyák; fekhelyükön heverészve másra se gondolnak, mint arra, hogyan leljenek cimborákra, kikkel együtt folytatnák a diskurálást és az eszem-iszomot. Ők a közösségre nézve terhet jelentenek. Haláluk után az ilyen emberek dologházba, törvényszéki felvigyázó irányítása alá kerülnek, aki megszabja napi teendőiket; ha ezeket el nem végzik, koszt, ruházat és kvártély tőlük megtagadtatik; ez addig megy így, míg valami hasznos foglalatosság felé nem vezettetnek. A poklok bővelkednek az efféle dologházakban, melyekről majd szó esik még az értekezés végén. Az ilyen helyek felől dohszag árad, mert minden kellemes illat csak az eleven szellemi szeretetből vagy a szolgálattevés élettel teli szerelméből sugárzik.
***************************************************************
197. A szeretet és hit egyesülését már tárgyaltuk „Az Új Jeruzsálem tanítása a hitről,” „A Jelenések könyvének magyarázata” és az „Angyali bölcsesség tanítása az Isteni Gondviselésről”, valamint az „Angyali tanítás az Isteni Szeretetről és Bölcsességről” c. művekben.

198. Ahol is minden e kettőre vonatkozik:
1.Szemernyi spirituális hit sem létezhet a szeretettől elszigetelten, hiszen a hit életét, szellemiségét és alapvető lényegét épp magából a szeretetből nyeri; 2. Amilyen a szeretet, olyan a hit is; s az a hit, amely a szeretet előtt jár, gondolkodásból származó, vagyis emlékezet szerinti hit, azaz csak önmagában vett ismeret.

199. Függelék.
[Itt véget ér a mű első vázlatának kézirata.]


MÁSODIK KÉZIRAT


Az itt következő oldalak tartalmazzák:
1. A munka első részének bővített változatának és egy másik változat áttekintett címsorait
2. Az új vázlat I. és II. fejezetét
3. A harmadik rész címét
4. A negyedik rész címét és annak sorrendi vázlatát
5. A teljes tartalomjegyzéket (Ezek nemcsak önmagukban véve érdekesek és fontosak, de a szóban forgó tanítás megállapításainak különböző fázisait is bemutatják.)
A szakaszok sorrendje a szerzői kéziratból látható.

I. A SZERETETBEN AZ AZ ELSŐ DOLOG, HOGY AZ EMBER TEKINTSEN FEL AZ ÚRRA ÉS BŰNKÉNT KERÜLJE AZ ÁLNOKSÁGOT

199. Köztudott dolog, hogy az irgalmas vagy felebarát iránti szeretet abban áll, hogy az ember tegyen jót másokkal. De hogy milyen módon és kivel kell ezt a jót megtennie, hogy a szeretet tényleg szeretettté lehessen, azt a következőkben fogjuk elmondani.
Ismeretes, hogy senki sem képes saját jóságból kiindulva jót cselekedni, kivéve Azt, Aki Maga a Jó, vagy a Magánvaló Jón - azazhogy Istenen - kívül; és mindenki tudhatja azt is, hogy az ember, amíg a gonoszságban benne van, és általa az ördöghöz kapcsolódik, egyébre, mint tisztátalan jóságra, nem képes, az kívülről igazinak tünik ugyan, ám bensőleg álnok, farizeusi, vagy érdemkereső jóság; itt tehát mindenekelőtt azt szükséges előrebocsátani, milyennek kell az embernek válnia ahhoz, hogy a belőle fakadó jóság valóban önmagában való jóvá, s ezáltal szeretetből fakadó jóvá lehessen.

200. Ezt a következő sorrend szerint fogjuk kifejteni*:

I.) Senkinél sem lehet tiszta szeretet, mely belőle magából származna, hanem csakis az Úrból
II.) Senkinél sem lehet az Úrtól való szeretet, hacsak a sokféle gonoszságot mint bűnt nem kerüli
III.) Az embernek a sokféle gonoszságot mint bűnt mintegy önmagából, de valójában az Úrból kell kerülnie
IV.) Amennyire nem kerüli az ember a sokféle gonoszságot mint bűnt, annyira marad benne
V.) Amennyire nem ismeri fel és nem érti meg az ember, mi is az, hogy bűn, nem látja másképp, mint hogy attól teljességgel mentes
VI.) Amennyire felismeri és megérti az ember bűn természetét, annyira képes meglátni azt sajátmagában, megvallani az Úr színe előtt és szívből jövő megbánást tanúsítani
VII.) A megbánást megelőző jó nem igazi jó, és ezért nem is szeretet
VIII.) Következésképpen a szeretet felé vezető legelső dolog az, hogy az ember az Úrra tekintsen és a gonoszságot mint bűnt megbánással kerülje el
[*megjegyzés a jobb margón:] -- Pál a felebarát iránti szeretetet illetőleg: ha felmerül a kérdés, mi az első: elkerülni a vétket mint bűnt, vagy szeretni a felebarátot.

I.) Senkinél sem lehet tiszta szeretet, mely belőle magából származna, hanem csakis az Úrból

201. Itt és a következőkben csak az Úr elnevezéssel élünk, mert az Úr az Egyetlen Isten, lévén a menny és a föld Istene, miként azt Ő maga tanítja,
[Jánosnál, hogy Ő és az Atya - egy (10:30)], és azt is, hogy Ő és az Atya úgy egy, mint test és lélek
[Jánosnál, hogy Ő az Atyában van és az Atya Őbenne (Ján. 14:10,11)].
Ő Maga és a Szent Szellem egy és ugyanaz; úgy mint a Benne Magában lakozó és a Belőle Magából kiáradó Isteni Lényeg; ennélfogva Ő Maga az egyedüli és egyetlen Isten, a Szentháromság az Ő Személyében foglaltatik benne, és Atyának, Fiúnak és Szent Szellemnek nevezik. Mármost, mivel az egész egyetemes Egyház és minden vallás Isten eszméjén alapul és azon a tételen, hogy egy Isten van, márpedig ez a gondolat semmiképp sem merülne fel, ha Isten nem volna Lényeg és Személy szerint egy, és ha a háromság egysége és az egység hármassága nem egyedül az Úrban Magában létezne, ezért itt most a kezdet kezdetén és a továbbiakban is Úrnak fogjuk nevezni (ld. ’Az Úrról való tanítás az Új Jeruzsálem számára’ c. munkát elejétől a végéig, és az Angyali bölcsesség az Isteni Gondviselésről címűt a 263. sz. cikkelynél).
Annak oka, hogy senkinél sem lehet tiszta szeretet, hacsak nem az Úrtól eredően, az, hogy szereteten mindazt a jót értjük, amit az ember másoknak tesz, és a többiek érdekében végrehajtott sok jó cselekedet, azoknak, akik számára megtétetett, persze hogy jó, ám annak javára, akitől származnak, mégsem tudható be jóságként, csakis akkor, ha az Úrtól ered. Mert semmiféle olyan jó, ami önmagában létezik, amely a szeretet jóságának neveztetik, és amely lényege szerint spirituális jóság, emberből ki nem áradhat, hanem egyedül csakis az Úrból: mivel azért, hogy a jóság szeretetből szellem szerinti jóvá alakulhasson, az Ürnak kell benne lakoznia, sőt, Neki kell azzá lennie; hiszen Tőle Magától származik, márpedig az, ami valakitől ered, az ő alapvető lényegéből fakad, mert abban valamiképp ő maga is benne van. Ezért, ha az Úr jelenléte nem hatná át azt a jót, amit a másik emberrel teszünk, vagy – ami ugyanaz - ha a jó, amivel felebarátunknak kedvezünk, nem az Úrtól eredne, nem tartalmazhatná a jóság alapvető lényegét, annál inkább az aljasságét: hiszen akkor embertől származna, márpedig az ember a maga legbelső mivolta és énje tekintetében nem más, mint gonoszság. Ezt a rosszat előbb el kell távoztatni ahhoz, hogy az ember cselekedte jó ne őbelőle, hanem az Úrból sarjadhasson; az ember maga csak az élet befogadója, nem maga az élet, mert ha önmagában létező élet lenne, akkor Isten lenne. Épp ezért az ember a jónak a felvevője, mert a jó az élet szerves része, mivel a szeretet és bölcsesség élet, és a jó a szeretettel, az igaz pedig a bölcsességgel van összefüggésben. Ez az élet nem tulajdonítható az embernek úgy, mintha az ő sajátja lenne, mert az ember véges és teremtett, és az Úr nem hozhatja létre önmagát másokban, hiszen akkor Ő Maga nem létezhetne, viszont az egész emberiség, és minden egyes ember Isten lenne, aminek a gondolata nemcsak hogy értelmetlen, hanem egyenesen visszatetszést keltő. Isten és ember viszonyának ilyen felfogásából a szellemvilágban hullaszag árad. Ebből értelemszerűen következik, hogy embertől eredően nem lehet a világon olyan jó, amely önmagából kifolyólag lenne a jó, és amit a szeretet jóságának nevezünk, csakis az Úrból, aki az egyedüli jó, így az Önmagában Való Jó.
Az Ür valóban magából hozza ezt elő, csakhogy emberi közvetítéssel. Nem létezik még egy olyan alany, akin keresztül az Úr Magából megjeleníthetné a jót, mint az ember. És mégis: az embernek megadatott az a képesség, hogy e jót belülről érzékelje, sőt épp úgy, mintha az ő sajátja lenne, pont azért, hogy megtehesse; mert ha tudatában lenne annak, hogy nem tőle, hanem az Úrtól származik, nem váltaná valóra, hiszen akkor nem érezné magát embernek, sőt, élőnek sem, csak azt, hogy alig különbözik egy marionettbábutól; tapasztalatból tudom, hogy az ember inkább a halált választaná, mintsem azt, hogy valaki más lakozzék szívében, sőt érzékeiben, és őnéki aszerint kelljen élnie. Ha az ember azt érezné, hogy a jó, amit tesz, nem tőle magától ered, akkor ez a jóság benne meg nem maradna, hanem, mint lyukas üvegen a víz, keresztülfolyna rajta, és így nem lenne a menny számára alakítható, azaz nem lenne képes újjászületésre és változásra, és nem lenne megmenthető az örökkévaló életnek.
De nehogy az ember ebből a látszatból sajátjának tudja be a felebarát iránti szeretet jóságát, jó helyett a gonoszsághoz kapcsolódva, miközben azt hiszi, hogy élete önnönmagából van, és ezért a jót is önnönmagából teszi, és nehogy olyasmit tulajdonítson magának, ami Isten sajátja, úgy tetszett az Úrnak, hogy ezt Igéjében felfedje és tanítsa, mert így szól az Úr: ’Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nálam nélkül semmit sem tehettek (Ján. 15:5, és máshol).

202. II.) Senkinél sem lehet az Úrtól való tiszta szeretet, hacsak a sokféle gonoszságot mint bűnt nem kerüli

Szereteten itt, akárcsak az imént, azt a jót értjük, amit az ember a felebarátjának tesz. Bárki képes arra, hogy a másikat segítse, gonosz és jó ember egyaránt, de senki sem teheti ezt saját bensője jóságából, hanem csakis az Úr által, ahogy fentebb kimutattuk. Hogy senki ezt meg nem cselekedheti, amíg nem kerüli az álnokságot mint vétket, az azért van, mert az Úr nem tud a Jóval beléhatolni, hogy az befogadást nyerjen, míg az ember a nála levő sok gonoszságot el nem veti, mert a rossz a jót meg nem tűrheti, hanem inkább ellöki magától.
Az aljasságban lévőkkel ugyanúgy van ez, mint a pokolbeli ördögökkel: az Úr a maga jóságával egyforma mértékben áramlik beléjük is, miként a menny angyalaiba, de az ördögök nem fogadják be a jót, hanem gonoszsággá változtatják át, az igazságot pedig hamissággá ferdítik, mert ilyen az ő életformájuk, és minden, ami abba belefolyik, hasonló alakot vesz fel – pont úgy, mint ahogy a nap frisseséggel áradó melege állott vizeletet, ürüléket és tetemet érve förtelmes, penetráns bűzzé válik; és ahogy fényének üdesége a zűrzavaros összevisszaság tárgyain végigömölve ocsmány színekre bomlik. A mennyei melegséggel, ami Isten Jósága és a mennyei fénnyel, ami Isten Igazsága, ugyanez a helyzet az olyan embereknél, kiknél az életforma visszájára fordított, és ezáltal a mennyei alakzattal ellentétes irányú. Ebből egyértelmű, hogy amennyire nem kerüli bűnként a gonoszságot, a fonák életformájú ember nemigen tehet mást, mint hogy szereti azt; és mindenkinél a saját szeretete alakítja ki életmódját. Hasonlítható ez a rossz fához, mely ugyanúgy részesül a nap melegéből és fényéből, mint a jó, de mégiscsak ehhez a formához visszatérő, tehát csakis rossz gyümölcsöt tud teremni. Hasonlítható még a veszélyes mérgező füvekhez is, melyek ugyancsak a nap hevéből és világosságából nyerik éltüket, akár a jó és hasznos növények, mégsem képesek magukból mást előhozni, mint ami saját formájukkal harmóniában van. Minden ember a nála lévő szerelemnek a leképeződése. Nem más teszi az embert spirituális tekintetben, mint szerelem: ha a gonoszságot szereti, akkor a pokol kiábrázolódásává lesz, és ha tényleg a jó szerelmese, akkor a jónak az alakját fogja hordozni, ami a menny formája; egyértelmű tehát: ha az ember a vétkesek ösvényén jár, ha a bűn útjából ki nem tér, elméjének alakzata szellemi értelemben pokolivá/infernálissá válik, mely semmiféle, az Úrtól eredő jót felvenni nem képes, következésképpen bárminemű magánvaló jóságot sem hozhat ki magából a napvilágra. Az Úr akárki által gyümölcsöztetheti a jót, és a gonosz ember álnokságát is jóra tudja fordítani; az alattomost saját önző, világi indítékával vezérelve ösztökélheti a helyes cselekedetekre, ám ilyenkor nem hatol le az ember bensőjében lakozó gonoszságig, csupán a periferiális régiókban, külsődlegesen árad szét, miáltal az ember a jámborság szerepében vágyik tetszelegni. Ezért ez a jóság addig terjed, míg a máz tart, de legbelül ott van a gonoszság. A képmutatók csak úgy vannak ezzel, akárha trágyát vonnának be vékony aranyréteggel, amit az avatatlan szemlélő távolról aligha tartana másnak, mint színaranynak, míg közelebb lépve meg nem csapná a bearanyozott ürülék orrfacsaró szaga. De ezeket a dolgokat már kifejtettem a ’Tanítás az életről az új Jeruzsálem számára’ c. munkában, ahol is cikkelyről cikkelyre kimutattuk, hogy amíg az ember bűnként kerüli a gonoszságot, addig jót tesz és nem magának, hanem az Úrnak köszönhetően(18-31 sz.), azzal a kiegészítéssel, hogy ezt mindenki láthatja pusztán abból az általános befolyásból, amely a mennyből kiárad. Végy tetszés szerint bárkit, aki csak egy szikrányi értelmességgel is bír, legyen akár szolga, akár gazda, munkásember, hajóskapitány, avagy kereskedő és csak annyit mondj neki: aki a rosszat gyűlöli, az a jót cselekszi, és mindegyik előtt nyilvánvaló lesz, hogy ez így is van; és, mivel van ismeretük arról, hogy az összes jó Istentől való, említsd meg, hogy amennyire útálja az ember a gonoszságot, mert az Isten ellen irányul, annyira teszi az Isten szerinti jót, és be fogják ezt látni. Ám állítsd csak ugyanezt annak, aki megrögzült abbeli véleményében, hogy elegendő a puszta hit, és egyidejűleg, ill. ennek megfelelően abban a nézetében, hogy senki sem teheti a jót sajátmagától, és nem fogja azt belátni, mert a hamisságok lezárták saját értelmi látását vagy felfogóképességét, de nem úgy a másokét.

203. III.) Az embernek a sokféle gonoszságot mint bűnt mintha önmagából, de valójában az Úrból kell kerülnie

Aki olvassa Isten Igéjét, bármilyen vallású is legyen, pont az ne tudná, hogy a gonoszságok mind bűnök? Hiszen az Ige ezt tanítja az elejétől a végéig és ez képezi mindennemű vallás magvát. A rosszat épp azért mondják bűnnek, mert ellentétben áll a Szentírással és a vallással. Ki ne tudná, hogy senki sem kerülheti a gonoszságot mint bűnt, hacsak nem mintegy sajátmagától? Máskülönben ki képes <belegondolva, Isten színe előtti őszinte, HI> megbánást tanúsítani? Hát nem azt mondja az ember magában:”Nem akarom ezt. Elállok attól, hogy ilyet tegyek. Sőt, ahányszor csak visszatér hozzám a gonosz, harcolni fogok ellene és le fogom győzni.” ?
És mégsem beszél így senki sem szívében önmagával, hacsak Istenben nem hisz; aki Istent nem féli, nem úgy nézi a rosszat mint bűnt, így nem is küzd az ellen, hanem inkább mellette száll síkra.
A hívő azonban így szól magában: Isten segítségével győzni fogok. Az Úrra hivatkozik hát és valóban, diadalt arat. Ez az erő nem tagadtatik meg senkitől, hisz az Úr a Maga Isteni szeretetével állandóan keresi az ember átalakításának és újjáteremtésének módját, ami a rossztól való megtisztulásban rejlik. Az Úrnak ez a soha nem lankadó törekvése befejezett ténnyé válik, ha az ember maga is ezt kívánja, és ha ez az, ami szándékában áll. Csakis így fogadhatja magába azt az erőt, hogy ellen tudjon állni a gonoszságnak, és képes legyen küzdeni ellene. Amíg ez nincs így, addig az ember nem befogadó, hanem istentagadó. A gonoszságtól, mint bűntől való elállás saját cselekedet által, amely valójában az Úrtól származik, ezt jelenti. De ennek tárgyában lásd még a ’Az életről való tanítás az új Jeruzsálem számára’ c. írást (101-107 sz.), amihez még ezt fűzném hozzá:
Mondd egy józan gondolkodású embernek (dic homini sanae rationis) a következőt: „Hidd csak el, hogy Krisztus, Isten Fia, megmentett téged a pokoltól és ezáltal minden gonosztól, imádkozz hát az Atya Istenhez, hogy ezért bocsássa meg a bűneidet, azok így tényleg megbocsátást nyernek és aztán már semmi szükséged nincs rá, hogy mintegy magadtól, őrizkedj az álnokságoktól mint vétkektől. Egyáltalán, tehetsz-e bármit is magadtól? Akkor hát, ki vele, mi az, amire, úgymond, magadtól képes vagy?” És végy a kezedbe a földről egy kavicsot vagy fadarabkát és így folytasd: „Semmivel sem tudsz többet tenni a megigazulásodért és megváltásodért, mint ez a kövecske vagy ez a kis fadarab”; a józan gondolkodású ember erre ezt feleli: „Tudom, hogy magamtól semmit sem tehetek de mégis, arra tán képes vagyok, hogy hibáimat, mintha saját erőmből, megbánjam. Erre az Úr Maga, az apostolok, Pál, az Isteni Ige tanított meg és a vallás is ezt hirdeti. Miközben teljes szívemből sajnálom, ami rosszat elkövettem, valóban semmit sem tehetnék, úgymond, magamtól?” Amire ezt mondanád, „Mit akarsz, ha egyszer semmit sem lehet csinálni? Hát tégy belátásod szerint. Én hit által tanúsítok bűnbánatot, te pedig cselekedet által; és a hit ügyködés nélkül is megmenti az embert.” Ám a bölcs felfogású másik erre így válaszol: „Uram, te tévedésben vagy. Az Úr arra tanít, hogy cselekedjek, és arra is, hogy higgyek. Legyen a puszta hit a tiéd. Én a hittel egybekötött munkálkodást választom. Tisztában vagyok azzal, hogy halála után az embernek számot kell adnia tetteiről, és amennyire az igazságot nézi cselekvése közben, annyira él hitből.”

204. IV.) Amennyire nem kerüli az ember a sokféle gonoszságot mint bűnt, annyira marad benne

Az ember Isten képmására és hasonlatosságára lett teremtve, és oly módon megalkotva, hogy az Úr szeretetének és bölcsességének felvevőjévé válhasson. Ám ő ezt a befogadói szerepet nem vállalta el, hanem maga akart lenni a szeretet és a bölcsesség, és így Istennel egyenlő; amiért is elferdítette önnön formáját, ennélfogva, vonzódását és gondolatait az Úrtól önmaga felé hajlítva, saját énjét kezdte el szeretni, sőt mi több: imádni, éspedig sokkal inkább, mint az Urat; ígyhát elidegenedett az Úrtól és Tőle elfordultan néz Rá vissza; eltorzította szívében Isten képmását és hasonlatosságát és a pokol képmásává és hasonlatosságává tette. Ennek a jelképe az, hogy gyümölcsöt szakajtott a jó és gonosz tudásának fájáról ( Gen. 3:6); a kígyó, kinek szavára hajlott, az érzékiséget és a kéjvágyat jelképezi, ami a természeti ember legalantasabb szintű állapota. Az emberben meglévő érzéki a világban van jelen, onnan veszi vágya tárgyait, szeretettel csügg a világi kötöttségeken és ha megadatik néki a hatalom, elvonja az értelmet a menny dolgaitól, melyek a szeretet jóságai és a bölcsesség igazságai, és önmagukban véve isteniek; innen ered az, hogy az ember, saját énje és szülei öröksége tekintetében nem is lehet más, mint gonoszság. Ám azért, hogy az ember önmagát el ne veszejtse, eszközök bocsáttatnak rendelkezésére az Úr jóvoltából, és ezek: felnézni az Úrra és beismerni, hogy minden szeretetből rügyező jó és minden bölcsességből szárba szökő igaz Tőle ered, és az embertől semmi sem; így helyreállítja az eredeti rendet, elfordulva saját egójától és megtérve az Úrhoz; akkor visszakerül abba az állapotba, melyben teremtésekor volt, ami annyit tesz, hogy, miként már volt róla szó, az Úrtól kiinduló - és nem a sajátlagos - jó és igaz befogadójává lesz. És, mivel az ember bensője a visszájára fordítás által merő gonoszsággá vált, a második eszköze annak, hogy Isten képmását magában helyreállíthassa: felhagyni a rosszal, annak bűn volta miatt. Mert ha az ember nem bűnként kerüli a sok aljasságot, hanem csak azért, mert őrá nézve ezek károsak, akkor nem az Úrra, hanem sajátmagára tekint és értelmének elferdített állapotában marad. Ám ha a gonoszságoktól, mint veszélyes hibáktól határolódik el, épp azért tesz így, mert azok az Úrral és az ő Isteni Lényegének törvényeivel ellentétesek; akkor Hozzá folyamodik segítségért és erőért, hogy ellenállhasson a gonosznak; azért az erőért, mely tőle soha meg nem tagadható, ha igazán keresi.
Ezzel a két módszerrel tisztulhat meg az ember a veleszületett álnokságtól. Amennyiben nem él a lehetőséggel, olyan marad csak, amilyennek született.
Ha csak azt teszi, hogy az Úrra tekint, és imákat mond, nem tisztítható meg, mert az imádkozás befejeztével immár bűntelennek gondolja magát, vagy úgy hiszi, hibái bocsánatot nyertek, ami alatt azt érti, hogy azok el lettek belőle távolítva. Valójában azonban benne marad saját megrögzült vétkében.
Bűnben maradni egyben a bűn növelését is jelenti, mivel annak természete olyan, hogy felemészt és elüszkösít maga körül mindent.
A gonoszság azzal sem távolítható el, ha csak úgy egyszerűen kikerüli az ember, mert akkor saját énjére tekint, ha pedig így tesz, tovább szilárdítja a rosszindulat kiindulópontját, amely épphogy az Úrtól való elfordulásban és a saját bensője felé irányulásban rejlik.

205. V.) Amennyire nem ismeri fel és nem érti meg az ember, mi is az, hogy bűn, nem látja másképp, mint hogy attól teljességgel mentes

Minden ember szereti saját egóját, úgy az akaratit, mint az értelmit; az akarati én gonoszság, az értelmi pedig ebból a rosszból következő hamisság, azaz az álnokság hamissága, és mert mindenki szerelemmel van az iránt, ami a sajátja, így a gonoszságban és a hamisságban is kedvét leli; és mivel mindaz, amihez szeretettel fordul, élvezetet jelent, nem is tudja másképp, minthogy a benne lakozó gonoszság jóság, annak hamissága pedig igazság; mert minden, ami gyönyörteljes, jónak mondatik. Ebből látható, hogy ha nem ismeri fel és nem érti meg az ember, mi is az, hogy bűn, nem látja másképp, mint hogy attól teljességgel mentes. De mivel az ember ragaszkodik saját gonoszságához és annak hamisságához, mert szereti saját énjét, önmagából kiindulva nem is tudhatja, mindezek honnan erednek, hanem máshonnan fogja ezt belátni, mégpedig a Tízparancsolatra visszautaló vallási szabályokból; és ha ezeket természeti eszével elveti, másképp nem is láthatja, mint hogy ő vétek nélkül való. Mégis, ahogy gyermekkorától kezdve fokozatosan megismerkedik az istentisztelet szertartásával és az egyházi tanokkal, megtudja, hogy az ember eredendően, születése óta bűnben jár, lassan tadatára ébred önnön vétkes mivoltának, de amíg nem tudja, mi az, hogy bűn, addig azt hiszi, hogy őbenne ilyesmi nincsen.
Fültanúja voltam annak, amikor némelyek kijelentették, hogy vétkesek,és már fogantatásuk óta és születésüktől kezdve mindenféle bűn terheli lelküket, hogy velejükig romlottak, és több ehhez hasonlónak; ám mégsem értették a bűn lényegét, nem volt tudomásuk arról, hogy saját énünk szerelme és büszkeségünk a kútfője minden rossznak, hogy a gyűlölködés és a bosszúvágy, amikor nem tisztelik és imádják az embert, mint valami félistent, bűn, hogy az, ha az ember ellenséges érzülettel van felebarátja iránt, ha rossz hírét kelti és így tanúskodik ellene hamisan és ha szóval vagy tettel félrevezeti, bűn; hogy az is az, ha önmagát többre tartja a másiknál, irigyli és elkívánja felebarátjának javait; azt sem tudták, hogy jutalmat várni az imádkozás során hit és cselekedet miatt, szintén súlyos vétek, számtalan egyéb dolog mellett.
Azt hallottam tőlük, halvány sejtelmük sincs róla, hogy az ilyen dolgok bűnök, arról meg végképp nem, hogy az is az, ha valamit gondolatban művelünk, és nem mondjuk ki, és ha megvan a szándék, de tett nem követi, bármiről legyen is szó. Ezen ismeret hiánya miatt azt mondta egyikük, nem tud róla, hogy ő bűnös lenne. „És ha az vagyok”, tette hozzá,”már úgyis megtisztultam mindettől, amikor azt imádkoztam: Istenem, nem ismerem a vétkeimet, de bocsásd meg nekem azokat.” De amikor ugyanez a személy önvizsgálatot tartott, amire a szellemvilágban került sor, látta, hogy annyi a bűne, hogy az el sem mondható, mégis, lehetett volna valami fogalma róluk, ha beismeri azokat és számot vet velük. Ám ő erre azt hozta fel, hogy nem kíván ilyet, mert akkor értelmében és akaratában tartózkodnia kellene tőlük, ami életöröme ellen hatna. Mindebből mármost az következik, hogy ha nem ismeri fel és nem érti meg az ember, mi is az, hogy bűn, nem látja másképp, mint hogy attól teljességgel mentes.

206. VI.) Amennyire felismeri és megérti az ember a bűn természetét, annyira képes meglátni azt sajátmagában, megvallani az Úr színe előtt és szívből jövő megbánást tanúsítani

Mindez abból következik, amit az imént mondtunk el. Ígyhát azért, hogy az ember megláthassa, mik a bűnök, Isten Igéjében az elsődleges hely a Tízparancsolatot illeti meg és éppen a Tízparancsolat képezi az egész Ige velejét, amiért is ’Tíz szónak ’(=???? +????? , Decalogus) mondják; a’ tíz szó’ jelképezi az összes igazságot a maga komplexitásában; ezért világszerte, minden vallással rendelkező nemzet hasonló tanításoknak veti magát alá, és ha valaki tudja, hogy ezek isteni törvények, de tetteivel ellenük, azaz Isten ellen irányulva tévelyeg, mégis képes az isteni befolyásnak önmagán belül szabad teret engedni, úgyszolván saját értelme és akarata szerint, és ugyanakkor el tud állni a rossz tevésétől és megbánást tanúsítani. A mulasztások megvallása az Úr színe előtt megteremti a Vele való összekapcsolódást és a Tőle felénk tartó áramlat befogadását. És akkor az Úr cselekszik, de közben mégis megadja az embernek a látszólag önmagából való tevékenység érzetét; nem is cselekszik az ember másképp; az Úr pedig így működik benne közre, kiindulva a szívtől és elhatolva egészen a legkülsődlegesebb régiókig, eltávolítva tőle a gonoszság gyökerét képező érzéki vágyakat, amire az ember sajátmagától képtelen. Önmagától csak külső dolgokban képes változtatásra, de mégis, a benső dolgok teszik ezeket is. Ezért ha saját emberije segítségével távolította el a rosszat magától, akkor is bennemarad abban.


207. VII.) A megbánást megelőző jó nem igazi jó, és ezért nem is szeretet

Addig az ember álnokságban van, és teljességgel gonosz, mert a rossznak az alakja és a pokolnak a képmása. Ám a bűn megbánása által a gonoszság elmozdítható a jó pedig beplántálható, amiből következik, hogy a megtérés állapota előtti jó nem igazi jó. Addig a bűnbánat nem az Úrtól, hanem az embertől ered. Épp ezért, lényegét tekintve nem jó, hanem gonoszság képezi, látszódjék bármennyire is jónak külső megjelenése szerint. Erről a világnak nincs tudomása, ám a halál után a tények nyilvánvalóvá lesznek. Már az illető beszédének hangzásából kihallható, milyen gonoszságban van -megtévesztésben, irigységben, kérkedésben-e, vagy önelégültségben, rágalmazásban, álszenteskedésben, képmutatásban és így tovább. Maga az artikuláció is összhangban van az emberben meglévő aljassággal.
A megtérés előtti jó teljességgel önnönmagára tekint. A megtérés utáni jó viszont valami egészen más. Ez a jó kiteljesedett, közvetlenül az Úrtól Magától érkező, szelíd, ártatlan, mennyei örömöt adó. Az Úr és a menny jelen van benne. A jó a belőle fakadó igazságok által alakított élő dolog. Bármi tehát, ami a jóból származik, a jóban és a jóért magáért létezik, az nem más, mint a felebarátnak tett haszon és így a szeretetszolgálat egy része. Minden leheletével távolabb visz az éntől, mely a rosszal azonos. Alakra nézve ez a jó egy gyönyörű színekben pompázó virághoz hasonlít, mely megcsillan a nap sugarában. Azokat, akik jóságban járnak, ezért az élet ilyen formái kísérik, ám érzéki ember ezt megérteni nem képes, számára mindez elképzelhetetlen és leírhatatlan.
Ezek a jó formái. Elegendő lesz tehát, ha az igazságnak megfelelően a jó alakzatainak nevezzük őket, bár ezek valójában igazságok és a szeretetből eredő jóból nyernek életet. A jó megfelelő módon rendezi alakba az igazságot és megeleveníti azt teljes mivoltában.
Ilyen a megtérés utáni jóság természete.

208. VIII.) Következésképpen a szeretet felé vezető legelső dolog az, hogy az ember az Úrra tekintsen és a gonoszságot mint bűnt megbánással kerülje el.

Ki ne értené azt, hogy mielőtt az ember olyan jót tenne, ami tényleg jó, meg kell tisztulnia a vétkeitől? Tán nem kell a serleget tisztává tenni? És ha nem tiszta, vajon nem érződik-e majd a boron a szenny íze? A tányért talán nem kell megtisztítani, mielőtt az ételt ráhelyeznénk? Vagy ha a tányér belseje csupa mocsok, talán ugyan nem kelt undort az étel?
Vajon bármi tiszta dolog bele tud-e áramlani a mennyből az emberbe, ha ő maga nem más, mint merő tisztátalanság és szenny? Nem azt kéne előbb eltávolítani?Ha az ember trágyával rakná tele a hálószobáját, nem töltené el az egész lakhelyet a fertelmes bűz?Beléphetne-e oda bárki is? És ha valaki mégis be akarna menni, nem bukna-e ki belőle az, hogy képtelen rá, és nem fordulna-e undorral el a háztól, mondván:” Mi ez itt, egy disznóól”?
Mielőtt tehát befolyna az Úr a maga Jóságával, a gonoszt ki kell ebrudalni. Az kockázatos lenne, ha azelőtt lépne be az Úr, mert a jó gonoszsággá változna és tovább növelné a bajt. Épp ezért a legelső dolog a gonosz elvetése, és a következő a jó beáramlása, melyet az ember aztán működésbe hoz. Bárki, aki azért könyörög, hogy az Úrból tehesse a jót annakelőtte, hogy megbánással elmozdította volna magából a rosszat vagy mielőtt elkerülné a gonoszságot mint bűnt, lehetetlent kér, olyasmiért imádkozik, ami csak rontana helyzetén, mert a gonosz a jót aljassággá fordítja, és ezáltal meg is szentségteleníti. Az, hogy az álnokságot el kell távolítani, teljességgel egyértelmű a Tízparancsolat szabályaiból. Szereti-e a másikat az, aki a legszívesebben megölné, vagy egészen belemerül az iránta való gyűlöletbe ?Aki házasságtörést követ el a más feleségével, felebarátját nem szereti. Aki meglopja és megkárosítja embertársát, felebarátját nem szereti. Ki rossz hírbe keveri a másikat, felebarátját nem szereti. Aki irigyli a más javait, felebarátját nem szereti. Ezeket az aljasságokat az embernek ki kell magából vetnie, és amennyire ez neki sikerül, úgy van szeretettel felebarátja iránt.
Ezekről a dolgokról szól Pál [ld. Róm. 13:10].
Felmerül viszont a kérdés, vajon a felebarát szeretete-e az első, avagy ezeknek a vétségeknek az elhagyása. Mindenkinek meg kell látnia, hogy a legelső dolog az, hogy e bűnöktől elálljon. Mert az ember a gonoszságba beleszületik; nem a szívből jövő megbánás dolgán kell-e hát munkálkodnia?


209. II. A SZERETETBEN AZ A MÁSODIK LÉPÉS, HOGY AZ EMBER TEGYEN JÓT A FELEBARÁTJÁNAK

[Idézet] Ésaiásból, 1. fejezet; a pohárral és a tállal kapcsolatban, melynek belsejét kell először megtisztítani.
Attól, hogy nem tiszták, kívülről még annak tűnhetnek. Ez a farizeusi avagy képmutató jóság, vagy valamilyen szellemi jó híján lévő, azaz hamis, természeti jóság, ha pedig az üdvözülés okából került rá sor, akkor ez érdemkereső jóság.
De ezt a következő sorrend szerint fogjuk kifejteni
I.) Az, hogy az ember nem akar rosszat a felebarátjának, szeretetet jelent.
II.) Az, hogy az embet jót akar tenni felebarátjával, szeretetet jelent
III.) Amennyire őrizkedik az ember attól, hogy rosszat tegyen felebarátjának, annyira akar neki szeretetből jót tenni, és nem fordítva
IV.) Ebből következik, hogy a szeretetben az első dolog az, hogy az ember tekintsen az Úrra és kerülje a gonoszságokat azért, mert vétségek; a második pedig az, hogy tegyen jót felebarátjával.

210. (I.) Az, hogy az ember nem akar rosszat a felebarátjának, szeretetet jelent.

Mert az, aki a másikat szereti, nem akar neki rosszat. Pál azt mondja, aki szeretettel van felebarátja iránt, betartja a Tízparancsolat törvényeit. Nem akar gyilkosságot elkövetni, házasságot törni más feleségével, nem akar lopni, hamis tanúbizonyságot tenni. Ezért beszél arról, hogy a szeretet a törvény betöltése. De kérdés, mi következik előbb és mi utóbb. Az- e az első, hogy szeressük felebarátunkat és ebból a szeretetből kifolyólag ne akarjuk e gonoszságokat elkövetni, vagy először vetkezzük le álnok dolgainkat és úgy szeressük embertársunkat? Egyértelmű, hogy aki a másikat szereti, nem ragadtatja magát ilyen gaztettekre. De a vizsgálódás tárgyát az képezi, hogyan szeretheti az ember <helyesen,HI> a felebarátját? Képes-e erre, mielőtt elkerülné ezeket a gonoszságokat és felvenné velük a harcot? Úgy tűnik, mintha itt maga a szeretet lépne csatatérre. És, valóban, küzd is, de addig nem, amíg az ember benne nincsen. Az pedig nyilvánvaló, hogy addig nem juthat ebbe a szeretetbe, amíg gonosz dolgaitól el nem áll, mégpedig abból a tényből, hogy születésekor minden ember belekerül a sokféle súlyos vétekbe, hogy az, amit kíván, sem más, mint álnokság. És hacsak belőle meg nem tér, abban reked. Tehát a rossz akadályként van jelen, azért, hogy ne szerethesse a felebarátot ilyen szellemi szeretettel. Ezért szól Pál még arról is, hogy a test a szellem ellenében hat, hogy meg kell feszíteni, sóvár kívánságaival egyetemben, és hogy az ember így lesz szellemi értelemben vett új teremtménnyé.
Ebből látható, hogy amennyire győzi le az ember a testet, annyira él szellemben. És ezért, mivelhogy születése óta ilyen természetben van, mindebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy szellem szerint nem szeretheti felebarátját addig, míg a testet le nem igázza, ami megbánás által történik. Annak mértékében, amennyire képes ezt megtenni, lesz bensője szerint szellemi emberré, és olyannyira szereti felebarátját.
Ezt megelőzően a másik iránti szívből jövő szeretet az emberi természettel ellentétes. A keresztény világban széles körben elterjedt az a nézet, hogy bárki, akinek hite van, szeretheti felebarátját, de ez egy téves vélekedés. Senkinek sem lehet olyan hite, mely egy szikrányi önálló élettel is bírna, míg a gonoszságot bűnként nem kerüli, sőt, csak addig <van benne élet, HI>, amíg ezt teszi.
Az egészből mármost világos, hogy a szeretetben a legfontosabb nem ártani a másiknak, mert a nem-ártás azt jelenti, hogy az ember megküzd magában saját hibáinak sokaságával, szívből sajnálja, hogy elkövette azokat, és csak utána következik az, hogy jót tesz felebarátjának.
Aki azt az elvet vallja, hogy keresztényi cselekedet nem tenni aljas dolgot a felebaráttal, az sem csinál ilyesmit. Mégis, ha valaki csak elvi okokból nem árt a másiknak, ill. tesz jót vele, mégsem szereti igazán. Csak az isteni törvények iránti engedelmesség kedvéért nincs ártalmára embertársának, nem pedig a felebarát iránti szeretet motivációjából. Erről az indíttatásról senki nem tud semmit, csak az, aki mulasztásaiból megtér azoknak bűnös volta okából, azaz, aki a gonosz dolgokat nem szereti. Az olyan ember már révbe ért e szeretethajlamban.
Mert egy dolog kötelességtudásból nem cselekedni rosszat, hanem jót, és megint más az, ha gonoszság helyett a felebarát iránti szeretet indíttatásából tesszünk vele jót. Mint ahogy az éjszakai hold-és csillagfény és a nappali hő és világosság más, mint a nap maga, úgy ama szeretet ragyogása és melege sem az engedelmességből, hanem az örömérzésből árad. Mert a szeretet gyönyöre a melegség.
És azért az engedelmességből jót cselekvők a menny legalsóbb szintjén lakoznak, olyan fényben és melegben, mely mintha a holdtól származna. Még értelmük fénye is árnyékszerű. A fényben egyáltalán nem látják a szellemi igazságokat. Olyan különbség is fennáll a kettő közt, hogy, akik szófogadóan teszik a jót, büntetés félelméből tevékenykednek így, akárcsak akkor, amikor elállnak a rossz cselekedetektől, míg azokat, akik a szeretet hajlamából gyakorolnak jótetteket, nem vezérel ilyesfajta aggodalom. Sőt, akik engedelmességből tesznek jót, természetiek, akik pedig örömből, szellemiek. És akik
kötelességtudásból hajtják végre a jótetteket, még az újjáalakulás folyamatában vannak, akik pedig örömből, azok az újjászületésben, mely állapothoz amazok is elérkeznek a maguk idejében.
Azok, aki úgy vélekednek, hogy az embert egyedül hite tartja meg, ha keresztényként él, amikor is megvallja vétkességét és nem néz mélyen magába, mindnyájan engedelmességből és nem belső hajlamából teszik a szeretetszolgálatot. De valójában nem tudnak semmit sem hitről, sem szeretetről, sem Istenről, azonkívül, amit az Ige hirdetőjétől hallanak; de azért még teszik a jót. A kötelességtudók élen járnak az olyan jótékony cselekedetek gyakorlásában, mint a szegényeknek való adakozás, a szükségben lévők támogatása, és a templomoknak és kórházaknak nyújtott járadékok. Nem is tudnak másképp tenni, mint dicsekedni ezekkel a dolgokkal, mert így értik Isten Igéjének azon részét, ahol a jutalomról van szó. Nem tudják, hogy a jutalom épp magában a jóság hajlamában és annak gyönyörűségében rejlik.

211. A szeretet iránti fogékonyság olyan, akár a láng, melyből az igazság fénye árad. Ennek az az oka, hogy az Úr belép az ember vonzalmába és felragyogtatja benne világosságát. A szellemvilágban a szeretet is távolról mint láng tűnik fel, néha meg mintha a mennyből ereszkednének le lángnyelvek, amik a jóság és az igazság így megjelenő indíttatásai. Úgy van ez, mint amikor valaki alárendelt helyzeténél fogva tisztelettel viseltetik ugyan királya, elöljárója, kormányzója és a többiek iránt, de egyszersmind nem érez irántuk szívből jövő szeretetet. Az szeret igazán, aki meglátja a <másikban, HI>a legbelül meglévő jóságot.

212. XII.)* Olyan egyház nem létezik, amelyben ne lenne meg a hit igazsága; olyan vallás sincsen, melyben benne ne lenne az élet jósága

Egyház és vallás egyet tesz, úgy mint az igaz és a jó. És, mivel az igaz a hithez kapcsolódik, a jó pedig a szeretethez, úgy alkotnak egyet, akár a hit és a szeretet, avagy, hogy még érthetőbb legyen, úgy egyek ők, mint az értelem és az akarat. Köztudott, hogy az ember érti, mi a jó, mégsem akarja ezt a jót, és hogy felfogja, mik az igazságok, és értelméből hangoztatja is, ám nem azért, mintha meg is akarná azokat valósítani.
De ha olyan az akarata, amilyen az értelme, és olyan a cselekvése, amilyen a beszéde, akkor értelem és akarat benne egyesítve van. Ugyanez a helyzet az egyházzal és a vallással. Tanítása teszi az egyházat egyházzá, a vallást pedig ennek a tantételnek megfelelő életvezetés teszi azzá, ami. A tanításnak az igazból, az életnek meg a sokféle jóságból kell összeállnia.
* A fényképészeti kőnyomaton a XII., a IV. és a III. tétel a kézirat végén található. A XII. valószínűleg a 198.sz. után következik, a XI. tételben.

213. Ám hogy mindez még világosabb legyen, a következő sorrend szerint fogom kifejteni:
I.) A hit összes igazsága az egyházban Isten Igéjéből való
II.) Az Isten Igéjéből való hit igazságai tanítják, mi az, amiben hinni kell, és mit kell tenni ahhoz, hogy az ember örök életet nyerjen
III.) Az egyház tanításáról kapja elnevezését, a vallás pedig a tanítás szerinti életvezetéstől
IV.) Azokban, kik a szeretettől elkülönített hitben vannak úgy tanítás, mint élet tekintetében, semmiféle egyház vagy vallás sincsen.


214. III.* TERMÉSZETI ÉRTELEM SZERINT A SZERETNIVALÓ FELEBARÁT A POLGÁRTÁRSUNK, A KISEBB-NAGYOBB KÖZÖSSÉG, SZÜLŐHAZÁNK ÉS AZ EMBERISÉG.
* A fényképészeti kőnyomaton a III. és a IV. fordított sorrendben következik.

215. IV. A FELEBARÁTOT ANNAK SZELLEMI JÓSÁGA SZERINT , MAJD AZ ERKÖLCSI, POLGÁRI ÉS TERMÉSZETI JÓSÁGÁNAK MEGFELELŐEN KELL SZERETNI; KÖVETKEZÉSKÉPPEN SPIRITUÁLIS ÉRTELEM SZERINT A SZERETNIVALÓ FELEBARÁT MAGA A JÓSÁG

I.) Nem arca és teste teszi az embert emberré, hanem akaratából származó jósága
II.) Ha szeretjük az ember akaratából származó jóságát, magát az embert szeretjük
III.) Az embert szellemi jósága teszi emberré, és nem az attól elkülönített erkölcsi, polgári és természeti jóság
IV.) Amilyen az ember szellemi értelemben vett jósága, olyan az erkölcsi, polgári és természeti jósága is, mivel ez a háromféle jóság az elsőből származtatja önnön létét
V.) Következésképpen, szellemi értelemben véve a szeretnivaló felebarát a jóság maga
Ez a spirituális jóság a szeretetből kiáradó jó, azaz, az Úr, a menny, és az embernél lévő egyház. Mert ilyen az ember önnön jósága származékai tekintetében.


ÍGY ÉR VÉGET A KÉZIRAT.